[Tévédrámákról] CRAZY LOVE (2022)

크레이지 러브
KBS2, 2022, 16 rész
Műfaj: romantikus komédia
Írta: Kim Bo-kyum 김보겸
Rendezte: Kim Jung-hyun 김정현
Adatok bővebben: HanCinema / MyDramaList

A drámai klisé egy különös jelenség, mert kétarcúan tud viselkedni. Ha jó kezekbe kerülve ügyesen építik a cselekmény szövedékébe, akkor szinte észrevétlen marad, míg ellenkező esetben harsányan előugrik, mi pedig felsóhajtunk, hogy "Ne már, megint?".

Szóval a Crazy Love-val (Őrült szerelem) sem az a bajom, hogy egymást érik benne a klisék. Ha csak a történet fő vonalait nézem, akár még jó dolog is kisülhetett volna belőle. A bunkóan arrogáns főnök nem ismeretlen hőstípus, az általa gyötört, bosszúszomjas alkalmazott sem. Még az sem, hogy heves küzdelmük során egymásba szeretnek. Ki ne látott volna már hirtelen felbukkanó régi szeretőt, aki előbb álságos jóindulatba burkoltan, majd foga fehérjét kimutatva akarja visszaszerezni kedvesét, de ha ez nem megy, akkor mindenét el akarja venni? A céges küzdelmek is általában hasonló koreográfiával működnek, akár konglomerátumokról, akár - mint jelen esetben - magánoktatási intézményekről legyen szó. A Crazy Love nagyjából ezeket a sémákat hozza, kiegészítve egy félreértésből táplálkozó bosszú történetével.

A probléma tehát máshol keresendő, és találtam is néhány dolgot annak magyarázatául, hogy miért nem tudott bevonzani ez a dráma. Először is: a dialógusok. Rengeteg helyzetben életidegen, mesterkélt, a színészek számára átélhetetlen szövegeket hallhattunk. Másrészt: a dráma ritmusa. Ezt leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy bátortalan sofőr hosszú kihagyás után volánhoz ül, és ha elindul az autó, akkor rémülten rátapos a fékre, amitől az autó megugrik-megáll módon halad. Ez annyira idegesítő, hogy sokszor abba akartam hagyni a sorozatot, ám mindig pontosan ezekben a pillanatokban történt valami, amitől jobban meglódult a cselekmény, azt az érzetet keltve, hogy most már végre haladni fogunk. Aztán mégse, de így mégis eldöcögtünk a végkifejletig. Példéul azóta se tudom megfejteni, hogy miért nem vették észre azt a fölösleges redundanciát, amit bosszantóan rendre elkövettek: némi történés után összejött a volt dolgozókból álló női kupaktanács, és beszélgetésnek álcázva elmesélte ugyanazt, amit addig láttunk. Lehet, hogy ezt szórakoztatónak kellett volna találni, nekem nem sikerült.

Az már ízlés dolga, hogy ha valaki visszaél a kiszolgáltatott helyzetünkkel és ezzel mi tisztában vagyunk, akkor hihető reakció-e az a részünkről, hogy beleszeretünk? Mert No Go-jin (Kim Jae-wook) 190-es IQ-val rendelkező csodatanárral éppen ez történik, Lee Shin-ah (Jung Soo-jung) így él vissza a baleset következtében amnéziássá váló férfi helyzetével, hogy leverje mindazt rajta, amit addig elszenvedett. Ismét ízlés dolga, hogy megéri-e egy halálos kimenetelű betegség belengetésével eljátszadozni pusztán annak alátámasztására, hogy a nő jobb belátásra térjen.

Hogy miért maradt mégis nézhető a dráma, főként és ismét a színészeknek köszönhető. A férfi főszerepben Kim Jae-wook ugyanis kiválóan ért ahhoz, hogy megmutassa azt a riadt kis lényt, akit egy felnőtt sokszor a harsány külsőségek mögött rejteget. No Go-jin éppen ilyen karakter, tehát remekül illettek volna egymáshoz a színésszel, ha az előzőekben említett elidegenítési effektusok nem szóltak volna lépten-nyomon közbe. Jung Soo-jung (ismertebb nevén Krystal) pedig remek színésznő a bosszúálláshoz, hiszen sok egyedi íze van a megjelenésének, melyek között talán éppen egy szokványos romantikus hősnő karaktere áll tőle legtávolabb. Tehát rajtuk nem múlott sem a kapcsolatuk mélységeinek, sem a komikumának megmutatása. A volt szeretőt játszó Yoo In-young pedig szépen alakult át a finom és bánatos nőből fúriává.

A szerelmi történetet itt is ötvözték egy bosszútörténettel, és ez csak jót tett a drámának. Oh Se-gi, a vállalkozásalapító hősi időket végigküzdő, szimpatikus üzlettárs személyében Ha Jun szinte alig érzékelhetően szövögeti bosszúja szálait, ebben is, majd a végső felismerésében is jó karaktert formál.

Vannak színészek, mint Im Won-hae, akik szinte bármit el tudnak játszani, még az olyan inkoherens karaktereket is, mint Park Yang-tae. A rivális iskola eleinte vásári komédiába illő, majd baráti arculatot öltő vezetőjének megformálása sem okozott nehézséget neki.

Számomra a Crazy Love egy félresikerült dráma, melyben hiába húzták elő a nyertesnek ígérkező lapokat, azokat nem tudták szerencsésen kijátszani. Ahogyan fentebb írtam, minden a visszájára fordulhat, ha nem jól sáfárkodnak vele. Megszokhattuk, hogy a koreai drámákban milyen értő módon nyúlnak a lélek különböző bajainak ábrázolásához. Azonban értelmetlennek tartom, ha egy dráma rutinból fordul ezekhez, és önmagában nem érdem, ha ilyenek előfordulnak egy drámába. A Crazy Love kulcsa is No Go-jin traumáinak levetkezése lehetett volna, de az a legszomorúbb, hogy éppen e téren következett be az ellenhatás, mert a hamis helyzetek miatt nálam az együttérzésből fakadó közelebb hajolási késztetés inkább hátralépésre változott. Pedig Kim Jae-wook az előző drámájában, a Her Private Life-ban már megmutatta, hogy mennyire jó tud lenni egy hasonló karakterben. Szinte sajnálom is, hogy elvállalta ezt a szerepet, mert itt minden ellene dolgozott, ráadásul kissé önismétlésnek is találom a színész szerepeinek sorában.

A dráma egyébként tele van jobbnál jobb mellékalakokkal, akik közül néhányan elég alaposan kidolgozottak, és jó nézni No Go-jin és Shin-ah családjának kapcsolatát is.

Természetesen a kifogásaimmal nem kell egyetérteni, akik ezekre nem érzékenyek, bizonyára élvezetet találnak a drámában, mert abban szórakoztató elemekből sincs hiány. Én is szerettem Krystal humorát, különösen a horrorral játszadozó jelenetekben, és Kim Jae-wooknak is jól megy a komédiázás. Remek a mozgáskultúrája, és a vállalati bulin előadott felejthetetlen, mélabús, dobhártyaszaggató óbégatásától a könnyem is kicsordult.