[Filmekről] CHANG Yong-woo: A DREAM COMES TRUE (2009)

장용우: 돌멩이의 꿈

Olyasvalami kép rémlett fel előttem a film megnézését követően, mint amikor egy nagy eső feláztatja az egymásra ragasztott plakátokat, és itt-ott részekben előbukkan egy korábbi is a legfelső alól, és az egész egy új, kissé zavaros harmadik képet alkot. Nos, itt egy kellemes romantikus komédiát láthatnánk a felszínen, de mégsem tiszta formájában, mert egy tragikus melodráma elemei ütnek át rajta. Hogy miért akarta Miho Nakazono forgatókönyvíró megerőszakolni a saját történetét, amely önmagában is megállna a lábán, az rejtély, mert ha hagyja a romkomot tiszta formájában érvényesülni, akkor jobb eredményre jutottunk volna. Így viszont minden szereplő mögé oda lett kenve egy kis tragikus múlt, ráadásul a szemünk láttára lezajló balesetek filmes megvalósítása sem segít mindezen, mivel azokkal Chang Yong-woo rendező éppen az ellenkező hatást éri el: nem megdöbbentenek, sokkal inkább nevetésre ingerelnek.   

Az egész film olyan, mintha egy elhangolódott hangszeren játszanának, de hiába halljuk, hogy hamis, mégsem teljesen élvezhetetlen, sőt, néhol még egész érdekes is, amit hallunk. Egy harmadrangú, pénztelen és eladósodott komédiás, aki szerencsejátékfüggő is, váratlanul abban a helyzetben találja magát, hogy egy apját éppen elveszítő kisfiút kell eljuttatnia az édesanyjához, akivel a gyerek még sosem találkozott.

Cha In-pyo és Chae Geon

Kim Hyo-jin és Cha In-pyo

A gyerek mellé jár még egy számkóddal lezárt fémtáska is, melyben pénz sejthető.  A történet nem rejt meglepetéseket, természetesen a kisfiú és a férfi között egyre erősebb érzelmi kapocs keletkezik az utazási kalandok során. Ahogyan az várható, megjelenik egy hölgy szereplő is, akivel esélyesnek tűnik főhősünk sorsának rendeződése. A forgatókönyvírói-rendezői akarat viszont mást diktál, egy olyan befejezést, mely ugyan megmenti a filmet a megszokott, összeborulós kliséktől, viszont kétes eredményként úgy lóg az egész a történeten, mint.... hát hogy is mondjam... maradjunk annyiban, hogy nem minden műfaji mixelés nevezhető sikeresnek.

Chang Yong-woo rendező

A férfi főszereplő, Cha In-pyo a komédiázásra serkentő jelenetek mellett képes mélyebb árnyalatokkal is gazdagítani a figurát, és talán a belőle áradó egyfajta kedvesség a film legnagyobb vonzereje.  Hölgy szereplőtársának, Kim Hyo-jinnek a karaktere már több következetlenséggel bír, mert bár egy lecsúszott, alkoholista színésznőként ismerjük meg, mégis hirtelen teljes józansággal lesz segítőtársa a gyermek-férfi párosnak. A kisfiú, Chae Geon nagyon aranyos, különösen a vidám jelenetekben, de az ellenkező helyzeteket nem sikerül hitelesen megoldania, és ez lehet, hogy nem az ő hibája, hiszen maga a film sem törekszik ennek elérésére. Érdekesség, hogy ez a film is az SBS Telecinema sorozatának része, melynek darabjai a mozikban történő bemutatást követően a dél-koreai és a japán televíziók adásába kerülnek.

A filmet bátran ki lehet húzni a megnézendők listájáról, illetve csak akkor ajánlanám, ha tényleg akad egy teljesen hasznavehetetlen  nyári délutánunk.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

[Filmekről] Ounie LECOMTE: A BRAND NEW LIFE (2009)

우니 르콩트: 여행자

Mondhatnám, hogy minden jó, ha a vége jó - most még arra gondolva, hogy a hétvége harmadik filmje végül meghozta a nagyszerű filmélményt. 

Ounie Lecomte filmje lélegzetelállítóan szép alkotás, amelynek az a különlegessége, hogy miközben nézzük, eszünkbe sem jut, hogy filmet nézünk. A történet és a megvalósítás módja olyan elemi erővel vonz magába, hogy szinte beszippant a mozivászon, és magunk is részesei leszünk a hétköznapi természetességű, keresetlen egyszerűséggel, lassan hömpölygő eseményeknek.

Ounie Lecomte rendező

Lecomte saját élettapasztalatát dolgozta bele a filmbe, melynek elkészültén nem más őrködött producerként, mint Lee Chang-dong. Mintha az ő költői realizmusa ragyogna ebben a történetben is, és ha mindez még nem lenne elég a minőség zálogaként, akkor a főszereplő személye garanciát nyújt erre. Ő pedig nem más, mint Kim Sae-ron, aki a film forgatásakor éppen kilenc éves volt, pontosan annyi, mint a főhős Jin-hee, akit életre keltett a történetben. 

A film koreai címe Utazás, amely arra a "kegyes" hazugságra utal, mellyel Jin-hee-t vezeti félre az édesapja, eltitkolva a kislány elől, hogy a szép ruha, az ajándékba vitt torta olyan utazást szolgál, mely csak egyirányú. Az apa új házassága miatt Jin-hee feleslegessé vált, ezért apja beadja egy egyházi fenntartású árvaházba, ahol az a cél, hogy a gyerekek az őket adoptáló, főként külföldi családoknál találjanak új életre.

Kim Sae-ron tökéletes átéléssel és hiteles őszinteséggel vezet végig bennünket a kislány lélektani drámájának összes stációján. Ezernyi ézelmi árnyalata van a játékának, mellyel képes azt a hatalmas ívet bejátszani, ami a kezdeti dühös tiltakozástól, konok ellenszegüléstől végül eljuttatja a helyzete megértéséig és elfogadásáig. Jin-hee felnőtteket is megterhelő felismerések birtokában végül (akárcsak a valóságban a film rendezője) repülőre száll, hogy egy magányos utazást követően új francia szüleinél landoljon, akik reménykedő kíváncsisággal várják ismeretlen fogadott gyermeküket a reptéren. Borzongató belegondolni, hogy Jin-hee és a hozzá hasonló sorsú kisgyermekek már milyen komoly és súlyos élettapasztalatok birtokában érkeznek új életük küszöbére. 

Az árvaház lakóinak rajza részletgazdag, és a film felvillantja néhányuk sorsát is, mely hol a csalódást, hol a gyermeki remények beteljesülését hozza magával. A gyermekek közötti kapcsolatok egyszerre a túlélés és az újabb trauma forrásai, hiszen egymást segítve tudnak beilleszkedni az alkalmi közösségbe, de mivel ez csak egy átmeneti szakasz mindannyiuk életében, ezért az elválások újabb fájdalmakat jelentenek. Ugyancsak nagy finomsággal érzékelteti a rendező a gondozó felnőttek részvételét ebben a folyamatban, mely nem szeretetlen, hanem inkább tudatosan és bölcsen visszafogott, és mégis, ennek ellenére megjelennek benne az érzelmi kötődések.

Az árvaház lakói

Ounie Lecomte későbbi privát élettörténete érdekesen alakult. Új francia családjában az édesapa miniszteri posztot töltött be, Lecomte divattervezőként végzett, és számos filmes szerepet is játszott. Koreába 1991-ben tért vissza, hogy szerepeljen egy örökbeadott gyermek történetében, aki keresi a gyökereit, de a film soha nem készült el, neki viszont a valóságban sikerült felvennie a kapcsolatot a vér szerinti szüleivel. Később egy forgatókönyvíró workshopon vett részt, melynek keretében végül 2006-ban megírta az A Brand New Life forgatókönyvét.

A film számos elismerésben részesült, elnyerte a Legjobb Ázsiai Film díját a 22. Tokiói Nemzetközi Filmfesztiválon, valamint a zsűri díját 2009-ben az amszterdami Cinekid Fesztiválon.

Készült a filmhez magyar felirat? - IGEN. 

[Filmekről] AHN Sun-kyoung: A BLIND RIVER (2009)

안선경: 귀향





[Az ismertető erősen SPOILERES!]

Van olyan nap, hogy az ember kétszer is mellényúl (szerencsére azért nem nagyon). Úgy éreztem, hogy egy jó filmmel kompenzálni tudnám azt a hiányérzetet, amelyet Kim Ki-duk Amenje hagyott bennem. Valamiért az A Blind Riverhez vezetett a sors, és még a témát illetően is csöbörből vödörbe kerültem. Az anyaság vállalása körül tévelygett Kim Ki-duk, Ahn Sun-kyoung rendezőnő filmje pedig már felütésének is éppen egy leányanya szülési műtétjének tortúráját választotta, melyben azonnal megjelenít egy eléggé direkten közölt üzenetet: a lányanyát krisztusi pózban feszítik a műtőasztal keresztjére.

Ugyan nem sokat tudtunk meg arról, hogy a bevezető jelenetsor miként kapcsolódik a történet főszálához, mely egy harminc évvel korábban ausztrál szülőknek örökbeadott fiatalemberről szól. Főhősünk, akit Park Sang-hun alakít, koreai barátnőjének segítségével próbálja megtalálni biológiai édesanyját. A fiú gyerekkora óta komoly identitás-problémákkal küszködik, ezért a gyökereinek felkutatása a belső békéjéhez vezető út is. Nem tudja elfogadni barátnőjének ajánlatát a közös család alapítására, még a segítségét is elutasítja. Az egyetlen meglévő, bizonytalan nyomot követve egyedül indul el arra a helyre, amelyet az okiratok a szülőhelyeként rögzítettek.

A történet azonban váratlanul dimenziót vált, és hirtelen egy másik univerzumba csöppenünk. Hogy valójában mi is történik, ahhoz nem sok segítséget kapunk Ahn Sun-kyoung rendezőtől, aki úgy bánik filmjének résztörténeteivel, mintha olyan mozaikot rakna ki, amelynek a darabjai sehogyan sem akarnak egymáshoz illeszkedni. Pedig érződik a szándék, hogy egy nagy tablót szeretne formálni főként a nők kiszolgáltatottságáról, de ehhez nem igazán találja a megfelelő eszközöket.

Lucas Fedora, születési nevén Seong-chan azzal bocsátja el barátnőjét, hogy alvásra van szüksége. Ez a mondat akár arra is utalhatna, hogy elkövetkező utazásának története álombéli, bár ezen túl egészen a film legvégéig nem kapunk a továbbiak értelmezéséhez kapaszkodókat. Ugyanakkor a rendezőnőt rabul ejtette Albert Camus A félreértés című tragédiája, amelyet minden különösebb skrupulus nélkül beleszuszakolt a filmbe. Főhősünk megérkezik a világvégi kis település meglehetősen zord és lepukkant moteljébe, melyet Camus történetéhez hasonlóan két magányos nő üzemeltet. A megfáradt anya és a pszichésen minimum terheltnek mondható lánya múltjában és képzelgései mögött valami sötét titok lappang, mely egy gyermekhez kötődik. Az abszurd világába csöppentünk, ahol elveszítjük valós kapaszkodóinkat: megtörténhet-e mindaz, ami a szemünk előtt zajlik? Lucas, bár nem fedi fel a nők előtt, de úgy gondolja, hogy az anyját és a nővérét találta meg, akik nem ismerik fel benne az elvesztett hozzátartozójukat. A fiú nem tudhatja, hogy a nők mellett egyetlen betérő férfivendég élete sincs biztonságban. Ráadásul a motel baljós közegével párhuzamosan, abszolút reális rajzolatban követjük egy másik szereplő, egy másik motelben szülő leányanya történetét is, csak éppen arra nincs pontos utalás, hogy ez milyen időbeli vagy oksági kapcsolatban áll az abszurd mesével. Vajon Lucas születésének történetét látjuk szimultán peregni? A motelbeli történet tele van hol túl direkt, hol nehezen értelmezhető, hol a felfejtés minden kapaszkodóját nélkülöző szimbolikával. Sejtelmesség, misztikum és abszurd keveredik, de nem elegyedik, így kiugróan hatásos és már-már nevetségességbe hajló pillanatokat is megélünk.

PARK Sang-hun

PARK Ji-yeon

A film végül egy furcsa, körkörös valóságrajzot mutat, amelyben mindenki rosszul érzi magát. Ha nő, akkor a szexuális kiszolgáltatottság, a nem kívánt terhesség, a világra hozott gyerektől való kényszerű megszabadulás utáni lelki nyomor a kizárólagos problematika, ha pedig férfi az illető (nemigen találunk mást a filmben a főhősön kívül), aki anya-komplexusban és önazonossági válságban szenved, akkor vagy cserben hagyja a megejtett lányt, vagy olyan állati ábrázolást kap, mint az egyik durván csiszolatlan jelenetben az a férfi, aki meglátva az utcán ücsörgő nőt, azonnal gerjedő, állatias szexuális felindultsággal esik neki. Nem vitás, hogy a film nagyon komoly társadalmi problémára fókuszál, de mégis inkább a rendező saját prekoncepcióinak való megfelelési kényszerrel, mint alapos problémafeltáró szándékkal.

Ahn Sun-kyoung rendező

A film valójában Camus tragédiájának filmes adaptálása egy kerettörténetbe helyezve. Ahn rendező érezhetően nagy élvezettel és különös érzékenységgel bontja ki a motelben játszódó képtelen történetet, mely erős képi világú és hangulatfestő erejű. Hozzájárul ehhez a motelben dolgozó fiatalabb, pszichésen zavarodott nőt megformáló színésznő, Park Ji-yeon nagyszerű játéka, melynek szinte minden pillanata feledhetetlen. Még ezek közül is kiemelkedik a zárójelenete, melyben (SPOILER KÖVETKEZIK!) az utolsó cigaretta meggyújtása és elszívása vitán felül Oscart ér.
Olyan értelemben a férfi főhőst játszó színész nehezebb helyzetben volt, hogy a reális és abszurd közegben is tudnia kellett közlekedni, és Park Sang-hun jól is vette ezt az akadályt. 

A rendező sokszor festői képsorokkal ajándékozza meg a nézőket, különösen szép a sárguló mezőn a lányt magára hagyó fiú képi kompozíciója, vagy a fekete kőzetű hegyek drámai, lélekfestő ereje. Számos problémája ellenére a film nem hagy rossz nyomot maga után, igaz, hogy nagyon mélyet sem.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

[Filmekről] KIM Ki-duk: AMEN (2011)

김기덕: 아멘

(Figyelem: spoileres ismertető!)

Kim Ki-duk két rendhagyó filmmel jelentkezett a 2011-es évben, az Arirang című életválságot feldolgozó dokumentumfilmmel és az Amen című kisköltségvetésű, függetlenfilmes drámával. 

 

Valószínűleg nincs olyan rendező, aki ne szeretne kísérletezni, vagy legalábbis arra törekedni, hogy a film készítésének teljes spektrumát a kezében tartsa. Kim Ki-duk az Amenben élte ki ezt a vágyát. Az természetes, hogy jelen esetben is saját forgatókönyvből dolgozott, de a rendezői feladatok mellett most operatőrként és vágóként is jegyzi a kész alkotást, sőt a férfi szereplő bőrébe is maga bújt bele.

A film több szempontból is elüt az életmű addigi darabjaitól. A történet helyszíne Európa, a maga sajátos kulturális közegével. Bár szépen komponált látványokban itt sincs hiány, a korábbi filmek festőiségét alig nyomokban fedezzük csak fel. Az Ament minden ízében a filmes kísérletezés szelleme hatja át, és valahogyan ez az elszántság, és az ezzel kéz a kézben járó "filmőrült" lelkesedés okozza, hogy a filmet végülis meg lehet nézni, bár maradandó, nagy élményre ne számítson senki. 

A történet főhőse egy koreai lány, aki Párizsba érkezik. Valószínűleg a kedvesét keresi, akit nem talál a megadott címen. Innentől kezdve a kaputelefonokon kapott információkat követve nyomába szegődik az utcai festőművész férfinak, keresztül-kasul utazva néhány emblematikus európai turistacélpontként is megjelölhető városon (Velence, Avignon). Maga a keresés - bár főmotívuma a filmnek - szinte másodlagos lesz a történetben, a hangsúly sokkal inkább a lány magányos útjára és elszigetelt küzdelmére koncentrál. Nagyon nehéz eldönteni, hogy a történések valósak-e, vagy azok inkább a lány belső félelmeinek kivetülései. A szerelmi drámának vagy az idegen kulturális közegben való izoláltság feldolgozásának induló sztori rövidesen bűnügyi történetnek mutatja magát, mivel a vonat hálókocsijában alvó lányt egy furcsa, gázmaszkot viselő fickó kirabolja és meg is erőszakolja. A lány reagálása, azaz nem a valós élet logikájának megfelelő reagálása a történetet irracionális síkra tolja. Nem szokatlan Kim Ki-duk filmjeiben a "néma" főhős, itt is ezzel találkozunk. A lány természetesen tud beszélni, hiszen kedvese nevét többször kiáltozza a nagyvárosok visszhangtalan terébe, és halljuk őt több nyelven is megszólalni a kaputelefonos beszélgetésekben. A kommunikációról való lemondás a rendezői koncepció része, ebben a filmben azzal súlyosbítva, hogy titokzatos követőjén kívül a lány szinte senkivel sem lép interakcióba a film során. Érződik egy erős reflektálás is bizonyos filmes előképekre, mint például Dreyer szinte kizárólag arcközelikből felépített Szent Johanna-filmjére.

Gázmaszkos támadója viszont a lány nyomába szegődik, és a kamera szubjektívvé változik, a lányt ezentúl többnyire a gázmaszkos szemével látjuk, pontosabban "kukkoljuk". Némi játszadozás belefér ebbe a voyeur megfigyelésbe a kézikamera szándékoltan "amatőr" használatával, megidézve néhány, leginkább horrorfilmekre jellemző hangulatot. Ugyanakkor a támadó kissé ijesztő, de mégis védelmező alakká változik, aki a lány végső döntéséhez vezető útját egyengeti. Ennek stációiként több kört járunk be, időnként önismételgető képsorokkal, majd végső elemként megjelenik az európai katolicizmus is, hőseinket Szűz Mária és gyermeke szobrához vezetve. Az eddig csak a környezet hangkulisszáival dolgozó film innentől erős zenei aláfestést kap. A történet szimbolikája nem a bonyolultsága, hanem a kidolgozatlansága miatt követhető nehezen, mert mint a film egészére, erre is talán a következetlenség a leginkább jellemző. A film valahol megreked a racionális és irracionális határmezsgyéjén. Szereplői bosszantóan életszerűtlenek a való világban, viszont nem is elég elvontak ahhoz, hogy egy szimbolikus mezőben értelmezhetőek legyenek. Emiatt a film sokszor öncélú művészkedésbe, idegesítő köldöknézésbe fordul, és ezáltal a rendező magánügye marad.

Kim Ye-na

Bár a főszereplő színésznő valóban érzékenyen próbálja megvalósítani a rendezői elképzeléseket, és Kim Ye-na feszültséget tartó alakítása nélkül a film egyszerűen nézhetetlen lenne, a történetben szereplő szerelem-értelmezéssel és anyaság-vállalási problematikával ő sem nagyon tud mit kezdeni. Az a kimódoltság, a megcsináltság térfelén marad, éppen úgy, mint a film egésze. 

Összességében azoknak ajánlom az Amen megnézését, akik a teljes Kim Ki-duk életművet maradéktalanul magukénak szeretnék tudni, vagy az olyan "bennfenteseknek", akiket filmes szempontból izgat, hogy egy kiváló rendező miként veszi tudatosan a bátorságot ahhoz, hogy "profi módon amatőr" lépéseket tegyen az általa felfedezni vágyott területeken, és elkészítse élete "diákfilmjét".

Készült a filmhez magyar felirat? -  Szöveg híján a film nem igényel feliratozást.

Kim Ki-duk és Kim Ye-na a San Sebastien Film Festivalon, amelynek keretében a filmet bemutatták

Kim Ki-duk és Kim Ye-na

[Filmekről] YOON Jong-bin: THE UNFORGIVEN (2005)

윤종빈: 용서받지 못한 자

Olyan filmet látunk a hadseregről, amelyben nincsenek fegyverek, nincs kiképzés, lőtér, harctér, alakizás és egyebek. Nincsenek kiváló teljesítmények, kitüntetések, nincs összetartás és csapatszellem, hősiességnek nyomát sem leljük. Katonáinkat leginkább a hálótermekben, a mellékhelyiségekben, vagy a laktanyában rendelkezésre álló "szabadidő" eltöltése közben kísérhetjük figyelemmel. Nyomorult helyzetekben, idióta, egyoldalas kommunikáció résztvevőiként, szánalmas automatizmussal ismételgetve, hogy "X közlegény vagyok". Nincs személyes tér, nincs intim szféra, a személyiség megszűnt, a test és a lélek is közönséges szórakozások eszközévé vált.

Éppen csak érzékeljük, hogy a tisztek is jelen vannak ebben a zárt világban, de történetünk szereplői egytől egyig közkatonák, így azt is gondolhatnánk, hogy egy hajóban eveznek. Ám ez csak annyiban igaz, hogy valamennyien ugyanazt a rögös utat járják végig a kötelező szolgálat alatt, pontosabban araszolnak a kopasz újonc mindenkinek alávetett helyzetéből kiindulva néhány rangbéli fokozaton át a leszerelés előtt álló baka vágyott státuszának eléréséig, amellyel el is jutottunk a katonai fokozatokban és leszolgált időben méricskélő ranglétra közlegények számára elérhető legmagasabb szintjére. Azonban a hadsereg amúgy is szigorúan hierarchikus szerkezetét tovább bonyolítja a konfuciánus tekintélyelv, mely nemcsak a magasabb rendfokozattal bírók felé követel meg feltétel nélküli tiszteletet, hanem az akár csak kicsit idősebbek, vagy a szolgálatukat korábban megkezdettek iránt is.

SEO Jang-won és HA Jang-woo

Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, egy ilyen világ milyen melegágya a zárt közösségekben rendre kialakuló hatalmi játékoknak, visszaéléseknek, és miért ér fel egy kisebb megváltással egy-egy rendfokozati előléptetés. A rendező, Yoon Jong-bin megtapasztalta mindezt, és filmje azoknak a fiatal férfiaknak a segélykiáltása, akiket belekényszerítenek ebbe az ördögi helyzetbe. Kiáltást írtam, de ez egy csendes sikoly. Lassú ütemben, hétköznapi jelenetek sokaságán keresztül, néhol szinte a dokumentarizmussal kacérkodva peregnek előttünk egy katonai egység tagjainak hétköznapjai. Flashbackben éljük át a történteket, főszereplőnk Lee Seung-young (Seo Jang-won) visszaemlékezésében, aki éppen eltávozáson van.

SEO Jang-won

Riadt újoncként rá is a megalázó beavatások, a felette állók aljas játékai várnak, de Seung-yeongnak szerencséje van, az egység tagja egyik régi iskolatársa Yoo Tae-jeong (Ha Jang-woo) is, aki rangidősként megvédi a félszeg, de nagy belső ellenállással bíró fiút a többiektől. Ez a védelem azonban Tae-jeong leszerelésével megszűnik, ám főhősünk lassan a saját lábára áll. Igaz, nem egészen úgy, ahogyan vártuk volna tőle, mert a belső ellenállása alábbhagy, és egyre inkább alkalmazkodik a helyi erőviszonyokhoz.

Ez az átalakulás megváltoztatja a viszonyát védencéhez is, mert időközben szárnyai alá vette a kissé lassú felfogású, folytonosan ügyetlenkedő Heo Ji-hoont (Yoon Jong-bin), akit ezek a tulajdonságai rendkívül alkalmassá tesznek arra, hogy az ostoba és agresszív, gyengébbeken uralkodó "bajtársak" kegyetlen játékainak eszköze legyen. Csak idő kérdése, hogy mikor ér véget a többieknek is megfelelni akaró Seung-yeong iránta tanúsított türelme, és ez éppen akkor következik be, amikor a legsérülékenyebb pillanatban találja el Ji-hoont. A következmény egy tragédia, mely szembesíti Seung-yeongot saját szerepével. Szabadsága alatt kétségbeesetten keresi Tae-jeongot, akitől segítséget remél, de a férfi már a civil életét éli, és a két barát sajátosan elbeszél egymás mellett. 

YOON Jong-bin és HA Jang-woo

Hogy fel lehet-e dolgozni a seregben megélt időszakot, arra kétféle választ is kapunk a filmben a két férfitől. A rendező mérhetetlen bátorsággal nyúlt ehhez a forró témához, hiszen a de jure hadiállapotban lévő Dél-Koreában a kötelező kétévnyi katonai szolgálat vitatása tabu, és a hadsereg nem megfelelő fényben való bemutatását sem díjazzák. Ugyanakkor a film mégis hatalmas siker lett, mert  kendőzetlenül bemutatta azt a traumatikus élettapasztalatot, melyet a seregben töltött idő alatt szinte kivétel nélkül minden koreai férfi megszerez. A filmet követően társadalmi vita bontakozott ki a kötelező sorkatonai szolgálat kérdéskörében.

YOON Jong-bin rendező

A film érdekessége, hogy 26 éves rendezőjének diplomafilmje, mivel az egész estés, rendkívül szűkös költségvetésű alkotás egyetemi vizsgamunkaként készült. Ám iskolásságnak nyoma sincs, végig kellő feszültséget tartó filmet látunk. A színészi alakítások kiválóak, Ha Jang-woo (Tae-jeong) katonai és civil karaktere is érdekes, és külön izgalmat rejt a kettő egymáshoz való viszonya. Seo Jang-won (Seung-yeon) finomsága és belső elszántsága is meggyőző. A "megromlását" talán kevésbé tudja megjeleníteni, de az eltávozás vívódó jeleneteiben ismét erőteljes.

Legnagyobb meglepetés a tébláboló, idegesítően alkalmatlan Ji-hoon alakjának megformálása, akit nem más kelt életre, mint maga a rendező, Yoon Jong-bin. Kiváló színészi alakításában mélyen megérint bennünket a fiú magánya, kétségbeesett kapaszkodása a 'való világ'-beli életébe.

A hadügyet azonban nem hatotta meg Yoon rendező érzékeny alakítása, a film elkészülte után pert indítottak ellene. Yoon Jong-bin be is ismerte, hogy megvezette a minisztériumot, amikor oly módon kért engedélyt egy valós helyszínen, laktanyában történő forgatásra, hogy a film sztoriját csak részben ismertetve, azt két katonatárs megható barátságaként írta le.

A film nemcsak bátor és őszinte valóságfeltárásának, hanem erőskezű rendezői megformáltságának köszönhetően a koreai art mozik forgalmazásába került, valamint számos hazai és nemzetközi elismeréssel jutalmazták, beválogatták a 2006-os Cannes-i Filmfesztivál programjába is.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[Filmekről] LEE Sang-woo: BARBIE (2012)

이상우: 바비

Kim Sae-ron gyermekszínész előző filmjében nyújtott, felnőttekével vetekedő emlékezetes alakítása (The Man From Nowhere) indított arra, hogy megnézzem a Barbie című filmet. Már megszokhattuk, hogy a koreai filmek címadása tévútra vihetné a gyanútlan nézőt, ám a populáris cím felidézte előképpel az alkotás maga többnyire éppen ellenkező tartalmat rejt, és ez alól a Barbie sem kivétel.

Aki valamiféle kislányos gyermekfilmre számít, az súlyosan téved. A Barbie-val a valóságalapú társadalmi problémafeltáró filmek világába érkeztünk, méghozzá abba az erős sodorba, amelyek nem félnek a kíméletlen véleményformálástól és a tabuk döntögetésétől sem.

Lee Sang-woo rendező megelőző filmjei kivétel nélkül "kényes" témákra összpontosítottak, olyan perifériális jelenségekre, melyeket a fogyasztói társadalom vágyálmait hajszolók leginkább látóterük vakfoltjára helyeznek. A rendező kíméletlen őszinteségű alkotásai a független filmek sorában öltöttek testet, és arattak a nyugati filmfesztiválokon is sikereket. Bár Lee Sang-woo arról is híres, hogy egy ideig Kim Ki-duk segédrendezője volt, a filmjeiben a nagynevű pályatárséhoz csak a kihívó kérdésfeltevésben hasonló, ám a filmjei inkább egyfajta dokumentarizmushoz állnak közel, mintsem esztétizáló vagy moralizáló megválaszoláshoz.

LEE Sang-woo rendező

A Barbie viszont már nem független, hanem kereskedelmi film, így természetesen jóval nagyobb költségvetés is társult hozzá. Ez a rendező számára már nagyobb mozgásteret biztosított, és Lee rendező sikerrel is vette az akadályt: olyan filmet hozott létre, mely működik a nagyforgalmazásban is, de nem tesz engedményeket a kritikus hozzáállás terén sem.

KIM Ah-ron és KIM Sae-ron

A történet középpontjában egy olyan családot látunk, amely tagjainak élete fényévnyi távolságra van a jólét és a jóllét világától. Extrémnek is mondható a felállás, hiszen talán nem mindennapi eset, hogy az anya halála miatt egy gyermeklányra szakadjon fogyatékos apjának és beteges húgának mindennapi ellátása. Márpedig Soon-Young élete ebből áll. Van azonban még egy családtag, egy nagybácsi, aki kiutat keres ebből a lehetetlen helyzetből, és azt egy elképesztő megoldásban találja meg. Az ő ténykedésének következtében érkezik meg a tengerparti kis településre az amerikai Steve, aki magával hozza lányát, Barbie-t is. Steve szándéka Soon-Young adoptálása. A feltételezhetően jóindulatból fakadó cselekedettel mégis élesen szemben áll a férfi felsőbbrendű tartózkodása a koreai valóság minden elemétől, leginkább magától a családjába befogadni kívánt kislánytól.

Earl Jackson és Cat Tebow

Pillanatokon belül egy érdekesen konfliktusos mezőben találjuk magunkat, mégpedig a gyermeklányok világában. Soon-young egy véletlen folytán összebarátkozik Barbie-val, ám a nyelvi nehézségek okán nem tudja értésére adni, hogy esze ágában sincs elhagyni a rászoruló embereket. Nem így a kishúga, aki már gyermekként teljes mértékben az amerikai álomvilág foglya, az ő tudatában az adoptálás nem más, mint a megváltás, és a Kánaánba vezető egyenes út. Ezért harcba is száll a nővérével és mindent megtesz Steve jóindulatának megnyerése érdekében, méghozzá sikerrel.

Apró mozaikokból áll össze a mögöttes indíték, mely az adoptálás valódi céljáról rántja le a leplet. A film, mely eddig nem nagyon tért el a családi drámák sémáitól, ezen a ponton tapint rá a lényegi kérdésre: hogyan lehetséges az, hogy Steve és a nagybácsi üzletelése létrejöhet? Milyen mozgatórugók működnek a senkiházi, fiatal koreaiban, hogy elárulja legközvetlenebb hozzátartozót? Boldog lesz-e a vágyott javak megszerzésével a további élete? Vajon mi járhat az amerikai fejében, amikor a koreai (keleti) emberekre gondol? Mi lesz Barbie-val, aki tiszta lélekkel érkezik, és egy bűnös összeesküvés tagjaként távozik? Hogyan éli túl mindezt Soon-young, aki ráébred, hogy bár akaratán kívül zúdultak rá az események, mégis segédkezett valami rettenetes dolog megtörténtéhez?

LEE Chun-hee és JO Yong-suk

A film legfőbb erénye, hogy magunkra hagy a kérdések megválaszolásával. Ugyanakkor letesz számos sorvezetőt, kissé didaktikusan is, hogy a helyes válasz irányába terelgessen bennünket - figyeljük csak meg a nemzeti lobogók képeit - az amerikai még a távozó kistestvér kezében is ott lobog. Talán éppen ez az erős rendezői szándék okozza a film legnagyobb gyengeségét is, amely a karakterek túl vastag kontúrokkal való megrajzolásában mutatkozik. Minden szereplő meglehetősen "egydimenziós", éppen ezért nincsenek mélyebb belső vívódásaik, amik közelebb hozhatnák őket hozzánk. Míg a gátlástalan nagybácsinak (LEE Chun-hee) - akiben dolgozik a mélyszegénységből való kitörés agresszív vágya - jut néhány halvány árnyalat megmutatására lehetősége, addig különösen fájó, hogy a film egyik kulcsfigurája, Steve (Earl Jackson) szinte teljesen karikatúraszerűvé válik az eléggé szerencsétlen színészi megformálás túljátszása és az esetlenül megírt dialógusok miatt. 

A koreai apa karaktere sokkal izgalmasabb. Bár talán a különös színészi feladat itt is túlzottan arra sarkallta JO Yong-suk színészt, hogy belefeledkezzen a fogyatékosság tüneteinek aprólékos megformálásába. Mégis rendkívül megrázóan érzékelteti azt az apai felismerést, hogy a gyermeke veszélyben van, és a tehetetlenségéből fakadó pánikot is - ezzel szinte az egyetlen "normális" figurává avatva a férfit, furcsa kontrasztba helyezve a valósággal, amelyben viszont ez az ember a "debil".

JO Yong-suk

Maradéktalan élményt nyújt a gyermekek játéka. Érdekesség, hogy a nagyszerű KIM Sae-ron mellett valódi kishúgát, KIM Ah-ront látjuk a filmes kistestvér szerepében, aki semmiben sem marad el Sae-ron alakításától. Ugyancsak érzékeny Cat Tebow szerepformálása, vívódása Barbie alakjában.

Lee Sang-woo nemcsak rendező, hanem színész is, és szinte minden filmjében meg is jelenik valamelik szerepben. Most egy szállóvendég bőrébe bújik, igen hitelesen hozva a közönséges, részegségében gyermekmolesztálástól sem visszariadó kuncsaft figuráját.

A Barbie olyan mozi, amelyet minden nézőnek jó szívvel ajánlok, akit izgat egy rendező kihívó, provokatív képe a saját társadalmáról, melyet óva int attól, hogy bűnrészes legyen a saját értékeinek primér anyagi érdekek mentén történő, idegenek számára való kiárusításában.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

[Filmekről] JANG Jin: MY SON (2007)

장진: 아들

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Jang Jin rendező a koreai filmvilág egyik legérdekesebb alakja. Középiskolásként még zenésznek készült, majd beleszeretett a színházba,  rengeteg szerep eljátszása után később mégis a legnevesebb színházi rendezők között találjuk a nevét. A filmhez az íráson át vezet az útja, mivel nemcsak színházi, hanem filmes történetei is szinte kivétel nélkül saját tollából születnek. A melodráma és a gengszterfilm műfajában mozogva bár megélte egyaránt a bukást és a sikert, ám egyéni hangvételével nagyban hozzájárult a koreai film 90-es évekbeli felvirágzásához.

A My Son 2007-es alkotás, a melodráma középpontjában egy apa áll. Sikerült egy meglehetősen extrém élethelyzetet találni a történet kiindulási pontjául, hiszen főhősünk egy életfogytiglanra ítélt rablógyilkos, aki már tizenöt évet le is húzott a büntetéséből. A kezdeti börtönjelenetekben mégis egy nyugodt, sorsával számot vetett férfit látunk, aki indul a jó magaviseletért felkínált jutalom elnyeréséért. Bár maga sem biztos a dolgában, de talán éppen ezzel győzi meg a bizottságot: övé lesz egy nap, amelyen felkeresheti a fiát, akit kicsi gyerekként látott utoljára.

A film a nem mindennapi találkozás története, annak minden esetlenségével, gyanakvásával, kimondatlan vágyaival a férfi és a fia részéről. Nem okoz nagy nehézséget megjósolni, hogy a két ember valahogyan el fog jutni az érzelmi összetalálkozás pillanatához. A film bár zavarba ejtő rutinnal halad ezen a kitaposott úton, szerencsére az ábrázolás mikéntjében mégis letér arról. A helyzetek szokatlan szótlansága és szikársága reálissá teszi az irreális szituációt. A belső érzések narrációval történő megszólaltatása amolyan brechti elidegenítő effektusként működik, megvédve a szentimentalizmus kínálkozó kísértésétől. A rendező fanyar humora is beköszön a "műfajidegen" animációs betétek közbeiktatásával.

JANG Jin rendező

Jang Jin jól el is játszik velünk, mikor látszólag eljuttatja a filmbéli találkozást a végpontig. A pályaudvaron viszont nemcsak a sínek ágaznak el, hanem a történet is másik vágányra szalad. A rendező ekkor a melodrámák mélyebb húrjait pengeti meg, és emiatt a néző nagyon egyéni teherbírásának képessége a fordulat elfogadása, mert azt bizonyára sokan felemelőnek, sokan mélységesen giccsesnek élhetik meg. 

A történet lezárása azonban túlmutat az apa-fiú problematikán, egyetemesebb biztatást adva az egykedvű életfogytos indító képsorokon felvetődött problémájára: a leggyötrőbb a létezésben, amikor az ember már nem várhat semmire az életében.

Mivel nem lehet eltekinteni attól, hogy a filmet európai szemmel nézzük, külön ki kell emelni az egyéni, egzotikusnak tűnő "ízeket". Ezalatt főként azokat a viszonyulásokat értem, melyek a filmben ábrázolt élethelyzetekben szándéktalanul jelennek meg. A demenciában szenvedő anya ápolása, a fiatalok döntései, a börtönben látható emberi kapcsolatok mind-mind tanulsággal szolgálhatnak, akkor is, ha azok talán nem is képezik le maradéktalanul a koreai valóságot.

CHA Seung-won

RYU Deok-hwan

A főszerepben Cha Seung-won alakítása viszi a vállán a filmet, aki nagyon izgalmas karaktert formál meg. A valóság felé mutatott arcában egy szinte szimpatikusnak tűnő, lágy vonásokkal és ártatlan tekintettel bíró, visszafogott megnyilvánulásaiban is vergődő embert látunk, a bűnöző sötét karaktere a belső gondolatok narrációja alatt tűnik csak fel. Ryu Deok-hwan a fiú szerepében méltó társa, aki képes árnyaltan megjeleníteni a már majdnem felnőtt fiatalemberben dúló ambivalens érzéseket.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

[Filmekről] AHN Gwon-tae: MY BROTHER (2004)

안권태: 우리형

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Ismét egy film, amely hamisítatlanul koreai. Ez se nem pozitív, se nem negatív töltetű kijelentés, pusztán azt kívánja jelezni, hogy az erősség és a gyengeség mérlegelése a film nézése közben csodálatos módon érdektelenné válik, mint oly sok más koreai film esetében is. A történet, vagy még inkább a megvalósítás módja megragadja a nézőt, és érzelmileg viszi magával a film végéig, akkor is, ha közben pontosan érzékeljük a hiányosságokat vagy félmegoldásokat.

A történet klasszikus melodrámai felállás, de a főszereplők háromszögét most egy csonka család tagjai alkotják: a gyermekeit egyedül nevelő anya és két fia. Az egész film tulajdonképpen egy flashback, a nyitó jelenetből bomlik ki a visszatekintés. A múltbeli eseményeket és a végső következtetéseket is a kisebbik fiú nézőpontjából éljük át. A családfő az első gyermek születése után lelép, mert nem tudja elviselni, hogy ajakhasadékkal született fia "fogyatékos". Az anya ekkor már várandós a második gyermekkel, akinek megszületése után örökös harcot vív a kis család fenntartásáért, a nagyobbik fiúra váró műtétek árának előteremtéséért. 

A konfliktus mégsem az anyagi nehézségek miatt érlelődik, hanem azért, mert a két fiúnak egyenlőtlenül osztott anyai szeretet kényszerpályára tereli a gyermekeket. A nagyobbik a család érte hozott folytonos áldozatainak súlya alatt nyög. Ő a gyenge, akinek csak a folytonos jól teljesítés és példaértékű viselkedés jelenthet előrelépési lehetőséget. Az anya minden figyelmét rá fordítja, és eközben érthetetlen vaksággal szemléli a kisebbik fiú vergődését, aki a hiányait és a frusztrációit egyre erősödő aggresszivitásban éli ki, tulajdonképpen uralkodik a bátyján is, akit sorozatosan megalázva vesz revansot a saját kitaszítottságáért. A film valójában az ő fejlődéstörténete, amelyben számos mélypont megélése és egy végső katasztrófa hozza meg a változást.

A karakterek kezdetben eléggé klisészerűek, de időnként szép és igaz pillanatokkal gazdagodik az arculatuk. Ugyanakkor a történet meglehetősen kiszámíthatóan halad a végkifejlet felé. A film lezárása az alkotás leggyengébb pontja, nem túl ízlésesen, viszont hosszasan rágja szájba a tanulságot, miközben direkten hajt az arra hajlamos nézők könnycsapjainak megnyitására.

A végétől eltekintve a film mégis nagyon nézhető, valódi érzelmeket is megérintő alkotás. Különösen nagy szerepe van ebben a testvérpárost alakító két színész játékának. A kisebbik fiút Won Bin kelti életre, aki most a verekedős, nagyszájú, gátlástalan testvér bőrében sokszor harsány eszközökkel kissé túljátssza a figurát, de érdekes, hogy éppen ezzel éri el azt, hogy végig érezzük a valódi, szeretetéhes lényének jelenvalóságát. Az ellenállása pillanataiban lenyűgöző, elszánt tekintete és a belőle sugárzó konok elszántság emlékezetes marad. A másik póluson az idősebb fiút Shin Ha-kyun alakítja (akit ezt megelőzően a Sympathy for Mr. Vengeance zöld hajú hőseként láthattunk) éppen az ellenkező színészi eszköztárral. Finom gesztusai, rejtegetett érzései bár nyilvánvalóak, de rezdülésekből olvashatóak ki. Lázadása viszont elszánt, és bár fizikailag megőrzi a karakter gyengeségét, mégis nagyon nagy belső erőt mutat fel. Az anya szerepében Kim Hae-sook is ki tud lépni a szűkre szabott keretből, és különösen a vidámsága perceiben látjuk meg az igazi arcát.

A film erénye a kemény környezetrajz, kendőzetlenül mutatja meg az iskolai galerik belső hierarchiáit és a bűnbandák felnőtt világban való jelenlétét is. A mellékszereplők között is találunk kiváló alakításokat, különösen ilyen Jo Jin-woong, az értelmi fogyatékos Du-sik szerepében.

A film Ahn Gwon-tae rendező első filmje, és mindent összevetve szerethető, reményteljes alkotás.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

 AHN Gwon-tae rendező

Won Bin

SHIN Ha-kyun