[Filmekről] Bong Joon-ho: BARKING DOGS NEVER BITE (2000)

봉준호: 플란다스의 개

Miközben nagy érdeklődéssel várom Bong Joon-ho legújabb filmjének, a Snowpiercer-nek a bemutatását, arra gondoltam, hogy itt az idő az életmű általam még nem látott darabjának pótlására.

Amelyik kutya ugat, az nem harap - nos, lássuk mit hozott ki elsőfilmes rendezőként Bong Joon-ho ebből a közmondásból. Nem ment könnyen, de igyekeztem úgy nézni a filmet, mintha az olyan későbbi mesterművek, mint a Memories of Murder, a The Host vagy a Mother még nem is léteznének.

Egyáltalán nem váratlan, hogy a szociológus végzettségű Bong Joon-hótól egy társadalmi mélyfúrást kapunk, ám mégis meglepő módon most egy könnyed, vígjátéki köntösben. Persze nem fogjuk folyamatosan a térdünket csapkodni, de a számos burleszkes geg, helyzetkomikum vagy stílusparódia mégis ellenállhatatlan nevetésre ingerel bennünket, mert a rendező egyáltalán nem áll ellen ezek bevetésének.

Ugyanakkor az alaptörténet erősen reflektál Korea ezredfordulós jelenére. A kilencvenes évek bankcsődjét követő összeomlás után egy évtizeddel már egy jóléti világ épül, amely számos szokatlan újdonsága mellett még magával cipeli a régi örökségeket is.

Hatalmas, minimalista épületünk lakói már újgazdag hóbortoknak hódolnak, felrúgva minden tiltó előírást: státuszszimbólumként ölebeket tartanak. A lakótömb alagsorában a ház gondnoka ugyanakkor még a legnagyobb természetességgel főzőcskézi ebédre a kézen-között szerzett, elhullott házi kedvenceket, miközben ódon rémhistóriákkal szórakoztatja az arra tévedőket.

Főhősünk (Lee Sung-Jae alakításában) ebben a világban éli frusztrált egyetemi tanári életét, mert el kell tűrnie azt a megalázó helyzetet, hogy várandós felesége a valódi pénzkereső a családban. A teljesen férfiközpontú, konfuciánus társadalomban a pozíció és családfenntartó képesség nélküli férfi semmivé lesz, oda az önbecsülése, és nem számíthat sem megbecsülésre, sem tiszteletre másoktól sem. Neki pedig pénzre lenne szüksége a ranglétrán való feljebb jutáshoz, mert az bizony csak kenőpénz árán működik. A kollégák sorban húznak el mellette, míg ő tehetetlenül vergődik, megrekedve egy alsó fokozaton. Csoda-e, ha kikészíti az állandó kutyaugatás? A kis dögöké éppen úgy, mint a feleség szinte vakkantva odavetett, lenéző utasításai.

Némi thrilleres eszköztárat felvonultató bevezetés után, amikor főszereplőnk a problémát okozó ebek kiiktatásának lát neki, valódi vígjátéki fordulatot vesz a történet, amikor a feleség hazaállít egy pudliszerű szőrmókkal. Innentől nem lövöm le a poénokat, inkább néhány érdekességről ejtenék szót.

Bong Joon-ho rendező

Bong Joon-ho nem áll meg a poénok elsütésénél, bár nagyszerűen visszaköszönnek olykor filmtörténeti képsorok is. A lakótömb emeletein éppolyan üldözéses kergetőzés nagytotálos tanúi lehetünk, mint amit anno Buster Keatontől és filmbéli szíve hölgyétől láttunk A navigátor hajójának különböző fedélzetein. A kutya-bolondéria mögé érzékenyen felrajzolja a tulajdonosok életének vázlatait, és máris érezhetjük, hogy a szeretethiányos életek miként kapaszkodnak kétségbeesetten egy négylábú élőlénybe. Majd egy ilyen kifakadás hozza meg a történet megoldását is, mert most még van esély az összebékülésre, a sikeres élet reményében a kompromisszumok megkötésével járó kis romlottság még vállalhatónak tűnik.

Lee Sung-jae

Bae Doo-na

Miközben látjuk a kenőpénz elrejtésének egészen rafinált módját, a filmben felsejlik a változások követelményeinek megfelelni nem tudók, a kirostálódottak köre is - bár csak érzékeltetve, de visszatérő motívumként mégis hangsúlyozva - a metrón kéregető anya képében.

A film naiv, jobb életről, hírnévről álmodozó kedves könyvelőjét Bae Doo-na játssza, aki már itt is sokszínű alakításával kelti életre a hol humoros, hol elszánt lány karakterét.

 
Külön ki kell emelni a film egyik műfajparódiai nagyjelenetét, amelyben a rendező egy afféle Kőmíves Kelemen mondát meséltet el a ház gondnokával. Bravúros mind a képi megformálás, mind a színészi alakítás. Bong Joon-ho a fekete humor és a horror iránti mesteri képességéről tesz tanúbizonyságot, Byun Hee-bong történetmesélése pedig egyszerűen briliáns.

A Barking Dogs Never Bite remek szórakozás, színvonalas mozi, és azonnal érezhető rajta az azóta már filmtörténeti jelentőségű opuszokat alkotó karizmatikus rendező kézjegye.

 

[Filmekről] KIM Ki-duk: PIETA (2012)

김기덕: 피에타

Ez a bejegyzés most nem filmismertető, sokkal inkább az első benyomások utáni elmélkedés, és mint ilyen, kicsit SPOILERES.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű megnézni ezt a filmet. Ugyan egyetlen KIM Ki-duk műről sem mondható, hogy egyszerű szórakozás lenne, de itt már a filmcím is különösen súlyos témáról árulkodott, és a szállingózó hírek sem hagytak kétséget afelől, hogy kemény mozira számíthatunk.

Egyszer egy külföldi filmesztéta azt mondta, hogy a Bad Guy című filmben látható immoralitás mértéke olyan mélyen érintette, hogy évekig nem tudott utána KIM Ki-duk filmet nézni. Egy másik filmesztéta szerint KIM Ki-duk hajlamos a giccsre. Mindkét gondolat hosszú ideig foglalkoztatott, és nem is tudtam még megnyugtató válaszra lelni magamban.

Általában nem zavar a szélsőségek feszegetése, különösen nem, ha az emberi mivoltunk megismerésének szolgálatában áll. KIM Ki-duk filmjeiről pedig már régóta az a véleményem, hogy a történet csak laza körítése egy alapvető kérdés feltevésének, és ne is reméljünk semmi jót, ha nem elégít ki bennünket egy jól megcsavart példázat felfejtésének öröme.

Mégis, a PIETA valamiért másnak tűnt, mint az eddigi KIM Ki-duk filmek. Ambivalens érzéseket keltett bennem már a megnézése közben is. Azt vettem észre, hogy nem ragadott el a mozi mágiája, és úgy nézem a filmet, mintha egy élveboncolást szemlélnék egy üvegfalon keresztül. Vagy méginkább, mintha egy minden elemében tökéletesen egymáshoz illeszkedő pokoli gépezet születésének lennék tanúja egy tervezőasztalon.

Ám a filmbéli példázat szereplői mégis a legősibb archetípusaink képviselői: anya és gyermek, és mint ilyenek a legmélyebb érzelmekkel telítetteknek kellene lenniük. Mindez benne is van a filmben, csak éppen mérhetetlenül túlpengetve a húrokat. Valahol ezen a ponton fordult az alkotás nálam a visszájára: a Pieta, az anyaság egyetemes, megfoghatatlan, téren és időn kívüli, folyamatosan élő és lélegző allegóriája itt kristállyá merevedett, hideg, fejben modellezett tárgyszerűséggé változott. Tökéletes, csodálni való, de élettelen tárggyá. A példázat nem rugaszkodott el a földtől, hanem ragaszkodott a tervezőasztal sterilitásához.

És hiába a többszörösen megcsavart lehetőség annak kérdésében, hogy ki is fekszik valójában az áldozati oltáron, a történet a szívet messze elkerülve az elmét nem hagyja nyugodni. Lehet, hogy ez volt a rendező szándéka, ebben az esetben mesterművet látunk. Mégis, engem úgy kísért ez a történet, mint egy rém a sarokban, amellyel meg lehet szokni az együttélést, csak éppen nem túl kívánatos.

A karakterek túlnövesztése az emberi mértékeken nálam inkább a kiüresedés visszahatását eredményezte. A túljátszatás olyasféle hatást szült, mintha a szereplőket 'Gonoszság', 'Fájdalom' típusú beszélő nevekkel illettük volna. Nem jöttek sehonnan, és nem tartottak sehova, ilyen értelemben véve a hirtelen érzelmi változásaik is indokolatlannak tűntek. Továbbá csak rontott a helyzeten a 'hús a húsomból, vér a véremből' próbatétel gyomorforgatóan didaktikus aprópénzre váltása. A klisé-jelleg miatt nem tudott valós megrendülést kiváltani a szereplők cselekvési indokainak megértése sem, mert azokat sem a karakterek által megélve, hanem a rendező által feltárva kaptuk készen. 

A Bad Guy esetében el tudtam fogadni azt a feltevést, hogy ébredhet olyan erős vágy egy másik ember iránt, hogy az a megszerzés reménytelenségéből fakadóan, ha felmentést nem is, de magyarázatot adhat a másik életének brutális birtokba vételére, és végezetül az imádat tárgyának minden megfontolást nélkülöző megsemmisítésére. A Pieta egy hasonlóan inverz történet: az anyai szeretet mértéke itt a bosszúállás kegyetlenségében nyilvánul meg. Ráadásul soha nem tudhatjuk meg, hogy az anya veszteséglistáján valójában hány gyermek szerepel. A bosszúállása viszont olyan embertelen módszert használ, hogy az magát az anyaságot fordítja ki emberi nembeliségéből. Ha a kegyetlen uzsorás fiú nem a nő valódi gyermeke, akkor az anyaság eszközként való bevetése és az anyától való megfosztottság tragikumának gátlástalan kihasználása még a fiúnál is ördögibb színben tünteti fel az éppen az anyasága nevében cselekvő nőt, megkérdőjelezve az anyaság lényegéről alkotott valódi fogalmait. Ha viszont esélyt adunk annak, hogy valóban a saját elhagyott fián áll bosszút, akkor a helyzet az emberi moralitás utolsó biztosítékait is kiveri, hiszen egyazon alakban kellene ráismernünk a mérhetetlen anyai szeretet megtestesítőjére és a gyermekére kétszeresen is megsemmisítő csapást mérő szörnyetegre. A Pieta fájdalmas anyafigurája egyik módon sem találhat emberi együttérzésre vagy megértésre.

És mi a helyzet a fiúval? Magyarázat lehet-e a gigantikusra növesztett öncélú brutalitásra az anya egykori vétke vagy az anyátlanság állapota? Ha az emberiesség szikrája sem sejlik fel a már felnőtt emberben, akkor pusztán a magát anyjának valló lény megjelenésére vajon milyen húrok rezonálnak benne? A fiú emberivé válása talán még kevésbé hiteles, mint az anya ördögivé válása. De engedjük meg a fiúnak a sebezhetőséget, a hirtelen támadt ráébredés és rácsodálkozás lehetőségét a létező szeretetre, illetve annak magában hordozott hiányára: az ő kétszeres megcsalattatása nem veri-e ki ugyanúgy a biztosítékot? A Pieta halott áldozati gyermeke ettől persze nem lesz ártatlan, ördögi lénye egy ördögi anya karjaiban nyugszik.

A háttérben van még egy áldozat, akiről nem tudunk meg sokkal többet, mint hogy a fiú pénzbehajtási módszereinek áldozata, és csak feltételezzük, hogy ártatlan szereplője a történetnek. Viszont vétlenül és akaratlanul is az ő sorsa a generálója ennek az egész szörnyűséges bosszú-folyamatnak -  és ez meglehetősen nyugtalanító feltevés arra nézve, hogy még ártatlan halálunkkal is démonokat ébreszthetünk.

Nem vitatom, hogy a film Velencei Arany Oroszlánt ért, de mégsem vagyok benne biztos, hogy a Pieta példázatának mérnöki pontossággal megkonstruált, kissé mesterkélt tetszetőssége kedvéért megéri ilyen veszélyes vizekre evezni. KIM Ki-duk a filmjét elkötelezett humanista alkotásnak nevezte a gazdasági válság korában. Ezen még van mit morfondíroznom, mert elsőre nem igazán érzékelem a kapcsolódási pontokat. A film alapproblematikája ugyanis nem Mammon hatásköre.

A film története mögött ugyan valóban ott húzódik a pénz mindenható hatalma, de a film cselekménye mégsincs szoros szimbiózisban ezzel, szereplőink indíttatásai leválnak erről a szálról. A fiú nem kényszerből brutális, hanem öncélú élvezkedésből. Az áldozatok élethelyzete, kiszolgáltatottságuk rajza nincs különösebb befolyással a film anya-fiú konfliktusára, nem szolgáltatnak ahhoz különösebb társadalmi üzenetet, ezért a minimalista háttértörténetek inkább csak a fiú lelki sivárságához nyújtanak kellő illusztrációt. Érdekes, hogy míg Park Chan-wook bosszú-filmjeinek szereplői valóban egy társadalmi-gazdasági nyomás kényszere alatt nyögnek, végtelenül esendően emberiek, és ezért legelképesztőbb tetteikben is együtt tudunk velük létezni, mondhatnám együtt is érezni, hiszen az emberi lélek mindannyiunkban létező sötét bugyraiba merülünk alá velük, ezért furcsa mód a rendező filmjeinek legkegyetlenebb történetei is tele vannak emberi melegséggel, addig KIM Ki-duk mostani filmjéből valamifajta jeges hidegség árad.

A film nyomasztó, klausztrofóbiás hangulata nagyon erős és a főszereplők színészi játéka is kiváló. Az anya szerepében JO Min-su konok hallgatagságának, eszelős kitartásának valóban meggyőző ereje van. Nagy örömmel ismertem fel a férfi főszerepben a most drámai erővel bíró LEE Jung-jint, aki a jelenlegi szerepével homlokegyenest ellenkező karakterben nyújtott végtelenül őszinte és természetes alakításával már felhívta magára a figyelmemet a The Fugitive: Plan B tévésorozat rendőrfelügyelőjének szerepében.

KIM Ki-duk rendező

LEE Jung-jin színművész

JO Min-su színművész

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN. 

[Filmekről] YEON Sang-ho: THE KING OF PIGS (2011)

연상호: 돼지의 왕

Az elsőként meglátott előzetes óta nagy izgalommal vártam ezt a filmet, mert abból valami egészen különlegesnek ígérkező élmény előszele csapott meg. A teljes film megtekintésének hatása alatt azt kell mondanom, hogy nem csalódtam Yeon Sang-ho rendező munkájában.

A kijózanodás első pillanataiban az a gondolat ütötte fel magát bennem, hogy ilyen sodró lendületű alkotást már régen láttam. A történet az első képkockáknál magával ragad, és el sem enged az utolsó pillanatig. A feszültség pedig pillanatra sem lankad. A végeredmény: egy gyomorszorító, felkavaró élmény, amely sokáig kísérti a nézőt.

A film által vizsgált jelenségek hívószavai az erőszak és a hierarchia. Két férfi találkozásának vagyunk tanúi, akik tizenöt év elteltével idézik fel közös iskolai múltjukat, melyben egy harmadik fiú meghatározó szerepet játszott. Az iskola szinte semmi más, mint a legvadabb létharc terepe, melyben a szigorúan rögzült társadalmi hierarchiába ágyazottan a fizikai erőfölény osztja a szerepeket. A Kutyák mindig lealázzák a Disznókat, jelen esetben két főhősünket, akik növekvő belső haraggal, de az eleve elrendeltségből fakadó megadással tűrik rájuk osztott szerepüket.

Az iskolai bántalmazás kifejezés meglehetősen eufemisztikusnak tűnik a fiatalok között dúló erőszak leírására. Az agresszió apoteózisa mégis leginkább abban a fiúban testesül meg, aki a szárnyai alá veszi a kiszolgáltatott srácokat, és ily módon a Disznók Királyává válik. Vezérük lesz és tanítójuk, megmentőjük és példaképük, aki ifjú életének minden keserű tapasztalatát belegyúrja sajátos életfilozófiájába.

A fiúk különböző családi háttereiből kirajzolódik egy sötét társadalomkép, melyben a merev hierarchikus viszonyoknak való kiszolgáltatottság és az összefonódások rendszere uralkodik, semmi sem az, aminek látszik, minden szegmens fertőzött. 

A három fiú sorsa egy-egy válasz erre a valóságra. Sajátos sorsbeli csavaroknak lehetünk tanúi, melyeknek olyan mély emberi szükségletek a mozgatói, mint a remény, a megértés, a másikba vetett hit és bizalom, amelyek a továbbélés zálogai lehetnének a fiúk számára. De mindezek már gyökereiknél eltorzultak. Tanúi leszünk annak, ahogy a férfiak számára a múltidézés a múltbéli események évtizede magukkal hordozott kegyetlen titkainak tisztázásává válik. Senki ne várjon megváltást, itt a Párkák nem az emberi sorsok fonalát fonják, hanem kíméletlenül bedarálják azokat.

Ugye mindeddig az az érzés keletkezhet az olvasóban, hogy egy szokványos élőszereplős mozifilmről beszélünk? A legizgalmasabb talány a filmmel kapcsolatosan az, hogy valóban ez a benyomás marad a nézőben, pedig egy egész estés animációs alkotást láthatunk. A karakterek, a kulisszák rendkívül realisztikus benyomást keltenek, kidolgozottságuk bár nem mondható durvának, mégsincs semmi simára, fényesre polírozva. Visszatérő motívumként hatja át a filmet a dühtől, az elfojtott agressziótól, a megalázottságtól remegő kontúrú karakterek látványa, és ez a remegés végül szinte átragad a nézőkre is. A karakterek árnyaltak, gazdag kifejezőerővel bírnak. Érdekes megoldás, hogy a férfi főhősök iskoláskori énjéhez az alkotók női hangokat társítottak.

Ugyanakkor a film maga szinte fogságába esik ennek a realizmusnak, ezért az animáció kínálta többletlehetőségeket szinte alig látjuk érvényesülni néhány vizionálást tartalmazó rövid jelenettől eltekintve, és ez - bár inkább csak utólag - felveti azt a kérdést, hogy valójában miért is döntöttek az alkotók az animációs megvalósítás mellett, hiszen jó eséllyel hagyományos eszköztárral is rendkívül erős alkotás születhetett volna a történetből. Ám a film nézése közben ez fel sem merül bennünk, és a felvetés nem is von le semmit az animációs film értékéből. Különösen annak a ténynek az ismeretében nem, hogy ismét egy viszonylag alacsony költségvetés keretei között született egy rendkívül magas színvonalú alkotás.

Mindent összevetve az utóbbi idők egyik legerősebb moziélményét remélhetik a film megnézését bevállalók.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

 

  

YEON Sang-ho rendező