[Filmekről] Nam Dae-joong: THE LAST RIDE (2016)

남대중: 위대한 소원

Nam Dae-joong két filmjének (The Last Ride, 2016, The First Ride, 2025) megnézése után hirtelen túl sok kiérleletlen gondolat kering bennem. Egyrészt arról, hogy bár tudjuk, a koreaiak a fájdalmak zsigeri átélésének is olimpikonjai lehetnének, mégis tudnak mindenről olyan könnyített formában is beszélni, melyben a kín viselhető szomorúsággá szelídül. Másrészt arról, hogy a magyar lelkem (talán szinkronban az európaival), valahogy úgy szocializálódott kulturális értelemben is, hogy a tragédia legyen tragédia, arról csak komolyan illik beszélni, mert ha nem kellő súlyossággal közelítünk hozzá, akkor éppen a lényegi erejét veszíti el. Erre itt vannak a koreaiak, akik immár sokadjára úgy facsarják meg a bensőnket, hogy a legmélyebb együttérzésünk pillanataiban kénytelenek vagyunk néha felröhögni. Természetesen mi is tudjuk, hogy a tragédia és a komédia is olyan, mint a yin és a yang, elválaszthatatlanok, és mindegyik hordoz magában a másikból is egy keveset. Mifelénk mégis ritkán sikerül azt az elegyet előállítani, amit ebben a két filmben ismét mesteri módon megtapasztalhatunk.

A film eredeti címe "A nagy kívánság", ebből lett angol címként "The Last Ride", annak minden jelentésárnyalatával együtt: utolsó út, utolsó utazás, utolsó küldetés. Érdekes módon, ha a ride-ot menetként fordítjuk magyarra, akkor a cím még látensen utal ennek "Az utolsó menet"-nek a valódi tartalmára is - még a főcím megjelenése előtt szembesülünk egy explicit jelenettel: a kórházi ágyon fekvő fiatalember némi fantáziálás után ejakulál. 

Nam Dae-joong író-rendező

A történet kovásza a barátság, ahogyan az lesz majd a másik, jóval későbbi filmben is. Itt három fiatalembert köt össze "a születésüktől fogva" ez a kötelék, ami úgy tűnik, már nem sokáig tudja elég erősen összetartani "a három muskétást". A kórházi látogatásra menő Gap-deok (Ahn Jae-hong) és Nam-joon (Kim Dong-young) elejtett megjegyzéseiből világos, hogy a fiatalemberek szintén a nemi érésnek abban a szakaszában vannak, amikor az ébredő testi vágyak már jelentősen lefoglalják őket. Azonban ahhoz még nem elég felnőttek, hogy szembe tudjanak nézni az élet rideg valóságával, ami éppen készül elvenni tőlük barátjukat, Go-hwant (Ryu Deok-hwan), aki a gyógyíthatatlan Lou Gehrig-betegségben (ALS) szenved, és közeledik a vég felé. A fiúk csetlenek-botlanak a hétköznapi életükben, sokszor idétleneknek is tűnnek, míg végül felfogják a felfoghatatlant. A mozgásképtelen Go-hwant a szülők kétségbeesett szeretete övezi a barátaié mellett. Lassan mindenki azt kezdi firtatni, hogy mi a beteg fiú vágya, amit teljesíteni tudnának. Szegény Go-hwan kínlódik a kimondhatatlan, teljesíthetetlen vágyával, amit jobbnak lát titkolni. Ezért mindenki igyekszik megtalálni a legjobb megoldást arra, hogy még a való élet élményében megmeríthesse a távozni készülőt. Ezek az akciók a szeretet és az "ajándékozók" erőfeszítései mellett tele vannak harsány nevetésre ingerlő katasztrófákkal, kész csoda, hogy betegünk egyáltalán túléli azokat. A megpróbáltatások következménye, hogy Go-hwan végre kiböki a haverjainak, hogy mit is kíván igazából: nem halhat meg gyerekállapotba rögzülve, valódi testi aktusra vágyik, hogy legalább egyszer megélhesse a férfiasságát.

Ily módon a barátokra hárul annak a feladata, hogy megtalálják a nőt, aki be tudja teljesíteni ezt a vágyat. Megkezdődik a két fiú kálváriája, hiszen ők maguk is még kiskorúnak számítanak, tehát az elérhető kapcsolataik limitáltak e téren. Mély merítést kapunk abból, hogy ki hogyan viszonyul a kérésükhöz, hozzájuk, és a barátjuk betegségéhez. Azonban makacsul túllépnek minden határt, míg végül szolidáris segítőkre találnak a felnőtt társadalom férfitagjai részéről. Valódi kalandfilmes megpróbáltatásokon át jutnak célba, és ebben a folyamatban szintén nem nélkülözzük sem a humort, sem a szenvedést.

Bár egyáltalán nem tolja az arcunkba, a film szembesít azzal a szülői problémával, hogy vajon mennyire értjük a saját gyermekünket? Őt látjuk-e valójában, vagy azt, amit "örök gyermekünkként" látni akarunk benne, ahogy azt az anyánál (Jeon Mi-sun) tapasztaljuk? Ez a kiélezett élethelyzet az apát (Jeon No-min) veszi rá olyan döntésre, ami a komikusságában is tartalmazza a bevett viszonyokon való felülemelkedés kényszerét, mivel ő az, aki férfiként végre felfogja, hogy miként lehet szolgálatára a fiának. Go-hwan mellett a barátai is részesei a felnövekvés, felnőtté válás folyamatának, amelyben megértik, hogy a távozás is az élet része, és addig kell tenniük valamit, amíg az elszáradt bonsaion még ott lebeg az utolsó zöld levél. 

Torokszorítóan szépek az üres kórteremben forgatott képsorok. Nam Dae-joong író-rendező pedig eléri, hogy nézőként sírva nevessünk, fájdalommal, mégis békével a szívünkben. Aki távozni kényszerült, méltósággal tehette, akik pedig itt maradtak, azok tovább futják életük maratonját.