승부
A go nevű táblás játék egyszerű szabályokra épül, mégis a világ talán
legbonyolultabb játéka. Általában 19 vízszintes és függőleges vonal hálója
alkotja, melyek metszéspontjára kell helyezni a "köveket", a cél pedig a saját
köveinkkel kijelölt területek meghódítása, valamint az ellenfél hasonló
törekvéseinek blokkolása. A sakk sem egyszerű játék, de a góval nem veheti fel
a versenyt a kombinációs lehetőségek terén, melyekről kiszámolták,
hogy 2.1×10170, ami állítólag sokkal nagyobb szám, mint a megfigyelhető univerzumban
található atomok száma.
(Forrás: Wikipedia)
A játékot először i. e. mintegy négyszáz évvel említik először a kínai
írásokban, innen terjedt át az ötödik században Koreába, majd még kétszáz
évvel később Japánba, a világ mégis a japán nevén (go) ismerte meg a játékot,
melynek Kínában az ősi neve yì (弈), a mai neve weiqi, koreai neve pedig
baduk.
Ez nem véletlen, mert Japánban a 17. századtól állami szponzoráció
segítségével egész intézményrendszer épült a go köré, és később itt dolgozták
ki a mai versenyformákat is. Érdekes, hogy a go játékosainak hierarchiája
hasonló a harcművészekéhez, a profi versenyzők 1-9 danos besorolást érhetnek
el.
A keleti térségből a legtehetségesebbek Japánba mentek
tanulni, így a koreaiak is. Közöttük az első nagy név Cho Nam-chul, akinek a
Koreába való hazatérése után nagy szerepe volt a koreai goszövetség
megalakításában. Azonban nem ő érte el elsőként hazájában a 9 danos fokozatot,
abban megelőzte Cho Hun-hyun, akinek élettörténetébe 1989-ben kapcsolódunk be
a The Match (A gojátszma) című filmben, mivel az két valós személy életéből
ragad ki egy időszakot.
|
|
A valódi Cho Hun-hyun, és filmbeli mása, Lee Byung-hun
|
Cho Hun-hyun (Lee Byung-hun) szinte a mennybe megy azután az elképzelhetetlen
bravúr után, melyet az első nemzetközi gobajnokság, az 1988-89-ben
Szingapúrban tartott Ing Kupa megnyerésével véghezvitt. Egyetlen koreai
versenyző volt a mezőnyben, és a 16 fordulón át végigmenetelve kiütötte az
összes japán és kínai ellenfelét, köztük a végső összecsapásban az
"Acélkapus", vagy a film szerint "Ázsia fekete medvéje" becenévre hallgató
kínai Nie Weipinget. A magabiztos, valóban verhetetlen Cho egyik körútja során
találkozik egy különös fiúval, akivel játszva megérzi, hogy őstehetséggel áll
szemben.
A vidéki fiú, Lee Chang-ho (Yoo Ah-in) egy próbatétel
teljesítése után Szöulban találja magát, mivel Cho úgy dönt, hogy a
tanítványává fogadja, mégpedig a saját házába, családtagként nevelve őt. (A
valóságban ez az esemény négy évvel korábban következett be, amikor Lee 9 éves
volt.)
A tanár-tanítvány viszonyban két nagyon erős egyéniség küzd
egymással. Cho Hun-hyun nem egy elméleti szakember a pedagógia terén, a saját
tapasztalataiból dolgozik, és mint sokan mások, úgy akarja a legjobbat a
tanítványának, hogy azt igyekszik a saját képére formálni. Lee Chang-ho
azonban nem egy könnyen gyúrható anyag, hiába táplál mély tiszteletet a
mestere iránt, a nem ráillő elképzelések kezdenek egyre kényelmetlenebbé válni
a számára. A két színész kiválóan érzékelteti a temperamentumokból fakadó
játékmódbeli eltéréseket is, míg Cho impulzív, támadásra és az ellenség
idegeinek borzolására játszik, addig Lee tökéletesen megfelel a később
szerzett nevének: ő a koreai baduk kőBuddhája.
|
| A valós Lee Chan-ho |
|
|
A filmbeli Lee Chan-ho (Yoo Ah-in) |
Lehetne ebből nagy konfliktus is köztük, de a tanár bölcsebb ennél, és némi
sértődését legyőzve azt tanácsolja a fiúnak, hogy találja meg a saját
játékstílusát. A szülés sosem könnyű folyamat, és Lee nehezen vajúdja ki új
énjét, ám a végeredmény váratlan eredményt hoz. A profi szintet már 11 évesen
teljesítő Lee néhány év múlva a mestere kihívója lesz. A heroikus küzdelemben
végül a tanár veszít, és ez kettős következménnyel jár: a mester önértékelése
megroppan, a tanítvány pedig kettős szorításban folytatja tovább az útját -
egyszerre kell önmagát adnia, miközben szégyent érez a mesterével szembeni
"hálátlansága" miatt.
A történet néhány szóban elmesélhető, tanúi
leszünk az eltávolodásnak, mindkettőjük vívódásának, a mester pokoljárásának,
és végül a kiegyenlítődésnek és békekötésnek. Ám ahogyan ezt a filmben látjuk,
az a két színész játékának köszönhetően felér egy kisebb szívrohammal.
Robogunk az ellentétes érzelmek hullámvasútján, lerágjuk a körmünket a
gojátszmák alatt, és velünk is megfordul a világ, amikor rájövünk, hogy
vesztésre állunk - ez utóbbi képsor az egyik legjobb találmánya Kim Hyeong-joo forgatókönyvet is író rendezőnek,
aki biztos kézzel nyúlt ehhez a történethez, és talán az eddig látott gofilmek között a legizgalmasabbá tudta fokozni a kis
fekete és fehér kövecskék rakosgatását. Nagyon látványos, ahogy kirajzolja a
játékosok fejében megjelenő kombinációs lehetőségeket is, ami egyben utalás is
a játékosok különleges képességeire. Ugyanakkor van érzéke a belső érzelmek
finom megmutatásához, meditatív és humoros is tud lenni.
Lee Byung-hun és Yoo Ah-in óriási színészek. Egyrészt kaméleonok, mert nem
őket látjuk, hanem a valós személyeket, akiknek úgy bújnak a bőrébe, mint azt
Val Kilmer tette Jim Morrisonnal Oliver Stone "The Doors"-ában.
A
The Match életrajzi film és sportfilm egyszerre, ugyanakkor egy gyönyörű
pedagógiai vallomás is, mind a tanár, mind a tanítvány nézőpontjából. Megmutatja az önmagunk megtalálásának, elvesztésének és elnyerésének küzdelmeit, a siker mámorából a semmibe hullás kínjait, ráadásul
életre szóló tanításokat is megfogalmaz minden iskolásság nélkül, különösen
Nam Gi-cheol (Jo Woo-jin) részéről, aki igazán nemes ellenfélnek bizonyul
abban a hosszú küzdelemben, melyet Chóval vív.
Remek a
forgatókönyv, nagyon jó a korhangulat, kiválóak a mellékszereplők, akik
hozzájárulnak ennek megteremtéséhez (Ko Chang-seok, Hyun Bong-sik). Lee
ifjúkori énjében Kim Kang-hoon nagyszerűen előlegezi meg a későbbi felnőtt még
zabolátlan tulajdonságait. Cho feleségének szerepében Moon Jeong-hee
emlékezetes anya- és feleségalak egyszerre, aki akkor is szeretni akarja - és
tudja is - mindkét férfit, amikor azok egymás miatt gyötrődnek. Bár alig jut
játékidő Lee édesapjának, Jung Suk-yongnak az a kevés is elég, hogy ne
felejtsük el a félszeg háttérbe húzódását, mely tele van aggódással és
szeretettel. Szokás szerint mindegyikük kiválóan teszi a dolgát, ám ami élesen
velünk marad, az Cho Hun-hyun és Lee Chang-ho arca, tekintete, kézmozgása -
pedig nem is őket látjuk.
Mivel ma is élő személyekről van szó, a
filmet nem akarták lezárttá tenni, ezért nem is véget ér, hanem - talán kissé
esetlenül - félbeszakad, röviden ismertetve az azóta történteket. Ugyan az
már nincs a filmben, hogy később Lee Chang-ho is megjárta a maga játékosi
kálváriáját, és amikor le akarták írni, azt kérdezve, hogy Lee-nek
leáldozott-e, az egykori mestere, Cho Hun-hyun csak annyit felelt: Nem.
Szándékosan
nem írok a film kálváriájáról, ami Yoo Ah-inhez kapcsolódóan következett be,
mégpedig azért, mert a filmet látva mindaz jelentőségét vesztette. Ha van
színészi teljesítmény, ami önmagáért beszél, akkor az ebben a filmben látható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése