오직 그대만
Song Il-gon rendező is azok közé tartozik, akik jó ideje (ő 2012 óta) nem
jelentkeztek újabb filmmel, pedig a 90-es évek vége felé több díjnyertes
rövidfilmmel indult a pályafutása, egyiket még a Cannes-i Filmfesztivál is
díjazta. Játékfilmjeit áttekintve látható, hogy vonzotta a thriller és a
kapcsolati dráma is, hét filmje közül két utóbbi azonban dokumentumfilm.
Utolsó játékfilmje, az Always (Mindig) című dráma 2011-ben készült, koreai címének
fordítása: Csak te. Ahogyan filmjei többségénél, ezúttal is maga írta a
forgatókönyvet, bár most volt egy társa is ebben, Roh Hong-jin. A történettel
egy klasszikust idéztek meg, Chaplin 1931-ben bemutatott Városi fények (City
Lights) című filmjét. Ez a híres történet egy vak virágáruslányról szól,
akibe belebotlik a Csavargó, megszereti, és természetesen segíteni szeretne
rajta. A lány azonban félreérti a kilétét, mert a Csavargót egy mulatozó
gazdag fickó is (ki)használja, éjjel barátjaként elhalmozza minden jóval, ám
nappal fel sem ismeri és kidobatja, viszont a lány őt is jómódúnak hiszi. A
csavargó ahhoz, hogy előteremtse a lány szemműtétjéhez szükséges pénzt, egy
pénzdíjas bokszmérkőzésre vállalkozik. Bár nehezen, de megnyeri, azonban utána
bajba kerül, melyet börtönbüntetés követ. A szabadulása után ismét
nincstelenként megy el titkon meglesni a lányt, aki immár látóként egy
virágboltot vezet. A találkozásuk természetesen bekövetkezik, a lány ebben az
állapotában is felismeri, és minden jó véget ér. Chaplin filmjének
érdekessége, hogy már hangosfilmként készült, de a zenén kívül szövegek mégsem
társulnak a képekhez.
Song Il-gon egy vérbeli koreai drámává adaptálja ennek a történetnek a fő
elemeit, nem takarékoskodva a melodrámai kellékek hozzáadásával, a vígjátéki
elemeket viszont teljesen elhagyva. Elsősorban a két főhőst terheli meg
végtelenül nehéz előélettel, majd egy váratlan fordulattal karmikussá teszi a
találkozásukat. Akik jártasak a koreai melodrámák világában, azok számára a
cselekmény fordulatai nagyjából előre láthatóak lesznek, de ez nem zavaró,
mert sikerült egy teljesen korszerű szövétnekbe helyezni őket. A főhősöket
nagyon is reálisnak érezzük, akik a maguk módján küzdenek a sorsukkal, bár ezt
más-más módon teszik. Jeonghwa (Han Hyo-joo), a lány úgy gondolja, hogy az ő
hibája okozta a szülei halálát az autóbalesetben, és a látásának elvesztése a
büntetése ezért. Mégis talpraesett, magáról gondoskodni képes fiatal nő,
akinek sokféle egyéb képessége van a világ dolgainak érzékelésére. Kedves,
csintalankodó életvidámságával teljesen elüt Cheolmintól (So Ji-sub), aki él,
vagyis inkább csak létezik, mert életben lenni számára penitencia az
elkövetett dolgaiért. Az árvaságban felnőtt, bokszolói képességeit egykor az
alvilág szolgálatába állító, börtönviselt férfi magánakvaló, zárkózott,
egyetlen kapcsolata az egyik áldozatához fűzi. A lány azonban nem azt látja,
aminek a férfi gondolja és láttatja magát, hanem éppen a finom érzékelésén át
a valódi lényét. Lassan indul az összecsiszolódásuk, ami nem is nélkülözi a
zökkenőket, de mégis rájuk köszönt a boldogság. Song Il-gon nagyszerű
megoldása, ahogy a lakásuk renoválásával fizikailag is érzékelteti az életüket
addig borító sötétség száműzését. A lány kivirágzik, a fiú pedig életre kel,
mivel végre van miért élnie.
A krízis azonban
megállíthatatlanul közeleg, és Cheolmin úgy érzi, a végzet sújtott le rá
teljes erejével, amikor megtudja a lány balesetének okát. Mivel Jeonghwa
látása csak záros határidőig menthető meg, nem marad más lehetőség a számára,
mint ismét a tilosban járva megszerezni a műtéthez a pénzt, amit meg is tesz.
Az alvilág azonban kijátssza őt, aminek következtében eltűnik a lány életéből,
ahová fizikailag is képtelen, és talán mersze sem lenne visszatérni. Egészen
extrém módon találkoznak újra, ám a lány sosem látta őt, és az adott
körülmények között nem is ismeri fel. Ez a jelenet mesteri módon lett megírva,
mert megrázó és felemelő módon keveredik benne a jószándék és a szégyen, a
sejtés és a bizonyosság, a kín és a vigasz. Visszanyúlva Chaplin történetéhez,
a fiú hiába menekül, a lány már látja őt a szemével és a szívével is, ezért
megtalálja - és azt hiszem, a rendező itt a filmet egy szentimentalizmust
elkerülő megoldással szerette volna lezárni, ám a választott megoldás rém
esetlenre sikerült. Az azonban szép, hogy egy olcsó happy end helyébe a
megváltás lépett.
Song Il-gon emlékezetes filmet alkotott, amelyben
a jó ritmus mellett kiemelendő a képek, jelenetek ízlésessége, érzékenysége és
kifejezőereje, legyen szó akár bensőségességről, vagy a bokszaréna ádáz
küzdelmének brutális naturalizmusáról. A meccs alatt remekül játszik az
élveteg fogadók képeinek és a hangosan drukkoló közönség zajos képeinek,
valamint a ketrecben folyó harc néma koncentráltságának váltogatásával. Akik
azonban valódi drámává teszik ezt a filmet, az a két főhőst játszó színész.
Nekik köszönhető, hogy a klisék ellenére sem melodrámát, hanem az emberi
kapcsolatok kimeríthetetlen lehetőségei közül látunk egy talán különös, de
mégis megindító, önmagunkkal való szembenézésre, és a lelki társunkért való
harcba szállásra is késztető történetet. Han Hyo-joo és So Ji-sub uralja a
játékidőt, de a mellékszerepekben is kiváló alakításokkal találkozunk, közülük
is kiemelkedik Oh Gwang-roké.
|
| Song Il-gon rendező |
