Lee Don-ku: ENTANGLED (2014) – A balsors pillangóeffektusa

A tradicionális családmodell szétesése egy koreai független filmben

.  .  .

| Az írás spoilereket tartalmaz!

.  .  .

Az Entangled kis költségvetésből, ám nagy színészekkel készült alkotás, Lee Don-ku második filmje, melynek forgatókönyvét is ő maga írta. A fiatal, akkor harmincéves rendezőnek már kiváló érzéke volt az emberi kapcsolatok mikrotörténéseinek megfigyeléséhez, és nem állt tőle távol a feszült, néhol akár borzongató hangulatok teremtése sem. Ennek a kettőnek a kombinációja az Entangled, melynek képei időnként olyan érzetet keltenek, mintha objektíven követnénk egy dokumentumfilmet, ám a látottak rettenete végül mégis megviseli a nézőket.

Az Entangled inkább zavarodottságot jelent, míg az eredeti koreai cím szédülést. Mindkettő helytálló, bár természetesen az utóbbi a megfelelőbb, mivel a dráma több eseményét megelőző neurológiai/pszichikai tünetre utal.

A főcím előtt látunk egy jelenetet, amely nem kapcsolódik az azt követőkhöz, és majd csak a film végén nyeri el értelmét, ezzel szinte keretbe foglalva a történéseket.

A film azt vizsgálja, hogy egy valamennyire, vagyis a felszínen funkcionáló család életét felboríthatja, és végletesen megváltoztathatja-e egy pár másodpercnyi szerencsétlen történés, kiváltva egy megállíthatatlan eseménysorozatot. Az első jelenetben békésen reggeliző család élete azonban tele van rejtett feszültségekkel, ahogyan az átlagos családok többségénél lenni szokott. 

Az asztalnál négyen ülnek, és a Lee lélektani thrillerének nem is nagyon lesz több szereplője, egy valódi mikrodrámát látunk. Bár valójában több helyszínen is megfordulunk, mégis az a nézői benyomásunk, hogy mindvégig ugyanabban a fullasztó térben járunk. Ez a tér a család házának valós belső tere, amit a történet előre haladtával egyre inkább áthatnak a képzelgések. Soonim (Kim Young-ae) a központi anyafigura, aki mellett nincs férj, így egyedül, de láthatóan igyekszik gondoskodni a család többi tagjáról. A két lánytestvér közül az idősebbik Younghee (Do Ji-won), aki tanárnő, a fiatalabbik Kkotip (Kim So-eun) pedig még középiskolás. A beszélgetésük hangneméből érezhetően nincs rendben köztük minden, és a kioktató Younghee-vel szemben a saját férje, Sangho (Song Il-kook) igyekszik megvédeni a kishúgot. Sangho szülészorvos, aki józan és kissé tudálékos, valójában villámhárítóként van jelen a nők érzelmi kisüléseinek erőterében. 

A házaspár gyermeket vár, és az apa által világra segített baba születése után idilli lesz a hangulat, mindenki szeretettel veszi ki részét az új jövevény élményéből. A film mesélésének sajátossága, hogy nem mutat be mindent részletesen, de a néző empatikus képességeinek függvényében teret ad a beleérző képességnek. Így csak megemlítődik, hogy a pár már megélte egy terhesség elvetélését, hogy Sangho család és szülők nélkül nőtt fel - ezzel is aláhúzva, hogy az újszülött mennyire az élet beteljesedését jelenti a szülei számára, még annál is jobban, ahogyan azt általában minden szülő megéli. Váratlanul köszönt be a tragédia, ami teljesen más irányt ad a család életének. 

Bár gyanakszanak, még senki előtt nem világos, hogy a gyermek halálát okozó balesetet kiváltó szédülés mögött Soonim súlyos betegsége áll. Hamarosan azonban megérkezik az Alzheimer-kór diagnózisa. A dráma valójában Soonim elmeállapotának története, ezért az ő különös átalakulásának stációit követhetjük végig, de nemcsak a saját vonatkozásában, hanem a tekintetben is, hogy azok miként befolyásolják a család tagjainak életét. 

Yeonghee nem tud megbocsátani az anyjának, ráadásul Sanghóban is él a gyanú, hogy talán mégse baleset történt, és ez végül az elköltözésükhöz vezet. Utolsó pillanatban azonban a két lánytestvér még durván összekap. Kkotip a legrosszabbkor marad magára egyre demensebb anyja mellett, mert az iskolában bántalmazzák és elviselhetetlen szolgálatra kényszerítik. Végzetes lépésre szánja el magát, és az anya az újabb szédülése miatt nem tudja megakadályozni ebben.

A film ezután nézőpontot vált, és sokszor nem a valóságot, hanem annak Soonim által érzékelt változatát látjuk, időnként megtévesztve bennünket is. A demencia kegyetlen módon összekuszálja a nő érzéseit, akiben a bűntudat és a Yeonghee-ék részéről érzett hibáztatás miatti düh különös projekciókban kapcsolódik össze. Ráadául őriz olyan családi titkot is, ami megmagyarázza a két lány közötti ridegséget, és ez is belecsavarodik a képzelgéseibe. Soonim mentális állapotának a második megszédülése, melynek következtében egy újabb családtaggal történő tragédiát "alszik át", fordulópontot jelent, ami után teljesen megváltozik az addig önvád által vezérelt valóságérzékelése, és átvált a felelősség és a tények hárításába. Ijesztő nézni a projekcióit, amint a halott lánya szájába adja mindazt, amit a helyzet megoldására kitalál, Lee rendező pedig beveti ennek a képtelenségnek az érzékeltetésére a lélektani horror eszköztárát. 

Ami a legzavaróbb, hogy nehéz eldönteni, mennyire van tisztában a tetteinek súlyával, mert az orvosi jelenetekben még mintha csak nagyon kezdeti stádiumú demenciát diagnosztizálnának nála, és nem lehet tudni, hogy ez a folyamat gyorsult-e fel, vagy az elméjét elborító düh vezeti arra, amit elkövet. A film szinte keretes történetté válik, mert a nyitójelenet kanálcsörgése végül értelmet nyer, és éppen ez a jelenet árulkodik Soonim nagyon is élénk és tudatos életösztönéről. Amikor kirohan az utcára láthatóan a normális és a bomlott elme viaskodik benne, míg az utolsó képsorban már egy időhurokban ragadt tudat vízióit látjuk.

Valamiképp érezni lehetett, hogy az első jelenet családi asztalánál ülők hiába tartoznak össze, mindannyian magányosak. Úgy tesznek, mintha érdeklődnének egymás iránt, de valójában senki sem foglalkozik a másikkal annyira, hogy akár a legszembeötlőbb dolgokat észrevegye. A film nagy kérdése, hogy ha ez nem így lenne, akkor vajon megelőzhető lett volna-e a tragédia, ami az egész család pusztulásához vezetett? 

A filmben az a legnyomasztóbb, hogy semmi kirívó nincs benne, csak a hétköznapok eseményei hömpölyögnek lassan, látszólag szokásosan. Természetesen tetten érhető, hogy Lee Don-ku rendező azért egy egész arzenálnyit sorakoztatott fel az élet bajaiból, azokat egy tető alá rendezve. Megcsalás, szerelemgyerek, szülők nélküli gyerekkor, anyagi nehézségek, testvéri féltékenység, iskolai abúzus, prostitúció – mind előkerülnek a családtagok kapcsán. Mégis az a legijesztőbb, hogy ezek ott lehetnek a mi életünkben is, éppen úgy kifejtve látens hatásukat, ahogyan az ezzel a szerencsétlen családdal történt. 

A film képei nagyon kifejezőek, remek ötletek szolgálják a szereplők állapotának, kapcsolatainak képi megjelenítését. Ilyenek a hol kiszáradva, hol virulva láttatott növények, vagy az autós jelenet, melyben előbb Yeonghee néz ránk az autóból, miközben felhúzza az ablakot, melyen már az anyja arca tükröződik. Néhol pedig a koreai kultúrában járatosak kapnak többletsegítséget, ilyen a képzelgések során a kisebbik lány elé tett, púpozottan megtöltött rizsestálka – ugyanis ez a tálalásmód csak a már eltávozottaknak terített szertartási asztalokon szokás. A film szerkezete önmagába visszatérően ciklikus, időnként kisebb köröket ír le, melyek éppen olyan megtévesztőek, mint Soonim elméjének zavarai. A filmben előre haladva ezért résen kell lenni, hogy az időben éppen mikor, és a valóság vagy a látomások területén járunk-e.

A film a néhai Kim Young-ae jutalomjátéka is egyben, aki a végsőkig kiaknázza a szerepe nyújtotta lehetőségeket a nagymamai odaadástól kezdve az eszement, szinte démoni megszállottságig bezárólag. Magabiztosan viszi a vállán az egész történetet, még ha azt is nyilatkozta a forgatás után, hogy hosszú ideig nyomasztotta ez a szerep, amit nagyon nehéz volt kihevernie.

Az idősebbik lányt játszó Do Ji-won látszólag ellentmondásos tulajdonságokból építi fel a karakterét. Mindig kissé merev és rideg még a férjével is, akivel pedig szeretetteljesnek tűnik a kapcsolata. A gyász stációiban megindító a fájdalma. Azonban felvillant valamit az anyja állapotából is, és kérdéses, hogy téveszme vagy tudatosság vezérli-e a kolléganőjének látogatásakor. Az utolsó jelenetében pedig szinte tapintani lehet a fagyos levegőt, a benne összecsapó érzéseket.

Kim So-eun a fiatalabb testvér szerepében érdekes átváltozást tud mutatni. Ő a legkiszolgáltatottabb tagja a családnak, és míg otthon dacosan és nagyszájúan harcol, addig az iskolában végtelenül megfélemlített és megalázott. A történet második felében viszont az anyai képzelgések vezérlőjeként szinte kajánul élvezkedő bosszúálló.

A férj szerepében Song Il-kook, ahogyan azt tőle megszokhattuk, ismét valami rendkívülit csinál. A hazai (és kicsit később a nemzetközi) közönségben olyan mélyen elültek az általa megformált heroikus történelmi alakok (Jumong, The Kingdom of the Wind, Emperor of the Sea), hogy szinte fel sem szokták emlegetni, milyen nagyszerűen formált meg modern drámai főhősöket is (Lobbyist, Fermented Family, Detectives in Trouble, A Man Called God, Terms of Endearment). 

A független filmek felé fordulása mégis kísérleti terepet jelentett az ő számára is, Sangho pedig a karakterei palettáján talán a szürke színt képviseli. Nem a színészi játékát tekintve, hanem a karakter "szürkeségét", ami alatt azt értem, hogy Sangho  nem rendelkezik semmi különösebb, megkülönböztető attribútommal, csak egy hétköznapi, átlagos figura. Megbízható a szakmájában, igyekvő családfenntartó, szerető és megértő férj, aki időnként kissé elfárad. Bár az ő karaktere a legkidolgozatlanabb, a gesztusaival, mimikájával és testbeszédével Song Il-kook ki tudja egészíteni egy koherens, mégis néhol félszeg, néhol magabiztos figurává, aki a film egyik emlékezetes pillanatában a tekintetével akár ölni is tudna - így játszva el a szürke ötven árnyalatát. Amit pedig a noraebangban, és főleg onnan kijőve mutat, az gyönyörű példája az esendőségnek, az elfojtott vágyak kiáradásának és a belső moralitás által diktált értékek összecsapásának. 

A film nemcsak a helyszíneket illetően dolgozik minimalista, szűkös belső terekkel, hanem nagyon takarékos a hangi hátterekkel is. A zenei aláfestés inkább csak zenei hangfoszlányokból áll, sok a csend, és inkább a zajhatások dominálnak.

Összegzésként: az Entangled egy igen jó és kellőképpen egyedi film, ami éppen a szokatlan családábrázolásának köszönhető. A hazai társadalomban a család más, sokkal tradicionálisabb értéket képvisel, mint amit a felbomló állapotai nyugaton mutatnak. A film fogadtatása ezért kettős volt, részben üdvözölték a családon belüli elfojtott viszonyok kendőzetlen bemutatását, ugyanakkor túl sötétnek is találták az alapvető társadalmi egység ilyen dekonstruálását. A film érzelmileg nagyon megterhelő, ezt vegyék figyelembe a megnézésére vállalkozók. 

.  .  .

SOUTH KOREA | ENTANGLED (현기증) | WRITTEN & DIRECTED BY LEE DON-KU (이돈구) | 2014 | 94 MINUTES | 2.35:1 | COLOR

.  .  .