[Filmekről] JEON Soo-il: HIMALAYA, WHERE THE WIND DWELLS (2009)

전수일: 히말라야, 바람이 머무는 곳



 

Egy elkötelezett független filmes rendező és a négyévnyi önkéntes száműzetés után visszatérő filmhérosz, háttérben a fenséges Himalájával - nos, ennyi már bőségesen elegendő ahhoz, hogy nagy érdeklődéssel tekintsünk a film elébe.

CHOI Min-shik ekkor már túl volt a nevét híressé tévő Oldboy-on, a Sympathy for Lady Vengeance-on, éppúgy, mint a Failanon vagy a Crying Fist-ön. A vászontól való hosszabb távolmaradásával tiltakozott a szabadkereskedelmi megállapodás aláírása ellen, melynek keretében lecsökkentették a kötelezően vetítendő hazai filmek részarányát, de bizonyára már nagyon vágyott az újabb színészi feladatokra. Rossz nyelvek szerint azonban azért is választhatta ezt a független filmet, mert a szókimondó színészt nem nagyon igyekeztek más produkciókba invitálni. 

JEON Soo-il rendező

JEON Soo-il rendező azonban érdekes feladatot kínált, amely színészi jutalomjáték ígéretét is rejtette. Hiszen a film különleges módon fókuszál a főszereplőre: olyan közegbe helyezi, amelyben a többi szereplővel való nyelvi interakció meglehetősen korlátozott, lévén hogy nem értik egymás szavait. A társszereplők ezúttal nem is mindannyian hivatásos színészek, hanem helybéli lakosok, többségében a Gurung-család tagjai, valamint buddhista szerzetesek, sámánok.

A filmbéli Choi, akit a színész Choi játszik, kiváló belépőt kap a filmben: liftben utazik, háttal az ajtónak, majd amikor az kinyílik, a munkatársak visszahőkölnek, meglátva, hogy ki mellé kellene beszállni. Choi az összepakolt cuccait cipelve éppen a búcsúzó lépéseit teszi, kifelé a munkahelyét jelentő ultramodern irodaépületből. Egyetlen szó sem hangzik el, de Choi Min-shik mozgásából minden lényeges információt kiolvashatunk - ami annyi, hogy valószínűleg valami nagyon balul sülhetett el. 

Találkozik a testvérével, akinek elég nagy fejfájást okoz, hogy mit kezdjen az illegálisan alkalmazott és balesetben meghalt nepáli munkása hamvaival. A következő vágás után egy taxiban találjuk magunkat, illetve Choit, amely Katmandu utcáin lavírozik a keresztbe-kasul áradó forgalomban. Majd a tranzitszállóban kinyitott bőrönd elárulja utazásának okát is, mert abban ott van egy kendőbe bugyolált urna.

Már csak egy rövid repülőút választ el a következő jelenettől, melyben egy fürge serpa, hátán a fémbőrönddel tör felfelé a hegyekbe, mögötte pedig egyre jobban lemaradva Choi, aki valószínűleg egy hirtelen ötlettől vezérelve vágott neki az útnak, hiszen városi öltönye és a köveken csúszkáló cipője meglehet, hogy illik a kegyeleti feladathoz, de teljesen alkalmatlan a környezeti viszonyokhoz.

Choit az ág is húzná, ha lenne, de mivel az nincs a kopár tájon, helyette a hegyi betegség sújtja, ami miatt öntudatlan állapotban ér célba. Felépülése közben megismeri a munkás családját, feltárulnak előtte az életkörülményeik, és egyszerűen nem tudja elárulni jövetelének valódi okát, azt hazudja, hogy a férj jól van, átadva a küldeményeit: focilabdát a fiának, pénzt a feleségnek. De nem is távozik, hanem turistaként őgyeleg a faluban, élvezve a helyiek vendégszeretetét. 

Jeon rendező az első képektől kezdve pontosan érzékelteti a férfi céltalanságát és magányosságát, melyet csak súlyosbít, hogy megtudjuk, feleségétől és gyermekétől is egy kontinens választja el. A múltról és az okokról nem értesülünk, leginkább az urbánus ember valamiféle egzisztenciális magánya rajzolódik ki egyre élesebben az embertelen nehézségű körülmények között élő helyiek familiáris, egymásról gondoskodó viszonyainak tükrében. Nem kétséges, hogy hősünknek spirituális utazáson kell részt vennie ahhoz, hogy visszataláljon önmagához. 

CHOI Min-shik

Amit nagyszerűen véghezvisz a film, az a misztifikálás nélküli valóságábrázolás. A hétköznapi élet mozzanatainak sorozata pereg előttünk, melyekbe Choi is bevonódik, már amennyire az lehetséges. Figyelő szeme észrevesz gyermeki örömet, felnőtt bánatot, aggodalmat, öregkori kiszolgáltatottságot, általános egymásra utaltságot, furcsa helyi szokásokat, rituálékat. Nézőként mindezt az ő szemével látjuk - és egyúttal ez a film összes cselekménye is. Dialógusok alig hangzanak el, mivel Choi csak egy kisfiúval tud néhány angol szót váltani. A helyiek beszélnek ugyan egymással, de azt Cho éppen úgy nem érti, mint ahogyan a helyiek sem őt. Tehát maradnak a nyelvi kommunikácón kívüli lehetőségek: zene, gesztusok, testnyelv.

A lelki átalakulás lassú folyamat, ezért a film is lassan hömpölyög előre. Az legnagyobb hibája, hogy túlzottan is lassan, mert Choi Min-shik jelenvalóságának minden súlya és kifejezőereje ellenére sokszor üresjáratra van kárhoztatva, a film képtelen a belső változások ábrázolására hivatott jeleneteket drámai feszültséggel telíteni, ezért a látottak illusztratív jelleget öltenek. Némiképp igaz ez arra a szimbolikus és szürreális képsorra is, mely meghozza a testi-lelki katarzist, a betegségbe esésből az "újjászületésig". Nem segíti a nézők bevonódását az sem, hogy néhány furcsa rituálé, melyet a film fontosnak tart megmutatni, a helyi kultúrában járatlan néző számára mégis teljesen értelmezhetetlen marad.

A Himalája, ahol a szél lakozik, mint élettér és spirituális közeg a film látványvilágában most sem mentes a festőiségtől, mégis a komorabb, azaz kopárabb tájak uralkodnak, melyek hitelesen tükrözik a főszereplő belső lelki sivárságát és a helyiek életének küzdelmességét. A film szótlan és szinte minden háttérzenét nélkülöző csendjében a természet hangjai és a kamera látószögei beszédesek, mint például az egyik utolsó jelenetben: az alagútszerű járat kivezet valami felé, miközben lezáróan el is választ attól, amit Choi maga mögött hagy.

A film a jól megragadható mondandó ellenére felemás érzetet hagy maga után, mivel teljesen a néző pillanatnyi beleérző és tűrőképességétől függ, hogy másfél óra után egy lelki élménnyel gazdagabban, vagy az elhatalmasodó unalomérzet miatti bosszúsággal távozik a vetítésről.

Készült a filmhez magyar felirat? - IGEN (l. a megjegyzést).