안권태: 우리형
Ismét egy film, amely hamisítatlanul koreai. Ez se nem pozitív, se nem
negatív töltetű kijelentés, pusztán azt kívánja jelezni, hogy az erősség és
a gyengeség mérlegelése a film nézése közben csodálatos módon érdektelenné
válik, mint oly sok más koreai film esetében is. A történet, vagy még inkább
a megvalósítás módja megragadja a nézőt, és érzelmileg viszi magával a film
végéig, akkor is, ha közben pontosan érzékeljük a hiányosságokat vagy
félmegoldásokat.
A történet klasszikus melodrámai felállás, de a főszereplők háromszögét most
egy csonka család tagjai alkotják: a gyermekeit egyedül nevelő anya és két
fia. Az egész film tulajdonképpen egy flashback, a nyitó jelenetből bomlik
ki a visszatekintés. A múltbeli eseményeket és a végső következtetéseket is
a kisebbik fiú nézőpontjából éljük át. A családfő az első gyermek születése
után lelép, mert nem tudja elviselni, hogy ajakhasadékkal született fia
"fogyatékos". Az anya ekkor már várandós a második gyermekkel, akinek
megszületése után örökös harcot vív a kis család fenntartásáért, a nagyobbik
fiúra váró műtétek árának előteremtéséért.
A konfliktus mégsem az anyagi nehézségek miatt érlelődik, hanem azért, mert
a két fiúnak egyenlőtlenül osztott anyai szeretet kényszerpályára tereli a
gyermekeket. A nagyobbik a család érte hozott folytonos áldozatainak súlya
alatt nyög. Ő a gyenge, akinek csak a folytonos jól teljesítés és
példaértékű viselkedés jelenthet előrelépési lehetőséget. Az anya minden
figyelmét rá fordítja, és eközben érthetetlen vaksággal szemléli a kisebbik
fiú vergődését, aki a hiányait és a frusztrációit egyre erősödő
aggresszivitásban éli ki, tulajdonképpen uralkodik a bátyján is, akit
sorozatosan megalázva vesz revansot a saját kitaszítottságáért. A film
valójában az ő fejlődéstörténete, amelyben számos mélypont megélése és egy
végső katasztrófa hozza meg a változást.
|
||||
| Shin Ha-kyun |
|
| Won Bin |
A karakterek kezdetben eléggé klisészerűek, de időnként szép és igaz
pillanatokkal gazdagodik az arculatuk. Ugyanakkor a történet
meglehetősen kiszámíthatóan halad a végkifejlet felé. A film lezárása
az alkotás leggyengébb pontja, nem túl ízlésesen, viszont hosszasan
rágja szájba a tanulságot, miközben direkten hajt az arra hajlamos
nézők könnycsapjainak megnyitására.
A végétől eltekintve a film mégis nagyon nézhető, valódi érzelmeket is
megérintő alkotás. Különösen nagy szerepe van ebben a testvérpárost alakító
két színész játékának. A kisebbik fiút Won Bin kelti életre, aki most a
verekedős, nagyszájú, gátlástalan testvér bőrében sokszor harsány
eszközökkel kissé túljátssza a figurát, de érdekes, hogy éppen ezzel éri el
azt, hogy végig érezzük a valódi, szeretetéhes lényének jelenvalóságát. Az
ellenállása pillanataiban lenyűgöző, elszánt tekintete és a belőle sugárzó
konok elszántság emlékezetes marad. A másik póluson az idősebb fiút Shin
Ha-kyun alakítja (akit ezt megelőzően a Sympathy for Mr. Vengeance zöld hajú
hőseként láthattunk) éppen az ellenkező színészi eszköztárral. Finom
gesztusai, rejtegetett érzései bár nyilvánvalóak, de rezdülésekből
olvashatóak ki. Lázadása viszont elszánt, és bár fizikailag megőrzi a
karakter gyengeségét, mégis nagyon nagy belső erőt mutat fel. Az anya
szerepében Kim Hae-sook is ki tud lépni a szűkre szabott keretből, és
különösen a vidámsága perceiben látjuk meg az igazi arcát.
|
| Ahn Gwon-tae rendező |
A film erénye a kemény környezetrajz, kendőzetlenül mutatja meg az iskolai galerik belső hierarchiáit és a bűnbandák felnőtt világban való jelenlétét is. A mellékszereplők között is találunk kiváló alakításokat, különösen ilyen Jo Jin-woong, az értelmi fogyatékos Du-sik szerepében.
A film Ahn Gwon-tae rendező első filmje, és mindent összevetve szerethető, reményteljes alkotás.
