[Tévédrámákról] KIND WORDS (2013)

따뜻한 말 한마디
Alternatív címek: A Word from Warm Heart, One Warm Word, Warm Words
SBS, 2013, 20 rész

Műfaj: dráma, család, házasság, melodráma
Írta: Ha Myeong-hee 하명희
Rendezte: Choi Yeong-hoon 최영훈
Magyar felirat: Zita6462, Zöld Tigris Fansub

Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

* Az ismertető spoilereket tartalmaz! *

A címe alapján leginkább egy romkomra számítottam, ezért némiképp meglepett, hogy milyen nehéz témát járt körül a Kind Words (eredeti címén: Egy meleg szó) című sorozat. A dráma gondolati alapvetése az, hogy miközben két független ember társkapcsolatának összege 1+1=2, ez a házastársak esetében megváltozik, és furcsa mód 1+1=3 lesz belőle, tehát a házastársi elköteleződés hordoz valami többletet, valamiféle hozzáadott értéket. Ezért két házasságot helyez a fókuszba, mégpedig krízishelyzetben, mivel a házaspárok egy-egy tagja szerelmi kalandba bonyolódott egymással, és a dolog lelepleződésével ez nemcsak a saját és a házastársuk, hanem a környezetükben lévő emberek életére is hatással lesz. 

Amíg a házasság intézménye fennáll, addig a téma örökérvényű, ezért a Kind Words egyszerűen a témájánál fogva is megállja a helyét, de még izgalmasabb szemügyre venni a következő tények ismeretében. Bár a nyugati országokban is érvényben volt a házasságtörés büntetése, a vonatkozó jogszabályokat a 20. század közepére-végére mindenütt eltörölték. Nem így Dél-Koreában, ahol az OECD-tagországok közül utolsóként még sokáig érvényben maradt a házasságtörés kriminalizálása, melynek elkövetéséért akár kétéves börtönbüntetés is járt. Az 1953-ban bevezetett törvény alapján évente mintegy 1000-3000 per indult, melyek lényegi elemét képezte a felek szexuális kapcsolatának bizonyítása, ami elengedhetetlen volt a büntethetőséghez. A bizonyítás természetesen sokszor nehéz és kétséges volt, a bevetett eszköztár megalázó és sértő is lehetett az egyéni szabadságjogok tekintetében. Bár a magánnyomozó irodák működése tiltott az országban, a szerepüket "információs szolgáltatók" vették át, akik követték, megfigyelték, fotózták és dokumentálták a gyanúsítottak életét, és sokszor nemcsak a házastársak, hanem ügyvédek vagy az ügyészség megbízásából. A közvetett bizonyítékok megszerzése (tanúvallomások, bankkártya-adatok, hotelregisztrációk, üzenetváltások) mellett a legdurvább eszköz a ritkábban alkalmazott "tettenérés" volt, amikor a házastársak (néha a rokonok részvételével és/vagy rendőri támogatással) rárontottak a gyanúsítottakra, akiket a rajtakapás után rendre a nyilvánosság pellengérére állítottak - bár a nőket és a férfiakat nem egyenlő mértékben, az előbbiek kárára. A társadalmi változások nyomán a közvélemény is egyre kétségesebbnek tartotta ennek a rendszernek az érvényességét, komoly társadalmi viták zajlottak egyes extrém eseteket követően, melyek következtében az Alkotmánybíróság 2008-ban és 2009-ben is foglalkozott a kérdéssel, de a törvény eltörlése végül csak 2015 elején történt meg. Még ekkor is 600 per volt folyamatban, melyek a törléskor szűntek meg, és lehetőség nyílt korábbi perek újratárgyalására is. 

A dráma szempontjából mindez azért érdekes, mert a bemutatása a társadalmi viták idején, a törvénycikk eltörléshez közeledve történt, de még érvényben volt a büntető szabályozás, így a fent leírt valóság szinte minden eleme megtalálható benne. A Kind Words határozottan házasságpárti, de szerencsére messzire elkerüli, hogy ezt a megrögzött konvenciókkal indokolja. Ahelyett hosszú és nem feltétlenül kényelmes utazásra invitál az egyéni és kapcsolati lélektan területére. Itt meg kell említeni azt az ügyes megoldást, amivel mindezt lehetővé teszi: ugyan a karakterek a társadalom sokféle rétegéből érkeznek, mindannyian kellő értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkeznek ahhoz, hogy a történetet ne az indulatok, hanem a belátási szándékok vezéreljék. 

Az események elindítója Na Eun-jin (Han Hye-jin) és Yoo Jae-hak (Ji Jin-hee) kapcsolata, amit szinte a végső szakítás pillanatában ismerünk meg. Két szimpatikus embert látunk, akik érzékelhetően egy hullámhosszon rezegnek. Annak ellenére, hogy a dráma bemutatja az emberek kiközösítő, megvető hozzáállását, valamint azt, hogy ők maguk is bűnösnek érzik magukat, nem ítélkezik felettük, de nem is menti fel őket. Megkerüli a nyílt kérdésfeltevést, hogy joga van-e két elkötelezett embernek a "szabálytalan" érzésekhez, de indirekt módon megválaszolja azt - éppen azáltal, ahogyan a kapcsolatukhoz vezető folyamatokat feltárja. Egy dolgot azonban kihangsúlyoz, ami az előzőekben leírtak alapján érthető meg igazán: a felek között nem történt testi érintkezés (tehát nem követtek el bűncselekményt). Pedig ezt firtatja folyton Jae-hak felesége is, bevallva, hogy jobban örült volna, ha a férje kapcsolata - ahogy fogalmaz - csak "állatias ösztönök" fellángolása lett volna, és nem érzelmi vonzalom. Mert ez utóbbi sokkal kényelmetlenebb, hiszen felveti azt a kínzó kérdést, hogy akkor "mit nem lehetett bennem szeretni?", vagy azt, hogy "volt-e szerepem abban, hogy ide jutottunk?". 

A Yoo Jae-hak - Song Mi-kyeong (Kim Ji-soo) házaspár kapcsolata ugyan emlékeztet a hagyományos koreai házasságokra, de nem a szülők által elrendezettre, hanem a ritka Hamupipőke-típusúakra. Jae-hak a családjától örökölt céges vagyon vezetője, Mi-kyeong pedig a valóra vált álmai élője, aki mindent megtesz azért, hogy meghálálja a sorsnak, amiért ilyen férjet és életkörülményeket adományozott neki. Már túl vannak két gyerek felnevelésén, akik éppen külföldön tanulnak, ezért a pár előtt nincs akadály, hogy szabadon mozogjanak a krízis feltárásában és kezelésében. Először fogalmuk sincs, hogy mi történt velük, hiszen mindketten tökéletesen alakították a vállalt házastársi szerepüket. Fel sem tűnt nekik, hogy milyen páros magányt építettek ki, és még csak nem is érzékelték a kényelmetlenségét. Nekik rá kell ébredniük a valóságra, ami nem megy könnyen. Először mindketten hárítanak, a feleség bűnbakot keres, és szinte rögeszméjévé válik a férjének büntetése. A férj teljesen vak a felesége ki nem mondott problémái iránt, amit csak tetéz a velük élő anyjának, Choo asszonynak valódi szipirtyó jelleme, amivel Mi-kyeong vérét szívja. Ebben a felállásban tetten érhetőek a konfuciánus értékrendű családi felállások nyomai, a társkapcsolatok érzelmi üressége, az idősek visszaélései a tekintély elvével (a férj talán ha egyszer mond ellent az anyjának), az egyes családtagok vagyoni vagy társadalmi rangon alapuló megkülönböztetése - igaz, már legyengült és kijátszható formában. Miközben gyötrik egymást, eljutva a válásban keresett kiútig, elkezdődik egy másik folyamat is: az egyezkedések során rácsodálkoznak egymás valódi személyiségére, akit addig nem ismertek. Mi-kyeong meglátja a férfi érző lényét, Jae-hak pedig meglepetten figyeli a női mivoltában magára találó feleségét - és úgy tűnik, ez a nő (újra) megtetszik neki. 

Más a felállás Na Eun-jin családjában, akik kissé fiatalabbak, függetlenebbek, és van egy kislányuk is. Talán ismét a konfucianizmus számlájára írhatjuk azt az önvádat, amellyel Eun-jin sújtja magát, miután a szakításuk indokaként megfogalmazza, hogy a harmadik félhez kötő lelki kapocs ugyanúgy házasságtörő viszony, mint a testiség. Bűntudatát csak súlyosbítja, hogy látja a vétlen Mi-kyeongnak okozott fájdalmat, és ezt az állapotát csak eszkalálja az a láncolat, amellyel a viszonya kihat a szerettei életére. Azonban van egy nagyon fontos elem a drámában: Eun-jin "félrelépésének" előzménye a férjének, Kim Seong-soo-nak (Lee Sang-woo) hűtlensége, amelyet éveken át csak szavakban tudott megbocsátani, a valódi érzéseiben nem, és emiatt képtelen volt észlelni a férje igyekezetét és gyötrődését. Ennek a házaspárnak az érzelmi viszonya kezdetektől fogva impulzív, erős szélsőségek között mozog. Két nagyon érzékeny emberről szól, akiknek arra kell rájönniük, hogy az érzelem sosem tűnt el közöttük, csak valahol elveszett, ezért meg kell találniuk. Ők is eljutnak a válás gondolatáig, amellyel szemben két hatalmas erő dolgozik: a közös gyerek, aki tükrözi a tetteik következményeit, valamint Seong-soo belátóképessége, aki felismeri, hogy a jelenlegi helyzet az ő egykori hibás lépésében gyökerezik. A kislányuk, Kim Yoon-jeong (Lee Chae-mi) aki rendkívül aranyos, remekül játszó gyerekszínész, a szájába adott szövegeket túl felnőttesre írták, ezért néha visszásan hangzanak, de éppen ezáltal mindig elérik a kívánt céljukat. 

A két család még egy ponton érintkezik: Song Min-soo (Park Seo-joon) és Na Eun-yeong (Han Groo) kapcsolatában. Min-soo is nővére, Min-kyeong családjában nőtt fel, Jae-ho szinte saját gyermekének tekinti.  A fiatal férfi karaktere azt mutatja meg, hogy a gyermekkorban látott családi minták és élmények milyen mélyen befolyásolják az életünket: Min-soo is a gyermekkori traumák és a készen kapott új családi élete tapasztalatainak szorításában vergődik. A húsz részben kibontakozó történet alkotói reális drámai eszközökkel dolgoznak, csak elvétve engedve a melodráma vonzásának. Kicsit éppen itt, e pár történetének dramatizálásában, de nem nagyon zavaró, csak érzékelhető módon.

Ami viszont igazi ínyencsége a drámának, az az idősebb korosztály érintettségének ábrázolása. A történet így lesz Eun-jin szüleinek jelenlétével többgenerációs látlelet. Az idős szülők, Kim Na-ra (Go Doo-shim) és Na Dae-ho (Yoon Joo-sang) modern gondolkodásúak, akik nem akarnak beleavatkozni a gyerekeik életébe. Nem rejtik véka alá a véleményüket, de mellettük állnak, bármi is történjen, és ha véletlenül ők maguk hibáznának, azt beismerik. Azonban a helyzetük nem fájdalmak nélküli, mert egyrészt folytonosan reflektálnak a saját megélt életükre is, másrészt a tehetetlenség érzése is kínozza őket gyermeik szenvedéseinek láttán. Mégis kiapadhatatlan erőforrások, akiknek támogatásából bőven jut fogadott gyermekeiknek, azaz gyermekeik társainak is.  

A Kind Words a koreai melodrámák tengerében egy azoktól mélyen elütő, igazi, realitások talaján álló dráma-gyöngyszem. Bár a hatása a bemutatása idején különösen nagy lehetett, a tartalma mind a mai napig érvényes, szívet szorító és gondolatébresztő. Meglehet, hogy az azóta eltelt és felgyorsult időben sokat változtak a házasságról alkotott nézetek, azt hiszem, hogy az 1+1=3 érvényességét nem kell elvitatnunk, ha a házasság helyébe a szeretett emberért való felelősségvállalást írjuk. A Kind Words sem tesz mást, és időnként megfogalmaz olyan igazságokat, melyek közhelynek hatnak, de ettől még nem érdemes megkérdőjelezni őket:

"Nem akkor van vége valaminek, amikor megkapod, amit akarsz.

Az csupán a kezdet."

[Tévédrámákról] EVILIVE (2023)

악인전기
ENA, Genie TV / 2023 / 10 rész 
Műfaj: dráma, film noir, krimi, thriller
Írta: Jung Seo-hee, Lee Seung-hoon
Rendezte: Kim Jeong-min, Kim Sung-min
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Ritka alkalom, amikor egy dráma angol címére azt mondom, hogy sokkal találóbb, mint az eredeti koreai, márpedig most ez a helyzet. Az eredeti cím: "Egy gazember életrajza" határozottan unalmasan hangzik az EVILIVE mellett, pedig ilyen írású szó nincs is. Először is, ez egy palindróm, mivel akár elölről, akár visszafelé olvassuk, mindig EVILIVE lesz. Nem nehéz rájönni, hogy itt két szó vizuális összeolvasásáról van szó, helyesen EVIL LIVE lenne, ami annyit tesz, hogy a gonosz él, feléled. 

Ám a nyelvi játékon kívül van még egy fontos sajátossága annak, hogy a szó a saját tükörképe: ezáltal lesz tökéletes kifejezője annak a cím olvasása nyomán felsejlő képnek, mely már a dráma két főszereplőjét idézi meg: Han Dong-soo ügyvédet, amint farkasszemet néz Seo Do-yeong maffiózóval, és egy idő után nem tudjuk eldönteni, hogy melyikük a szörnyeteg, és melyikük harcol vele, hogy ki húz le a szédítő mélységbe, vagy ki szédül magától bele - ahogyan azt majd végül az itt is elhangzó, híres Nietzsche-idézetben hallani fogjuk.

Pitiáner - mondják a három évnyi eltiltás után elcsigázottan börtöntöltelékeknél megbízásért kuncsorgó ügyvédre. Pitiáner - mondják az éppen sittre vágott gengszterre, aki nem tud kilépni az őt kihasználó nagykutyák árnyékából. Ez a két ember találkozik össze egy kissé kínos, de látszólag mégis szokványos megbízó-megbízotti viszonyban. Azt azonban egyikük sem tudja, hogy milyen erők feszülnek a másikban. 

Han Dong-soo (Shin Ha-kyun) éppen az igazságérzetének következtében került parkolópályára, és mintha a sors is összeesküdött volna ellene, egyik megaláztatás a másik után éri, ráadásul nemcsak őt, hanem a feleségét is. Amikor világossá válik, hogy a jog eszközeivel nem jut semmire, akkor a kezdeti menekülés után igent mond a gengszter megbízására. Az első pillanattól kezdve tisztában van Seo Do-yeong agresszív természetével, ami kezdetben rettegéssel tölti el. 

Az első akciójuk vérfagyasztó, ám mégis szinte tragikomikusnak ható véget ér a közben kiszabadult Seo Do-yeong vérengzésének köszönhetően, aminek majdnem az ügyvéd is áldozatul esik az öccsével együtt. Han Beom-jae (Shin Jae-ha) csak annyit tett, hogy egy barátján keresztül beajánlotta a bátyját Seo-nak, valamint technikai szakemberként segédkezett is a szorult helyzetbe került Dong-soo-nak. Ám ezzel végérvényesen belekeveredett egy olyan ügybe, ami a lehető legtávolabb áll tőle. Az ügyvédből azonban a rettegés olyan kreativitást csalt elő, amellyel meg tudta győzni Do-yeongot arról, hogy még a hasznára lehet. 

A két főhős karaktere hiába tűz és víz, valamilyen módon kölcsönösen lenyűgözik egymást, még ha ezt nem is vallják be maguknak sem. A végtelenül pedáns, szorgalmas és kötelességtudó, szakmailag biztos lábakon álló ügyvédben Do-yeong meglátja a terveihez hiányzó láncszemet, akit ezért maga mellé vesz. Dong-soo pedig a gengszterrel való kapcsolatán keresztül kóstol bele egy olyan életbe, amiről álmodni sem mert - eddig. A két ember szövetségének közös eredője, hogy mindketten ki akarnak törni a helyzetükből, és ehhez egyénenként már elegendő, fájdalmas motivációt gyűjtöttek, ráadásul az ellenségeik is azonosak. 

Seo Do-yeong (Kim Young-kwang) rendkívül izgalmas karakter. Többnyire slendrián módon slattyog a papucsaiban, és nem nevezhető szószátyárnak. Jóképű, kisportolt testű fiatalember, aki a látszólagos lezsersége mögött mindig kész a támadásra vagy a védekezésre. A legváratlanabb pillanatokban robban, és minden érzékszervével lankadatlanul figyel mindenre és mindenkire, ezért a legkisebb jelekből is felismeri a veszélyt. Elég ügyes stratéga, de soha nem lehet tudni, hogy mire gondol, és többnyire eléggé meghökkentő ötletekkel áll elő. Alapjában véve pont olyan rezzenéstelen, mint egy szfinx, a legfélelmetesebb benne, hogy alig lehet megkülönböztetni a ritkán barátságos arcát a többnyire fenyegetőtől. 

Han Dong-soo pedig gyorsan rájön, hogy Do-yeongnak szüksége van rá, mivel a kissé "vak tyúk is talál szemet" alapon magából kikínlódott ötletével megoldotta a gengszter függetlenedésének pénzbeli alapjait. Az üzlet felpörög, és akár jó vége is lehetne az egésznek, ha az ügyvéd nem ingana meg abbéli szándékában, hogy feladata végeztével kiszáll az egészből, pedig még a maffiózó főnöke is elengedné. 

Azonban a mindkettőjükben azonos sérelemként megélt kisebbrendűségi érzés lesz az, ami a konfliktusukat okozza. Miközben Do-yeong éppen megéli ennek leküzdését, élvezve az újonnan szerzett hatalmát, megvallja Dong-soo-nak, mennyire frusztrálta, hogy a főnökei kihasználták, pedig mindent neki köszönhettek. Fogalma sincs, hogy Dong-soo éppen ezt gondolja vele szemben, és a saját helyzetét érzi méltatlannak.  

Az ügyvéd vérszemet kap, minden egyes juttatás vagy megszerezhető lehetőség afelé viszi, hogy még többet akarjon, de még ennél is fontosabb, hogy mindent csak magának akarjon. Lassú átalakulását Do-yeong nem téveszti szem elől, és annak ellenére, hogy szinte nem adja tanújelét semmiféle érzelemnek, valahogy mégis érezzük a csalódottságát. Do-yeong végtelenül magányos alak, aki soha nem bízhatott meg senkiben. Talán nincs is beleírva a történetbe, csak Kim Young-kwang játssza el apró rezdülésekkel, hogy az ügyvéd lehetett volna a barátja. De ellene fordult, ezért egy rettentő maffiamódszerrel mutatja meg neki, hogy hol a helye: megköttetik a sajátos vérszerződés, amelyben az ügyvéd keze véres, a maffiózóé tiszta. 

Mindeközben természetesen folynak a hatalmi harcok, a fókuszban lévő emberek mind az államigazgatás, a politikai elit vagy a jog és a rendőrség emberei, akik egyúttal az alvilág részei is. Leszámolások és bandaharcok színezik a belső küzdelmeket, melyekben Dong-soo egyre inkább magára talál - vagyis az újonnan felfedezett önmagára, amelyre a családja egyre idegenebbül tekint. 

A gengszter Do-yeong gátlások nélküli, rémületes alak, Dong-soo viszont a vele való viszonyában nem más, mint az a kutya, aki megharapja a gazdája kezét. Gyomorforgató nézni, hogy miként használja fel jogi tudását és már csak látszólagos humanizmusát arra, hogy Do-yeongot kiűzze a birtokából. Valójában már nincs köztük különbség, mind a ketten végtelenül romlottak. Vagyis, talán mégis van valami: a történetből úgy tűnik, hogy Do-yeong születetten antiszociális személyiség, minden emberi viszonyra és szabályra teljesen érzéketlen (például minden megfontolás nélkül betör és birtokba vesz privát élettereket), ami persze nem bocsánatos bűn. Dong-soo viszont az általa korábban elfogadott és képviselt emberi normarendszerből lép ki, sőt átlép a szerettein, a segítőin - eleinte a saját sérelmeit önigazolásul használva az átalakulásához, végül már mit sem törődve az önfelmentéssel, felvállalva a lényének legsötétebb tartományait. Az ügyvéd kettős élete, amit a történet végén látunk, igazán gyomorforgató, és egy hajszálnyira igazságosnak érezzük, hogy Do-yeong szájából hangzik el a Nietzsche-idézet figyelmeztetése.   

A történet írópárosa, Jung Seo-hee és Lee Seung-hoon kiváló, fordulatos, részletgazdag, kidolgozott karakterekben bővelkedő forgatókönyvet tett le az asztalra, pedig mindkettejüknek ez az első sorozata. A rendezők, Jung Seo-hee és Lee Seung-hoon jól éltek az anyaggal, tempós, feszült filmet forgattak belőle. A remek színészekre támaszkodva érzékeny közelikben meséltek a belső elmozdulásokról, sokszor csak ezekből tudatva a történet irányváltásait. 

Shin Ha-kyun ügyvéde lassú, ámde hatalmas transzformáción megy át, melynek minden eleme végtelenül kidolgozott a hangjától kezdve a mozgásán, az öltözködésén át, melyek pontosan igazodnak a változás egyes stációihoz. Kim Young-kwang egyszerűen tökélyre fejlesztette Seo Do-yeong karakterét, amikor megjelenik, uralja a képernyőt. Végtelenül erős a kisugárzása, a szemvillanása tekintélyt parancsoló, ha kell, rémületet keltő. Nagyszerűen illik hozzá az a lelassított beszédmód, ahogy Kim megszólaltatja. Írtam a slendriánságáról, de tud pontosan az ellenkezője is lenni - ki tudná elfelejteni azt a serege élén való bevonulást, amikor részvétnyilvánításra megy? Számos akciójelenetben is láthatjuk, ezekben gyors és kíméletlen, és mindig van benne valami állatiasság, de a nagyragadozókat jellemző, tekintélyt parancsoló méltósággal. Kettőjük között őrlődik a dráma egyetlen tisztességes alakja, az ügyvéd öccse, akit Shin Jae-ha játszik érzékeny alakításban.

A sok mellékszereplő többsége egyéni arculatot kap, közülük csak egyet emelnék ki. A sok maffiózó között érdekes volt látni Bae Na-rát, akinek nagyon jól állt az elegáns és határozott gengszter szerepe, ami merőben elütött a D.P.-ben játszott lágy és érzékeny, debütáló karakterétől. 

Az Evilive tíz részében nincsenek üresjáratok, végig fenn tudja tartani az érdeklődésünk izgalmát. Nagyjából persze sejthetjük, hogy minek kell bekövetkeznie, de szerencsére azért mindent nem látunk előre. A dráma nem moralizál, szikáran a történéseken keresztül mutatja meg a gonosz éledését, ránk bízva e pozitív hőst nélkülő történetből a saját tanulságaink levonását. 
 

[Tévédrámákról] TRIGGER (2025)

트리거
Netflix, 2025, 10 rész
Műfaj: dráma, thriller, akció
Írta: Kwon Oh-seung (권오승)
Rendezte: Kwon Oh-seung (권오승)
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

A Trigger nagyhatású, és a plakátjához hasonlóan figyelemfelkeltő sorozat, még akkor is, ha talán nem mindenben teljesíti be a maximalista elvárásokat. Műfaji megjelölésként olvashatunk akció-thrillert, misztikus és bűnügyi filmet, de szerintem sokkal jobban illene hozzá a társadalmi katasztrófafilm, vagy egyszerűen a dráma megjelölés, amit az előbbi műfaji elemek színeznek át, és beleültetnek egy disztópikus jövőképpel játszadozó, moralizáló és kegyetlen drámába. 

Kwon Oh-seung író-rendező

Kwon Oh-seung saját írású történetét rendezte meg, és nagyon bátran tesz fel benne nehezen megválaszolható kérdéseket. Filmrendezőként Kwon 39 éves életkora nem számít soknak, ilyenkor az ember szerencsére még birtokolja a fiatalság lendületes erőit, és szerencsés esetben a tiszta - bár talán kissé naiv - hitét, amelynek fényében a világot megmenthetőnek és megváltoztathatónak tartja az ember, hiába látszik már a sötét oldal pusztító ereje is. A drámában érezni vélem ezt a tiszteletre méltó látásmódot, amelyet nem szabad alábecsülni, hiszen nélküle a világ nem haladna előre - vagy ha nem is halad sehova, ez az erő akasztja meg az önfelemésztő tendenciák érvényesülését, és ilyetén a folytonos túlélésünk záloga rejlik benne. Ha ezzel a szemmel nézem a dráma végkifejletét, akkor nem tudok elégedetlen lenni vele. A cinikus mosolyhoz még sok-sok keserű élettapasztalatot kellene begyűjtenie egy élemedettebb kor elérésével együtt. Kívánom, hogy ilyen tapasztalatokra Kwon soha ne tegyen szert, és ne köszöntsön rá a világ működésének "megértésével" együtt járó gyakori megkeseredettség, amely ugyan képessé tesz a menthetetlenség árnyalt ábrázolására, az ára viszont a nihilizmus érzete. Mennyivel jobb ennél a szelíd "megbölcsülés", ami az élet szeretetére és a jóság erőinek segítésére helyezi a hangsúlyt! Lehet, hogy mindennek semmi köze a Triggerhez, mégis valamiért a dráma kapcsán jutott eszembe. 

Kwon drámája pozitiv kicsengésű, pedig az odáig vezető utat sötét árnyak borítják. Az "út" lineáris képzetet kelt, és úgy is tűnik, hogy az egyes részek önálló történetei egy füzér elemeit képezik. Néha mintha csekély módosulásokkal ismétlődnének is, ami tényleg csökkenti a dráma feszültségét, mivel kiszámíthatóvá teszi az elkövetkező lépéseket. Ám nézhetjük úgy is, mintha egy kirakós darabkáit illesztenénk egymáshoz - bármelyik elemhez nyúlunk, az ugyanannak az egésznek, ugyanannak az összképnek a kirajzolódását fogja segíteni. Az egyes esetek tehát nemcsak szemelvények az egész társadalmat átható életérzésből, hanem egy példatár egymást erősítő elemeiként szolgálnak annak alátámasztásához, hogy hány módon tudunk meggyötörtek lenni, mely állapotnak csak aktuális szintjei mutatnak egyéni eltéréseket, és a szélsőségesebb helyzetben lévők csupán nagyobb veszélyességi mutatóval bírnak a többiekénél (mind fizikai és lelki bántalmazások elszenvedői, túldolgoztatottak, negligálásban, igazságtalan bánásmódban részesülők stb.).

Mindannyiunkban van egy "trigger" (a fegyver elsütőszerkezete), mondja a dráma. Ezt a képet talán közérthetőbbé tehetjük a trigger másik jelentésével, ami az előidézés, az a fajta felhalmozódás, aminek egy pontján bárkiben "elszakad a cérna", ha a frusztráció mértéke eléri az elviselhetetlenség küszöbét. A dráma alapgondolata, hogy olyan világot hoztunk létre, amelynek feszültségi mutatója állandóan ezen a határértéken mozog, ami természetesen személyenként más és más, éppen ezért kiszámíthatatlan, hogy hol és miként fognak az egyéni bekattanások bekövetkezni. Bár a drámában ez a túlfeszített húrú társadalom Dél-Koreában van lokalizálva, a történet a világ bármely hasonló, főként liberálkapitalista országába elhelyezhető, ahol a beválás mutatója egyedül a sikeresség, aki pedig nem jól teljesít, az selejtnek minősül. Az elméleti kérdés pedig: mi történik, ha az embereknek olyan instant feszültségoldót adunk a kezükbe, mint egy fegyver? Ám éppen ezért, és minden látszat ellenére, a Trigger nem a fegyvertartásról szól, hanem egy beteg társadalom látleletét nyújtja.

Ez a robbanékony társadalom kap két különleges főhőst a drámában, és ellentétes szemléletük következtében egyikük az agressziót elpusztítani, a másikuk elszabadítani igyekszik. Miközben a dráma egésze úgy működik, mint egy elméleti konstrukció, beleértve ezt a két alakot is, mindkettő bámulatosan életszerűen lett megírva, és még annál is inkább a színészek által életre keltve. Egyikük sem jó vagy rossz, rokon- vagy ellenszenvesebb a másiknál, a különbség a helyzetükre adott válaszukban van - és nem szabad elfelejteni, hogy a válasz meghozatalában kik voltak vagy nem voltak a segítségükre.

Az élettörténetük egy ideig szinte párhuzamos. Lee Do rendőr (Kim Nam-gil) családját gyermekkorában egy rablótámadás során irtották ki, és abban, hogy kisgyermekként gyilkossá váljon, jelenlegi főnöke akadályozta meg, aki magához vette és felnevelte az árván maradt fiút, és át is adta neki az önbíráskodás ellen, a jogi igazságszolgáltatás mellett szóló értékrendjét. Lee Do története vett egy furcsa kanyart, látjuk is, hogy nem egy átlagos kiképzettségű rendőr. Korábban a különleges erők mesterlövészeként vette fel a harcot a bűnözőkkel, és nem kevesebb, mint 99 áldozat után döntött úgy, hogy többet nem vesz a kezébe fegyvert, és küzd is a PTSD-vel. Ki lehet következtetni, hogy ezen a döntésén változtatni kényszerül.

Moon Baek (Kim Young-kwang) előélete nem kevésbé terhelt. Miután szülei elhagyták, szervkereskedők kezébe kerülve az Egyesült Államokban kötött ki. Ott figyelt fel rá egy illegális fegyverkereskedelmet folytató cég vezetője, aki magához vette a gyereket. Moon jóképű, vagány fiatalemberré érett, aki nem marad el semmiben sem vakmerő rendőrünktől. De az élet nem kíméli most sem, rákos betegsége záros időt engedélyez a számára, és ez csak tovább fűti addig sem lankadó bosszúszomját - vagyis az ő nézőpontjából az igazságszolgáltatásra való késztetését. Üzleti tevékenységnek álcázza ördögi tervét, amellyel azt az országot, amely pokollá tette az életét, ő akarja pokollá változtatni, mégpedig úgy, hogy fegyvert ad a marginalizálódott, végtelenül elkeseredett emberek kezébe, sőt még manipulálja is őket, hogy éljenek azokkal. Előbb csak keveseknek, majd válogatás nélkül bárkinek. A felelősséget pedig azzal az önfelmentéssel hárítja el magától, hogy mindenkinek egyéni döntése, hogy valóban meghúzza-e a ravaszt.

A fegyvertartást szigorúan korlátozó ország döbbenten szembesül az elszaporodó, egyéni és tömeges, véres leszámolásokkal. A látszólag véletlenül egymáshoz sodródó Lee és Moon akár kiváló párost is alkothatna, ám eleinte macska-egér harcot játszanak egymással a kártyáik nyílt kiterítéséig. Lee állandóan keresztezi Moon terveit, aki egy ponton éppen emiatt húzza meg azt a bizonyos ravaszt. A rendőrségi ügyről ekkor tágabb horizontra váltunk, hirtelen társadalmi vita és politikai kérdés lesz a fegyvertartás lehetősége. Moon Baek és alvilági segítői felpörgetik az eseményeket, melynek következtében a fegyvertartást pártoló és ellenző csoportok esnek egymásnak, az ország pedig a rendkívüli állapot bevezetésének szélére sodródik. 

Eközben látunk egy párhuzamos történetet, amely az ország alvilágának működésébe világít bele. A társadalom látható felszínét átjáró frusztrációk itt éppúgy jelen vannak, a hierarchia pitibb gengszterei éppannyi elkeserett dühöt tudnak magukba gyűjteni, mint a törvényes úton járó embertársaik. Mégis groteszk az a józanságuk, amely a "normális társadalomból" már kiveszni látszik. Éppen egy maffiózó szájából kell azt hallanunk, hogy nem akarnak fegyvert használni, két okból sem: főként azért, mert az a hatóságokat is feljogosítaná, hogy gondolkodás nélkül lepuffantsák őket, másrészt azért, mert ahol sok a fegyver, ott már a hadseregnek is oka lehet a beavatkozásra, és ahogyan azt különösen a dél-koreai tapasztalatok is mutatják, abból nem sok jó származik. Ezért inkább átadnák a hatóságoknak a náluk dokkoló, rájuk csak bajt hozó fegyvereket. 

Ahhoz, hogy ugyanerre jussanak a "normális" emberek is, egy kaotikus vérontásra van szükség. Ez Lee és Moon végső összecsapása is, mely a konkrétságában is inkább szimbolikus. Nem új kérdés, ami végigvonul a drámában, hogy aki fegyvert ragad, az valójában nem magát pusztítja-e el vele. Moon sorsa mintha ezt teljesítené be, míg Lee a kataklizmából kivezető út megtestesítőjévé válik. Megment egy kisfiút, aki mintha egyúttal a gyerekkori önmaga is lenne - és a fotó, amelyen a testével védelmezi a gyereket, egy jobb világ jelképévé is válik. És az is jelképes, hogy ő neveli fel a következő generációt. Tehetünk-e mást, mint hogy drukkolunk neki? 

Talán a leírásomból is érezhető, hogy a drámának van némi tanító, fejekben világosságot gyújtó szándéka is, ami nem feltétlenül válik előnyére. Ugyanakkor fontos üzenet a fegyvertartáshoz való viszony egyik végpontján elhelyezkedő Dél-Koreának éppen úgy, mint a másik végponton lévő Egyesült Államoknak is. Szinte egyenlőségjel kerül a kettő közé, hiszen csak a fegyverekhez való hozzáférésbeli eltérés különbözteti meg őket egymástól. A cérnaszál mindkét társadalomban pattanásig feszült, a ravasz azonban csak a feszültség kioldásának egyik eszköze, így mindenki fantáziájára bízom, hogy mi mindennel behelyettesíthető. 

Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi a valódi feladatunk: leváltani a mai, mindenki számára diszkomfortot jelentő világunkat valami olyanra, amiben otthonosabban érezhetjük magunkat. És ha a Trigger talán drámának nem hibátlan, az üzenete tökéletes.

Kwon Oh-seung sorozatának első négy része sodró lendületű, és annak ellenére, hogy nagyon kényelmetlen a hangulata, mégis beszippantja a nézőket. Középtájt kissé veszít a lendületéből, de a képei mindvégig hatásosak, az akciói pedig kiválóan kivitelezettek és filmezettek. A két színész egyéni munkáját és a két karakterben egymást kiegészítő összjátékát pedig nem lehet kellőképpen méltatni. Az egyes esetekben felbukkanó különböző karaktereket minden színész egyedi ízekkel telíti, miközben egy mutatóban megegyeznek: ez a pattanásig feszült idegrendszer állapotának érzékeltetése. 

A Trigger merész vállalkozás, de még sok ilyet kívánok magunknak.

[Filmekről] Bong Joon-ho: MICKEY 17 (2025)

Bong Joon-hóról a legelső játékfilmjétől (Barking Dogs Never Bite, 2000) kezdve lehet tudni, hogy nem idegenkedik a fekete humortól, foglalkoztatják az osztálykülönbségek, a politika, és egy rendes szociológus végzettségű bölcsészhez illően a filmjei egytől egyig társadalmi mélyfúrások, melyeket időnként vitriolba mártott tollal... vagyis szatirikusan láttató kamerákkal közvetít. Görbe tükrökben láttatja a világunkat, amelyek sokszor nevetésre ingerelnek, csakhogy ezeknek az utóíze többnyire keserű, amint azt a módszer legkiérleltebb formájában a Parasite (2019) nézésekor átélhettük. És még... szereti az állatokat. Továbbá, filmes értelemben vett homo ludens (játékos ember), aki szeret játszadozni a filmes műfajokkal, azok kőbe vésettnek vélt szabályainak áthágásával, amellyel természetesen nem áll egyedül a koreai filmalkotók táborában. Míg korábban veretes, nemzetközi sikerű alkotásokat jegyzett a társadalmi dráma, valamint a bűnügyi film (Memories of Murder, 2003) vagy a horror (The Host, 2006), esetleg a thriller (Mother, 2009) elemeinek összegyúrásával, melyek mind koreai filmek voltak, addig újabb keletű, nyugati gyártású filmjeiben megjelent a science fiction, az ökológia iránti érdeklődés, a kutatói felelősség témája (melyet már a The Host is megelőlegezett), ám ezek az alkotások mind disztópikus jövőképeket rajzoltak ki, halavány fényekkel a történetek végén. A Snowpiercer (2013) és az Okja (2017) után 2025-ben elérkeztünk a Mickey 17-hez, mely olyan, mintha minden előzmény tematikai összegzése lenne. 

Legerősebben persze meghatározásként az ember rávágná, hogy ez egy erős politikai szatíra, de maga Bong Joon-ho józanít ki, aki azt nyilatkozta, hogy pusztán egy politikai szatíra kedvéért nem ragadna kamerát, csak akkor, ha azt valami komplexebb egység részévé tudja tenni. Akkor tehát mi még ezen kívül a Mickey 17? Űrfilm, hiszen egy másik bolygóra tartunk. Science fiction, hiszen embereket klónozunk benne. Szerelmesfilm, hiszen egy párkapcsolatra van felfűzve a történet. Társadalmi tabló, hiszen nem mindegy, hogy kik kerülnek az űrhajóra, miként merül fel egyáltalán ennek az újfajta kolonizációnak a gondolata. Politikai görbe tükör, hiszen kisarkítva látszanak benne a politika kalandorai a maguk megveszekedett ideológiai maszlagjaikkal és gyomorforgató eszköztárukkal, a lehulló álarcok mögötti bántóan egydimenziós céljaikkal. És egy komor vígjáték, amit átjár az élettel-halállal játszadozó fekete humor.

A Mickey 17 forgatókönyvét Bong Joon-ho készítette, amelynek alapműve Edward Ashton Mickey7 című, 2022-ben megjelent regénye. A film egy meghökkentő felütéssel kezdődik, amelyben főhősünk egy fagyos tájon mély barlangba zuhan, ahol a biztos halál vár rá, ám az odaérkező társa nem őt, hanem csak a fegyverét menti ki, miközben kedélyes csevegés közben jó halált és holnapi viszlátot kíván neki. Flashbackben tudjuk meg, hogy mi történt: egy bedőlt vállalkozás miatt a két barát az uzsorások előli menekülésre csak úgy lát lehetőséget, ha jelentkeznek a Niflheim bolygó gyarmatosítására készülő expedícióra, és lelépnek a Földről. Azonban nagy a tülekedés, mert rengeteg hasonló tervű sorstársuk akad, akikkel versenyre kell kelniük egy-egy utazást biztosító pozíció elnyeréséért. Mivel Mickey nem ért semmihez, ezért jelentkezik "feláldozhatónak", anélkül, hogy elolvasná, az valójában mit is jelent. De jöhetne is bármi, mert kísérti a láncfűrész hangja, amivel a gengszterek megfenyegették. Már ezeket az első jeleneteket is átjárja valami barokkos gazdagsága a filmes előképekre való utalásoknak, valamint a blőd humornak (a főuzsorást Darius Blanknek hívják), ami a hajóra gyülekezőket mutató képsorokban lesz igazán hideglelős. Az expedíciót ugyanis egy Kenneth Marshall nevű bukott politikus vezeti, aki a fanatikus hívei segítségével kilobbizta a támogatást valami vallási szervezettől, és az indulási helyszínre érkező médiamunkások megszólaltatják a fanatizált híveit, akik egy "tiszta bolygóról" hadoválnak. Igaz, már a riporteri kérdésben is olyan megfogalmazások röpködtek, mint "migrációellenesek" vagy "a föld rendbetétele". Amitől végigfut a néző hátán a hideg, az a jelenet kísérteties hasonlósága a napjaink televíziójának kormányzati műsoraiban látottakhoz - legyen az akár nálunk, akár számos másik országban. "One & Only" (egyetlen és csak ez) - hirdeti a politikus szlogenje saját létének és igazságának kizárólagosságát. Eközben folyik a Marshall-biznisz a különféle kedvezményesen megvásárolható tárgyak hangosbemondón keresztüli tukmálásával, a spirális építmény folyosóin pedig az emberfolyam úgy araszol az ismeretlen felé, mint a The Wall diákjai a gigantikus húsdarálóba. 

Végül a magát is semmire sem jónak tartó hősünk megtudja, hogy a sorsa ezután a folytonos halál és az újjászületés, melynek az a módja, hogy az űrhajó szerves hulladékainak komposztjából lesz minden pusztulását követő 20 órán belül újranyomtatva a teste, melybe betöltik a digitalizált és a megfelelő verziószámú lényéhez frissített emlékeit. Mickey szegény tényleg eléggé együgyűnek tűnik, mivel a tájékoztatás közben is csak a nő hajának illatára tud összpontosítani. 

A négy és fél évig tartó utazás alatt az űrhajóban orwelli totális kontroll alatt élnek az utazók, a legkisebb kihágást is érzékelik a megfigyelők. A falak és egyenruhák szürkészöld közegébe Marshall és felesége, Ylfa megjelenése hoz színt, amitől a rajongóik megőrülnek, Mickey-ben viszont felmerül a kérdés, hogy jó helyen van-e. Minden szigorító intézkedést csak a megérkezésig kell kibírni - szól az ígéret, miközben a vezető pár ripacs és élveteg, mintha Ferreri A nagy zabálásából, vagy valamelyik Pasolini-filmből maradtak volna ránk. 

Mickey viszont összeismerkedik Nashával, a rendfenntartók egyikével, akivel egymásba szeretnek, és így már gyorsabban röpülnek az utazás évei. A kapcsolatuk Mickey státuszából fakadóan egyszerre groteszk és felemelő, hiszen a nő az összes Mickey-verziót szereti, és egyedül csak neki jut eszébe, hogy a férfinak talán mégis félelmetes élmény lehet a meghalás, ezért mellette marad ezekben a pillanatokban is. Apropó, halál. Mindenki aziránt érdeklődik Mickey-nél, hogy ez milyen élmény. A férfi csak egyszer válaszol, és akkor is azt mondja, hogy nem tudja, mert az övé az újjászületésének tudatában nem igazi halál. 

Így gondolják ezt a felhasználói is, akik teljes lelki nyugalommal teszik ki a férfit döbbenetesen kegyetlen teszteléseknek és kísérleteknek. (Nem lehet nem gondolni a hírhedt szociálpszichológiai kísérletekre, mint pl. a Milgram-kísérletre.) Végül a bolygóra megérkezve hasonló módszerrel hozzák létre a légkör elviseléséhez szükséges vakcinát, miközben az elhullások miatt Mickey elér a 17. verziójához. Ekkor kanyarodunk vissza a nyitójelenethez, amelyben a férfinak meg kellene halnia a jeges barlangban, ám nem ez történik, hanem valami váratlan: megjelennek a bolygó őshonos lakói és megmentik az életét - csakhogy időközben már kinyomtatták Mickey 18-at, és az a főszabály, hogy két klónverzió együttes létezése esetén mindkettő véglegesen elpusztítandó. 

A további fejlemények maradjanak a film titkai, bár látható, hogy a két verziónak kell valamit kezdenie egymással, Nashának a megduplázódott szerelmével, az űrhajó lakosainak a beváltatlanul maradt ígéretekkel, az egyre nyilvánvalóbban náci ideológiát toló Marshallnak a fantazmagóriáinak valóra váltásával, és mindenkinek a bolygó őslakóival, akik óriásbogárhoz hasonló küllemük ellenére intelligensebbnek tűnnek a földi teremtés koronáinál. 

Mindebből élesen kirajzolódik, hogy milyen aktuális problémák foglalkoztatják Bong Joon-hót, ami nagy valószínűséggel megegyezik az emberiség még gondolkodásra képes kisebbségének kérdéseivel. A kiinduló helyzet felveti, hogy miként juttattuk ilyen nyomorult helyzetbe magunkat, hogy sokak számára csak a földi élettérből való menekülés tűnik megoldásnak? Miként lehetséges, hogy olyan morális kérdésekben, mint az emberi klónozás sem tudunk megegyezésre jutni, és mindig adódnak kiskapuk az olyan elmebetegek számára, akik kijátsszák a józan megfontolásokat, és megtalálják az önös érdekeikre való felhasználás módozatait? Micsoda szimbolikus kép az anyagból életet teremteni képes isteni erővel szemben az a silány emberi megoldás, ami hulladékből és salakanyagból teremtve próbál istent játszani! Mit lehet kezdeni azokkal az emberi parazitákkal, akiknek uralmát az ostoba, kába tömegek megvezethetősége teszi lehetővé? Miféle ideológiákat képes szülni az ember, ha a hatalmi tébolya elborítja az agyát? Marshall szájából ugyanazokat a frázisokat és bonmot-kat halljuk puffogtatni, amelyeket ma néven nevezhető politikusok, országvezetők hangoztatnak világszerte. Meddig lehet olyan nyilvánvaló otrombaságokat az emberek képébe hazudni, hogy a bolygó őslakói az idegenek, akik akadályai a mi (azaz a betolakodók) térnyerésének?  

Bong Joon-ho szatírája vérfagyasztó elegyét mutatja be mindennek, sőt azzal tetézi a totális elmebajt, hogy az ideológiai hülyeségeket még leönti egy vallási maszlaggal, ami az előzőek összességét egy mindent átható, ragacsos, gusztustalan takonnyá teszi. Ami persze röhejes úgy, ahogy van, mégis olyan valóságos, hogy csak egyre inkább összeszoruló gyomorral tudtam nézni, és azt hiszem, ezzel nem állok egyedül. 

Pedig a feszültségek oldásáért a rendező is sokat tesz, a képei, jelenetei sokszor nevetésre ingerlően abszurdak (kedvencem az emberalak nyomtatás közbeni oda-vissza mozgása vagy a lehetetlen testtartásai), és nem fél direkten viccelődni sem, mint amikor lebuktatja a bogárlények blöffölését. 

Bong Joon-ho képei színvilágukban, kompozíciójukban ismét lenyűgözőek. Nagyon érdekes volt látni az egyik werkfilmben, hogy milyen pontos, storyboardban előre megtervezett előképek alapján forgatott. A bolygólakók tervezése szintén a rendező és Jang Hee-chul munkája, ők ketten találták ki korábban a The Host szörnyét is.

Az összes Mickey-variáns megjelenítéséért és egyre tudatosabbá válásának érzékeltetéséért Robert Pattinsoné az érdem, aki kiválóan egyensúlyoz a karakter humoros-tragikus vonásainak pengeélén. Nasha szerepében Naomi Ackie a történet humán (és női) iránytűje, amelyhez igazodni lehet, és nem téved sem helyzetmegítéléseiben, sem érzelmeiben. Mark Ruffalo és Toni Collette választása a vezérpárra telitalálat, olyan mély átéléssel játsszák ezeket a zakkant figurákat. Állítólag Bong Joon-ho kérése az volt, hogy Ruffalo sokféle diktátor alakjából gyúrja össze a karakterét, a film értékelői viszont azonnal és egyértelműen Trumpot vélik felismerni benne. Erre csak népiesen annyit tudnék mondani, hogy láttam én már karón varjút... szóval benne van az a többféle előkép. 

Bong Joon-ho képeit ismét Jung Jaeil zenéi erősítik, akivel immár megszokott alkotópárost képeznek. Jung zenéi meglepően líraiak, de számtalan ötletet tartalmaznak. A szerelmi jeleneteket lágy, kissé szomorkás keringők kísérik, sokszor dominál a zongoraszóló, ami ugyanúgy megkettőződik, mint Mickey 17, amikor találkozik 18. önmagával. Hallunk arabos dallamokat, zenedoboz andalító hangjait, gospelre, tangóra, klezmerre emlékeztető zenéket, amelyek időnként meglódulnak, hogy egy némafilmes üldözés hangulatába torkolljanak, vagy rézfúvósok harsogásával erőt demonstráljanak. Kedvencem viszont az a nagyszerű zenei ötlet, amellyel a bolygólakókat a torokéneklés mélyen és misztikusan zengő alaphangjai és felhangjainak fütyülései kísérik. Jung Jaeil zenei megoldásai rendkívül pontosak, és gondossága odáig terjed, hogy még a stáblista legvégére is tartogat egy meglepetést. A Rejoice in the Lord (Örvendezzetek az Úrban) bibliai sorait éneklik egy klezmerszerű dallammal a film szereplői (Mark Ruffalo, Toni Collette, Daniel Henshall és Anamaria Vartolomei), de úgy, hogy az egyszerre hallatszik örömnek és sirámnak - mintha megrészegednének a film sötét víziójából való szabadulásuk örömétől, vagy esetleg abbéli bánatuktól, hogy vissza kell térniük földi valóságunkba, ahol nem marad más számunkra, csak a jó győzedelmébe vetett mély hit. Számunkra fontos megjegyezni, hogy a filmzene egy részét Budapesten vették fel.

Lehet, hogy írni kellene azokról a még rendre elhangzó károgásokról is, melyekben a nyugati ítészek egy része fogalmazza meg berzenkedését a keleti rendezők szokatlan műfaji elegyítéseivel szemben. De nem fogok, mert azt hiszem, hogy végre fel kellene ezekkel hagyni, egyrészt az alkotói szabadság elismerése és tiszteletben tartása érdekében, másrészt belátva, hogy éppen ezek a műfaji ötvözetek teszik lehetővé egy-egy téma sokszínű körbejárását, másrészt meglepő gondolattársításaikkal nagyban emelni tudják egy-egy alkotás élvezeti értékét.  

[Tévédrámákról] MEMORY (2016)

기억
tvN, 2016, 16 rész
Műfaj: dráma
Írta: Kim Jee-woo 김지우
Rendezte: Park Chan-hong 박찬홍
Magyar felirat: GTO
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Bár magam is szívesen elmerülök azon sorozatok árjában, melyeknek ifjú hőseit olyan tehetséges ifjú titánok keltik életre, akik maguk is huszon-harmincévesek, vagy legfeljebb negyven, csak éppen húsz-harmincnak néznek ki, mégis jólesik az érettebb korosztályra koncentráló drámákat is látni. Középkorú férfiak szinte alig tűnnek fel a politikusi-cégvezéri szerepkörön kívül, ezért rendkívül fontos drámának találom a Memory-t (Memória/Emlékezet), amelynek középpontjában végre egy ilyen ember áll, mégpedig az élete kritikus változásának szakaszában, annak összes személyes válságával.

A drámát Park Chan-hong rendező és Kim Jee-won forgatókönyvíró jegyzi, akik összeszokott párost alkotnak, hiszen állandóan együtt dolgoznak. A Memory előtt már négy drámájuk volt, köztük egyik nagy kedvencem, a Fermented Family.

Park Chan-hong rendező és Kim Jee-won forgatókönyvíró

Park Tae-seok (Lee Sung-min) jól menő ügyvéd, szinte már celebritás, hiszen a televízió jogi műsorában szerepelve országosan is ismertté vált. Magabiztos és nagyhangú, kissé törtető is, és úgy tűnik, a munkáján kívül nem nagyon izgatják az élet egyéb dolgai, beleértve a körülötte lévő embereket is. Baráti viszonyuk mellett lekötelezettje munkahelye, a Taeson Ügyvédi Iroda vezetőjének, Lee Chan-moo-nak (Jeon No-min), aki úgy invitálta az irodához, hogy azt Tae-seok tanulmányi és szakmai előélete nem tette indokolttá. Mégis vezető ügyvéd lett belőle, aki ellenvetés nélkül kiszolgálja az iroda ügyfélkörébe tartozó ügyfelek meglehetősen zavaros ügyeit, annak ellenére, hogy ez a működés szöges ellentétben áll a korábbi igazságérzetével, melyet úgy tűnik, hogy felszámolt. Még az sem nyomasztja, hogy egy ember az ő hibájának következtében jutott ártatlanul börtönbe.

Személyiségének változásához egy tragikus esemény is hozzájárult, kisfia cserbenhagyásos gázolás áldozata lett, azonban a tettes kilétére nem derült fény. De ezen is gyorsan túltette magát, elvált a bánatba mélyen belemerülő feleségétől, a bírónő Na Eun-seontól (Park Jin-hee) és új családot alapított. A boldog család látszata mögött azonban egy szerető, de a családi gondokkal magányosan küzdő, érzelmileg kissé bizonytalan feleséget látunk, Seo Young-joo-t (Kim Ji-soo), aki féltékenységgel gondol férje korábbi házasságára. Két gyermekük közül a kislány csak folyton szeretetéhes, Jung-woo (Nam Da-reum), a középiskolás fiú viszont eléggé problémás, ami sokáig rejtve marad. Még megtudjuk, hogy Tae-seokot az édesanyja nevelte egyedül nehéz körülmények között, miután az apja lelépett a szeretőjével. Váratlanul ez az apa is előkerül, akihez Tae-seok csak gyűlölettel tud viszonyulni.  

Az ügyvédi irodában beosztottja lesz Jeong-jin (Lee Jun-ho), aki éltanulóként bírói pályára készült, de családjának anyagi helyzete miatt kénytelen volt jól fizető állásba elhelyezkedni. Már ez is kellőképpen frusztrálja a fiatalembert, akit Tae-seok működésmódja annyira kiborít, hogy fel is akar mondani. Tae-seok viszont egyszerűen elfeledkezik a felmondólevélről, mint ahogyan több másról is. Egy kisebb baleset éri, és emiatt az aggódó orvos barátja, Joo Jae-min (Choi Deok-moon) végeztet el egy vizsgálatot, amely sokkoló dolgot hoz a felszínre: Tae-seok az Alzheimer-kór korai fázisában van. 

A diagnózis természetes felborítja az ügyvéd életét, akivel végigjárjuk az ilyenkor bekövetkező érzelmi stációkat a kezdeti elutasítástól, kétségbeeséstől kezdve a belátáson át a tény elfogadásáig. Tae-seoknak is számot kell vetnie azzal, hogy a hátralévő bizonytalan hosszúságú időben, ameddig még uralni tudja az életét, mely dolgoknak kell prioritást élvezniük. Nem kérdés, hogy Tae-seok számára az életben tartó erő a munkája, amihez a végsőkig ragaszkodik, de erre két jó oka is van. Mindkettő törlesztendő feladat: az egyik a kisfia haláláért felelős személy felkutatása, a másik pedig a saját hibájának beismerése árán is igazságot szolgáltatni az ártatlanul elítélt embernek. 

A munkájában két segítőtársa lesz, akik felismerve a helyzetét pajzsként melléállnak. Egyikük a kezdetben vele konfrontálódó Jeong-jin, valamint a titkárnője és mindenese, Bong Seong-hwa (Yoon So-hee), aki a felvételekor egy mondatával hívta fel magára az ügyvéd figyelmét, aki emiatt alkalmazta: "Nem hiszek a törvényben, de hiszem, hogy létezik igazságosság." Ennek a szellemében láthatjuk az ügyvéd néha szokatlan úton járó működését, amellyel a drámában előforduló ügyeket jó irányba tereli. A fő csapásirány azonban a fentebb említett két ügyben való, erőszakos eseményektől sem mentes nyomozás, amely váratlan fejleményeket hoz, és átrendezi Tae-seok szakmai kapcsolatrendszereit, elsősorban a főnökével való viszonyát. A mellékszereplők között Lee Chan-mo kerül a legerősebb reflektorfénybe, akinek családi viszonyai, valamint azokkal összefüggésben hozott döntéseinek megítélése erkölcsi dilemma elé állítja a nézőket. 

A dráma motorja Tae-seok ügyvéd versenyfutása az idővel és a küzdelme az elhatalmasodó betegségével. A fenti, talán túl részletesnek tűnő kapcsolati rajz (mely még nem is teljes) azért fontos, mert nemcsak Tae-seok változását éljük meg a történések során, hanem szinte az összes vele kapcsolatos szereplőét. Ahogy Tae-seok kezdi új szemmel nézni, hogy miként viszonyult az életében legfontosabb személyekhez, úgy azok mindegyike ugyanúgy átmegy egy megértési folyamaton, melyben meglátják Tae-seok valódi személyiségét. Ebben a kétirányú közeledésben tudnak elsimulni konfliktusok, elmélyülni a szeretet, vagy megszületni a kölcsönös megbecsülés. Vagy éppen az ellenkezője: kikristályosodni a megvetés és a megvetendőnek érzettség. 

Tae-seok nem kap felmentést a sorstól az általa elkövetett hibák miatti büntetés alól. Bár a betegségét is ilyenként fogadja el, van egy súlyosabb ár is, amit meg kell fizetnie, ez pedig a szembesülés azzal, hogy sikeresnek gondolt életéhez végeredményben a kisfia élete árán jutott. A dráma azonban egy párját ritkító megoldást mutat meg a kataklizma csúcspontján, amikor a bosszúszomj kielégülést nyerhetne a tettes megismerésével. A szülőpár mindkét tagja képessé válik az elkövető gyötrődésének felismerésére, és bár megbocsátani nem tudnak, mégsem halálra, hanem életre, pontosabban jó élet leélésére ítélik. Van ebben persze némi pátosz is, melyből még több jutott a másik ügy végigvitelébe. Tae-seok nem mentheti a saját bőrét, ha vissza akarja adni a becsületét az általa börtönbe juttatott embernek. Érdekes módon, hogy ezt meg tudja lépni, a betegségének jut fontos szerep, hiszen a már minden mindegy állapota elmossa a földi (anyagi) javakhoz való ragaszkodás aggályait, és lehetővé teszi a valódi értékek melletti kiállást - így lesz az átokból végül valamiféle áldás.

A dráma színészkirálya vitán felül Lee Sung-min, aki Tae-seok ügyvédet mindenféleképpen hitelesen tudja láttatni. Lendületes, ha jó formában van, totálisan elveszett a betegség tüneteinek pillanataiban, és végtelenül elesett a magányos gyötrődéseiben. Ugyanakkor heroikus is, amikor a nagyfiáért kell küzdenie vagy az ellenfeleivel szembeszállnia. Bár a dráma nem járja végig az utat a teljes leépüléséig, azt ő maga tudja megelőlegezni, méltósággal való megmutatásban. Ugyanakkor ki kell emelni Lee Jun-ho játékát is, akit teljesen egyenrangúnak érzünk a nála 22 évvel idősebb seniorral való közös jelenetekben, legyenek azok viták, szakmai partnerségek, rejtett segítségnyújtások vagy fricskázós szemtelenkedések. Rendkívül erős a mindkét feleség önálló személyiségváltozásait megmutatni képes színésznők játéka, különösen Park Jin-hee kezdeti, az őrület határán mozgó alakítása, ugyanakkor nagyon szép a két nő között születő megértés és elfogadás bemutatása. Van egy különösen alávaló figura a történetben, az érzéketlen és agresszív, kiváltságosok közé tartozó alelnök, akinek megformálásáért Lee Ki-woo-t is ki kell emelni, aki megmutatja, hogy a beteg elméjű gonoszokat épp olyan meggyőző erővel tudja életre kelteni, mint a néha kissé ügyefogyott, tisztalelkű hősöket. Nem lehet említés nélkül hagyni azt a megfoghatatlanul misztikus karaktert sem, akit Moon Sook kelt életre a finom női külsőbe rejtett tirannus megformálásával. Bár folytonos ismételgetésnek tűnik, most sem tudok mást írni, mint hogy a többi szereplőt is ide kellene idéznem, akik mind-mind hibátlanul alakítják a rájuk osztott szerepeket. 

A dráma érinti az iskolai bántalmazás, a családon belül erőszak, a hatalmi visszaélés, a megvesztegetés, a drogfogyasztás, a szociopátia témaköreit éppúgy, mint a szülő és gyermeke közötti, vagy a baráti és a szerelmi kapcsolatok korrumpálhatóságát. Érdekesség, hogy az a bírói ítélet, amit a drámában Na Eun-seon bírónőtől hallunk, valós történeten alapszik. Ahogyan azt a Cheonji Ilbo megírta, 2010-ben Kim Gwi-ok főbírónő és Szöul Seocho-dong Kerületi Fiatalkorúak Bíróságának egyik vádlottja között zajlott le hasonló párbeszéd. 

Végezetül a dráma zenéjét kell még kiemelni, ami Nam Hye-seung és Park Sang-hee munkája. A betétdalokon túl is rendkívül igényes, és érzékletes hangulatteremtő erővel bír különösen a sötét tónusú, feszült helyzetekben. Az igazság játéka (진실게임) című tételben különös drámai erőre emelkedik, de ugyanilyen tökéletesek az ügyvéd emlékezetkieséseit kísérő, a valóság kapaszkodóinak szétcsúszását és az elvesztésük rémületét kifejező kompozíciók is.