RICEMEGATRON EXPERT FILM BLOG: [Filmekről] YEON Sang-ho: THE KING OF PIGS (2011)

연상호: 돼지의 왕

Az elsőként meglátott előzetes óta nagy izgalommal vártam ezt a filmet, mert abból valami egészen különlegesnek ígérkező élmény előszele csapott meg. A teljes film megtekintésének hatása alatt azt kell mondanom, hogy nem csalódtam Yeon Sang-ho rendező munkájában.

A kijózanodás első pillanataiban az a gondolat ütötte fel magát bennem, hogy ilyen sodró lendületű alkotást már régen láttam. A történet az első képkockáknál magával ragad, és el sem enged az utolsó pillanatig. A feszültség pedig pillanatra sem lankad. A végeredmény: egy gyomorszorító, felkavaró élmény, amely sokáig kísérti a nézőt.

A film által vizsgált jelenségek hívószavai az erőszak és a hierarchia. Két férfi találkozásának vagyunk tanúi, akik tizenöt év elteltével idézik fel közös iskolai múltjukat, melyben egy harmadik fiú meghatározó szerepet játszott. Az iskola szinte semmi más, mint a legvadabb létharc terepe, melyben a szigorúan rögzült társadalmi hierarchiába ágyazottan a fizikai erőfölény osztja a szerepeket. A Kutyák mindig lealázzák a Disznókat, jelen esetben két főhősünket, akik növekvő belső haraggal, de az eleve elrendeltségből fakadó megadással tűrik rájuk osztott szerepüket.

Az iskolai bántalmazás kifejezés meglehetősen eufemisztikusnak tűnik a fiatalok között dúló erőszak leírására. Az agresszió apoteózisa mégis leginkább abban a fiúban testesül meg, aki a szárnyai alá veszi a kiszolgáltatott srácokat, és ily módon a Disznók Királyává válik. Vezérük lesz és tanítójuk, megmentőjük és példaképük, aki ifjú életének minden keserű tapasztalatát belegyúrja sajátos életfilozófiájába.

A fiúk különböző családi háttereiből kirajzolódik egy sötét társadalomkép, melyben a merev hierarchikus viszonyoknak való kiszolgáltatottság és az összefonódások rendszere uralkodik, semmi sem az, aminek látszik, minden szegmens fertőzött.

A három fiú sorsa egy-egy válasz erre a valóságra. Sajátos sorsbeli csavaroknak lehetünk tanúi, melyeknek olyan mély emberi szükségletek a mozgatói, mint a remény, a megértés, a másikba vetett hit és bizalom, amelyek a továbbélés zálogai lehetnének a fiúk számára. De mindezek már gyökereiknél eltorzultak. Tanúi leszünk annak, ahogy a férfiak számára a múltidézés a múltbéli események évtizede magukkal hordozott kegyetlen titkainak tisztázásává válik. Senki ne várjon megváltást, itt a Párkák nem az emberi sorsok fonalát fonják, hanem kíméletlenül bedarálják azokat.

Ugye mindeddig az az érzés keletkezhet az olvasóban, hogy egy szokványos élőszereplős mozifilmről beszélünk? A legizgalmasabb talány a filmmel kapcsolatosan az, hogy valóban ez a benyomás marad a nézőben, pedig egy egész estés animációs alkotást láthatunk. A karakterek, a kulisszák rendkívül realisztikus benyomást keltenek, kidolgozottságuk bár nem mondható durvának, mégsincs semmi simára, fényesre polírozva. Visszatérő motívumként hatja át a filmet a dühtől, az elfojtott agressziótól, a megalázottságtól remegő kontúrú karakterek látványa, és ez a remegés végül szinte átragad a nézőkre is. A karakterek árnyaltak, gazdag kifejezőerővel bírnak. Érdekes megoldás, hogy a férfi főhősök iskoláskori énjéhez az alkotók női hangokat társítottak.

Ugyanakkor a film maga szinte fogságába esik ennek a realizmusnak, ezért az animáció kínálta többletlehetőségeket szinte alig látjuk érvényesülni néhány vizionálást tartalmazó rövid jelenettől eltekintve, és ez - bár inkább csak utólag - felveti azt a kérdést, hogy valójában miért is döntöttek az alkotók az animációs megvalósítás mellett, hiszen jó eséllyel hagyományos eszköztárral is rendkívül erős alkotás születhetett volna a történetből. Ám a film nézése közben ez fel sem merül bennünk, és a felvetés nem is von le semmit az animációs film értékéből. Különösen annak a ténynek az ismeretében nem, hogy ismét egy viszonylag alacsony költségvetés keretei között született egy rendkívül magas színvonalú alkotás.