[Tévédrámákról] DEVILISH JOY (2018)

마성의 기쁨
MBN, Dramax / 2018 / 16 rész
Alternatív címek: Devilish Happiness, Devilish Charm
Műfaj: dráma / romantikus komédia
Írta: Choi Ji-yeon
Rendezte: Kim Ga-ram
Adatok bővebben: Wikipedia / HanCinema

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

A Devilish Joy (aminek jelentése leginkább Ördögi öröm) koreai címe a két főszereplő nevének jelentéséből tevődik össze. A 마성의 기쁨 cím azonban kettős jelentésű, érthető Ma-seong Gi-bbeumjaként és ördögi örömként is. Az ötletes cím egy olyan sorozatot takar, melynek kiváló alapötletéből ugyan egy gyönyörű és érzelmes dráma született, mégis sajnálom kissé, hogy alapvetően csak romantikusra hangolt történetet írtak. Azonban mielőtt részletezném, hogy miért gondolom ezt, meg kell erősítenem, hogy ezzel együtt egy nagyon szerethető drámáról van szó, mert tele van szépségekkel, és a két főhős nemcsak külön-külön nagyszerű és izgalmas karakter, hanem erős a köztük lévő kémia is, az őket játszó színészek lélektanilag mélyen megformált alakításainak köszönhetően. 

Valójában az első epizód első felének bájos története és az utolsó rész második felének poénos befejezése meríti ki teljesen a romkom fogalmát, a kettő között pedig egy erőteljes drámában sajátos váltakozását látjuk a két főhős szenvedésének és a többi szereplő hangulatot oldani igyekvő komédiázásának.

Gong Ma-seong (Choi Jin-hyuk) egy jóképű, fiatal kutatóorvos, nem mellesleg egy chaebol örököse. A kínai Hainanban járva összetalálkozik az ottani forgatásáról megszökő, bájos koreai színésznővel, Joo Gi-bbeummel (Song Ha-yoon), akivel az együtt töltött nap során egymásba szeretnek. Az esti találkozásuk viszont meghiúsul, mert a színésznőt az ügynöke és az egyik férfi színésztársa bedrogozzák, majd egy szállodába hurcolják, a nyomukban járó Ma-seongot pedig elüti egy autó.

Ráadásul Gi-bbeum mellett holtan találják a színészt, aki drogtúladagolás áldozata lett, a közönség mégis kiátkozza a perbe fogott, de felmentett színésznőt. Gi-bbeumnek szakítani kell a pályájával, és ezután csak alantas munkákat tud elvállalni. Három év múlva botlanak egymásba megint Ma-seonggal, aki fel sem ismeri a lányt. Gi-bbeum nem tudja, hogy a férfi a fejsérülése következtében egy "Hamupipőke-amnézia" nevű tünetegyüttesben szenved, ami azt jelenti, hogy minden éjszaka elveszíti az előző napi emlékeit. Hogy élni tudjon, egy szigorú rendet dolgozott ki magának: lefekvés előtt naplóba rögzíti a nap történéseit, melyeket reggel újraolvasva pótolja memóriájának hiányait. 

A lány nagysokára pártfogókra talál, akik segítik, hogy visszatérhessen a szakmájába. Azonban ezt a korábbi ügynöke (Jung Soo-kyo) mindenáron meg akarja akadályozni, aki bosszúhadjáratot folytat ellene. A történet egyik vonulata ennek a küzdelemnek a bemutatása, melyben feltűnik a rivális kolléga (Lee Ju-yeon), a támogató barátnő (Lee Soo-ji), az új ügynökség csetlő-botló munkatársai (Jung Jae-sung), akik túlnyomóan mind vicces helyzetekben látható, erősen komikus figurák. Közülük kerül ki a magát Hallyu-sztárnak álmodó Seong Ki-joon (Lee Ho-won), aki Ma-seong folyton nyafogó unokaöccse, és nem túl komolyan vehető szerelmi vetélytársa is. 

Természetesen az egykori szerelmesek útjai folytonosan kereszteződnek, és sok-sok kaland megélése közben lassan oldódik Gi-bbeum sértettsége és haragja, miközben Ma-seongnak egyre több emlékbevillanása lesz, melyek nemcsak a lányhoz vezetik vissza, hanem sötét gyanúkat is ébresztenek benne a velük történtek kapcsán.

És éppen ezek mentén kap gellert a romantikusra színezett történet. Mert nagy igyekezetében olyan szívszorító körülmények közé vezeti Ma-seong életét, hogy hiába törekszik rá, nem tudja a romkom könnyedebb világában tartani a nézők érzéseit. Egyrészt azért, mert a történet maga elég lassacskán csordogál, így bőven van időnk arra, hogy közben belegondoljunk, milyen is lenne, ha mi lennénk Ma-seong helyében. És állítom, hogy többségünket elfogja a jeges rémület. Hiszen nem elég, hogy a férfi soha nem lehet biztos abban, hogy nem feledkezik-e meg valami aktuálisan nagyon fontos dologról, egyáltalán nincs múltja. A memóriája által feldobott képekről soha nem tudja, hogy azok valóságot tartalmaznak-e, vagy álmok víziói. A betegsége pedig még ennél is súlyosabb, mert az orvosi prognózis szerint az a demencia gyors leépülési folyamatán át a halál felé vezet. 

 

Ráadásul az emberi nyomorok gyártásában olimpikon koreai drámakészítők nem állnak meg ennyinél. Ma-seong kisgyerekként egyedül élte túl szülei autóbalesetét, amely után a nagynénje gondoskodott róla. Egy ideig fogalma sincs arról, hogy az általa öröklendő vagyonra hajtó rokonság (Jeon Soo-kyung) a chaebol vezetőségével összefogva az életére tör, és a kezelőorvosa (Kim Min-sang) is összejátszik velük. Még az egyedül élő férfi mellé segítőként rendelt titkár (Jang In-sub) is kettős ügynök. A helyzete miatt teljesen kiszolgáltatott, szenvedő ember gyanútlansága egyszerűen nem humorforrás, sokkal inkább az együttérzésünk, sajnálatunk és féltésünk kiváltását generálja. Bár nagyon közel kerülünk egy thriller kibomlásához, azt megakadályozzák a közben folytonosan megjelenő romantikus jelenetklisék azokkal a megoldásokkal egyetemben, amelyek rettenetesen idegesítőek tudnak lenni. A történet időnként azért toporog egyhelyben, mert a szereplők számára az egymás megkímélésének szándékából fakadó, fogyatékos kommunikációs készségeket írták elő ezúttal is. Ezért, ha beszélni kellene, akkor csak dadognak, de nem bökik ki a lényeget. Amikor szükség lenne rá, akkor nem látják meg a másik kínlódását, csak idülten mosolyogva belemerülnek a saját boldogságukba, és nem érzékelik, hogy a másik sír a vállukon - és hosszasan sorolni lehetne ezeket a képtelenül bosszantó, időhúzó megoldásokat, hozzátéve az érzelmes jelenetek sokszoros ismételgetését.

Ráadásul botor módon cselekvésképtelenek is. Még a veszély felismerése sem váltja ki az elemi védekezési ösztönüket, vagy a másik valódi megvédésére irányuló törekvésüket. Nem jelentenek fel senkit, nem menekülnek másik kórházba a bizalmat eljátszott orvos elől, csak enervált önfeladással várják, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Mégis ezeknek köszönhető, hogy a dráma az utolsó utáni pillanatig feszíti a húrt, lebegtetve a tragédia vagy a happy end lehetőségét, a végsőkig kijátszva az összes melodramatikus kártyát. 

A főszereplő Choi Jin-hyuk miatt azonban mindvégig kíváncsian várjuk, hogy mi történik ezzel a szerencsétlen sorsú fiatalemberrel. Choinek nem okoz nehézséget, hogy akár kedvesen humoros sármőr legyen, akár intelligens, felelősségteljesen gondolkodó felnőtt férfi. De még e dráma által megkívánt, könnyített változatban is mélyen tudja éreztetni Ma-seong rémültségét és kétségbeesettségét, szorongó magányát, valamint testi gyötrelmeit.

Song Ha-yoon nagyon érzékeny és szép partnere Choi Jin-hyuknak, az egyik legkedvesebb női karakter, akivel az eddig látott drámákban találkoztam. Kár, hogy a boldogtalan kódorgás helyett nem kap nagyobb lehetőséget arra, hogy segíthesse a férfit, pedig bírná erővel.

A két főszereplőn túl a dráma egy különleges karakterrel is megajándékoz bennünket: a lány édesapjának szerepében biztosan emlékezni fogunk Oh Kwang-rok alakítására az alkoholista, költői vénájú, szikár emberre. Gi-bbeum családjának minden tagja emlékezetes, és elevenen lüktető életük megnyerő ellenpontja Ma-seong életének fegyelmezett világának.
 

Ami teljesen egyedivé teszi ennek a drámának a hangulatát, az a rendkívül szép, költői ihletettségű elemek egész sora, melyekkel a dráma dolgozik: a virág-szimbolikák, az emlék-rajzok, de ezek között kell megemlítenem a demenciás betegeknek tervezett falu mélységesen humánus elgondolását is.

Ezért tudom azt mondani, hogy minden felrótt "hibájával" együtt a Devilish Joy az egyik kedvenc drámám. Méltó társa az Uncontrollably Fondnak, csak nem annyira sötét árnyalatú, valami különös ragyogás vonja be minden fájó elemét.

Összegezve: bár a Devilish Joy a megvalósult formájában is mély nyomot hagyni képes dráma, ha rajtam múlna, mégis hozzálátnék az adaptálásához és újraforgatásához, méghozzá egy pszichothrillerként újjáélesztve. Minden adott benne egy megrázó, lelket borzoló, gonoszok üzelmeinek nyomába eredő, izgalmas alkotáshoz. És a főszerepben mindenképpen megtartanám a nagyszerű Choi Jin-hyukot.