[Filmekről] CHO Jung-rae: SPIRITS' HOMECOMING (2016)

조정래: 귀향

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

75200.

Ízlelgessük egy kicsit: mekkora szám ez? Vagy milyen nagyságrend, ha ennyi azonos akaratú embert képzelünk magunk elé? Mert a Spirits' Homecoming (Lelkek hazatérése) esetében ennyien járultak hozzá adományaikkal az anyagi nehézségek miatt többször leálló film elkészüléséhez. 

A második világháborút követően egészen a 80-as évekig kellett várni arra, hogy a civil lakosságot sújtó egyik legsötétebb titok napvilágra kerüljön. Nem történt ez egyik napról a másikra, hanem hosszú, elnyújtott folyamatként derült fény a részletekre, és a múltjukról valló nők történetmozaikjaiból végül kirajzolódott a teljes kép.

2015-ben már nemcsak a koreaiak számára, hanem nemzetközi szinten is ismertté vált a "vígasznők" története, azoké az elrabolt nőké, akiket a japán katonák szexuális vágyainak kielégítésére hurcoltak el a hadsereg titokban működtetett bordélyházaiba. Sokan még szinte gyermekek voltak és lányok - talán a legkiszolgáltatottabbak a férfiak háborús játszadozásainak véres terepasztalán.

Minden nemzet legnagyobb kincse a gyermekek generációja. Miféle érzelmek, mekkora indulatok vezérelhették a felnőtt nemzedék apáit, anyáit, hogy a generációkkal korábban élt, mégis örökre mindannyiuk közös gyermekévé lett áldozatok számára mindent elkövessenek a film általi emlékállítás és jóvátétel reményében? Pedig még a bemutató sem ment gördülékenyen, mert a forgalmazók nem akarták műsorra tűzni a filmet. Az emberek viszont petíciót írtak, előre kifizették a jegyek árát, hogy végül 2016. március 1-én, a Függetlenségi Mozgalom Napján mozikba kerüljön a film, mely azonnal bevételi csúcsot ért el a bemutatás hétvégéjén.

Nem tudom, honnan sejtették meg az emberek, hogy rendkívül fontos film van készülőben. Mert Cho Jung-rae filmje olyan alkotás, mely szinte teljesíthetetlen dologra vállalkozik, mégis maradéktalanul véghezviszi a vállalását. 

Akik látták a Snowy Road (Havas út) című filmet, azok tudják, hogy milyen ugyanennek a témának a "könnyített" feldolgozása, mely pusztán csak a tévéképernyők tűréshatárához igazított ábrázolást jelenti, nem a befogadók érzelmi terheinek levételét. A Hazatérésben nincs ilyen finomítás, az események bemutatása naturalista kíméletlenséggel történik. A forgatókönyv érezhetően az áldozatok vallomásainak részleteiből rekonstruálja a hajdani valóságot, és nem fordítja félre a tekintetét semmiféle borzalom elől. Így hát mi is megismerjük az ólakra, karámokra emlékeztető bordélyok felépítményeit, és a bennük folyó, nem kevésbé állatias tevékenységeket. A film előhívja és közszemlére teszi mindazt, amit a japán hadsereg előbb csak eltitkolni akart, később örökre kiradírozni a megtörténtek sorából. Életre kelnek mindazok, akik nyomtalanul eltűntek, mert tárgyként kezelve egyszerűen megsemmisítették őket, ha már nem vehették hasznukat.

Különböző becslések szólnak arról, hogy az elhurcolt nők hány százaléka veszett oda, és ez a szám 80-90 százalék körül mozog. A kevés túlélő képtelen volt beszámolni arról, ami velük történt. A szégyen miatt, a megvetéstől, kiközösítéstől való félelem miatt, amelynek következtében elveszíthették egy normális élet leélésének leghalványabb esélyét is. Maradt a titkolózás, és ha sikerült is férjhez menniük, családot alapítaniuk, a valós ok elhazudása, hogy miért nem képesek gyermek szülésére. És ezek még a boldogabb történetek voltak. Mert sokan az elszenvedett traumák miatt az öngyilkosságot választották, vagy a súlyos pszichés problémáik miatt kezelésre szorultak.

A film éles kontrasztba állítja a háborús bordélyok bűzös világát a gyermeklányok elveszített otthonai, családjai békés, bár küzdelmes életének bemutatásával, mely már-már idillinek érezhető a rákövetkező rettenet fényében. Ugyanakkor az élet él és élni akar, a lányok őrzik a hazatérés reményét, és a ritkán megadatott, zaklatás nélküli perceikben vissza tudnak változni a valamikori önmagukra emlékeztető lényekké, akik még tudnak mosolyogni, sőt énekelni is. 

A két főhős lányt a mágikus hit is vezeti, mert velük van az óvó amulett, amit egyikük édesanyja készített. A film ezzel a mozzanattal kapcsolja egybe a múlt és a jelen idősíkjait. Az egyik lányt idős túlélőként is látjuk, aki magányosan él, és amuletteket varrogat barátnője számára, aki történetesen egy sámán. 

Rendkívüli forgatókönyvírói lelemény, ahogy a filmben egymásba csúszik a reális és a spirituális világok rétege, a legtermészetesebb módon használva ehhez a koreaiak mind a mai napig létező archaikus hitvilágát. Míg a Havas út című filmben a generációk összekapcsolásának szála végül egy didaktikus kifejletet eredményezett, itt egészen más kifutással találkozunk. A sámánasszony egy különös előtörténetű lányban véli felismerni azokat a jegyeket, melyek azt jelzik, hogy a lány is sámánnak született. A lány úgyszintén erőszak áldozata, és véletlenszerűen kerül a túlélő idős hölgy társaságába. Az amulett érintése teszi médiummá, aki ettől kezdve közvetíteni tud a hajdani barátnők között, akik közül csak egyikük került haza életben. A halál átélése egyúttal a lány valódi sámánná válásának beavatása is, aki ezután teljes erejében kibomló képességeit használva levezényli a lelkek hazahívásának rituáléját.

Fenséges jelenetnek lehetünk tanúi, melyben a lelkek elindulnak hegyeken és vizeken át a hazájukba, hogy békét és nyugtot leljenek (a film eredeti címe egyszerűen csak Hazatérés). Visszafordul az idő kereke, a családok újra teljessé válnak. És teljessé válik a nemzet teste is, megértve és magába fogadva a sokat szenvedett áldozatok lelkeit. Egyúttal megvalósul a generációk közötti összeköttetés is, hiszen egy fiatal válik képessé az előtte járók szenvedéseinek átélésére, és rajta keresztül érkezik el az idősek számára a megváltás.

Különösen szép az a szimbolika, melyet az erkölcsi vesztesek és győztesek megjelenítésére használ a rendező: láthatjuk, hogy a pillangókat gombostűre tűző japán katonai elöljáró megremegő keze letöri az egyik lepke szárnyát. Ám hiába a gyilkos szándék, a pillangók életre kelnek, és a sámán hívó szavára szabadon szárnyalva elindulnak hazafelé. 

CHO Jung-rae rendező

A film tehát kettős bravúrt hajt végre: újra valóságra szüli az elfeledett, eltagadott történelmet, emléket állít neki, és egyúttal gyógyírt hoz a szenvedésekre. Láttatja a bűnösöket a maguk feneketlen gonoszságában, de nem keres bűnbakot. Nagyvonalú is, mert megengedi a felismerést, hogy az ellenség közt is voltak jobb emberek, akik ugyanúgy szenvedtek és haltak, mint az ártatlan áldozatok.

A film nem bocsát meg a bűnösöknek, de nem is akar senkin revansot venni. Felülemelkedik ezen egy sokkal magasabb szempont, a megbékélés reményében.

Nem tudom, hogy láthatunk-e még egy hasonló filmet, amelynek története a befejezés előtt tíz perccel már véget ér. De csak a történet, nem maga a film. Ebben a tíz percben a képkockákon végtelen folyamot alkotnak a támogatók nevei. A felső sávban pedig rajzok és festmények jelennek meg. Azoknak a hajdani vígasznőknek a naiv alkotásai, akik túlélve a földi poklot pszichiátriai segítségre szorultak, és a velük történtek magukból való kirajzolása a terápiájuk részét képezte.

Állítólag a forgatókönyv megírására és a film elkészítésére az egyik ilyen alkotás késztette Cho Jung-rae rendezőt. Hála illeti azért, hogy az egyik legsötétebb történetből lélekemelő, mélységesen emberi alkotást tudott teremteni.

A film még a készíttetőjét, a Jo Company-t is szokatlan lépésre ösztönözte: meghirdették az "Öleljük meg együtt" kampányt elsősorban az egykori vígasznők lelki sebeinek begyógyításáért, de felismerve, hogy sok kortársunk is gyógyító ölelésre szorul.

A színészek egyenkénti méltatásától most eltekintek, mivel szinte minden karakter megformálója kiemelésre érdemes, hiteles, mélyen átélt színészi alakítást nyújt.

Végezetül meg kell említeni a film képi igényességét, sokszor az ábrázolt borzalmak ellenére a festőiségét. Helyenként különös vizuális leleményességgel hangsúlyozza a szavakban ki nem fejezhetőt - a felülről mutatott, teljes nagyüzemben működő bordély látványát bizonyára soha nem fogja elfelejteni senki, aki látta azokat a képkockákat.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN.

[Filmekről] LEE Na-jeong: SNOWY ROAD (2015)

이나정: 눈길

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Okozott néhány napos fejtörést, hogy miként írjam meg ezt az ismertetőt. Folyton arra gondoltam, hogy milyen nehéz helyzetben lehet az a rendező, aki a második világháború alatt a japán hadsereg által kiépített, 1932-1945 között működő, a katonák szexuális igényeit kiszolgáló intézményhálózat, és az abban áldozatokká váló nők témájának feldolgozására, interpretálására vállalkozik. Hányféle szempontot kell figyelembe vennie, hányféle érzékenységet kell tiszteletben tartania, miközben a megrendelő igényeinek is eleget téve, nyilván a saját nézőpontját is szeretné kifejezni.

A téma a legérzékenyebbek közé tartozik. Elsősorban azért, mert egyéni sorstragédiákat foglal magában, melyek ténye megváltoztathatatlan realitás. Másodsorban azért, mert az egyedi történetek olyan komoly szövedékké állnak össze, melyek már a nemzettest egészén ejtenek komoly, lassan gyógyuló sebet. Harmadjára azért, mert a sebek begyógyítása kizárólag az egykor egymással ellenséges viszonyban álló nemzetállamok belátáson alapuló, egyező szándékú erőfeszítéseinek függvénye, és mint ilyen, messzemenően kiszolgáltatott a geopolitikai térség aktuális erőviszonyainak, valamint az egyes országok belpolitikai helyzetének. 

További probléma, hogy olyan jelenségről kellene hitelesen megnyilatkozni, amelyről valójában rendkívül kevés a megbízható információ. Értelemszerűen a prostitúciós hálózat nem tartozott a katonai kimutatások legjobban dokumentált fejezeteinek körébe. A tudásunk alapvetően kétféle forrásból táplálkozik: egyrészt a kevés túlélő negyven-ötven évvel későbbi beszámolóira, másrészt a háború idején véletlenszerűen elejtett egy-egy tényre, megjegyzésre a katonai vagy polgári iratokban, sajtóban. Ezek alapján a kutatók többnyire csak becslésekre vállalkozhattak az érintettek számát és a bordélyhálózat nagyságrendjét illetően, melyek szórása rendkívül széles sávon helyezkedik el, az áldozatok számát 20.000 - 410.000 közé téve, valamint a bordélyok számát 125-re becsülve. [1] Mivel a hálózat Japántól egészen Délkelet-Ázsiáig terjedt, az elhurcolt nők is sokféle nemzetiségűek voltak. 

A feltárás problematikáját mi sem jelzi komolyabban, minthogy a koreai közös emlékezet úgy tartja, a legtöbb áldozat koreai volt, miközben a mégis rendelkezésre álló csekély dokumentáció arról árulkodik, hogy a legtöbb nő japán nemzetiségű volt. Ugyanakkor tudjuk, hogy Korea Japán általi megszállásának idején a koreai állampolgárok is új japán nevet kaptak, vagy születésükkor már eleve így anyakönyvezték őket. Mindebből látszik, hogy az elhurcolt nők valós származásának visszakövetése szinte lehetetlen feladat.

Ezek a körülmények arra intenek, hogy a legnagyobb tiszteletben tartsuk a történelmi tényfeltárás szándékával készülő és az áldozatoknak elégtételt nyújtani kívánó alkotásokat. Ugyanakkor a szándék mégsem minden, hiszen mégiscsak művészeti alkotások hordozzák azt. Tehát nem vonatkoztathatunk el attól sem, hogy egy filmre elengedhetetlenül filmes alkotásként tekintsünk.

Lee Na-jeong rendező
© Click The City

Bár a hosszú felvezetés után végre már a Havas út ismertetésének kellene következnie, előtte mégis azt ajánlom az érdeklődőknek, hogy egy másik filmmel összevetve gondolják végig a következőkben foglalt erényeket és gyengeségeket. Ez a film a Spirits' Homecoming (Lelkek hazatérése), Cho Jung-rae rendező alkotása.

A Havas út cselekményének fő szála a túlélők élettörténetének mozaikjaiból áll össze. A két főszereplő lány "békebeli" élete rendkívül árnyalt, részlet- és érzelemgazdagon jelennek meg a társadalmi különbségeik, a családi életük, a személyes vágyaik, az egymáshoz való viszonyuk. Külön említésre méltó két motívum: a szegényebb lány anyja amiatt aggódik, hogy a háború veszélye elsősorban a férfiakra leselkedik, nem igazán merül fel benne, hogy a szinte még gyermek lányát kellene igazán féltenie. A gazdagabb család látszatra remekül kollaborál a japán megszállókkal, lányuk japánul beszél és japán jövőt tervez magának. Azonban váratlanul kiderül, hogy az apa valószínűleg ellenálló - és ennek következményei viharos sebességgel sújtanak le a család tagjaira. Nem elképzelhetetlen egy ilyen fordulat a való életben sem, de valamiért számomra ez volt az első pillanat, amikor az addig szépen muzsikáló filmben egy disszonáns hang megpendült. Mintha ez a motívum elsősorban egyfajta nemzeti lelkiismeret-furdalás feloldozása miatt íródott volna a történetbe. Újabb réteget helyez minderre az a rezignáltság, mellyel az apa jelenkori kitüntetésének hírét fogadják az érintettek.

Rövid ugrással nemsokára a rémálom közepén találjuk magunkat, vagyis bekövetkezik a lányok katonai bordélyba kerülése. A vélhetően brutális történések azonban megjelenítés nélkül maradnak, csak ráutaló képeket látunk. Bizonyos értelemben a koreai társadalmat egyfajta prüdéria jellemzi, ezért ennek tudtam be ezt a rendkívül "szoft" ábrázolásmódot, annak ellenére, hogy számos más filmalkotásban a szexualitás meglehetősen nyílt ábrázolása sem marad el. Ez a választás azonban éppen ennek a történetnek a bemutatása kapcsán kissé hamisnak tűnt, és további disszonanciát eredményezett, mivel valamiféle történetmesélési - nem akarom azt írni, hogy megszépítő vagy mesei - homályba távolította el a nézőktől a valójában, méghozzá a teljes valójában láttatni kívánt valóságot. 

Erre a furcsaságra a film keletkezésének történetét megismerve kaptam magyarázatot. A Havas út eredetileg egy kétrészes televíziós dráma volt, melyet lerövidítve és újravágva mutattak be játékfilmként is. Nyilván a televíziók korosztályi előírásai tették lehetetlenné a rettenetek sokkal nyíltabb ábrázolását.

A történet két idősíkon zajlik, a korabeli lányok mellett látjuk a jelenben az egyikük időskori énjét is. A magányos, idős hölgy egyre közelebb kerül a mellette lakó, szintén magányos fiatal lányhoz. A két ember közeledése egymáshoz kezdetben a történet egy másik, ígéretes szálát mutatja. A film egyik csúcspontja, amint a két nőt egymás mellett üldögélve látjuk a cigarettás jelenetben. Feledhetetlen képsor, de utána a film hirtelen narratív túlsúlyra vált. Már nem láttat, hanem inkább szavakban elbeszél. Méghozzá sajnos meglehetősen didaktikus mondatokban.

Természetesen nem lehet eltekinteni attól a szomorú ténytől, hogy a "vígasznők" tízezreiből alig néhányan vannak már életben, tehát rendkívül fontos, hogy a fiatalabb generációk megismerjék a történetüket és képviseljék a törekvéseiket, ha már ők nem lesznek. Végül úgy tűnik, hogy leginkább ezt szolgálja a filmben az idős és a fiatal nő közötti kapcsolat, mely a kezdeti természetes dinamikából vált arra, hogy a fiatal lány szájába adja az esetlen helyzetben, szájbarágósan megfogalmazott összegzést: mások gazságáért nem az áldozatnak kell szégyenkeznie.

Történetük nyilvánosságra kerülése után az egykori "vígasznők" legfőbb törekvése a megfelelő bocsánatkérés kikényszerítése volt a japán vezetéstől. A méltó bocsánatkérés mibenléte talán több, számunkra nehezebben átlátható tényező függvénye. Nem merülhet ki felületesen odadobott szavakban, odalökött pénzbeli kártérítésben. Mindez érthető és méltánylandó. Ugyanakkor nehéz belátni, hogy mikor éri el a kielégülést a "han"-nal élő néplélek, mely néha hajlamos az átélt méltánytalanság felett érzett lelki fájdalom végsőkig fokozására is. Mindez inkább teoretikus közbevetés, mert nem gondolom, hogy vonatkoznia kellene az elhurcolt lányok, asszonyok esetére, akiknek töredéke tért csak vissza élve. Az életük pedig minden volt azután, csak nem normális, tele titkolózásokkal, lelki és testi problémákkal. Amiért a kérdés mégis felvetődik, az a sokkalta szélesebb köröket író, tovagyűrűző problematika. A háborús seregeket mindig kísérte a nőkön elkövetett erőszak, nem volt ez máshogy Európában sem. Még Vietnámban sem, ahol a koreai haderő katonái sem voltak ártatlanabbak. Az pedig további pikantéria, hogy a második világháborút követően Koreában egészen 1946-ig működtek bordélyok, immár az amerikai haderő kiszolgálására. A bocsánatkérés ebben az erőtérben válik relatív fogalommá, mert a bocsánatot kérő számára már túl soknak tűnhet az, ami a bocsánatkérést váró számára még egyáltalán nem kielégítő.

A film igyekszik egy záró, lírai körben meghozni a feloldás, az elengedés nyugalmát, mégis belerohan a záró felirat brutális szókimondásába, mely a japán bocsánatkérés kikényszerítésére való elszánt törekvést vágja a nézők szemébe. Ami nem a szándék helyességét kérdőjelezi meg, azzal nyilván egyetért minden jóérzésű ember. Viszont visszahat a film egészére: megrongálja a történet önmagában ható erejét, mely sokkalta erősebb visszhangot lenne képes a nézőkben kiváltani, mint ez a kissé agit-propos felhangú befejezés, a szánkba adott következtetésként. 

Pedig Lee Na-jeong rendező filmje ennél sokkal több. Erős színészi alakítások teszik emlékezetessé a karaktereket, különösen kiemelve az ismét nagyszerű Kim Sae-ron játékát, aki mellé hasonló erővel sorakozik fel a másik lány fiatalkori énjét megelevenítő Kim Hang-gi, és a jelenkori, bölcs, idős énjét játszó Kim Young-ok. A szomszéd lány szerepében még Cho Soo-hyangnak is emlékezetes percek jutnak. 

A történetmesélés a film túlnyomó részében gördülékeny, lírai, néhol még a humort sem nélkülözi. A látványvilág hol a gyermekkori idillt festi, hol az érzelmek természeti képekbe vetítését. A kamera látószögei, a megvilágítások mindvégig nagy erővel szolgálják a magányosság, a bezártság, az elesettség, a kiszolgáltatottság átélhetőségét, melyektől az az érzésünk támad, hogy a történelem kérlelhetetlenül átrobog az életünkön. Azokén is, akik sorsát éppen nézzük, és a miénken, nézőkén is.

De lélegzünk, és igyekszünk nem aggódni.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN.

____________________________________________________________

[1]  

Digital Museum
The Comfort Women Issue and the Asian Women's Fund
Japanese Military and Comfort Women - Number of Comfort Stations and Comfort Women

[Filmekről] JEON Soo-il: HIMALAYA, WHERE THE WIND DWELLS (2009)

전수일: 히말라야, 바람이 머무는 곳



 

Egy elkötelezett független filmes rendező és a négyévnyi önkéntes száműzetés után visszatérő filmhérosz, háttérben a fenséges Himalájával - nos, ennyi már bőségesen elegendő ahhoz, hogy nagy érdeklődéssel tekintsünk a film elébe.

CHOI Min-shik ekkor már túl volt a nevét híressé tévő Oldboy-on, a Sympathy for Lady Vengeance-on, éppúgy, mint a Failanon vagy a Crying Fist-ön. A vászontól való hosszabb távolmaradásával tiltakozott a szabadkereskedelmi megállapodás aláírása ellen, melynek keretében lecsökkentették a kötelezően vetítendő hazai filmek részarányát, de bizonyára már nagyon vágyott az újabb színészi feladatokra. Rossz nyelvek szerint azonban azért is választhatta ezt a független filmet, mert a szókimondó színészt nem nagyon igyekeztek más produkciókba invitálni. 

JEON Soo-il rendező

JEON Soo-il rendező azonban érdekes feladatot kínált, amely színészi jutalomjáték ígéretét is rejtette. Hiszen a film különleges módon fókuszál a főszereplőre: olyan közegbe helyezi, amelyben a többi szereplővel való nyelvi interakció meglehetősen korlátozott, lévén hogy nem értik egymás szavait. A társszereplők ezúttal nem is mindannyian hivatásos színészek, hanem helybéli lakosok, többségében a Gurung-család tagjai, valamint buddhista szerzetesek, sámánok.

A filmbéli Choi, akit a színész Choi játszik, kiváló belépőt kap a filmben: liftben utazik, háttal az ajtónak, majd amikor az kinyílik, a munkatársak visszahőkölnek, meglátva, hogy ki mellé kellene beszállni. Choi az összepakolt cuccait cipelve éppen a búcsúzó lépéseit teszi, kifelé a munkahelyét jelentő ultramodern irodaépületből. Egyetlen szó sem hangzik el, de Choi Min-shik mozgásából minden lényeges információt kiolvashatunk - ami annyi, hogy valószínűleg valami nagyon balul sülhetett el. 

Találkozik a testvérével, akinek elég nagy fejfájást okoz, hogy mit kezdjen az illegálisan alkalmazott és balesetben meghalt nepáli munkása hamvaival. A következő vágás után egy taxiban találjuk magunkat, illetve Choit, amely Katmandu utcáin lavírozik a keresztbe-kasul áradó forgalomban. Majd a tranzitszállóban kinyitott bőrönd elárulja utazásának okát is, mert abban ott van egy kendőbe bugyolált urna.

Már csak egy rövid repülőút választ el a következő jelenettől, melyben egy fürge serpa, hátán a fémbőrönddel tör felfelé a hegyekbe, mögötte pedig egyre jobban lemaradva Choi, aki valószínűleg egy hirtelen ötlettől vezérelve vágott neki az útnak, hiszen városi öltönye és a köveken csúszkáló cipője meglehet, hogy illik a kegyeleti feladathoz, de teljesen alkalmatlan a környezeti viszonyokhoz.

Choit az ág is húzná, ha lenne, de mivel az nincs a kopár tájon, helyette a hegyi betegség sújtja, ami miatt öntudatlan állapotban ér célba. Felépülése közben megismeri a munkás családját, feltárulnak előtte az életkörülményeik, és egyszerűen nem tudja elárulni jövetelének valódi okát, azt hazudja, hogy a férj jól van, átadva a küldeményeit: focilabdát a fiának, pénzt a feleségnek. De nem is távozik, hanem turistaként őgyeleg a faluban, élvezve a helyiek vendégszeretetét. 

Jeon rendező az első képektől kezdve pontosan érzékelteti a férfi céltalanságát és magányosságát, melyet csak súlyosbít, hogy megtudjuk, feleségétől és gyermekétől is egy kontinens választja el. A múltról és az okokról nem értesülünk, leginkább az urbánus ember valamiféle egzisztenciális magánya rajzolódik ki egyre élesebben az embertelen nehézségű körülmények között élő helyiek familiáris, egymásról gondoskodó viszonyainak tükrében. Nem kétséges, hogy hősünknek spirituális utazáson kell részt vennie ahhoz, hogy visszataláljon önmagához. 

CHOI Min-shik

Amit nagyszerűen véghezvisz a film, az a misztifikálás nélküli valóságábrázolás. A hétköznapi élet mozzanatainak sorozata pereg előttünk, melyekbe Choi is bevonódik, már amennyire az lehetséges. Figyelő szeme észrevesz gyermeki örömet, felnőtt bánatot, aggodalmat, öregkori kiszolgáltatottságot, általános egymásra utaltságot, furcsa helyi szokásokat, rituálékat. Nézőként mindezt az ő szemével látjuk - és egyúttal ez a film összes cselekménye is. Dialógusok alig hangzanak el, mivel Choi csak egy kisfiúval tud néhány angol szót váltani. A helyiek beszélnek ugyan egymással, de azt Cho éppen úgy nem érti, mint ahogyan a helyiek sem őt. Tehát maradnak a nyelvi kommunikácón kívüli lehetőségek: zene, gesztusok, testnyelv.

A lelki átalakulás lassú folyamat, ezért a film is lassan hömpölyög előre. Az legnagyobb hibája, hogy túlzottan is lassan, mert Choi Min-shik jelenvalóságának minden súlya és kifejezőereje ellenére sokszor üresjáratra van kárhoztatva, a film képtelen a belső változások ábrázolására hivatott jeleneteket drámai feszültséggel telíteni, ezért a látottak illusztratív jelleget öltenek. Némiképp igaz ez arra a szimbolikus és szürreális képsorra is, mely meghozza a testi-lelki katarzist, a betegségbe esésből az "újjászületésig". Nem segíti a nézők bevonódását az sem, hogy néhány furcsa rituálé, melyet a film fontosnak tart megmutatni, a helyi kultúrában járatlan néző számára mégis teljesen értelmezhetetlen marad.

A Himalája, ahol a szél lakozik, mint élettér és spirituális közeg a film látványvilágában most sem mentes a festőiségtől, mégis a komorabb, azaz kopárabb tájak uralkodnak, melyek hitelesen tükrözik a főszereplő belső lelki sivárságát és a helyiek életének küzdelmességét. A film szótlan és szinte minden háttérzenét nélkülöző csendjében a természet hangjai és a kamera látószögei beszédesek, mint például az egyik utolsó jelenetben: az alagútszerű járat kivezet valami felé, miközben lezáróan el is választ attól, amit Choi maga mögött hagy.

A film a jól megragadható mondandó ellenére felemás érzetet hagy maga után, mivel teljesen a néző pillanatnyi beleérző és tűrőképességétől függ, hogy másfél óra után egy lelki élménnyel gazdagabban, vagy az elhatalmasodó unalomérzet miatti bosszúsággal távozik a vetítésről.

Készült a filmhez magyar felirat? - IGEN (l. a megjegyzést).

 

 

[Filmekről] YANG Yun-ho: FIGHTER IN THE WIND (2004)

양윤호: 바람의 파이터

Különös élettörténet Choi Yeong-eui-é, akit a világ talán jobban ismer Masutatsu Oyamaként, a kyokushin karate kifejlesztőjeként. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a film Choi Bae-dalról szól - szóval hogyan is kapcsolódnak ezek a nevek egymáshoz? A japán név szó szerinti fordítása az ősi Chosun-királyság, tehát az ősi Korea (Bae-dal) megnevezésének. A név japán változata nem hangzik el a filmben (bár ismeretes, hogy azt közel a Japánba érkezését követően vette fel történetünk hőse), viszont nem is a születési nevén nevezik, hanem a japán név koreaira való visszafordításával, Choi Bae-dalként. Hogy ez a megnevezés becenévként vajon rajta ragadt-e már a Koreában töltött fiatalkora során, nem tudjuk meg, mindenesetre a film ezzel áthidalja a japán néven nevezés problematikáját. 

Mindez azért érdekes, mert ismét egy koreai nemzeti identitást építő filmmel állunk szemben. A gazdasági prosperitásban magára találó és nemzetközi elismertségét kivívó Koreának a (nép)lelki magabiztosságát is meg kell lelnie, és ez a nehezebbik feladat. Hiszen az ország történelmi távol- és közelmúltja nem rejt mást, csak vért és könnyeket, egészen a végső megaláztatásig, amikor a japán annektálás következtében a nemzetállam meg is szűnt létezni. Csoda-e, ha a nehezen kivívott szabadság birtokában a nemzeti önbecsülés visszaszerzése a legfontosabb feladat? Minden mozzanat fontos, ami hozzájárulhat a nemzeti önazonosság újradefiniálásához - legyen az bármilyen szellemi érték, vagy Koreában gyökerező, oda visszavezethető, sikeres, méginkább hősies életút, akár a múltról, akár a jelenről legyen szó. A feladatot ráadásul a két nagyhatalmi vetélytárs: Japán és Kína mellé felnőve, sokszor nem is titkoltan, rajtuk revansot véve kell végrehajtani.

A 'Harcos a szélben'-t 2004-ben mutatták be, a mester halálának tizedik évfordulóján, és ezzel egy csapásra két legyet is ütöttek: emléket állítottak a harcművészet nemzetközi nagyságának, valamint kicsit "vissza is szerezték" őt Koreának a japánoktól. Hogy ez mit is takar, annak néhány aspektusát megpróbálom érzékeltetni ebben az ismertetőben, habár a téma messze túlmutat még a film alaposabb elemzésének keretein is.

Úgy tűnik, mintha hiteles életrajzi filmet látnánk, de valójában a történet alapja egy japán manga, a Karate Baka Ichidai (Egy karate-őrült élete) amelyet Ikki Kajiwara írt, a rajzait Jiro Tsunoda és Joya Kagemaru készítették. Igaz, hogy a képregény Choi fiatalkorának életrajzi elemeire épült, de a manga ismerete nélkül nehéz eldönteni, hogy a filmes adaptáció valójában mennyiben követi azt. Azt pedig szinte lehetetlen ellenőrizni, hogy a manga mennyire képezi le Choi valós életét, mert bár a könyveiben maga Oyama is írt az ifjúkoráról, mégis kevés megbízható elemre lehet támaszkodni azokból az időkből.

YANG Dong-keun

A film Bae-dal harcművészi hitvallásának megismételt keretébe helyezi az eseményeket, melyeket 1938-ban indít. Az ekkor 15 éves, pilótának készülő fiú a bátyját követve átszökik a japánok által megszállt Koreából Japánba, és megérkezik a légierő egyik kiképzőbázisába.

Érdemes megállni egy pillanatra a következő jelenetnél, mert tetten érhető benne a hőscsináló igyekezet. A filmben egy kis időugrással máris 1945-ben, a második világháború vége felé járunk, amikor is a légibázison néhány koreait látunk kivégzőoszlopokhoz kötözve. Az a vád ellenük, hogy megtagadták kamikazeként való bevetésüket. Megtörténik Bae-dal összecsapása az arrogáns japán tiszttel, aki a filmbeli antagonista. Tehát: a Japánba átszökő, az ellenséges hadseregben szolgálni akaró fiúból hirtelen ellenálló lesz, aki fellázad a parancs ellen, és kiáll a koreai sorstársaiért. Akár hiteles a történet, akár nem, a forgatókönyvben kiváló érzékkel ragadták meg az első, koreai szíveket megdobogtatni képes momentumot.

Masaya Kato

Azonban nagy a valószínűsége, hogy nem így történt. Choi a koreai nemességhez tartozó családból származott. Kamaszként lenyűgözték Bismarck német kancellár elgondolásai és birodalomegyesítő tettei, és arról fantáziált, hogy ő lesz a "Kelet Bismarckja". De a pán-ázsianizmusból is táplálkozó képzelgéseit nem tudta a kissé lenézett, feudális koreai viszonyok közé álmodni, ezért választotta Japánt új hazájának, ahol először is szeretett volna pilótává válni. Ahogyan ezen az indítékon átsiklik a film, ugyanúgy nem ejt szót arról sem, hogy a fanatikus japán eszmék által megtévesztett Choi tizennyolc évesen önként jelentkezett speciális katonai szolgálatra a japán hadseregbe, mert még mindig a katonai előrejutással tudta a biztos jövőjét elképzelni. Azt viszont erősen hangsúlyozza, hogy Choi kezdeti pilótai vágya azért halt gyorsan hamvába, mert lenézett koreaiként esélye sem volt a japánoknak fenntartott elit képzésbe bekerülni. Choi a katonai szolgálat alatt valóban konfrontálódott egy őt provokáló japán tiszttel, akit megütött. Ahogyan a filmben a légitámadás a kivégzéstől, a valóságban a háború vége a Csendes-óceáni térségbe való áthelyezéstől mentette meg. A filmből hiányzó repülőiskolai és katonai szolgálat közötti időben viszont Choi karate-tanulmányokat folytatott, amikor a megélhetését alig tudta biztosítani. 

A film ezután erősen fókuszál a háború befejezését követő kaotikus állapotokra, melyek egyaránt uralták Choi külső és belső életterét. Látjuk a civil lakosok mindennapi létharcát a jakuzák és az amerikai megszállók által uralt Tokióban, azonban mégsem egészen világos, hogy Choi miért annyira zavarodott. Ismét nem jelenik meg a fő motívum: az a szégyen és csalódottság, amelyet a hadseregben gondolt karrierlehetőség elvesztése, valamint az új hazaként választott Japán csúfos veresége miatt az összekuszálódott értékrendű, teljes perspektívátlansággal küzdő fiú érzett. Így a nyomorultsága érzetének kiváltása a yakuzák nyakába lett varrva, míg az agresszió, amellyel a terveit füstté változtató amerikai katonák felé fordul, jótékony színezetet nyer, habár a nők láthatatlan védelmezőjeként való megjelenésének tényleg volt valóságalapja.

JUNG Doo-hong

A legszebb forgatókönyveket mégis a sors írja, mert a megtévedt, útját vesztett Choi ki másban is találhatott volna támaszra és útmutatóra, mint egy másik koreaiban? Ahogyan a filmben megjelenik Bum-soo, JUNG Doo-hong karizmatikus alakításában, a valóságban So Nei-chu állt Choi mellé. Az ő tanácsát és útmutatásait követve ment Choi a hegyekbe, ahol a természet által készen nyújtott megpróbáltatások között két szakaszban (14 és 18 hónapig tartó) eszelős edzések mellett újragondolva az életét, elmerülve a test képzésében, valamint a zen és a harcművészet szellemiségében, végül megtalálta önmagát és a saját útját.

A Choi-t megformáló YANG Dong-keun ezekben a jelenetekben talál magára igazán, és a film festői képsorokkal kíséri azt az eszelős küzdelmet, amit Bae-dal önmaga legyőzésével és a természet erőivel folytat. A színész mindvégig erősebb az akciójelenetekben, melyekben igazán meg tudja mutatni Choi nagyságát. Kissé tanácstalanabbnak tűnik a szerelmével játszott intimebb jelenetekben, és az alávetett helyzetekben sem éreztem benne legalább takarékon lobogni azt a tüzet, melynek mindvégig égnie kellett ahhoz, hogy később ilyen nagy lángra tudjon kapni. Amit viszont tökéletesen sikerült megvalósítani: a vademberes külső ellenére a hegyi tartózkodás léleknemesítő hatását Bae-dal egyfajta fizikai megszépülésében is le tudta képezni, természetesen az operatőrök láttatásának hathatós közreműködésével.

A film második fele akciókban még gazdagabb, mivel annak a folyamatát követhetjük végig, ahogyan Bae-dal a japán harcművészeti klubokat járva, kihívva azok harcosait vagy elfogadva azok kihívásait, sorra nyeri a küzdelmeket. Mivel full contact, azaz valós testi érintkezéssel, teljes erővel végzett párbajokról van szó, Bae-dal útját sérülések okozása és elszenvedése kíséri. Valamint a növekvő népszerűség, mely kiváltja a gonosz mesterkedést is, hogy megállítsák a legyőzhetetlennek tűnő "kívülállót".   

A csontok törésének ropogása közepette kapunk egy igazi meglepetést is: megható szerelmi történet bontakozik ki előttünk, elsősorban Aya Hirayama tüneményes alakításának köszönhetően.

Aya Hirayama és Yang Dong-keun

A mellékfigurák között is találunk emlékezeteseket, különösen ilyen LEE Han-sol, akivel Bae-dal a halálos kimenetelű küzdelmet folytatja. Ez ugyancsak valóságelemekre épülő szál, mert Choi tényleg megölt egy utcai bajkeverőt, aki kést rántott ellene. Felmentették, ahogy az a filmben is látható, és hiteles az a kanossza is, melyet az áldozata családjánál járt, ténylegesen hónapokig szolgálva őket és elnyerve bocsánatukat.

LEE Han-sol

YANG Yun-ho rendező pedig ügyesen eljátszik egy western-sémával is. Bae-dal útját végigkíséri a nagy ellenfél, és nem kétséges, hogy minden egyes lépéssel közelebb jutunk a végső szembenézéshez. Kato, a karate japán földi helytartója nem gonosz, van érzéke ahhoz, hogy felismerje és elismerje a méltó ellenfelet. Viszont megszállott a japán felsőbbrendűség hite által, és ez emiatt közte és Bae-dal között vibráló állandó feszültség az, ami a film alaprezgését adja, egyértelmű üzenetként főként a koreai közönség számára. Bae-dalnak bizonyítani kell, hogy minden lenézettség és semmibe vettség ellenére egyenértékű, sőt jobb, mint az ellenfél. A klasszikus westernsémáknak megfelelően hol fekete, hol fehér ruhákban látjuk megjelenni a szembenállókat. Masaya Kato, aki Kato erőteljes megformálója, a kínosan elegáns figurában is hihetővé tudja tenni a harcművész lelket. Azonban a rendező nem bírt ellenállni a nagy összecsapás során a kísértésnek, és egy pillanatra nyilvánvalóvá tette a western-leszámolásokkal való párhuzamot. A hatás bár mosolygásra ingerel, ám kissé kilóg a film hangulatának egészéből. Viszont szavaknál is többet mond a vereséget szenvedett japán harcost kitakaró, annak kíséretét maga mögé felsorakoztató Bae-dal látványa.

YANG Yun-ho rendező

Oyama tanításának alaptézisei áthatják a filmet, a java részük elhangzik, szerencsére nem didaktikusan, hanem valós szituációkba építve. Azzal mégis kissé adós marad a film, hogy megvilágítsa, mitől is más a kyokushin karate a karate egyéb ágazataitól. Vagyis benne van a filmben, de annak kiolvasása nem evidens, igényli a témában való alapfokú jártasságot.

A film előéletéhez kötődő érdekesség, hogy eredetileg egy másik színész készült a főszerep eljátszására, akinek részvételével meg is tartották a filmet beharangozó sajtótájékoztatót. Azonban JUNG Ji-hoon (Rain) kénytelen volt lemondani a forgatást, viszont a róla készült híradásokban láthatjuk, hogy miként járta végig a szerepre való felkészülés útját, beleértve a japán hegyekben történő téli kiképzést is. Láthatóan ezt az emberpróbáló folyamatot Yang Dong-keun is sikerrel teljesítette. 

Jung Ji-hoon (Rain) felkészülése a szerepre

Bae-dal története a filmben azelőtt ér véget, hogy a valóságban megalapította a saját dojo-ját, éppen ezért a kyokushin karate világhódító útjáról nem esik szó. Még felvillantják a karatemester későbbi életének legendássá nőtt tusakodásait, amelyeket hatalmas bikákkal folytatott. Avatatlan néző azonban kissé bizonytalan maradhat abban, hogy a lezárásban mutatott küzdelem tényleg megtörtént-e. A mesterről készült dokumentumfilm ezért remekül kiegészíti a "Harcos a szélben"-t, és megadja a választ a felmerülő kérdésekre.

A film maradéktalanul teljesítette a küldetését, a koreai nézők hatalmas számban tódultak a megnézésére. A világban is híre ment, hogy a japánnak hitt mester valójában koreai, így a koreai talentumok Pantheonjában újabb hősre tekinthettek büszkeséggel.

Choi Bae-dal pedig többször járt ismét Koreában, ahol már 1967-ben állami elismerésben részesítették. 

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN.

[Filmekről] HONG Ji-young: WILL YOU BE THERE? (2016)

홍지영: 당신, 거기 있어줄래요 (2016)

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Ízig-vérig romantikus történetet fogunk látni, ezúttal az időutazós filmek világába ágyazva. Annak ellenére, hogy egy tragédia körül forognak az események, mégsem kell nagyon megrázó élményre számítani. Várhatóan lesznek, akiknek éppen ezért a film kissé könnyednek fog bizonyulni, mások talán éppen emiatt fogják kedvelni. 

 

A film felvezető jelenetei, amelyek azt hivatottak elmagyarázni, hogy miként jut főhősünk az időutazást lehetővé tévő pirulákhoz, kissé mást ígérnek, mint amit a folytatásban kapunk. A tempós drámaiság megmarad, de szerencsére eltűnik az a miszticizmus, mellyel az öreg kambodzsai ábrázolásában oly komolyan próbálkozik HONG Ji-young rendező, hogy az már szinte az ellentétébe csap át, nehéz is mosolygás nélkül megállni.

A humor finoman átszövi a film egészét, kihasználva a helyzetkomikumok sokaságát. Így remek játékteret nyújt elsősorban a két főszereplő számára, aki valójában egy, hiszen ugyanannak a személynek a fiatalabb és idősebb lénye találkozik egymással, hogy megváltoztassanak egy múltban bekövetkezett, végzetes balesetet. A két színész, KIM Yun-seok és BYUN Yo-han remekül él is a lehetőséggel, miközben a drámaiságuk mit sem veszít az erejéből, és ugyanez jellemzi a legjobb barátot játszó KIM Sang-ho alakítását is. A lány szerepében CHAE Seo-jin bámulatosan bájos és kedves jelenség, egyszerűen romantikus heroine-nak lett teremtve. Idősebb énjét KIM Ho-jung kelti életre).

KIM Yun-seok

BYUN Yo-han

CHAE Seo-jin

KIM Sang-ho

 

Kiemelendő, hogy a film maradéktalan látványt nyújt, HONG Ji-young érzékeny filmes látásmódja rendkívül megragadó. A forgatókönyvet is ő jegyzi, amely Guillaume Musso francia író hasonló című regényének adaptációja. 

HONG Ji-young

A történet bár az idősíkok között ingázva, de mégis lineárisan halad előre. A legnagyobb izgalmat a nézők számára annak végiggondolása rejti, hogy a múlt egyes elemeinek megmásítása milyen hatással lehet a jövőre. Bár fordulatokban nincs hiány, az események gördülékenyen követik egymást, talán túl gördülékenyen is, ezáltal folyamatosan érzékeltetve, hogy nem kell halálra izgulnunk magunkat.

A végső jelenetsor ismét kissé leválik a film egészéről. A megoldás túl triviális, és az az egyetlen célja, hogy gyorsan elnavigáljon a megnyugtató befejezés felé. 

Mindezzel együtt kellemes, szórakoztató élményben lesz része mindenkinek, aki ezt a filmet választja. 

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN.

[Filmekről] Benson LEE: SEOUL SEARCHING (2015)

벤슨 리: 서울 캠프 1986

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

A film problematikája nem ismeretlen a számunkra, hiszen az elmúlt évszázad, vagy akár a közelmúlt történelmi és gazdasági viharainak következtében sokmillió magyar ember vándorolt ki a világ különböző pontjaira. Nagyon hasonló a koreai diaszpórák helyzete a nyugaton letelepedett magyarokéhoz, hiszen nagyjából hétmillióra tehető a Koreán kívül élő, koreai etnikumú emberek száma. Bár túlnyomó többségük a szomszédos Kínában és Japánban található, ez a film az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában és Európában élőkre koncentrál. Pontosabban arra a speciális problémára, hogy az anyaország és a főként másodgenerációs nyugati fiatalság mit tud kezdeni egymással.

Benson Lee rendező
@gettyimages

 

Benson LEE rendező közvetlen tapasztalatokat szerzett e téren, hiszen amerikai koreaiként tizenéves korában részese volt annak a néhány év alatt hamvába holt kísérletnek, amelynek keretében a koreai állam nyári táborokat szervezett az anyaországról vajmi keveset tudó, távolba szakadt fiataloknak, akiknek identitáskereső útja akár önként, akár szülői nyomásra visszavezetett Koreába.

A film a koreai háborút felidéző kezdő képsorai alatt azt is elárulja, hogy a nyári táborok megszűnésének oka leginkább az volt, hogy a nemes célkitűzés ellenére Korea egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal a kulturális, gondolkodási és viselkedési mixtúrával, amelyet a hazalátogató fiatalok már magukénak tudtak.

Bár direkten nincs kimondva, de a történet kibomlásának elején az anyaországbeliek nézőpontjából látjuk az érkező, majd a nyári táborban magukat feltalálni próbáló fiatalokat. A végsőkig sztereotipizált, időnként karikírozottan megjelenített, sematikus figurák láttán menthetetlenül felrémlik előttünk az elképedt és elborzadt koreai arcok látványa, ahogyan a sok csodabogarat szemlélhették. Hiszen minden felsorakozik előttük a 80-as évek nyugati ifjúságának alternatív világából: nagyszájú fickók, kihívó nők, szexuális szabadosság, műfajok szerinti klikkesedés, buli, punk, hip hop, némi agresszivitás, és mindent átitat az alkohol... Tudjuk, hogy a koreai lélek még ma sem vetkőzte le teljesen a sokévszázados remetekirályság következtében kialakult, tartózkodó életérzését, és bár az amerikai katonai jelenléttel együttjáró kulturális hatások akkor már évtizedek óta bombázták az országot, az 1986-os Korea még távolról sem hasonlított az ország mai valóságához. 

Romantikus komédia bomlik ki előttünk, persze koreai módra: a mulatságos és érzelmes összetevőket egyaránt nagy dózisban kapjuk, a nyelvi humor különösen szórakoztató. Egyre jobban belelátunk három kiválasztott fiú és három lány, valamint a táborlakókkal foglalkozó koreai tanár életébe, és nagyon visszafogottan, de rendkívül pontosan kapjuk a legfontosabb koreai problémák bemutatását is (a demilitarizált zónában játszódó jelenet és a vér szerinti anyával való talákozás egyaránt kiválóra sikerült).

 

A film tempós, és annak ellenére, hogy a sok szereplő háttértörténete csak karcolatként tud megjelenni, a rendező kiváló érzékkel adagolja az összes olyan momentumot, amely érzelmileg telibe találja a nézőket. Az egyéni sorsok pedig tettenérhető, de mégsem zavaró módon, szinte tételes pontossággal rajzolják ki a külföldre szakadt emberek életproblémáinak teljes tárházát. A fiatalok sorsán keresztül képet kapunk a szülők generációjáról is, ami azért különösen érdekes, mert az idegen társadalmakba, kultúrákba beilleszkedni próbáló első generáció még esszenciálisan hordozza a koreaiságát, és ezáltal sokszor a saját gyermekeivel is konfliktusba kerül, akik már az új közeg értékei és attitűdjei szerint nőnek fel. A film nagyon érzékenyen ábrázolja a táborozás idején keletkező felismeréseket és megértéseket, melyek a szülő-gyerek kapcsolatokra is visszahatnak.

Természetesen a fiatalok és a tanáraik is lépésről-lépésre vetkőzik le a kezdeti idegenkedést, és nem kevés küzdelem árán, de szót tudnak érteni egymással. Ami pedig a legfontosabb: megszületik a kulturális különbségeken túltekinteni tudó, egymás iránti tisztelet. A film nem mutat be kudarcélményt, ezúttal mindenki gazdagodva távozik: kirajzolódik az anyaországbeliek nemes jelleme, a "dühöngő ifjúság" pedig emberarcot nyer, mi több, tisztelettudóvá változik, és mindezt kölcsönösen felismerik egymásban. Talán lehetne mindezt túlzott idealizálásként a film szemére vetni, hiszen a táborok bizonyára tovább működtek volna, ha minden ezek szerint alakul.

De van egy további mozzanata a filmnek, amelynek következtében ez az idealizálás értelmet nyer. A táborbeli kapcsolatok nemcsak az anyaország és az egyes fiatalok kölcsönösségében épülnek, hanem hálózatosan is, a különböző országokból, így a legkülönbözőbb nemzeti háttérrel rendelkező fiatalok között is. A film még azt is nagyon pontosan megmutatja - hiszen a tinédzserek világában járunk -, hogy a tábor lakóinak első harcai az ifjúsági kultúra törésvonalai mentén alakulnak ki, mert nagyon nem mindegy, hogy valaki éppen melyik szubkulturális trendnek a követője. Itt kell megjegyezni, hogy a buliról bulira haladást kiváló zenei háttér kíséri, többek közt hallhatjuk a Clash és a Spandau Ballet számait is. Tehát a fiatalok nemcsak a koreaiság összekötő élményét tapasztalják meg, hanem az előítéletek lebomlásának következtében egy átfogóbb, talán globálisnak is nevezető humanitás élményét, mindezt az internetet megelőző televíziós hőskorban. A film végére elolvadnak a kezdeti sztereotípiák, a szereplőkről lehámlanak a szubkulturális jelmezek. Egyszerű, tiszta arcú fiatalok indulnak hazafelé, akik között barátságok alakultak és szerelmek szövődtek - a világ szép és érdemes élni benne. (Kérjük is vissza a 80-as évek életérzését...)

A főszereplők között elsősorban nyugati születésű vagy ott nevelkedett koreai van, nem mindenki színész közülük, és érdekesség, hogy néhányukat a YouTube-on keresztül találták meg. Justin Chon a Twilight Sagaból is ismerős lehet, a további szerepeklők közül néhányat említve: Jessika Van, Teo Yoo, Esteban Ahn, Rosalina Lee, Kang Byul, a tanárt pedig Cha In-Pyo játssza.

A film világpremierjét 2015-ben tartották a Sundance Filmfesztiválon, ahol mindhárom vetítését álló ováció követte.

A film angol felirattal megtalálható a Netflix kínálatában.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.

    

[Filmekről] KANG Woo-suk: SILMIDO (2003)

실미도

_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________


Figyelmeztetés: az ismertető spoilereket tartalmaz! 

Nem valami eredeti felismerés, hogy az élet sokszor simán maga alá gyűri az emberi képzelőerőt. Mégis, bizonyára menthetetlenül ez a közhely jut eszükbe azoknak az utazóknak, akik Incheon repülőiről letekintve ráböknek a lakatlan Silmi-szigetre, és akár turistaként oda is utazva megismerik a történetét. Mert a szigeten még mindig fellelhető tereptárgyak egy sokkal vadabb história mementói, mint amit a legendás hollywoodi film, A piszkos tizenkettő alapjául szolgáló regény írója, E. M. Nathanson egykor ki tudott ötleni.

 

A valóban megtörtént eseményekről 1990-ig teljes volt a hírzárlat, és bár a Silmido (Silmi-sziget) című film 2003-ban ráirányította a figyelmet a 684. Egység históriájára, még három évet váratott magára a kormányzati szervek megnyilatkozása, mely már ahhoz a perhez is kapcsolódott, melyet a valós történet résztvevőinek családtagjai indítottak a kormányzat ellen, és végül meg is nyertek, mivel a per a kormányzat jóvátételi kötelezettségével zárult.

684. Egység - az elnevezés beszédes, mivel a különítmény megalakításának dátumára, 1968. áprilisára utal. Észak- és Dél-Korea egyik legfeszültebb időszakában járunk ekkor, hiszen az év januárjában történik a legsúlyosabb incidens: az északiak az elnök meggyilkolásának szándékával betörnek a déliekhez, és bár a támadásuk nem jár sikerrel, az elnöki palota közelében lezajló tűzpárbaj nagyszámú katonai és civil áldozatot követel.

A fogat fogért, szemet szemért elvet követve a déliek erős válaszlépésről döntenek: a légierő égisze alatt létrehozzák a 684. Egységet, melynek fedett küldetése a támadást elrendelő északi elnök, Kim Ir-szen (Kim Il-sung) likvidálása. Ez a feladat viszont nagyjából azonos egy öngyilkos küldetéssel, vagyis a siker minimális esélyéhez megfelelően motivált és átlagon felüli képzettségű szuperkatonák szükségeltetnek.

Photo: movie.naver.com

De vajon kiket motiválhat egy ilyen eszelős feladat? Csakis olyanokat, akiket a rájuk rótt földi pokolból, vagy a ténylegesen gyors pokolba jutást elősegítő halálbüntetés árnyékából menekíthet ki az "önkéntes" jelentkezés, ráadásul megcsillantva nemcsak a kegyelem lehetőségét, hanem a hátralévő élet hősi piedesztálon való leélésének esélyét is. Így találja magát a Silmi-szigeten 31 nehézéletű fickó, akik egytől-egyig a társadalom söpredékének részei, valamint a szintén nagyjából önkéntes jelentkezéssel létrejött katonai kiképző csapat.

Megindul a szuperkatonák létrehozatalának kíméletlen és válogatott kegyetlenségeket felsorakoztató, testet-lelket betörő, megsemmisítő és újjáépítő folyamata. A sárban, hóban, levegőben, vagy akár víz alatt folyó gyakorlatoztatások sokszor már-már képtelen képsorai peregnek előttünk egy őrült sebességű katonai táboros akciófilmmé összeállva, és a menetközbeni áldozatok testén is áttiporva robogunk a csúcspont felé, melyben a kétévnyi fizikai és lelki tréning eredményeként 24 eszelős tekintetű, végsőkig elszánt kommandóst látunk, akik végre rávethetik magukat a kiszemelt célpontra. Egyúttal persze színészi sztárparádé részesei is lehetünk, hiszen az elitkommandó tagjait olyan jelentős színészi erők formálják meg, mint (a teljesség igénye nélkül) Sol Kyung-gu, Jung Jae-young, Kang Sin-Il, Kang Sung-jin, Lim Won-hee vagy Uhm Tae-woong.

Sol Kyung-gu

Ám ekkor történik valami teljesen elképzelhetetlenül abszurd dolog - megérkezik az akció lefújásának parancsa. Mivel időközben a két ország közötti jeges viszonyok olvadásnak indultak, a keményvonalas politikai elképzelések pedig felpuhultak, így a vérszomjasabb elit tagjai is már puhányabbakra cserélődtek - a kétévnyi tortúrán átesett különítmény vezetője azzal szembesül, hogy az egész titkos küldetés hirtelen diszkomfortossá vált az éppen regnáló politikai vezérkar számára.

Filmünk váltója itt átkapcsol az akciódrámáról egy lélektani drámához közelítő vágányra. Persze továbbra sem kell attól tartani, hogy a meghatódástól fogjuk telesírni a zsebkendőnket, hanem végigjárjuk az egység tagjaival az alapvető kérdésig vezető felismerések stációit. A kérdés pedig ez: mivel úgy kerültünk útjába a hatalomnak, hogy a létezésünkre sem derülhet fény, van-e a esély a menekülésre?

A szöuli parancs morális dilemmába taszítja a szigeten élő katonai vezetőket is. A film felvillantja azt a kimondatlan és képtelen sorsközösséget is, mely a kiképzési tortúra során kovácsolódott elöljárók és alávetettek között, valamiféle egymás iránti respekt-érzést kikínlódva, melyben néha már-már emberi arcot nyertek a "társadalom szemetének" tekintett elemek is, és viszont, a kiképző katonák is, akik az elkövetett kegyetlenségek ellenére is akarva-akaratlanul osztoztak az embertelen életkörülményekben.
 

 

 Ahn Sung-ki (Photo: HanCinema)

A különleges küldetés irányítóját, aki szinte végig karizmatikus katonai vezetőként uralja a szigeten a terepet, Ahn Sung-ki formálja meg. Alakítása azonban éppen akkor lesz a legnagyobb hatású, mikor a karakterét elhagyja az erő, és morális megfontolásokból nem tud megbirkózni a rárótt feladattal, így másokra hárítja azt. 

A valós események záró szakasza nem állította könnyű feladat elé a film készítőit. Néhány túlélője volt ugyan mind a katonák, mind a kiképzettek körének, akiktől talán hallani lehetett a szigetről való kitörés valós indítékairól, de mégis, mintha erről kevés megbízható információ állna rendelkezésre a valóságban. A filmben választott heroizáló befejezést messzemenően alátámasztja az a tény, hogy a politikai játszmák urai gátlástalanul packáztak emberek életével-halálával. Nincs olyan emberi lény, aki ne a legrettenetesebb büntetésként élné meg, ha a létezésének nyomait is ki akarnák törölni az élet könyvéből. Az iszonyú felismerés birtokában immár hősökként áldozattá váló szuperharcosaink is ez ellen indulnak utolsó és elszánt küzdelembe, és teszik meg azt a lépést, ami számukra végsőként megadatott.

A történeti hűséghez tartozik, hogy a négy túlélő lázadót halálra ítélték és 1972-ben kivégezték. 

Kang Woo-suk rendező

A Silmido-ban Kang Woo-suk rendező keze alatt az egység tagjai nem olvadnak össze arctalan masszává. Meglehetősen sok karakter kap egyéni arculatot, és a csoportokon belüli vagy a köztük zajló emberi játszmák is eléggé árnyaltan segítik a nézőket a történetbe való bevonódásba. Annak ellenére, hogy a film véletlenül sem kanyarodik dokumentarista irányba, a befejezése pedig nem tud túllépni a hősfilmek kliséinek kísértésén, mégis a maga teljességében erőteljes kiáltvánnyá nemesedik a mindenkori hatalmak agyrémeinek valóra váltása ellenében. A Silmido nemcsak felidézi a hasonló témájú legjobb műfaji előképeket (mint például A szakaszt), de derekasan állja is a sarat a velük való versenyben.    

Dél-Koreában ez lett az első olyan film, melynek megtekintéséért több mint 10 millió néző zarándokolt el a filmszínházakba.

 

 Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN.