A Trigger nagyhatású, figyelemfelkeltő sorozat, még
akkor is, ha talán nem mindenben teljesíti be a maximalista elvárásokat.
Műfaji megjelölésként olvashatunk akció-thrillert, misztikus és bűnügyi
filmet, de szerintem sokkal jobban illene hozzá a társadalmi
katasztrófafilm, vagy egyszerűen a dráma megjelölés, amit az előbbi műfaji
elemek színeznek át, és beleültetnek egy disztópikus jövőképpel játszadozó,
moralizáló és kegyetlen drámába.
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
Kwon Oh-seung saját írású történetét rendezte meg, és nagyon bátran tesz fel benne
nehezen megválaszolható kérdéseket. Filmrendezőként Kwon 39 éves életkora nem
számít soknak, ilyenkor az ember szerencsére még birtokolja a fiatalság
lendületes erőit, és szerencsés esetben a tiszta - bár talán kissé naiv - hitét, amelynek fényében a
világot megmenthetőnek és megváltoztathatónak tartja az ember, hiába látszik
már a sötét oldal pusztító ereje is. A drámában érezni vélem ezt a tiszteletre
méltó látásmódot, amelyet nem szabad alábecsülni, hiszen nélküle a világ nem
haladna előre - vagy ha nem is halad sehova, ez az erő akasztja meg az
önfelemésztő tendenciák érvényesülését, és ilyetén a folytonos túlélésünk
záloga rejlik benne. Ha ezzel a szemmel nézem a dráma végkifejletét, akkor nem
tudok elégedetlen lenni vele. A cinikus mosolyhoz még sok-sok keserű
élettapasztalatot kellene begyűjtenie egy élemedettebb kor elérésével együtt. Kívánom,
hogy ilyen tapasztalatokra Kwon soha ne tegyen szert, és ne köszöntsön rá a világ működésének "megértésével" együtt járó gyakori megkeseredettség, amely ugyan képessé tesz a menthetetlenség árnyalt ábrázolására, az ára viszont a nihilizmus érzete. Mennyivel jobb ennél a szelíd "megbölcsülés", ami az élet szeretetére és a jóság erőinek segítésére helyezi a hangsúlyt! Lehet, hogy mindennek semmi köze a Triggerhez, mégis valamiért a dráma kapcsán jutott
eszembe.
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
Kwon drámája pozitiv kicsengésű, pedig az odáig vezető
utat sötét árnyak borítják. Az "út" lineáris képzetet kelt, és úgy is tűnik,
hogy az egyes részek önálló történetei egy füzér elemeit képezik. Néha mintha
csekély módosulásokkal ismétlődnének is, ami tényleg csökkenti a dráma
feszültségét, mivel kiszámíthatóvá teszi az elkövetkező lépéseket. Ám
nézhetjük úgy is, mintha egy kirakós darabkáit illesztenénk egymáshoz -
bármelyik elemhez nyúlunk, az ugyanannak az egésznek, ugyanannak az összképnek a kirajzolódását fogja segíteni. Az egyes esetek tehát nemcsak szemelvények az egész társadalmat
átható életérzésből, hanem egy példatár egymást erősítő elemeiként szolgálnak annak alátámasztásához, hogy hány módon tudunk meggyötörtek
lenni, mely állapotnak csak aktuális szintjei mutatnak egyéni eltéréseket, és a
szélsőségesebb helyzetben lévők csupán nagyobb veszélyességi mutatóval bírnak
a többiekénél (mind fizikai és lelki bántalmazások elszenvedői, túldolgoztatottak,
negligálásban, igazságtalan bánásmódban részesülők stb.).
Mindannyiunkban
van egy "trigger" (a fegyver elsütőszerkezete), mondja a dráma. Ezt a képet talán
közérthetőbbé tehetjük a trigger másik jelentésével, ami az előidézés, az a fajta felhalmozódás, aminek egy pontján bárkiben "elszakad a cérna",
ha a frusztráció mértéke eléri az elviselhetetlenség küszöbét. A dráma alapgondolata,
hogy olyan világot hoztunk létre, amelynek feszültségi mutatója állandóan ezen
a határértéken mozog, ami természetesen személyenként más és más, éppen ezért
kiszámíthatatlan, hogy hol és miként fognak az egyéni bekattanások
bekövetkezni. Bár a drámában ez a túlfeszített húrú társadalom Dél-Koreában
van lokalizálva, a történet a világ bármely hasonló, főként liberálkapitalista
országába elhelyezhető, ahol a beválás mutatója egyedül a sikeresség, aki pedig nem jól teljesít, az selejtnek minősül. Az elméleti kérdés pedig: mi történik, ha az
embereknek olyan instant feszültségoldót adunk a kezükbe, mint egy fegyver? Ám éppen ezért, és minden látszat ellenére, a Trigger nem a fegyvertartásról szól, hanem egy beteg társadalom látleletét nyújtja.
Ez
a robbanékony társadalom kap két különleges főhőst a drámában, és ellentétes
szemléletük következtében egyikük az agressziót elpusztítani, a másikuk
elszabadítani igyekszik. Miközben a dráma egésze úgy működik, mint egy
elméleti konstrukció, beleértve ezt a két alakot is, mindkettő bámulatosan
életszerűen lett megírva, és még annál is inkább a színészek által életre
keltve. Egyikük sem jó vagy rossz, rokon- vagy ellenszenvesebb a másiknál, a
különbség a helyzetükre adott válaszukban van - és nem szabad elfelejteni,
hogy a válasz meghozatalában kik voltak vagy nem voltak a segítségükre.
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
Az
élettörténetük egy ideig szinte párhuzamos. Lee Do rendőr (Kim Nam-gil)
családját gyermekkorában egy rablótámadás során irtották ki, és abban, hogy
kisgyermekként gyilkossá váljon, jelenlegi főnöke akadályozta meg, aki magához
vette és felnevelte az árván maradt fiút, és át is adta neki az önbíráskodás
ellen, a jogi igazságszolgáltatás mellett szóló értékrendjét. Lee Do története vett egy furcsa kanyart, látjuk is, hogy nem egy átlagos
kiképzettségű rendőr. Korábban a különleges erők mesterlövészeként vette fel a harcot a
bűnözőkkel, és nem kevesebb, mint 99 áldozat után döntött úgy, hogy többet nem
vesz a kezébe fegyvert, és küzd is a PTSD-vel. Ki lehet következtetni, hogy ezen a döntésén változtatni kényszerül.
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
Moon Baek (Kim Young-kwang)
előélete nem kevésbé terhelt. Miután szülei elhagyták, szervkereskedők kezébe
kerülve az Egyesült Államokban kötött ki. Ott figyelt fel rá egy illegális
fegyverkereskedelmet folytató cég vezetője, aki magához vette a gyereket. Moon
jóképű, vagány fiatalemberré érett, aki nem marad el semmiben sem vakmerő
rendőrünktől. De az élet nem kíméli most sem, rákos betegsége záros időt
engedélyez a számára, és ez csak tovább fűti addig sem lankadó
bosszúszomját - vagyis az ő nézőpontjából az igazságszolgáltatásra való késztetését. Üzleti tevékenységnek álcázza ördögi tervét, amellyel azt az
országot, amely pokollá tette az életét, ő akarja pokollá változtatni,
mégpedig úgy, hogy fegyvert ad a marginalizálódott, végtelenül elkeseredett
emberek kezébe, sőt még manipulálja is őket, hogy éljenek azokkal. Előbb csak keveseknek, majd válogatás nélkül bárkinek. A felelősséget pedig azzal az önfelmentéssel hárítja el
magától, hogy mindenkinek egyéni döntése, hogy valóban meghúzza-e a
ravaszt.
A fegyvertartást szigorúan korlátozó ország döbbenten
szembesül az elszaporodó, egyéni és tömeges, véres leszámolásokkal. A
látszólag véletlenül egymáshoz sodródó Lee és Moon akár kiváló párost is
alkothatna, ám eleinte macska-egér harcot játszanak egymással a kártyáik nyílt
kiterítéséig. Lee állandóan keresztezi Moon terveit, aki egy ponton éppen
emiatt húzza meg azt a bizonyos ravaszt. A rendőrségi ügyről ekkor tágabb
horizontra váltunk, hirtelen társadalmi vita és politikai kérdés lesz a
fegyvertartás lehetősége. Moon Baek és alvilági segítői felpörgetik az
eseményeket, melynek következtében a fegyvertartást pártoló és ellenző
csoportok esnek egymásnak, az ország pedig a rendkívüli állapot bevezetésének
szélére sodródik.
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
Eközben látunk egy párhuzamos történetet,
amely az ország alvilágának működésébe világít bele. A társadalom látható
felszínét átjáró frusztrációk itt éppúgy jelen vannak, a hierarchia pitibb
gengszterei éppannyi elkeserett dühöt tudnak magukba gyűjteni, mint a
törvényes úton járó embertársaik. Mégis groteszk az a józanságuk, amely a
"normális társadalomból" már kiveszni látszik. Éppen egy maffiózó szájából
kell azt hallanunk, hogy nem akarnak fegyvert használni, két okból sem: főként
azért, mert az a hatóságokat is feljogosítaná, hogy gondolkodás nélkül
lepuffantsák őket, másrészt azért, mert ahol sok a fegyver, ott már a
hadseregnek is oka lehet a beavatkozásra, és ahogyan azt különösen a
dél-koreai tapasztalatok is mutatják, abból nem sok jó származik. Ezért inkább
átadnák a hatóságoknak a náluk dokkoló, rájuk csak bajt hozó
fegyvereket.
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
(A szerző képernyőképe a Trigger oldalról.)
Ahhoz, hogy ugyanerre jussanak a "normális"
emberek is, egy kaotikus vérontásra van szükség. Ez Lee és Moon végső
összecsapása is, mely a konkrétságában is inkább szimbolikus. Nem új kérdés,
ami végigvonul a drámában, hogy aki fegyvert ragad, az valójában nem magát
pusztítja-e el vele. Moon sorsa mintha ezt teljesítené be, míg Lee a
kataklizmából kivezető út megtestesítőjévé válik. Megment egy kisfiút, aki
mintha egyúttal a gyerekkori önmaga is lenne - és a fotó, amelyen a testével
védelmezi a gyereket, egy jobb világ jelképévé válik. És az is jelképes, hogy ő
neveli fel a következő generációt. Tehetünk-e mást, mint hogy drukkolunk
neki?
Talán a leírásomból is érezhető, hogy a drámának van
némi tanító, fejekben világosságot gyújtó szándéka is, ami nem feltétlenül
válik előnyére. Ugyanakkor fontos üzenet a fegyvertartáshoz való viszony egyik végpontján
elhelyezkedő Dél-Koreának éppen úgy, mint a másik végponton lévő Egyesült
Államoknak is. Szinte egyenlőségjel kerül a kettő közé, hiszen csak a fegyverekhez való hozzáférésbeli eltérés különbözteti meg őket egymástól. A cérnaszál mindkét társadalomban pattanásig feszült, a ravasz azonban csak a feszültség kioldásának egyik eszköze, így mindenki
fantáziájára bízom, hogy mi mindennel behelyettesíthető.
Nem
nehéz kikövetkeztetni, hogy mi a valódi feladatunk: leváltani a mai, mindenki
számára diszkomfortot jelentő világunkat valami olyanra, amiben otthonosabban
érezhetjük magunkat. És ha a Trigger talán drámának nem hibátlan, az üzenete
tökéletes.
Kwon Oh-seung sorozatának első négy része sodró
lendületű, és annak ellenére, hogy nagyon kényelmetlen a hangulata, mégis beszippantja a nézőket. Középtájt kissé veszít a
lendületéből, de a képei mindvégig hatásosak, az akciói pedig kiválóan
kivitelezettek és filmezettek. A két színész egyéni munkáját és a két
karakterben egymást kiegészítő összjátékát pedig nem lehet kellőképpen
méltatni. Az egyes esetekben felbukkanó különböző karaktereket minden színész egyedi ízekkel telíti, miközben egy mutatóban megegyeznek: ez a pattanásig feszült idegrendszer állapotának tökéletes érzékeltetése.
A Trigger merész vállalkozás, de még sok ilyet kívánok magunknak.
Jogi nyilatkozat: A cikkben felhasznált összes kép a Trigger sorozatról a Netflix tulajdonát képezi, és itt a Fair Use feltételei szerint használjuk kritikai és tudományos ismertetési céllal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése