[Filmekről] Bong Joon-ho: BARKING DOGS NEVER BITE (2000)

봉준호: 플란다스의 개

Miközben nagy érdeklődéssel várom Bong Joon-ho legújabb filmjének, a Snowpiercer-nek a bemutatását, arra gondoltam, hogy itt az idő az életmű általam még nem látott darabjának pótlására.

Amelyik kutya ugat, az nem harap - nos, lássuk mit hozott ki elsőfilmes rendezőként Bong Joon-ho ebből a közmondásból. Nem ment könnyen, de igyekeztem úgy nézni a filmet, mintha az olyan későbbi mesterművek, mint a Memories of Murder, a The Host vagy a Mother még nem is léteznének.

Egyáltalán nem váratlan, hogy a szociológus végzettségű Bong Joon-hótól egy társadalmi mélyfúrást kapunk, ám mégis meglepő módon most egy könnyed, vígjátéki köntösben. Persze nem fogjuk folyamatosan a térdünket csapkodni, de a számos burleszkes geg, helyzetkomikum vagy stílusparódia mégis ellenállhatatlan nevetésre ingerel bennünket, mert a rendező egyáltalán nem áll ellen ezek bevetésének.

Ugyanakkor az alaptörténet erősen reflektál Korea ezredfordulós jelenére. A kilencvenes évek bankcsődjét követő összeomlás után egy évtizeddel már egy jóléti világ épül, amely számos szokatlan újdonsága mellett még magával cipeli a régi örökségeket is.

Hatalmas, minimalista épületünk lakói már újgazdag hóbortoknak hódolnak, felrúgva minden tiltó előírást: státuszszimbólumként ölebeket tartanak. A lakótömb alagsorában a ház gondnoka ugyanakkor még a legnagyobb természetességgel főzőcskézi ebédre a kézen-között szerzett, elhullott házi kedvenceket, miközben ódon rémhistóriákkal szórakoztatja az arra tévedőket.

Főhősünk (Lee Sung-Jae alakításában) ebben a világban éli frusztrált egyetemi tanári életét, mert el kell tűrnie azt a megalázó helyzetet, hogy várandós felesége a valódi pénzkereső a családban. A teljesen férfiközpontú, konfuciánus társadalomban a pozíció és családfenntartó képesség nélküli férfi semmivé lesz, oda az önbecsülése, és nem számíthat sem megbecsülésre, sem tiszteletre másoktól sem. Neki pedig pénzre lenne szüksége a ranglétrán való feljebb jutáshoz, mert az bizony csak kenőpénz árán működik. A kollégák sorban húznak el mellette, míg ő tehetetlenül vergődik, megrekedve egy alsó fokozaton. Csoda-e, ha kikészíti az állandó kutyaugatás? A kis dögöké éppen úgy, mint a feleség szinte vakkantva odavetett, lenéző utasításai.

Némi thrilleres eszköztárat felvonultató bevezetés után, amikor főszereplőnk a problémát okozó ebek kiiktatásának lát neki, valódi vígjátéki fordulatot vesz a történet, amikor a feleség hazaállít egy pudliszerű szőrmókkal. Innentől nem lövöm le a poénokat, inkább néhány érdekességről ejtenék szót.

Bong Joon-ho rendező

Bong Joon-ho nem áll meg a poénok elsütésénél, bár nagyszerűen visszaköszönnek olykor filmtörténeti képsorok is. A lakótömb emeletein éppolyan üldözéses kergetőzés nagytotálos tanúi lehetünk, mint amit anno Buster Keatontől és filmbéli szíve hölgyétől láttunk A navigátor hajójának különböző fedélzetein. A kutya-bolondéria mögé érzékenyen felrajzolja a tulajdonosok életének vázlatait, és máris érezhetjük, hogy a szeretethiányos életek miként kapaszkodnak kétségbeesetten egy négylábú élőlénybe. Majd egy ilyen kifakadás hozza meg a történet megoldását is, mert most még van esély az összebékülésre, a sikeres élet reményében a kompromisszumok megkötésével járó kis romlottság még vállalhatónak tűnik.

Lee Sung-jae

Bae Doo-na

Miközben látjuk a kenőpénz elrejtésének egészen rafinált módját, a filmben felsejlik a változások követelményeinek megfelelni nem tudók, a kirostálódottak köre is - bár csak érzékeltetve, de visszatérő motívumként mégis hangsúlyozva - a metrón kéregető anya képében.

A film naiv, jobb életről, hírnévről álmodozó kedves könyvelőjét Bae Doo-na játssza, aki már itt is sokszínű alakításával kelti életre a hol humoros, hol elszánt lány karakterét.

 
Külön ki kell emelni a film egyik műfajparódiai nagyjelenetét, amelyben a rendező egy afféle Kőmíves Kelemen mondát meséltet el a ház gondnokával. Bravúros mind a képi megformálás, mind a színészi alakítás. Bong Joon-ho a fekete humor és a horror iránti mesteri képességéről tesz tanúbizonyságot, Byun Hee-bong történetmesélése pedig egyszerűen brilliáns.

A Barking Dogs Never Bite remek szórakozás, színvonalas mozi, és azonnal érezhető rajta az azóta már filmtörténeti jelentőségű opuszokat alkotó karizmatikus rendező kézjegye.