[Filmekről] PARK Hoon-jung: THE TIGER (2015)

대호

Nagyon tartottam ennek filmnek a megnézésétől, mert korábban véletlenül láttam egy jelenetet belőle, amelyben egy túlméretes, ordítóan virtuális tigris wuxia-harcosként ide-oda pattogva vérengzett és leölt egy fél hadsereget, és ez kellőképpen visszariasztott. De mégis kíváncsivá tett a film általános sikerének híre, no meg Choi Min-shik iránti végtelen tiszteletem, így végül örültem, hogy a nehezen kiválasztott tíz filmre ráadásként a nyitóelőadáson mégis láthatom a népszerű alkotást.

Annak ellenére, hogy a film megtekintése után is maradtak ambivalens érzéseim, nagyon kellemesen csalódtam. Közhely, hogy a filmek a mozivásznon élnek igazán, nem az azokhoz képest gyufaskatulyányi képernyőkön, de erre a filmre ez hatványozottan igaz. A film szándékoltan grandiózus, és ez igényli a vetítés monumentális méreteit. Ezen keresztül tud csak a látványba kódolt üzenet érvényesülni, ami elsősorban azt jelenti, hogy minden egy másik, magasabb dimenzióba emelkedik, amelyben már nem csak a primér realitás, hanem a dolgok jelképisége van jelen. Ennek megfelelően emelkednek a rendkívül szép, különös gondossággal és vizuális érzékkel filmezett természeti képek egy Korea lenyűgöző földrajzi képződményeit bemutató turisztikai filmből az eleve létező természeti világ rendjének és őserejének szimbólumává. A hallgatag hegyek megkövült istenségekké válnak, a köd, az eső, a hó pedig szinte érzelmi-hangulati kifejeződéseikké.

A tigris ennek a világnak a része, különös és egyedi koncentrátuma, nem pusztán egy hétköznapi ragadozó, hanem mitologikus lény. A film legszebb és legkülönösebb teljesítménye, hogy önálló személyiséggel, gondolkodással bíró főszereplővé avatja ezt a királyi teremtményt. A megvalósítás virtualitása ezáltal nyer értelmet: a már-már irreálisan megnövelt méretek és a tigris reakciói, mozgása nem lett volna kivitelezhető egy valós állat szerepeltetésével. A film animátorai és CGI, VFX szakemberei elképesztő munkát végeztek. Ez a tigris valóban a Hegyek Ura, minden kétséget kizáróan isteni lény, de minden bölcsessége mellett a kegyetlen istenek fajtájából való. A járása, a nézése, a bundája csatakosságának valószerűsége szinte mindvégig feledtetni tudja, hogy amit látunk, az minden kétséget kizáróan puszta illúzió. Bár a stáblistáról kiderültek érdekességek, hiszen a valószerűség érdekében még a tigrisek és farkasok hangmintáit őrző archívumok anyagait is felhasználták.

A film cselekménye két vezérszálon fut, melyek akár önállóan is megállnák a helyüket. A fő történetben mintha egy western két magányos ellenfelének párharcát látnánk, mely borítékolhatóan robog a végső leszámolás felé. A tigris és a vadász (Choi Min-shik) élete tragikusan összefonódik. A vadász azonban az éhezés állatok ölésére kényszerítő szorításában is megmarad a természetet tisztelő emberként. A tigris pedig, aki az életét köszönheti ennek a hozzáállásnak, látja és tudja ezt, bár a megbocsátáshoz ez nem elegendő. Ha a tigris a természet ősrendjének és őserejének kifejeződése, akkor a vadász valós, hétköznapi emberi alakja az emberi bölcsesség szimbólumává emelkedik. A tigris úgy vesz revansot a vadászon, hogy közben fejet hajt az embersége előtt. A vadász úgy szenvedi el a veszteségeket, hogy minden fájdalma ellenére tudja, hogy azok a bűn kiegyenlítődésének törvényszerű stációi. A végső szembenézés így már nem ellenségek között történik, hanem két meggyötört, végtelen magányra ítéltetett lény között, akik végérvényesen csak egymás számára léteznek. 

CHOI Min-shik

Ezt a törvényt nem ismeri, vagy nem tiszteli a csapatot vezető másik vadász (JUNG Man-sik), aki hasonlóan komoly veszteségért akar bosszút állni a vadállaton. A bosszúszomj gyűlölete azonban elvakultsághoz vezet, aminek mindig bukás az ára. Bár a figura tragikus, de nem tudja beteljesíteni azt a rendezői szándékot, mely hőssé kívánja emelni.

Az pedig csodálatra méltó, hogy a koreaiak hányféle módon képesek revansot venni az őket ért történelmi sérelmekért. A tigris másik cselekményszála a japán megszállás idejére vezet, mivel 1925-ben járunk. Bár kollaboránsok is segítik a megszállókat, a szegénységre kárhoztatott nép pedig rákényszerül a látszólagos együttműködésre, végül a japánok vert seregként távoznak a színtérről. Mert nincs az a haderő és konkvisztádori őrület, ami ne csorbulna ki az elszánt koreai ellenálláson. Ez pedig egy újabb értelmezési réteggel vonja be a tigris és a vadász alakját. A tigris egyértelműen Korea szimbóluma, mítikus kifejeződése mindannak, ami a koreai nemzetet jelenti, a vadász pedig a független nemzeti létezés megtörhetetlenségéé.

A heroizálás azonban veszélyes terep. Kis adagban lélekemelő, nagy adagban humorforrás. Érzékelhető, hogy a film mindvégig magasra feszített kötélen táncolva próbálja végigjárni az útját. Sikerrel is ér célba, és közben csak egy-két észrevehető megingása van. Ilyen az elvakult vadász eltúlzott maszkja, amelybe - hogy el ne tévesszük, hogy mit látunk - mintha betonfúróval marták volna bele a karomnyomokat, valamint a halála, ahol sajnos a szövegkönyv írója sem volt a rendező segítségére. Az alulról fotózott, emberi nagyságát megnövelni hivatott, véresre marcangolt haldoklót mutató képek mellett hirtelen nevetésre ingerelnek az amúgy is hol bugyutának mutatott, hol lényegfelismerő képességéről bizonyságot tévő figurának együgyű kérdése: "Jól vagy?" És ez máshol is előfordul a filmben. 

Ilyen megingásnak érzékeltem a japán katonai vezető szájába adott direkt megfogalmazást, mellyel elismerte a vereségüket. Valószínűleg ez a megoldás jól esik a koreai léleknek, de földre rántja a film emelkedettségét. A nézők nem ostobák, enélkül is pontosan tudják, hogy mit látnak.

Az utolsó jelenetsorok erős irrealitása is igényli a nézők elfogadó beleélését. Az eszünk és a szívünk máshogy reagál a végtelen magas hegyre kúszó vadász (aki az előbb még felállni is alig tudott) és a 90 fokos havas meredeken elszántan felfelé kúszó katonák láttán. Hogy a tigris miként ment fel oda, ne firtassuk, de az tény, hogy a foggal-körömmel kapaszkodó katonák csak egy marcona szembenézést tudnának ellene bevetni, ha véletlenül előjönne a barlangjából. Szerencsére szívesen fogadjuk az irreális helyszínt az irreális lezáró magyarázathoz, mely tökéletesen illeszkedik a film mitologikus vezérfonalába. A lezáró képek pedig szépséggel és békével búcsúztatják a látottakat.

Mivel a történet a tigris és a vadász párharcára összpontosít, az egyes karakterek vázlatszerűen vannak kidolgozva. Ezzel együtt maradandó színészi alakításokat láthatunk. JUNG Man-sik tekintélyes marad a bosszúszomjas vadász alakjában, és KIM Sang-ho komikus figurájára is emlékezni fogunk. SUNG Yoo-bin kamaszos lázadása is hiteles volt, az apával folytatott jelenetei pedig érzelemgazdagok.

CHOI Min-shik pedig amihez ér, az arannyá válik. Nehéz szavakba önteni azt a színészi képességet, ami minden pillanatban lejön a vászonról. Valójában nem látunk többet, mint egy morgolódó, mozogni alig képes öregembert, mégis minden mozdulatának, minden tekintetének súlya és jelentősége van. A fájdalma emberi, a veszteségéből táplálkozó ereje emberfeletti. Nélküle ez a film egyszerűen nem az lenne, ami. 

Az apróbb hibáktól eltekintve PARK Hoon-jung rendező páratlan látványt kínál, és a film nem haszontalan tanulságokkal szolgál az életünk értelmét firtató kérdéseink számára. Örülök, hogy láttam, azt hiszem, hogy mindannyian ezzel az érzéssel távoztunk a 9. Koreai Filmfesztivál nyitó vetítéséről.

PARK Hoon-jung rendező

[Filmekről] KWAK Jae-yong: TIME RENEGADES (2016)

시간이탈자

Némiképp vitatkoznom kell a Time Renegades rendezőjével, KWAK Jae-yonggal, amikor a vele készült interjúban azt mondja, hogy őt rendezőként a sors a melodrámára rendelte. Bármily furcsa, a filmet látva bennem egészen más benyomás keletkezett.

KWAK rendező nyolcévnyi japán és kínai szakmai kirándulást követően ezzel a filmmel tért vissza ez év áprilisában a hazai, koreai filmpiacra. Nálunk talán, ahogy a világ számtalan helyén is, leginkább a My Sassy Girl című filmjének rendezőjeként ismerik őt, de minden eget verő sikere ellenére az nem tudott az én filmemmé válni. Azonban ezzel a mostanival levett a lábamról.

KWAK Jae-yong rendező

A Time Renegades meglepő alkotás. Bár a koreai rendezők műveiből már végtelen sort tudnánk idézni a műfaji "szabályok" felrúgásának példáira, vagy arra a fesztelenségre, amellyel látszólag össze nem illő műfajokat kevergetnek összeálló eleggyé, jelen alkotás mégis frissnek tűnik e téren, annak ellenére, hogy maga a találmány, a melodráma és a thriller párosítása nem új keletű. Maga a rendező is hivatkozik a legnagyobb előképre, Alfred Hitchcockra, akinek filmjeiben sok esetben társul a szerelmi szenvedély és a borzongás.

Sajátos idő-összecsúszást (az eredeti cím időhibát jelent) követhetünk figyelemmel, amelyben két férfi között keletkezik egy idő-híd 1983 és 2015 között: egymás álmaiban tapasztalják meg a másik által megélt valóságot. Egyikük tanár, a másikuk nyomozó, aki a munkája során lépésről lépésre deríti fel a korábbi történéseket. 

A film több mint kétharmadában elképesztő feszességű, izgalmas, bonyolult, sokszor zsákutcába is vezető nyomozás részesei lehetünk. Mindent megkapunk, ami a figyelmünk és az érzelmeink magas feszültségen tartásához szükséges. Már régen éreztem azt a hatást, amit ez a film ki tudott váltani: a fizikai tünetek tovább éltek bennem annak ellenére, hogy maga a film már régen véget ért. 

Gyilkos kegyetlenségek viselhető mértékűen ábrázolt naturalizmusa keveredik misztikus déjà vu élményekkel, amelyek beleszövődnek a lágy érzelmekkel és a szerelmi kapcsolatok hétköznapi jeleneteinek bájával átszőtt történet bonyolult szövedékébe. Néha kissé talán túl is bonyolítva, mert nem minden részletében követhető könnyen a történet teljességének a kibomlása, és a film tempója nem is hagy időt a töprengésre. A remek vágások kiváló ritmust adnak a filmnek, amelynek a látványvilága pazar eszköztárral, finom részletekig kidolgozottan érzékelteti a két idősík különbözőségét. Itt kell kiemelten megemlíteni azt a rendkívül látványos technikai megoldást, amellyel az egyik csúcsjelenetben a két idősíkot átfordítják egymásba.

JO Jung-suk és IM Soo-jung

A színészek egytől egyig kiválóak, az erős alakítást nyújtó férfi főszereplők, JO Jung-suk és LEE Jin-uk épp olyan árnyalt érzelmeket mutatnak a párkapcsolati jelenetekben, mint amilyen erőteljesek az akciók során. De még az ő játékukat is felülírja IM Soo-jung a kettős szerepében, amely során az eltérő idősíkban élő, egymásra megtévesztésig hasonló két nőt kelti életre. Kedvesség, báj és szépség jellemzi, de a könnyedsége nem nélkülözi a humort és az erőt sem. 

LEE Jin-uk és IM Soo-jung

A mellékszereplők sorából ki kell emelni JUNG Jin-youngot, aki rendőrparancsnokként a film talán legizgalmasabb figurája. Előélete indokolja a komor és titokzatos megjelenést, de mindvégig el tudtam képzelni, hogy váratlanul a sötét oldalon találjuk vele magunkat szembe. Ugyancsak nagyon erős JUNG Woong-in alakítása, aki a neki jutó rövidke jelenetekben teljes személyiséggel tudja felruházni a karakterét. Különösen emlékezetes marad a börtönben vele folytatott rövid beszélgetés.

JUNG Jin-young

JUNG Woong-in

A rendezőt csak bátorítani tudnám a thriller területére tett műfaji kirándulás többszöri megismétlésére, annyira biztos kézzel navigálja a filmet - egészen a bűnös kilétének felfedéséig. Ekkor azonban valami történik, ami számomra nagyon zavaró eredménnyel zárult. Az addig töretlenül vágtázó thriller hirtelen túl nagyra akarja növeszteni a gazember alakját, és ezzel arányt és megmagyarázhatatlan módon műfajt is téveszt. Mert talán nem állt szándékában a rendezőnek a zombifilmeket megidézni, de mégis sikerrel megtette. A szinte elpusztíthatatlanná váló ördögi lény ebben a megjelenítésben a komikum határát súrolja, de a kivitel mégis annyira komoly marad, hogy nem tudom elképzelni mögötte a fekete humor vállalásának szándékosságát, különösen azért nem, mert ez a jelenetsor éppen a tragikus véget jelenti egyik szimpatikus hősünk számára.

Amíg a thriller dominanciája alatt álló szakaszban - amely majdnem a film egésze -, hibátlanul sikerül belevegyíteni a melodráma-elemeket, addig a thriller véget értével a záró melodrámai befejezés "lelóg" az alkotás egészéről, annak ellenére, hogy nagyon is nézhető jelenetsorok részesei lehetünk. Talán a kiegyensúlyozás szándéka miatt, ez a rész kissé túlmagyarázó és túlontúl hosszadalmas is. Így az az érzésünk támad, hogy hirtelen egy másik filmbe néztünk bele. Ez pedig azt jelzi, hogy a thriller és a melodráma elegyítésének műfaji kísérlete még nem sikerült maradéktalanul, de a megítélésem szerinti 80-90 százalékos teljesítmény egyáltalán nem nevezhető rossz eredménynek. 

A rendezővel készült interjú itt olvasható, amelyből további érdekes részletek is kiderülnek például a filmhez inspirációt nyújtó egyes elemekről.

[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - "V" (2013)

A Night Fishingben Lee Jung-hyun énekesnővel (akit sámánnőként láthattunk benne) olyan jól sikerült az együttműködés, hogy a Park testvérek PARKing CHANce néven jegyzett alkotópárosa gondolkodás nélkül igent mondott a felkérésére. Ezzel izgalmas műfaji kirándulásra indultak a zenés videók területére, mely talán egy nem is remélt, de örömteli fejlemény, különösen Park Chan-wook munkásságában.
 

PARK Chan-wook

Azonban a téma során már nem tagadják meg magukat, ismét a horror vizein evezünk, bár most nem a legnagyobb mélységek fölött. A dal és a koreográfia játékossága a képek mesei hangulatával inkább csak borzongató, mint ijesztő, miközben végtelenül szórakoztató. Telihold van, autózó hősünket, akit Jin Goo alakít, bal- vagy jósorsa a sötétlő erdőben fának vezeti, de csak azért, hogy észrevehesse a különös épületet, amelyben persze várnak rá (vagy bárkire, aki arra téved).

Cocteau-i effektusokkal éled fel a szellemkastély, foglyul ejtve a fiút, akit a menyasszony magáénak akar. Gyönyörű jelmezek és díszletek között váltakoznak a bábok házának és a valóságos méreteknek a hol szürreális, hol barokkosan gazdag képei, melyekben erotika és humor keveredik.

Hősünk szabadulni akar, hogy ez sikerül-e neki, az kiderül a történet végén. Vagy nem.

[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - DAY TRIP (2013)

 청출어람

Első alkalommal írok úgy egy filmről, hogy nem ismerem a pontos szövegét, de PARK Chan-wook rövidfilmjeinek áttekintéséből nem hiányozhat ez a gyönyörű alkotás. A fordítás hiánya bár fájó, de szerencsére a képek szinte teljes értékűen pótolják azt, a film maradéktalanul érthető így is.

SONG Kang-ho, JEON Hyo-jung, PARK Chan-wook és PARK Chan-kyong

A Day Trip ismét a PARKing CHANce, a Park-testvérek alkotópárosának munkája, és a Kolon Sport szponzorációjával készült kereskedelmi film. A túraöltözékeket gyártó cég a 40. fennállását ünneplő eseménysorozatot indította el a "Way To Nature" filmes projekttel. Mindennek csak a film készülése szempontjából van információs értéke, mert a filmben nyomát sem lelni erre utaló jelnek.

 

Illetve talán a szlogen ihletésének mégis: "Út a természethez". Már a Night Fishingben is láthattuk, hogy a rendezőpáros milyen értő kezekkel nyúlt a koreai tradíciókhoz. Most is ez történik, bár teljesen más témakörben és hangulatban. A korábbi filmek horror-játszadozásai eltűntek, csak a drámai erő él tovább ebben az alkotásban is. Ezüsthajú öregember és fiatal lány párosát látjuk. Az öreg a városias öltönye ellenére kissé mitikus jelenség, míg a lány nagyon is kortárs csitri. Tanító és tanítvány halad a hegyek felé, és útközben a lány elsírja magát, annyira csalódott, hogy csak a harmadik helyet szerezte meg a nemrégi panszori-versenyen. 

Az öreg mester a Nansan-hegységbe kalauzolja. A koreai tradíciókat nem ismerő külföldi nézők számára fontos tudnivaló, hogy a hagyományos történetmesélés koreai változatát különleges énekbeszéd technikával űző panszori-énekesek rituális felkészülésének, beavatottságuk elnyerésének része volt a 100 napos elvonulás, melynek során a természet hangkulisszái között gyakorolták a mesterségüket. Nemcsak önismeretük és előadói lényük kialakulását segítette ez az időszak, hanem különleges, rekedtes hangjukat is ekkor nyerték el, mert egészen addig énekeltek nagy hangerővel és erőltetéssel, míg bevérzett a torkuk. 

Bár a filmben nem ez történik, a lánynak valamit meg kell értenie az öreg tudásából. Nem túlzás azt mondani, hogy a megértést és ezzel a tudás megszerzését kísérő másodpercnyi képsorok filmtörténeti jelentőségűek. Ember és természet egybeolvadását, egyúttal versenyre kelését, a tradíció valódi gyökerét és őserejét keveseknek sikerült ilyen lenyűgöző szépséggel és drámai hatásfokkal megjeleníteniük. 

A film lírai ábrázolása a generációk közötti tudás átadásának, és az előző nemzedék feladata végeztével történő békés távozásának is. 

Nem kisebb színészegyéniség alakul át őszhajú vénemberré, mint SONG Kang-ho, aki különleges sminket kapott a saját koránál jóval idősebb karakter hiteles megjelenítéséhez. A tanítvány szerepét körültekintő casting után a 15 éves JEON Hyo-jung nyerte el, akinek panszori-éneklése nagyszerű élmény.



Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

 

 

[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - NIGHT FISHING (2011)

파란만장 Paranmanjang

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Ezt a 33 perces alkotást 2011. januárjában mutatták be, és egy hónappal később már elnyerte a Berlinale rövidfilmes Arany Medve díját. Park Chan-wook jelen esetben társrendező, mivel a filmet testvérével, a szintén filmrendező Park Chan-kyonggal közösen jegyzik, és alkotópárosuk ebben a filmben mutatkozik be a rendkívül szellemes PARKing CHANce (Parkolási Lehetőség) név alatt.

PARK Chan-wook és PARK Chan-kyong

A film elsősorban a technikai háttere miatt lett szenzáció, mivel az első olyan neves filmrendező által készített alkotás volt, amelyet egyetlen iPhone4 típusú telefonnal rögzítettek. Bár ez az állítás kis módosításra szorul, mivel időnként kiegészítő - bár szintén nem a high tech filmkészítés eszköztárába tartozó - lencséket használtak az iPhone-hoz illesztve. Az ötlet hátterében a koreai KT (Korea Telecom) finanszírozása áll, mely a készülék ottani forgalmazója. Ezzel megszületett Park Chan-wook márka-promóciós filmjeinek első darabja, de nem kell attól tartani, hogy valamiféle direkt reklámfilmet látunk. A rendező alkotói szabadsága teljesen érintetlen marad a szponzorok beavatkozásától, a filmek szuverén műalkotások.

A Paranmanjang esetében azonban ez a technikai érdekesség az első kockák láttán szinte azonnal feledésbe merül, mert ami feltárul előttünk, az sokkal érdekesebb. Bár olyan szempontból mégsem elhanyagolható, hogy ismét tetten érhető benne az a mozzanat, amely annyira jellemző Dél-Korea kettősségére: a legkorszerűbb technikai eszköz a legősibb érték megőrzésének szolgálatába áll. A film képi keretezése arra utal, hogy valamiféle időutazás részese leszünk. A groteszk énekesek dalának fordítása sajnos nem szerepel a feliratban, pedig az vélhetően hozzájárul a látottak értelmezéséhez. Az UhuhBoo Projectet látjuk, akik Park Chan-wook Sympathy for Mr. Vengeance filmjéhez is írtak már zenét. A kreatív indie zenekar egyéb felvételeibe is érdemes belehallgatni.

A filmet jobb híján fantasy-horrorként szokták emlegetni, de ez nagyon távol áll az igazságtól. A rendezőpáros valóban használja a horrorfilmek borzongató képi világát, felejthetetlen sejtelmességgel mutatva a természet képeit, de amit végül látunk, az túlnyomó részben nem a fantázia szüleménye, vagyis nem teljesen a rendezők fantáziájáé, hanem a valóságban létező, mind a mai napig gyakorolt közösségi rituálé. Ennek történetbe ágyazása és belső erejének kibontása köszönhető az alkotópáros zsenialitásának.

A természeti erők elszabadulását a varázslatra képes bambuszfuvolát megidéző hangok indítják be, majd a filmbéli események valójában pontosan követik a sámánizmus temetkezési szertartásrendjét. A rendezői játékosságnak köszönhetően vélhetjük úgy eleinte, hogy a film éjszakai horgászatra induló főhőse egy szellemtörténet részese lesz. Csak később jövünk rá, hogy valójában a horgász halálának körülményeit már a sámánnő "utazásának", azaz a révülésének nézőpontjából látjuk, amely során magába fogadja a távozás előtt álló lelket. Erre utal az öltözékek felcserélődésében kifejeződő szerepcsere is, de az egész folyamat fekete-fehér rögzítésben való elkülönítése is, amelyben csak a halál virágai színesek.  A birtokba vétel folyamata groteszk, és ezt a rendezők kiválóan érzékeltetik azzal, hogy a képtelen küzdelemmel még mosolyt is elő tudnak csalni - nincs az a tragikum, mely ne bírna komikus vonással, bármily sötéttel is.

A sámán átlényegülése a révülés folyamán történik, mely itt a halálközeli élmény átélésében nyer kiteljesedést, az ehhez használt eszközök pedig imitálják a valós halál körülményeit. A transzállapotban a sámán a halott ember médiumává válik, az ő gondolatait, érzéseit, utolsó kívánságait tolmácsolja a hozzátartozók számára. Azonban a sámán feladata több is ennél. A koreai sámánizmus hite szerint az életből távozók halál utáni lelki állapota rendkívül zavarodott, telve van csalódottsággal, kétségbeeséssel és nem kevés céltalan dühhel. A napokig, vagy akár tovább is elhúzódó rituálé alapvető funkciója egyrészt a halott lelkének lecsendesítése, a lelki görcsök feloldásával a lélek békéjének megteremtése és útjára bocsátása, másrészt az itt maradottak védelme az elszabaduló ártó erőkkel szemben. 

A szertartásrend első szakasza is felvillan a filmben, amikor a hozzátartozók, ismerősök ajándékokkal, azaz áldozatok bemutatásával igyekeznek elnyerni a halott jóindulatát, miközben felelevenítik életének fontos eseményeit, jótetteit. A rituálé fő szakasza ezután kezdődik, mely a film leghangsúlyosabb része. A lélek elindul a távozás útján, melyet a kifeszített fehér gyolcsszalag jelképez. Az úton akadályokat kell leküzdeni, melyeket a sámánnő megtorpanásai jeleznek, és a továbbhaladás a közösség segítségét igényli. Bár ez a filmben nem jelenik meg, sokszor igen profán formában érkezik a segítség, például pénzadományok képében, melyet a gyolcsszalagra helyeznek - elvégre a sámánnak is élnie kell valamiből. Azonban a Park testvérek a rituálé ősi tartalmára koncentrálnak, nem a leromlott formákra. A képek őserejűek, döbbenetes erővel mutatják a rituálé lelki hatását, melyet mindannyian átélünk. Valószínűleg tájegységenként eltérő megoldásai lehetnek a gyolcsszalagon történő utazás kifejezésének, de az itt bemutatásra választott mód különösen hatásos. A szalagban utat vágó pengék látványa és az eközben kifejtett erőfeszítés hitelesen ábrázolják a folyamat nehézségét. 

A záró képsorok minden bizonnyal ismét sokkal konkrétabb jelentéssel bírnak a koreaiak számára, mint amit az ő tudásuk híján ki tudunk olvasni belőlük. A sámán útjának vége a még mindig kissé baljóslatú, de nyugodt víztükörhöz vezet, mely békésen áttűnik a koreai tájba, majd régmúlt emberek festett ábrázolásaira vált. Mindez egyszerre utal a rituálé idők mélyébe nyúló gyökereire, és arra, hogy mint az előttünk járók, mi is részesei leszünk mindennek. De felveti azt a kérdést is, hogy amit átéltünk, az csak a múltból táplálkozó tradíció, vagy van-e érvényessége a jelenünk számára.

OH Kwang-rok

LEE Jung-hyun

A horgász szerepében OH Kwang-rok küzd meg a nem várt kapással, a sámánnőt pedig LEE Jung-hyun játssza. Az ő szereplése különösen érdekes, tudva azt, hogy az emberi hitvilágok egyik legősibb alakjának, az egyszerre mítikus és misztikus papnőnek az életre keltése mellett a koreai könnyűzenében ő a techno meghonosítója és "királynője".

A filmért érdemes levetkőzni a horrorisztikus elemeket nehezen tűrők részéről az ellenérzéseket, mert felejthetetlen élményben lehet részük. A kisfilm rendkívüli expresszivitása a Park testvérek ritka művészi kifejezőkészségének köszönhető. A Paranmanjang az ősi vallási tradíciók iránt érdeklődőknek pedig kötelező darab.


Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.

Night Fishing 파란만장 Paranmanjang from iPhone Film Festival on Vimeo.

[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - CUT (2004)

Three... Extremes /  쓰리, 몬스터 (2. történet)

Egy-egy japán, kínai és koreai már neves, egyéni látásmódú rendezőt kértek fel arra, hogy készítsen rövidfilmet a Three... Extremes gyűjtőnév alatt megjelenő filmes antológia számára. A címben a 'három' mellett a 'szélsőséges' a hívószó, és ennek maradéktalanul eleget tettek a rendezők. Park Chan-wook egy remekül sikerült lélektani horrorral járult hozzá az idegek borzolásához.

Park ekkor már túl van a híres bosszú-trilógia első két filmjén, és úgy tűnik, hogy javában foglalkoztatja a bosszú-téma minden aspektusa. A Cut is e köré épül, és talán még a nagyfilmjeinél is erősebb a filozófiai, szociológiai, lélektani megközelítés. 

A Cut többrétegű olvasatnak enged teret. A felszíni réteg egy filmrendező és felesége történetét mutatja be, akiket rabul ejt egy extra, vagyis statiszta, aki bár a híres rendező minden filmjében dolgozott, képtelen volt legalább annyit elérni, hogy az arctalan tömegből kicsit is kitűnjön. Alapproblémája a világ eleve elrendelt berendezkedése, mely az alsóbb néposztályokat a kiváltságos gazdagoktól áthatolhatatlan falakkal választja el, és az alul élőknek csak a helyzetükből fakadó frusztrációt juttatja, amelyet generációról generációra örökítenek tovább.  

Jelen esetben még a mesei (filmes) igazságszolgáltatás sztereotípiájának felborulása is dühíti, amely a szegényeket jónak, a gazdagokat gonosznak ábrázolja, mert a foglyul ejtett rendező általa megtapasztaltan is jó ember. Az extra egy pszichopata, tehát beteges dolgot agyal ki a dilemmája kivizsgálásához, amely a foglyának tesztelésében ölt testet. A rendező választhat: vagy megfojtja a szobában lévő gyereket, vagy ha hezitál, akkor az extra ötpercenként levágja egy-egy ujját a rendező feleségének, aki zongoraművész.

Ebbe a képtelen helyzetbe ágyazódik bele kettőjük - a rémületes helyzethez képest meglehetősen szárazon megjelenített - polemizálása, amelyben megfordulnak a szerepek, mert most az extra diktál, és a rendező próbál megfelelő produkcióval előállni az őrült kívánságok különböző stációiban.

Fokozatosan merülünk egyre mélyebb bugyrokba, melyekben megtudunk egyet s mást az idillinek tűnő párkapcsolatról és az extra aznapi egyéb tetteiről. Természetesen az elkerülhetetlennek tűnő vég pillanatában történik valami, ami tökéletesen megcsavarja a történetet, amely már régen nemcsak egy szociodráma, hanem párkapcsolati és individuális mélylélektani problematikát hordozó parabola is, mely nem nélkülözi a szexualitás vonatkozásait sem. Mindezek közben Park Chan-wook a rendező szájába adva éles kritikát fogalmaz meg a feleség által képviselt, szappanoperai nőideál tekintetében, de a férfitársadalom sem marad leleplezés nélkül.

Park Chan-wook egy női vámpír jelenetével indít, természetesen rögtön megtudjuk, hogy a filmbéli rendező éppen a Live Evil (Az élő gonosz) című film forgatásán dolgozik, és filmjeibe szívesen beleépíti a privát életének kulisszáit. Amiként Park Chan-wook filmjének címe - Cut (Vágás) - egyaránt utal az ujjaktól való megszabadításra és a filmszakmai kifejezésre, a valóság és a fikciós világ kettősségének egymásba fordulása végig uralja a kisfilmet, és a végső jelenetben nyer kiteljesedést. Nehéz eldönteni, hogy a fizikai világ tényleg a realitás-e, vagy első pillanattól kezdve az "élő gonosz" kivetülését látjuk-e. 

A film ismét nem nélkülözi a humort sem, bár az egyre vérfagyasztóbb módon jelenik meg. A történet grandiózus díszletek között zajlik, amelyek pontos leképezései a rendező extravagáns kivitelezésű lakásának. A fekete-fehér kockákból álló burkolat egyaránt emlékeztet egy sakktáblára, melyen a játszma folyik, de felidézi a Twin Peaks (David Lynch) emblematikus törpés jelenetének érzetét is. Ebbe a térbe álmodta bele Park Chan-wook azokat a lenyűgözően kivitelezett látványelemeket, melyek az egyes szereplők számára kijelölt játékteret jellemzik. A film egész látványvilága Park Chan-wookhoz illően rendkívül esztétikus.

A rendező szerepében Lee Byung-hunt láthatjuk, aki hiteles a kezdeti "nem találok hibát magamban" állapotában, és különösen erős a mentális összeomlás jeleneteiben. Az extrát Im Won-hee alakítja, és a játéka teljesen mentes az őrültek megjelenítésének sztereotípiáitól. Kiváló a humoros jelenetekben, és attól igazán ijesztő, hogy a leghétköznapibb módon viszonyul a barbár ötletek kivitelezéséhez. A feleség szerepében Kang Hye-jung nehéz feladatot teljesít, mert gúzsba kötött pózában csak az arcával tud játszani, viszont így is teljes értékű, emlékezetes alakítást nyújt. Im Won-hee az idegen alakjában tökéletesen kimeríti az abszurd mindkét tételét: nevetésre ingerel, miközben ijesztően félelmetes.

PARK Chan-wook rendező

SPOILER!

A további értelmezési kérdésekről és lehetőségekről nem lehetséges spoilerek nélkül írni, tehát innen csak az olvasson tovább, aki már látta a filmet.

 

SPOILER!

Óhatatlanul felmerültek a következő kérdések:
Miért nem a rendező lakásában játszódnak az események, ahol az extra foglyul ejti a házaspárt, hogyan és miért kerülnek a filmstúdióba? Miért nem folyik vér az ujjak levágásakor, miközben a végső jelenetben ismét látunk az első felvétel filmes utómunkával felturbózott változatához hasonlító megoldást? Hová vezetnek a rendezőt fogva tartó kötelékek? Erről csak azt látjuk, hogy valahová felfelé a végtelenbe. Miért jelenik meg a feleség egy marionett-bábhoz hasonlóan? Ki mozgatja a kifeszített szálakat? Miért alternatívája a gyerek megölése az ujjak levágásának? Mi a két látszólag egyaránt rossz közötti választásban a különbség? Miért tűnik olyan higgadtnak a párbeszéd az extra és a rendező között? A feleség megnyilvánulásai miért olyan inkoherensek? Hiszen ártatlan áldozatként és rikácsoló szipirtyóként egyaránt látjuk őt. 

Lehetséges válaszok:

Ha a rendező szokásos működésére gondolunk, akkor a filmstúdióban a magánéletének filmes változatát látjuk, tehát végig egy forgatáson vagyunk, csak éppen a stáb nem látszik. Ez megmagyarázza a már halott extra hirtelen feléledését a rendezőnek feltett kérdés erejéig: "Mit gondol erről, például..." Mivel a feleség éppen megismételte a film eleji forgatáson látott vámpír-akciót, ezért az egész történet akár a legelső jelenetben látottak előzménye  is lehetne. 

Azonban nagyobb probléma, hogy miért is kellene a gyereket megölni a feleség megszabadítása érdekében, valamint az, hogy a mentális összeomlást követően miért cserélődik fel a gyerek és a feleség a rendező tudatában?

Erre csak egy nagyon meredek magyarázatot tudtam találni, mely nem tagadom, hogy kissé spekuláció-ízű. Azonban ha a történetet egy parabolaként fogjuk fel, akkor mégis kapunk valami fogódzót. Ebben az esetben az egész eseménysor egy belső vívódás szimbolikus kivetülése. Az extra, aki a rendező minden addigi filmjében benne volt, mégis akit a rendező a feledés homályában tart, és csak nagy sokára ismeri fel, talán a saját megtestesült lelkiismerete. Ezért polemizál vele olyan furcsán higgadt didaktikussággal. Miről is szól a szöveg a pszichopata tánca alatt? "Soha többé nem hallgatok a szavaidra. Mindegyik hazugság. Félre a képmutatással." A szadista játék a feleség ujjaival a tíz évnyi be nem vallott utálat agressziójának kiélése is lehet. Hiszen a "jó emberről" kiderül, hogy az egész élete valójában képmutatás: a szeretet gyűlöletet takar, az idilli kapcsolat üres, mindkét fél már régen máshol keresi a kielégülést. A férj úgy érzi, hogy a nő minden téren megmutatkozó felszínes üressége eluralkodott az életén. Ez megmagyarázza a feleség marionett-pózát, melynek merevségében végre a nő kiszolgáltatottja a férj döntésének. Ha a férj megöli a gyereket, akkor a feleség által képviselt üres létezés változatlanul tovább virul. Ha nem teszi meg, akkor a nő világa összeomlik. Hogy ne legyen még ez a helyzet sem annyira egyértelmű, a rendező vallomásába Park Chan-wook egy művészetelméleti problémát is becsomagol: "Mi egy művész tehetség nélkül? Nem létezik. Egy semmi." Tehát az ujjak levágásával a művészet szerepében tetszelgő talmiság nyeri el méltó büntetését.  

De ki a gyermek? Az extra azt mondja, hogy csak úgy belebotlott útközben, és magával hozta. Majd a "vallomásában" elmeséli, hogy a feleségét megölte, a fiát is akarta, de képtelen volt rá. Tehát elhozta magával, elváltoztatva, hiszen először lányként látjuk, csak később derül ki, hogy fiú. Ez a fiú az extra, vagyis a lelkiismeret gyermeke lenne? A gyermek, aki az ártatlan lényünk, a teljes emberi mivoltunk potenciális lehetősége? Ezt nem tudta a lelkiismeret elpusztítani, tehát felkínálja döntési lehetőségként: feláldozod-e az igazi énedet a hamis jelenlegi fenntartásáért? Ez már elég értelmes és érdekfeszítő kérdésnek tűnik.

Azonban megteheti-e egy "jó ember", hogy ne védje meg azt, aki neki ki van szolgáltatva, még ha utálja is? A feleség magából kikelve rikácsolja, hogy "öld már meg!" - természetesen a gyereket, tehát válassz engem. A tudat és a tudatalatti kettéválik: az extra elszabadul, és miközben a rendező szerencsétlenkedik a gyerek megfojtásával (elfojtásával), elindul leszámolni a hisztérikával. Azonban elcsúszik valamin: a karikagyűrűn. A nő pedig vámpírként ráveti magát és kivérezteti. Ekkor hangzik el két mondat, a fent már említett, rendezőnek szóló "Mit gondol például erről..." (talán megoldásról, befejezésről?), és a gyerek könnyes szemmel mondott szavai: "Ti szemetek... Bosszút fogok állni!"

Ebben a pillanatban hasad meg a rendező tudata, melyet Park Chan-wook a körülötte lévő tér megkettőződésével érzékeltet, tehát a valóság és a filmes díszletvilág összemosódik. Az első mondatokból úgy tűnik, hogy a rendező az éppen megmenekült feleségéhez szólva kér bocsánatot, de valójában a gyerekhez beszél. Neki magyarázza, hogy vannak olyan dolgok, amiket még nem érthet meg, például azt, hogy mivel szereti a feleségét, ezért őt kell megölnie. De közben a valóságban a felesége torkát szorongatja.

A parabolának mindig van valami erkölcsi üzenete. Park Chan-wook azonban nem zárja le a történetet, hanem a horror szabályainak megfelelően megmutatja, hogy a gonosz továbbra is bármikor feltámadhat bennünk. "A világ tele van dolgokkal, amik elől nem menekülhetsz. Nem számít, milyen erősen küzdesz... vannak dolgok, amiket kénytelen vagy megtenni." - így szól az önfelmentési próbálkozás. 

Ha korábban a szappanopera-értékrendet követő nők kapták meg a magukét, akkor most a férfiakon van a sor. A fojtogatás közben elhangzó árulkodó mondat a megcsalatás feldolgozhatatlanságáról szól. De még ezt is a szőnyeg alá kell söpörni, hiszen egy férfinak tudnia kell legalább a látszatot megőrizni. "Elvégre én vagyok a ház ura, el kell felejtenem mindent, ami ma történt. Csak úgy fogok rá gondolni, mint egy álomra. Szeretlek, édesem!" - mondja a képzelt feleségnek, és a keze rászorul a valós nő torkára.

Mi ez a tévesztés? Tévesztés-e valójában? Nem arról van-e inkább szó, hogy ha eredeti indíttatásaink ellen fordulunk, akkor valójában mindent elpusztítunk magunk körül? A kamera kicsit megállapodik a fojtogató kézen látható karikagyűrűn. Nem véletlenül, hiszen ebbe az értelmezési tartományba nyugodtan belefér, hogy egyféle házassági modell sajátos kritikájaként is lássuk a filmet.

"Kérlek, bocsáss meg ennek a felnőtt... ennek az öreg embernek..." - de milyen lesz az ébredés, ha lesz egyáltalán ebből a rémálomból? A rendező arca az ég felé fordul, ahová talán még mindig vezet a dereka körüli szalag.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.

[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - JUDGEMENT (1999]

심판

Bár a szöuli Sampoong áruház tervezésének, kivitelezésének, összeomlásának és mentési munkálatainak története önmagában egy horrorisztikus elemekben gazdag katasztrófafilmmé áll össze, Park Chan-wook csak kiindulási pontul, mintegy közös memóriaelemként használja a mindenki által ismert, 1995-ben bekövetkezett tragédiát, mely egyúttal egészen 2013-ig a legnagyobb békeidőben bekövetkezett építészeti katasztrófa is volt a világon, amit emberi mulasztás okozott.

A Judgement (Ítélet) indító képsorain egy unott, kissé iszákos férfi a hullaház hűtőkamráinak kulisszái között készül a munkájára, miközben halljuk a híreket, amelyek természeti csapások sorozatáról tudósítanak. Emberünk figyelmét viszont csak az kelti fel, amikor elhangzik, hogy a földrengésben összedőlt áruházban életüket vesztettek családjai majd félmilliós kártérítésben részesülnek, melyet a biztosító sem vitat, mivel nyilvánvaló hibák vezettek a tragédiához - ekkor viszont rátapad a képernyőre. A televíziós tudósítás valós felvételeket tartalmazó dokumentarista képeibe most mi is belelátunk, melyek természeti csapásokról, áldozatokról és globálissá eszkalálódó félelemről szólnak. 

Azonban a világ bajait az ajtón kívülre rekesztve, Park Chan-wook beköltöztet bennünket a hullaházba, ahol éppen az utolsó megtalált áldozat, egy azonosítatlan lány temetésre való előkészítése zajlik. A kis szobában zsúfolódnak össze a mikro-dráma szereplői: a sirató házaspár, akik a lány szüleinek vallják magukat, és már el is nyerték ennek hivatalos igazolását, a hullamosó, a kétfős tévéstáb, valamint a később érkező nyomozó. No és a test. Pillanatok alatt rájövünk, hogy a dokumentarista felvezetés ellenére egy film noirba oltott thrillert látunk, mely ötvözi az esküdtszéki filmek parázs bizonyítási vitáit Agatha Christie egyetlen szobában zajló nyomozási bravúrjaival. Csakhogy mindez elképesztő fekete humorral is át van itatva, mintha Hitchcock egyszer a Monty Python szövegkönyvéből dolgozott volna.

PARK Chan-wook rendező

A történetben akkor keletkezik egy csavar, amikor a hullamosó váratlanul közli, hogy ő is a saját lányát véli felismerni a testben. Így adott egy házaspár és egy férfi, akik közül egyik sem találkozott évek óta a saját gyermekével - mivel úgy tűnik, hogy ezek olyan családok, ahonnan a gyerekek megszöknek. Hogyan lehet igazságot tenni ebben a helyzetben? Miközben a tudósító és a nyomozó folytonosan rivalizál egymással, a bizonyítási próbálkozások nem nélkülözik az indulatokat és a megfélemlítési próbálkozásokat sem. A holtpontnál megfáradva iddogálásba kezd az egész kompánia, és mintha eluralkodna a teljes fejetlenség - Park Chan-wook képileg is eljátszik ezzel, megmutatva az egyik hűtőrekeszből előhúzott test hiányzó feje helyére betárazott sörkészletet.

A bizonytalanság a tetőfokára hág, senkiről nem lehet tudni, hogy kicsoda és mit is akar valójában, azonban elhangzik egy triviális, de mindent leleplező kérdés: miért akarja mindkét fél a halott lányt magáénak tudni, mert ha valóban szerető szülő, akkor miért nem abban bízik, hogy az egy idegen, és a saját gyermeke életben van valahol a nagyvilágban?

Ettől kezdve már nem kérdés a motiváció, csak a leleplezés mikéntje marad hátra, de nem kell félni, Park Chan-wook nem fogy ki az ötletekből. Egy újabb szereplő megjelenésével a kis szoba egyféle istenítélet színhelye lesz, amelyet a nagy lelepleződés pillanatában a valóság a maga teljes színpompájában birtokba vesz.

A kisfilm kettős bravúr: egyrészt kíméletlen kritikája a gyors gazdagodás bűvöletébe esett embereknek, akik elemi emberi értékeikből kivetkőzve a kapitalizmus pénzimádatának szolgálatába állnak. Ilyen értelemben nemcsak a koreai társadalom bírálatát látjuk, hanem a kapitalizmus egyetemes kritikáját is. Másrészt Park Chan-wook egyedi filmalkotói képességének bizonyságaként a műfajok mixtúrája szerves egységgé olvad, mely magán viseli a rendező egyedi kézjelét.

A film ironikus, de nem cinikus, keserű, de nem megkeseredett. A humora könnyed, de nem súlytalan. Park Chan-wook számtalan apró mellékszálat képes mozgatni, melyek zseniális rajzolatokat adnak akár egy-egy karakterről (mint például a feszengő férjről, aki mintha nem teljesen értene egyet azzal, aminek mégis a részese), vagy akár a média tolakodó működéséről.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.

 

[Filmekről] PARK CHAN-WOOK RÖVIDFILMJEI - N.E.P.A.L. (2003)

If You Were Me / 여섯개의 시선 (6. történet)

Miért ilyen furcsa a cím írásmódja? Mert egy rövidítést takar: Never Ending Peace and Love - soha el nem múló béke és szeretet, azaz Nepál. Jaj annak, aki távol kerül Buddha születésének édenkertjétől, és százszorosan jaj, ha véletlenül alig pár évtizeddel ezelőtt Dél-Koreába vetette a sorsa.

Park Chan-wook nem egészen félórányi rövidfilmje egy nepáli nő történetét rekonstruálja, és a dokumentumfilmek azon csoportjába tartozik, amelyek az eseményeket színészek segítségével reprodukálják. A nyitó jelenetben a főhős keresésére indulunk, és meg is találjuk Chandrát, akinek így képet alkothatunk a megjelenéséről. A megelevenített események során viszont többé nem jelenik meg, ám nem is egy színész veszi át a szerepét, hanem maga a kamera, amelyből Chandra szeme lesz, amin keresztül - mintha csak mi néznénk vele - látjuk a történteket.

Chandra

Park Chan-wook ezzel tökéletesen megvalósítja a "ha a helyemben lennél" állapotot, mivel minden néző Chandra helyzetébe kerül, akik hozzá vagy róla beszélnek. Ez a helyzet, az If You Were Me (Ha a helyemben lennél), annak a hat kisfilmből álló filmfüzérnek a címe, amely egy játékfilmnyi hosszúságban foglalkozott különböző emberjogi kérdésekkel az Emberi Jogok Nemzeti Bizottsága támogatásával, és ennek kapcsán rendkívül mély látleletet adott 2003-ban a koreai társadalomról. A film azóta sorozattá vált, évről évre újabb kisfilm-gyűjtemény jelenik meg hasonló címmel.

 

Bár tudjuk, hogy Korea történelmi remetekirályság léte mind a mai napig hatóan kondicionálta az elzárkózás, a világ többi részétől való ódzkodás beidegződéseit, azonban ennek fényében is megdöbbentő, hogy milyen módon mondott csődöt a társadalom egy triviális probléma kezelésében. Chandra nyelvtudás nélkül érkezik az országba, és egy alkalommal elveszíti a pénzét és a személyi igazolványát, aminek következtében a rendőrségre kerül. Több mint hat évig tartó kálváriája innen indul, mert döbbenetes módon senki nem ismeri fel azt a tényt, hogy egy külföldivel áll szemben, aki meg van riadva, és félelmében a néhány szavas koreai tudását keverve az anyanyelvével próbál magyarázkodni és segítséget kérni. A hivatalok képviselőit személyes lustasággal és nemtörődömséggel párosuló szakmai trehányság jellemzi, mindenki továbbpasszolja a kellemetlen nőszemélyt, akit először a rendőrség néz ütődött vidékinek, vállat rándítva afelett, hogy elfeledkeztek az eltűnését bejelentő beadványról. Az orvosok azonban hivatalosan is elmebetegnek minősítik, így Chandra végül egy elmegyógyintézetben köt ki.

Park Chan-wook rendező

Park Chan-wook nemcsak a személyes emberi habitusokat leplezi le könyörtelenül, hanem a szakmai hibákat is éppen úgy, mint a felelősség hárításának általános gyakorlatát. Elgondolkodtató, hogy a mentális betegségek felismerése és kezelése milyen alapvető hozzáértést nélkülözve történt. Az ápoló személyzet udvarias érintkezési módja mögött pedig tökéletes érzéketlenséget tapasztalunk egy emberi lénnyel szemben, aki - és ezért is nagyszerű, hogy a rendező a kamerát teszi meg szubjektum-helyettesítő eszközként - mintha láthatatlan lenne a vele foglalkozók számára. Mintha vakok lennének a valós lényére, csak azt látják, amit látni akarnak: egy félkegyelmű koreait,  ezért még hazai nevet is adnak neki, hiába tiltakozik szerencsétlen, folytonosan ismételgetve a saját és az országának a nevét.

A film attól az ellentmondástól különösen érdekes, hogy ezt a totális érzéketlenséget mégis nagyon érzékletesen ábrázolja, így óhatatlanul eszünkbe jut, hogy mindkét részről koreai emberek problémaérzékenységével és hozzáállásával szembesülünk, és ezen keresztül talán azzal a változással, amit az utóbbi évtizedek hoztak magukkal Korea számára. A film készülésének évében már nagyon visszás lehetett azt látni a hazaiaknak is, hogy Nepál neve nem mond sokat az embereknek, hogy nem találni egyetlen embert sem, aki tolmácsolni tudna a nő számára, vagyis inkább eszükbe sem jut ilyet komolyan keresni.

A rövidfilmbe azonban még valami belefér, ami rendkívül fontos üzenet. Valami olyasmi, hogy a reményvesztettségnek vannak olyan fázisai, amikor a segítő szándék önmagában kevés, annak kezeléséhez valamiféle hozzáértés is szükséges. Nagyon tanulságos az az apró hiba a megmentőként érkező nepáli férfi részéről, mely Chandra állapotában majdnem végzetessé válik. 

Park Chan-wook filmje egy konkrét, emberjogi szervezetek segítségét igénylő történet mögé felrajzolja a munkaerő kényszerű mobilitásának problémáit, a munkakeresők és a befogadó országok felkészültségének szükségességét, valamint a kihívást, amelyet az összezsugorodó világ támaszt az egyénekkel és a nemzetekkel szemben: ez pedig az interkulturális megismerés és tanulás képessége.

Chandra rémtörténetét fekete-fehér filmként láthatjuk, mely a hazatérés pillanatában színesedik ki. Reménykedjünk, hogy eljön az az idő, amikor a világ bármely térsége a béke és szeretet színgazdag birodalmának része lesz, ahol felismerik a Chandrák egyéni színárnyalatait is.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.

A N.E.P.A.L itt megtekinthető angol felirattal:

[Filmekről] PARK Chan-ok: PAJU (2009)

박찬옥: 파주

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Park Chan-ok játékfilmes debütálását (Jealousy Is My Middle Name, 2003) követően nagy érdeklődés övezte a második filmjét. A Paju forgatókönyve már 2005-ben Kodak-díjat kapott, ám a film elkészítése főként a finanszírozási nehézségek miatt mégis több évig elhúzódott. Végül 2009-ben mutatták be a Busan International Film Festival keretében, és az előzetes várakozásoknak megfelelve kiváló alkotás született, mely számos díjazásban részesült.

Paju egy sejtelmesen ködbe burkolózó kisváros az északi határ közelében. Ide vonul vissza a férfi főhős (Lee Sun-kyun), akit egy baleset okozása miatt űz az önvád. A történet két szálon folytatódik tovább. A magányos férfi a helyi egyházi közösség iskolájának tanára lesz, ahol az egyik tanítványának (Seo Woo) tiltakozása ellenére rövidesen házasságot köt annak nővérével (Shim Yi-young). A házasság nem túl sikeres, és közben a velük élő, nővé serdülő kishúg zavarodottan fedezi fel magában a sógora iránt támadt érzelmeit. A magánélet történései mögött kirajzolódik a társadalmi háttér, a lepusztult kisváros gettósításának szándéka a városvezetés által, melyben a gengszterbandák is közreműködnek. Az ellenálló csoport vezetője ugyancsak filmünk főhőse.

Lee Sun-kyun

Seo Woo

Az események kibontása nem lineárisan halad előre, hanem az időben többször visszaugorva ismerjük meg a jelen előzményeit. A film tempója lassú, de jól tartja a feszültséget. Valójában egy lélektani drámát látunk, melyben a két magányos ember külön-külön vergődik a másikhoz fűződő érzelmeinek és kétségeinek csapdájában. A bekövetkező tragikus esemény ezek miatt kettős félreértelmezést nyer. Kegyes hazugság szítja a vonzalommal hadban álló gyanú folyamatos fellángolását. Bűn és bűnhődés, szerelemvágy és bosszú, megbocsátás és felmentés kavarognak a döntésekben, melyek valójában nem a tévedések vígjátékához, hanem annak inverzéhez vezetnek, és végül a nézőt az eltévedt bárányról szóló bibliai példázat feletti elmélkedésre bírják rá. A film zárójelenete pedig csavar egyet mindezeken, egy lehetséges motívumot - vagy egy újabb látszat szerinti értelmezést - hozzátéve az előzőekhez.

PARK Chan-ok rendező

A film legnagyobb érdeme magában a lélekrajz filmes ábrázolásában rejlik. A női főhős konfúz érzelmei a koreai filmekben szokatlanul pőre módon jelennek meg mind a színésznő kiváló alakításában, mind a rendezőnő, Park Chan-ok érzékeny láttatásában. Valóban igazuk van azoknak, akik Bergman filmes feltárásainak módszertanával rokonították ezt az idegesen vibráló, a lélek mélyéből magának főként testbeszédben utat törő benső érzelmi folyamat-kivetítést.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.