[Filmekről] Bong Joon-ho: MICKEY 17 (2025)

Bong Joon-hóról a legelső játékfilmjétől (Barking Dogs Never Bite, 2000) kezdve lehet tudni, hogy nem idegenkedik a fekete humortól, foglalkoztatják az osztálykülönbségek, a politika, és egy rendes szociológus végzettségű bölcsészhez illően a filmjei egytől egyig társadalmi mélyfúrások, melyeket időnként vitriolba mártott tollal... vagyis szatirikusan láttató kamerákkal közvetít. Görbe tükrökben láttatja a világunkat, amelyek sokszor nevetésre ingerelnek, csakhogy ezeknek az utóíze többnyire keserű, amint azt a módszer legkiérleltebb formájában a Parasite (2019) nézésekor átélhettük. És még... szereti az állatokat. Továbbá, filmes értelemben vett homo ludens (játékos ember), aki szeret játszadozni a filmes műfajokkal, azok kőbe vésettnek vélt szabályainak áthágásával, amellyel természetesen nem áll egyedül a koreai filmalkotók táborában. Míg korábban veretes, nemzetközi sikerű alkotásokat jegyzett a társadalmi dráma, valamint a bűnügyi film (Memories of Murder, 2003) vagy a horror (The Host, 2006), esetleg a thriller (Mother, 2009) elemeinek összegyúrásával, melyek mind koreai filmek voltak, addig újabb keletű, nyugati gyártású filmjeiben megjelent a science fiction, az ökológia iránti érdeklődés, a kutatói felelősség témája (melyet már a The Host is megelőlegezett), ám ezek az alkotások mind disztópikus jövőképeket rajzoltak ki, halavány fényekkel a történetek végén. A Snowpiercer (2013) és az Okja (2017) után 2025-ben elérkeztünk a Mickey 17-hez, mely olyan, mintha minden előzmény tematikai összegzése lenne. 

Legerősebben persze meghatározásként az ember rávágná, hogy ez egy erős politikai szatíra, de maga Bong Joon-ho józanít ki, aki azt nyilatkozta, hogy pusztán egy politikai szatíra kedvéért nem ragadna kamerát, csak akkor, ha azt valami komplexebb egység részévé tudja tenni. Akkor tehát mi még ezen kívül a Mickey 17? Űrfilm, hiszen egy másik bolygóra tartunk. Science fiction, hiszen embereket klónozunk benne. Szerelmesfilm, hiszen egy párkapcsolatra van felfűzve a történet. Társadalmi tabló, hiszen nem mindegy, hogy kik kerülnek az űrhajóra, miként merül fel egyáltalán ennek az újfajta kolonizációnak a gondolata. Politikai görbe tükör, hiszen kisarkítva látszanak benne a politika kalandorai a maguk megveszekedett ideológiai maszlagjaikkal és gyomorforgató eszköztárukkal, a lehulló álarcok mögötti bántóan egydimenziós céljaikkal. És egy komor vígjáték, amit átjár az élettel-halállal játszadozó fekete humor.

A Mickey 17 forgatókönyvét Bong Joon-ho készítette, amelynek alapműve Edward Ashton Mickey7 című, 2022-ben megjelent regénye. A film egy meghökkentő felütéssel kezdődik, amelyben főhősünk egy fagyos tájon mély barlangba zuhan, ahol a biztos halál vár rá, ám az odaérkező társa nem őt, hanem csak a fegyverét menti ki, miközben kedélyes csevegés közben jó halált és holnapi viszlátot kíván neki. Flashbackben tudjuk meg, hogy mi történt: egy bedőlt vállalkozás miatt a két barát az uzsorások előli menekülésre csak úgy lát lehetőséget, ha jelentkeznek a Niflheim bolygó gyarmatosítására készülő expedícióra, és lelépnek a Földről. Azonban nagy a tülekedés, mert rengeteg hasonló tervű sorstársuk akad, akikkel versenyre kell kelniük egy-egy utazást biztosító pozíció elnyeréséért. Mivel Mickey nem ért semmihez, ezért jelentkezik "feláldozhatónak", anélkül, hogy elolvasná, az valójában mit is jelent. De jöhetne is bármi, mert kísérti a láncfűrész hangja, amivel a gengszterek megfenyegették. Már ezeket az első jeleneteket is átjárja valami barokkos gazdagsága a filmes előképekre való utalásoknak, valamint a blőd humornak (a főuzsorást Darius Blanknek hívják), ami a hajóra gyülekezőket mutató képsorokban lesz igazán hideglelős. Az expedíciót ugyanis egy Kenneth Marshall nevű bukott politikus vezeti, aki a fanatikus hívei segítségével kilobbizta a támogatást valami vallási szervezettől, és az indulási helyszínre érkező médiamunkások megszólaltatják a fanatizált híveit, akik egy "tiszta bolygóról" hadoválnak. Igaz, már a riporteri kérdésben is olyan megfogalmazások röpködtek, mint "migrációellenesek" vagy "a föld rendbetétele". Amitől végigfut a néző hátán a hideg, az a jelenet kísérteties hasonlósága a napjaink televíziójának kormányzati műsoraiban látottakhoz - legyen az akár nálunk, akár számos másik országban. "One & Only" (egyetlen és csak ez) - hirdeti a politikus szlogenje saját létének és igazságának kizárólagosságát. Eközben folyik a Marshall-biznisz a különféle kedvezményesen megvásárolható tárgyak hangosbemondón keresztüli tukmálásával, a spirális építmény folyosóin pedig az emberfolyam úgy araszol az ismeretlen felé, mint a The Wall diákjai a gigantikus húsdarálóba. 

Végül a magát is semmire sem jónak tartó hősünk megtudja, hogy a sorsa ezután a folytonos halál és az újjászületés, melynek az a módja, hogy az űrhajó szerves hulladékainak komposztjából lesz minden pusztulását követő 20 órán belül újranyomtatva a teste, melybe betöltik a digitalizált és a megfelelő verziószámú lényéhez frissített emlékeit. Mickey szegény tényleg eléggé együgyűnek tűnik, mivel a tájékoztatás közben is csak a nő hajának illatára tud összpontosítani. 

A négy és fél évig tartó utazás alatt az űrhajóban orwelli totális kontroll alatt élnek az utazók, a legkisebb kihágást is érzékelik a megfigyelők. A falak és egyenruhák szürkészöld közegébe Marshall és felesége, Ylfa megjelenése hoz színt, amitől a rajongóik megőrülnek, Mickey-ben viszont felmerül a kérdés, hogy jó helyen van-e. Minden szigorító intézkedést csak a megérkezésig kell kibírni - szól az ígéret, miközben a vezető pár ripacs és élveteg, mintha Ferreri A nagy zabálásából, vagy valamelyik Pasolini-filmből maradtak volna ránk. 

Mickey viszont összeismerkedik Nashával, a rendfenntartók egyikével, akivel egymásba szeretnek, és így már gyorsabban röpülnek az utazás évei. A kapcsolatuk Mickey státuszából fakadóan egyszerre groteszk és felemelő, hiszen a nő az összes Mickey-verziót szereti, és egyedül csak neki jut eszébe, hogy a férfinak talán mégis félelmetes élmény lehet a meghalás, ezért mellette marad ezekben a pillanatokban is. Apropó, halál. Mindenki aziránt érdeklődik Mickey-nél, hogy ez milyen élmény. A férfi csak egyszer válaszol, és akkor is azt mondja, hogy nem tudja, mert az övé az újjászületésének tudatában nem igazi halál. 

Így gondolják ezt a felhasználói is, akik teljes lelki nyugalommal teszik ki a férfit döbbenetesen kegyetlen teszteléseknek és kísérleteknek. (Nem lehet nem gondolni a hírhedt szociálpszichológiai kísérletekre, mint pl. a Milgram-kísérletre.) Végül a bolygóra megérkezve hasonló módszerrel hozzák létre a légkör elviseléséhez szükséges vakcinát, miközben az elhullások miatt Mickey elér a 17. verziójához. Ekkor kanyarodunk vissza a nyitójelenethez, amelyben a férfinak meg kellene halnia a jeges barlangban, ám nem ez történik, hanem valami váratlan: megjelennek a bolygó őshonos lakói és megmentik az életét - csakhogy időközben már kinyomtatták Mickey 18-at, és az a főszabály, hogy két klónverzió együttes létezése esetén mindkettő véglegesen elpusztítandó. 

A további fejlemények maradjanak a film titkai, bár látható, hogy a két verziónak kell valamit kezdenie egymással, Nashának a megduplázódott szerelmével, az űrhajó lakosainak a beváltatlanul maradt ígéretekkel, az egyre nyilvánvalóbban náci ideológiát toló Marshallnak a fantazmagóriáinak valóra váltásával, és mindenkinek a bolygó őslakóival, akik óriásbogárhoz hasonló küllemük ellenére intelligensebbnek tűnnek a földi teremtés koronáinál. 

Mindebből élesen kirajzolódik, hogy milyen aktuális problémák foglalkoztatják Bong Joon-hót, ami nagy valószínűséggel megegyezik az emberiség még gondolkodásra képes kisebbségének kérdéseivel. A kiinduló helyzet felveti, hogy miként juttattuk ilyen nyomorult helyzetbe magunkat, hogy sokak számára csak a földi élettérből való menekülés tűnik megoldásnak? Miként lehetséges, hogy olyan morális kérdésekben, mint az emberi klónozás sem tudunk megegyezésre jutni, és mindig adódnak kiskapuk az olyan elmebetegek számára, akik kijátsszák a józan megfontolásokat, és megtalálják az önös érdekeikre való felhasználás módozatait? Micsoda szimbolikus kép az anyagból életet teremteni képes isteni erővel szemben az a silány emberi megoldás, ami hulladékből és salakanyagból teremtve próbál istent játszani! Mit lehet kezdeni azokkal az emberi parazitákkal, akiknek uralmát az ostoba, kába tömegek megvezethetősége teszi lehetővé? Miféle ideológiákat képes szülni az ember, ha a hatalmi tébolya elborítja az agyát? Marshall szájából ugyanazokat a frázisokat és bonmot-kat halljuk puffogtatni, amelyeket ma néven nevezhető politikusok, országvezetők hangoztatnak világszerte. Meddig lehet olyan nyilvánvaló otrombaságokat az emberek képébe hazudni, hogy a bolygó őslakói az idegenek, akik akadályai a mi (azaz a betolakodók) térnyerésének?  

Bong Joon-ho szatírája vérfagyasztó elegyét mutatja be mindennek, sőt azzal tetézi a totális elmebajt, hogy az ideológiai hülyeségeket még leönti egy vallási maszlaggal, ami az előzőek összességét egy mindent átható, ragacsos, gusztustalan takonnyá teszi. Ami persze röhejes úgy, ahogy van, mégis olyan valóságos, hogy csak egyre inkább összeszoruló gyomorral tudtam nézni, és azt hiszem, ezzel nem állok egyedül. 

Pedig a feszültségek oldásáért a rendező is sokat tesz, a képei, jelenetei sokszor nevetésre ingerlően abszurdak (kedvencem az emberalak nyomtatás közbeni oda-vissza mozgása vagy a lehetetlen testtartásai), és nem fél direkten viccelődni sem, mint amikor lebuktatja a bogárlények blöffölését. 

Bong Joon-ho képei színvilágukban, kompozíciójukban ismét lenyűgözőek. Nagyon érdekes volt látni az egyik werkfilmben, hogy milyen pontos, storyboardban előre megtervezett előképek alapján forgatott. A bolygólakók tervezése szintén a rendező és Jang Hee-chul munkája, ők ketten találták ki korábban a The Host szörnyét is.

Az összes Mickey-variáns megjelenítéséért és egyre tudatosabbá válásának érzékeltetéséért Robert Pattinsoné az érdem, aki kiválóan egyensúlyoz a karakter humoros-tragikus vonásainak pengeélén. Nasha szerepében Naomi Ackie a történet humán (és női) iránytűje, amelyhez igazodni lehet, és nem téved sem helyzetmegítéléseiben, sem érzelmeiben. Mark Ruffalo és Toni Collette választása a vezérpárra telitalálat, olyan mély átéléssel játsszák ezeket a zakkant figurákat. Állítólag Bong Joon-ho kérése az volt, hogy Ruffalo sokféle diktátor alakjából gyúrja össze a karakterét, a film értékelői viszont azonnal és egyértelműen Trumpot vélik felismerni benne. Erre csak népiesen annyit tudnék mondani, hogy láttam én már karón varjút... szóval benne van az a többféle előkép. 

Bong Joon-ho képeit ismét Jung Jaeil zenéi erősítik, akivel immár megszokott alkotópárost képeznek. Jung zenéi meglepően líraiak, de számtalan ötletet tartalmaznak. A szerelmi jeleneteket lágy, kissé szomorkás keringők kísérik, sokszor dominál a zongoraszóló, ami ugyanúgy megkettőződik, mint Mickey 17, amikor találkozik 18. önmagával. Hallunk arabos dallamokat, zenedoboz andalító hangjait, gospelre, tangóra, klezmerre emlékeztető zenéket, amelyek időnként meglódulnak, hogy egy némafilmes üldözés hangulatába torkolljanak, vagy rézfúvósok harsogásával erőt demonstráljanak. Kedvencem viszont az a nagyszerű zenei ötlet, amellyel a bolygólakókat a torokéneklés mélyen és misztikusan zengő alaphangjai és felhangjainak fütyülései kísérik. Jung Jaeil zenei megoldásai rendkívül pontosak, és gondossága odáig terjed, hogy még a stáblista legvégére is tartogat egy meglepetést. A Rejoice in the Lord (Örvendezzetek az Úrban) bibliai sorait éneklik egy klezmerszerű dallammal a film szereplői (Mark Ruffalo, Toni Collette, Daniel Henshall és Anamaria Vartolomei), de úgy, hogy az egyszerre hallatszik örömnek és sirámnak - mintha megrészegednének a film sötét víziójából való szabadulásuk örömétől, vagy esetleg abbéli bánatuktól, hogy vissza kell térniük földi valóságunkba, ahol nem marad más számunkra, csak a jó győzedelmébe vetett mély hit. Számunkra fontos megjegyezni, hogy a filmzene egy részét Budapesten vették fel.

Lehet, hogy írni kellene azokról a még rendre elhangzó károgásokról is, melyekben a nyugati ítészek egy része fogalmazza meg berzenkedését a keleti rendezők szokatlan műfaji elegyítéseivel szemben. De nem fogok, mert azt hiszem, hogy végre fel kellene ezekkel hagyni, egyrészt az alkotói szabadság elismerése és tiszteletben tartása érdekében, másrészt belátva, hogy éppen ezek a műfaji ötvözetek teszik lehetővé egy-egy téma sokszínű körbejárását, másrészt meglepő gondolattársításaikkal nagyban emelni tudják egy-egy alkotás élvezeti értékét.  

[Tévédrámákról] MEMORY (2016)

기억
tvN, 2016, 16 rész
Műfaj: dráma
Írta: Kim Jee-woo 김지우
Rendezte: Park Chan-hong 박찬홍
Magyar felirat: GTO
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Bár magam is szívesen elmerülök azon sorozatok árjában, melyeknek ifjú hőseit olyan tehetséges ifjú titánok keltik életre, akik maguk is huszon-harmincévesek, vagy legfeljebb negyven, csak éppen húsz-harmincnak néznek ki, mégis jólesik az érettebb korosztályra koncentráló drámákat is látni. Középkorú férfiak szinte alig tűnnek fel a politikusi-cégvezéri szerepkörön kívül, ezért rendkívül fontos drámának találom a Memory-t (Memória/Emlékezet), amelynek középpontjában végre egy ilyen ember áll, mégpedig az élete kritikus változásának szakaszában, annak összes személyes válságával.

A drámát Park Chan-hong rendező és Kim Jee-won forgatókönyvíró jegyzi, akik összeszokott párost alkotnak, hiszen állandóan együtt dolgoznak. A Memory előtt már négy drámájuk volt, köztük egyik nagy kedvencem, a Fermented Family.

Park Chan-hong rendező és Kim Jee-won forgatókönyvíró

Park Tae-seok (Lee Sung-min) jól menő ügyvéd, szinte már celebritás, hiszen a televízió jogi műsorában szerepelve országosan is ismertté vált. Magabiztos és nagyhangú, kissé törtető is, és úgy tűnik, a munkáján kívül nem nagyon izgatják az élet egyéb dolgai, beleértve a körülötte lévő embereket is. Baráti viszonyuk mellett lekötelezettje munkahelye, a Taeson Ügyvédi Iroda vezetőjének, Lee Chan-moo-nak (Jeon No-min), aki úgy invitálta az irodához, hogy azt Tae-seok tanulmányi és szakmai előélete nem tette indokolttá. Mégis vezető ügyvéd lett belőle, aki ellenvetés nélkül kiszolgálja az iroda ügyfélkörébe tartozó ügyfelek meglehetősen zavaros ügyeit, annak ellenére, hogy ez a működés szöges ellentétben áll a korábbi igazságérzetével, melyet úgy tűnik, hogy felszámolt. Még az sem nyomasztja, hogy egy ember az ő hibájának következtében jutott ártatlanul börtönbe.

Személyiségének változásához egy tragikus esemény is hozzájárult, kisfia cserbenhagyásos gázolás áldozata lett, azonban a tettes kilétére nem derült fény. De ezen is gyorsan túltette magát, elvált a bánatba mélyen belemerülő feleségétől, a bírónő Na Eun-seontól (Park Jin-hee) és új családot alapított. A boldog család látszata mögött azonban egy szerető, de a családi gondokkal magányosan küzdő, érzelmileg kissé bizonytalan feleséget látunk, Seo Young-joo-t (Kim Ji-soo), aki féltékenységgel gondol férje korábbi házasságára. Két gyermekük közül a kislány csak folyton szeretetéhes, Jung-woo (Nam Da-reum), a középiskolás fiú viszont eléggé problémás, ami sokáig rejtve marad. Még megtudjuk, hogy Tae-seokot az édesanyja nevelte egyedül nehéz körülmények között, miután az apja lelépett a szeretőjével. Váratlanul ez az apa is előkerül, akihez Tae-seok csak gyűlölettel tud viszonyulni.  

Az ügyvédi irodában beosztottja lesz Jeong-jin (Lee Jun-ho), aki éltanulóként bírói pályára készült, de családjának anyagi helyzete miatt kénytelen volt jól fizető állásba elhelyezkedni. Már ez is kellőképpen frusztrálja a fiatalembert, akit Tae-seok működésmódja annyira kiborít, hogy fel is akar mondani. Tae-seok viszont egyszerűen elfeledkezik a felmondólevélről, mint ahogyan több másról is. Egy kisebb baleset éri, és emiatt az aggódó orvos barátja, Joo Jae-min (Choi Deok-moon) végeztet el egy vizsgálatot, amely sokkoló dolgot hoz a felszínre: Tae-seok az Alzheimer-kór korai fázisában van. 

A diagnózis természetes felborítja az ügyvéd életét, akivel végigjárjuk az ilyenkor bekövetkező érzelmi stációkat a kezdeti elutasítástól, kétségbeeséstől kezdve a belátáson át a tény elfogadásáig. Tae-seoknak is számot kell vetnie azzal, hogy a hátralévő bizonytalan hosszúságú időben, ameddig még uralni tudja az életét, mely dolgoknak kell prioritást élvezniük. Nem kérdés, hogy Tae-seok számára az életben tartó erő a munkája, amihez a végsőkig ragaszkodik, de erre két jó oka is van. Mindkettő törlesztendő feladat: az egyik a kisfia haláláért felelős személy felkutatása, a másik pedig a saját hibájának beismerése árán is igazságot szolgáltatni az ártatlanul elítélt embernek. 

A munkájában két segítőtársa lesz, akik felismerve a helyzetét pajzsként melléállnak. Egyikük a kezdetben vele konfrontálódó Jeong-jin, valamint a titkárnője és mindenese, Bong Seong-hwa (Yoon So-hee), aki a felvételekor egy mondatával hívta fel magára az ügyvéd figyelmét, aki emiatt alkalmazta: "Nem hiszek a törvényben, de hiszem, hogy létezik igazságosság." Ennek a szellemében láthatjuk az ügyvéd néha szokatlan úton járó működését, amellyel a drámában előforduló ügyeket jó irányba tereli. A fő csapásirány azonban a fentebb említett két ügyben való, erőszakos eseményektől sem mentes nyomozás, amely váratlan fejleményeket hoz, és átrendezi Tae-seok szakmai kapcsolatrendszereit, elsősorban a főnökével való viszonyát. A mellékszereplők között Lee Chan-mo kerül a legerősebb reflektorfénybe, akinek családi viszonyai, valamint azokkal összefüggésben hozott döntéseinek megítélése erkölcsi dilemma elé állítja a nézőket. 

A dráma motorja Tae-seok ügyvéd versenyfutása az idővel és a küzdelme az elhatalmasodó betegségével. A fenti, talán túl részletesnek tűnő kapcsolati rajz (mely még nem is teljes) azért fontos, mert nemcsak Tae-seok változását éljük meg a történések során, hanem szinte az összes vele kapcsolatos szereplőét. Ahogy Tae-seok kezdi új szemmel nézni, hogy miként viszonyult az életében legfontosabb személyekhez, úgy azok mindegyike ugyanúgy átmegy egy megértési folyamaton, melyben meglátják Tae-seok valódi személyiségét. Ebben a kétirányú közeledésben tudnak elsimulni konfliktusok, elmélyülni a szeretet, vagy megszületni a kölcsönös megbecsülés. Vagy éppen az ellenkezője: kikristályosodni a megvetés és a megvetendőnek érzettség. 

Tae-seok nem kap felmentést a sorstól az általa elkövetett hibák miatti büntetés alól. Bár a betegségét is ilyenként fogadja el, van egy súlyosabb ár is, amit meg kell fizetnie, ez pedig a szembesülés azzal, hogy sikeresnek gondolt életéhez végeredményben a kisfia élete árán jutott. A dráma azonban egy párját ritkító megoldást mutat meg a kataklizma csúcspontján, amikor a bosszúszomj kielégülést nyerhetne a tettes megismerésével. A szülőpár mindkét tagja képessé válik az elkövető gyötrődésének felismerésére, és bár megbocsátani nem tudnak, mégsem halálra, hanem életre, pontosabban jó élet leélésére ítélik. Van ebben persze némi pátosz is, melyből még több jutott a másik ügy végigvitelébe. Tae-seok nem mentheti a saját bőrét, ha vissza akarja adni a becsületét az általa börtönbe juttatott embernek. Érdekes módon, hogy ezt meg tudja lépni, a betegségének jut fontos szerep, hiszen a már minden mindegy állapota elmossa a földi (anyagi) javakhoz való ragaszkodás aggályait, és lehetővé teszi a valódi értékek melletti kiállást - így lesz az átokból végül valamiféle áldás.

A dráma színészkirálya vitán felül Lee Sung-min, aki Tae-seok ügyvédet mindenféleképpen hitelesen tudja láttatni. Lendületes, ha jó formában van, totálisan elveszett a betegség tüneteinek pillanataiban, és végtelenül elesett a magányos gyötrődéseiben. Ugyanakkor heroikus is, amikor a nagyfiáért kell küzdenie vagy az ellenfeleivel szembeszállnia. Bár a dráma nem járja végig az utat a teljes leépüléséig, azt ő maga tudja megelőlegezni, méltósággal való megmutatásban. Ugyanakkor ki kell emelni Lee Jun-ho játékát is, akit teljesen egyenrangúnak érzünk a nála 22 évvel idősebb seniorral való közös jelenetekben, legyenek azok viták, szakmai partnerségek, rejtett segítségnyújtások vagy fricskázós szemtelenkedések. Rendkívül erős a mindkét feleség önálló személyiségváltozásait megmutatni képes színésznők játéka, különösen Park Jin-hee kezdeti, az őrület határán mozgó alakítása, ugyanakkor nagyon szép a két nő között születő megértés és elfogadás bemutatása. Van egy különösen alávaló figura a történetben, az érzéketlen és agresszív, kiváltságosok közé tartozó alelnök, akinek megformálásáért Lee Ki-woo-t is ki kell emelni, aki megmutatja, hogy a beteg elméjű gonoszokat épp olyan meggyőző erővel tudja életre kelteni, mint a néha kissé ügyefogyott, tisztalelkű hősöket. Nem lehet említés nélkül hagyni azt a megfoghatatlanul misztikus karaktert sem, akit Moon Sook kelt életre a finom női külsőbe rejtett tirannus megformálásával. Bár folytonos ismételgetésnek tűnik, most sem tudok mást írni, mint hogy a többi szereplőt is ide kellene idéznem, akik mind-mind hibátlanul alakítják a rájuk osztott szerepeket. 

A dráma érinti az iskolai bántalmazás, a családon belül erőszak, a hatalmi visszaélés, a megvesztegetés, a drogfogyasztás, a szociopátia témaköreit éppúgy, mint a szülő és gyermeke közötti, vagy a baráti és a szerelmi kapcsolatok korrumpálhatóságát. Érdekesség, hogy az a bírói ítélet, amit a drámában Na Eun-seon bírónőtől hallunk, valós történeten alapszik. Ahogyan azt a Cheonji Ilbo megírta, 2010-ben Kim Gwi-ok főbírónő és Szöul Seocho-dong Kerületi Fiatalkorúak Bíróságának egyik vádlottja között zajlott le hasonló párbeszéd. 

Végezetül a dráma zenéjét kell még kiemelni, ami Nam Hye-seung és Park Sang-hee munkája. A betétdalokon túl is rendkívül igényes, és érzékletes hangulatteremtő erővel bír különösen a sötét tónusú, feszült helyzetekben. Az igazság játéka (진실게임) című tételben különös drámai erőre emelkedik, de ugyanilyen tökéletesek az ügyvéd emlékezetkieséseit kísérő, a valóság kapaszkodóinak szétcsúszását és az elvesztésük rémületét kifejező kompozíciók is.