[Tévédrámákról] YONDER (2022)

욘더
TVING, Paramount+, 2022, 6 rész (30'/ep.)
Műfaj: science fiction
Eredeti mű: Kim Jang-hwan - Goodbye, Yonder
Írta: Kim Jeong-hoon, Oh Seung-hyeon
Rendezte: Lee Joon-ik
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

Lee Joon-ik filmrendező számos veretes alkotással írta be magát a koreai filmtörténetbe (The King and The Clown; Sunny; The Throne; Dongju, The Portrait of A Poet; The Book of Fish), és sok év után először adta fejét televíziós sorozat rendezésére. 

Tette mindezt azért, hogy rangos rendezőként megnyissa a CJEM és a Paramount Global új együttműködésének égisze alatt készülő koreai drámák sorát, melyek a TVING helyi sugárzása mellett a Paramount+ hálózatának köszönhetően kilépnek a nemzetközi színtérre is. 

A nyitó mű a Yonder lett, amely egy rövid, mindössze félórás időtartamú epizódokból álló hatrészes sorozat. Alapjául Kim Jang-hwan Goodbye, Yonder című regénye szolgált, melyért az író 2010-ben elnyerte a Korea New Wave Literature Awardot. 

A yonder szó jelentése "amott" vagy "ottan", tehát mindenképpen egy másik helyre utal. Hogy mi ez a másik hely, ahhoz a közeljövőbe kell utaznunk, lévén a dráma egy tudományos-fantasztikus mű. Tehát 2035-ben járva megtudjuk, hogy engedélyezték az eutanáziát, és ennek elvégzéséhez kiépült az állami szolgáltató-felügyelő hálózat is. Közben pedig futótűzként terjed egy reklám, melyben arra kínálnak lehetőséget, hogy az emberek visszavegyék a vallás kezéből, és a tudomány segítségével saját maguk megtervezhessék a "gyönyörű" halálukat.

A történet középpontjában egy fiatal pár áll, akik számára mindkét kérdés húsbavágó fontosságú. A fiatal feleség, Yi-hoo (Han Ji-min) gyógyíthatatlan beteg, ezért döntött az eutanázia mellett. Ugyanakkor retteg attól, hogy ha a férje, Jae-hyeon (Shin Ha-kyun) elfeledkezik a közös emlékeikről, akkor ő is végképp megszűnik létezni. Ezért a férje tudta nélkül szerződést köt egy céggel, amely mindazon emlékek megmentését ígéri, melyekre a nő emlékezni kíván. A dráma végtelen szeretettel, az elfogadás és belenyugvás csendességével és békességével kíséri végig a pár együtt töltött utolsó perceit. Ahhoz olyan nagy színész kell, mint Shin Ha-kyun, hogy így is éreztesse a szótlan fájdalmat. 

A férj újságíró, és a szerkesztőséget izgatják a különös reklámok. Ám Jae-hyeon érdeklődése csak akkor ébred fel, amikor ismétlődően különös videóhívást kap az elhunyt feleségétől. Mindenki deepfake-re gyanakszik, de a hívások nem egészen felelnek meg ennek. A küldő cégről viszont alig találni információkat, ezért Jae-hyeon úgy dönt, hogy személyesen jár utána, miről van szó.  

Segítségére van ebben néhány munkatársa, elsősorban Pro Park (Bae Yoo-ram), aki az Internet bugyraiból bányássza elő a nehezen fellelhető információkat. Rövidesen kiderül, hogy a hirdetésekben szereplő Dr. K (Jung Jin-young) nem létező személy, csak virtuális mása egy korábban elhunyt agykutatónak. A férj birtokában van egy Seiren nevű nő (Lee Jung-eun) névjegye, aki korábban a feleségének hozta el a szerződést, akkor kapta tőle. Ezen a nyomon elindulva Jae-hyeon felkeresi a titokzatos céget, ahol találkozik a nővel. Amit ott lát, az minden képzeletét felülmúlja, és egyúttal kiváltja a berzenkedését is. 

Egy egészen különleges virtuális valóságban találja a feleségét, amelybe ő maga is be tud lépni, sőt még beszélgetni is tudnak egymással. Ez a találkozás sokkolja. A gyász miatt érzelmileg nagyon sérülékeny állapotban van, a tudata viszont tiszta, látja, hogy visszaélés történik az emberek érzelmi kiszolgáltatottságával. Azonban rá kell jönnie, hogy amit addig megismert, az csak a felszín, mögötte rejtőzik a vállalkozás valódi célja, a Yonder. A "személyes mennyország", az örök boldogság ígérete egyre többeket ragad magával, és a csatlakozók számának arányával egyenesen nő a Yonder komplexitása. A felesége is ide hívja, ahová viszont csak úgy tudna eljutni, ha lemondana az életéről. A magány érzelmi vákuuma helyett vonzóbbnak tűnik a szeretett lénnyel való együttélés lehetősége, ezért megadja magát az érzéseinek. 

Hogy mit talál a Yonderben, az a dráma válasza az addig felvetődött számtalan kérdésre. A vallás, vagy inkább a hit és a tudomány viszonyára, a tudósok felelősségére. Az emberi vágyak és a teljesülésük viszonyára. Az idő, az emberi élet és a halál viszonyára. Az emlékezés mibenlétére és az emlékek valódi értékeire. Az örökkévalóság és az elmúlás viszonyára. A boldogság valódi tartalmára. Mindezek mérlegelése meghúzódik Yi-hoo és Jae-hyeon közösen meghozott, végső döntésében.

A Yonder remek gondolati játék, igen stílusos megvalósításban. A terek, az eszközök pontosan éreztetik, hogy a közeljövőben járunk, de nem uralják a látnivalókat. Sokkal inkább kifejezik a magánszféra bensőségességét vagy a természetbe ágyazott emberi élettereket, éppen ezért sokkolóbb, amikor a technika szövétneke felfeslik bennük.

Külön ki kell emelnem a szemet gyönyörködtető főcímet, mely tökéletes vizuális kifejezése a Yonder által megkettőződő világnak. A dráma zenéjének líraisága pedig hűen visszaadja a szereplők érzelmi állapotait, hozzájárulva ahhoz a meditativ hangulathoz, mely átjárja a drámát.

A történetnek nincs sok szereplője, de mindegyikük fontos mozzanatokkal járul hozzá, hogy megértsük a Yonder ígéretének emberekre gyakorolt vonzerejét, és a beteljesülésben megszülető felismeréseket. 

[Tévédrámákról] LIGHT SHOP (2024)

조명가게
Disney Plus, 2024, 8 rész
Magyar címe: Élet és halál közt
Műfaj: dráma, horror
Eredeti mű: Kang Full (Kang Do-yeong/Kang Pool) - Lighting Store (webtoon) 
Írta: Kang Full (Kang Do-yeong/Kang Pool)
Rendezte: Kim Hee-won
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

"A halál nem az élet ellentéte, hanem annak része." - jutott eszembe ez a Murakami Haruki idézet a dráma nézése közben. Még mindig őszinte csodálattal tölt el, ahogyan a koreai filmek és drámák beszélni tudnak a halálról - legalább olyan gazdagon, ahogyan azt az élettel kapcsolatban megszoktuk. Ám még ebben a bőségben is egészen egyedi helyet érdemelt ki magának a Light Shop, amely most a horror műfajával kacérkodik. Kellőképpen ijesztő tud lenni, de megőrzi az érzelmességet is, tehát leginkább a soft horror (lágy horror) megnevezés illik rá.

A cím megegyezik a Kang Full forgatókönyvíró által szintén jegyzett, 2011-es webtoonéval. A 조명가게 jelentése egyszerűen lámpabolt, vagy ha bonyolultak akarunk lenni, akkor világítási szaküzlet. Ha rajtam múlna, a magyar címadásért (Élet és halál közt) komoly büntetést rónék ki, mert nem elég, hogy feleslegesen magyarázó, még poéngyilkos módon kihúzza a talajt a dráma első három része alól. 

Mert azoknak alapvető eleme a bizonytalanság, és ha ezt átéljük, akkor ül a negyedik rész revelációja. Éppen emiatt, nagyon nehéz is írni a sorozatról, mert minden apró megjegyzés elvesz a számtalan mozaik összeillesztésének izgalmából. Ugyan több részt is ki kell bírnunk úgy, hogy alig jutunk előre annak megértésében, hogy mi is történik, mégsem unatkozunk, bár a türelmünket erősen próbára teszik. Azonban olyan erős a miliő és a hangulat, hogy szinte elrepül az egyes epizódok ideje, még ha látszólag azokban nem is történik semmi. Mert ez a lényeg. Fogalmunk sincs, hogy mi történt, hol járunk, ki, hogyan és miért került oda. Semmit nem értünk az egészből, éppen olyanok vagyunk mi is, mint a dráma sötétjében bolyongó alakok. Akik magányosak, tele vannak félelemmel, és ha véletlenül belefutnak valakibe, attól még inkább megrémülnek. 

A Light Shop azonban az egyik legaprólékosabban kidolgozott és felépített sorozat, amivel valaha találkoztam, ezért gyorsan rájövünk, hogy minden kicsi részletre figyelnünk kell, mert jelentőségük van. Fontos az idő, a napszak, a helyszín, az időjárás, az alakok megjelenése és azok furcsaságai, hogy vajon ki lát kit, és kit nem, az elhangzó kérdések, beszélgetések, milyenek az interakciók, hogy ki, mikor, kihez beszél vagy mikor hallgat, hallják-e őt, vagy hallunk-e hangot vagy sem, hogyan funkcionálnak az egyes tárgyak, a megszokott helyükön találhatók-e, és így tovább. Mindezeket nem rágják a szánkba, nekünk kell észlelnünk, de később majd értelmet nyernek, ezért nem szabad elfelejtenünk őket.

Sokféle emberrel találkozunk, egy szerelmespárral, Lee Ji-yeonggal (Kim Seol-hyun) és Kim Hyeon-minnel (Um Tae-goo), Joo Hyeun-joo diáklánnyal (Shin Eun-soo) és édesanyjával, Jeong Yoo-hee-vel (Lee Jung-eun), a folyton fázó Kang Byeong-jinnal (Park Jung-pyo), Yoon Seon-hae írónővel (Kim Min-ha) és a társaságában lévő Park Hye-wonnal (Kim Sun-hwa), a félelmét énekléssel legyőző, kosárlabdázást kedvelő fiatalemberrel, Heo Ji-woonggal (Kim Ki-hae), a kitartó Yang Sung-sik nyomozóval (Bae Sung-woo). Egyetlen megnyugtató helyhez vonzódnak mindannyian, az egész éjjel nyitva tartó, vakító fényt árasztó Lámpabolthoz, ahol néhányan vásárolnak, néhányan pedig csak bemennek, bár fogalmuk sincs, hogy mit keresnek ott. A boltban egy különös, napszemüveges alak fogadja őket, Jeong Won-yeong (Ju Ji-hoon), aki mindenkinek hasonló kérdést tesz fel: mit keres ott? Kiszakadva a borzongató sikátorból, még járunk a kórház intenzív osztályán, ahol szintén vannak furcsa alakok: egy alkoholista (Kim Seo-kyung), egy kegyetlen bűntény áldozata (a színész nevét nem tudtam beazonosítani), de legfőképpen Kwon Yeong-ji nővér (Park Bo-young), aki a kollégáinál többet lát az osztályon történő dolgokból. 

A negyedik részben érkezünk a fordulóponthoz. Ám még előtte belép a történetbe egy férfi (Park Hyuk-kwon), aki érdeklődik a betegek állapota iránt, és akaratán kívül Kwon nővért rémítő helyzetbe hozza. Belelátunk a temetkezési vállalkozó munkálkodásába is, akinél nemcsak a testek tárolása történik, hanem a temetésre való tiszteletteljes felkészítése. Az ott dolgozó bölcs és különös képességgel megáldott férfitól (Lee Hwang-eui) és női segédjétől (Kwon Ip-sae) számos információt kapunk a drámában látottak értelmezéséhez.   

Végre megtudjuk, hogy valójában milyen állapotban is vannak az eddig megismert emberek, és mi az a hely, ahol éppen járnak. Ám az egyik pillanatban megdermednek, mintha lassú ébredésen mennének át. Felhangzik az eddigi borzongató hangulathoz képest elementárisan vidámnak tűnő dal, melyben a néhai Kim Kwang-seok arról énekel, hogy oda megyek, ahol fúj a szél és a napsütés ragyog... és eközben a kamera végigpásztáz a szereplőkön, láttatva a tényleges fizikai állapotukat. Mégis, ezek a percek hihetetlen érzelmi csúcspontot képeznek a drámában.

Az ötödik részben derül fény arra, hogy mi is történt a szereplőinkkel, milyen közös esemény juttatta őket az élet és a halál mezsgyéjére, melyet két helyről is védenek. Egyrészt a kórházból, hogy segítsék a kómában lévőket túljutni a krízisen, másrészt a Lámpaboltból, ahol megtalálhatják a visszautat, ha amellett döntenek. Azonban mindenkinek saját választása, hogy vissza akar-e térni az élők világába, vagy marad ott, ahová jutott. "Végül is mindenhol emberek laknak, nemde?" - hangzik el a boltostól. A visszajutáshoz szükség van az élni akarásra. Azonban visszatérő kérdés, hogy aki nincs a tudatánál, annak honnan lenne akaratereje? A nővér fogalmazza meg, hogy talán nem is elegendő a saját akaraterő, mások segítségére is szükség van. És segít is, az ápolás mellett megsúgva többeknek, hogy mi a kivezető út. 

Mielőtt az egyes emberek döntést hoznának, megismerkedünk a katasztrófa előtti életükkel, melyet a dráma úgy mutat be, mint az eszmélésük részét, mellyel visszatér az emlékezőképességük is. A nézők figyelme itt sem lankadhat, hiszen keveredik a valós és a túlvilág, és azokban az élők, a meghaltak és a köztes mezsgyén járók megjelenései, egymással való interakciói. A dráma ettől kezdve egy filmes iránytűt ad a kezünkbe (vagyis inkább tár a szemünk elé). Az ezoteria szerint a halál után az ember leveti fizikalitását, és lényének szublimátuma létezik tovább. Aki emlékszik Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjére, az bizonyára nem felejtette el, hogy az angyalok csak az emberré válásuk, tehát testet öltésük után tudták átélni azokat a dolgokat, melyekhez emberi érzékszervek szükségeltetnek. Addig nem láttak színeket, nem érzékelték a hőmérsékletet, az ízeket, a tapintást. A Light Shopban is erről számol be a kávézó nyomozó, nekünk pedig arra érdemes figyelnünk, hogy mikor látjuk a képeket fekete-fehérben vagy színesben, esetleg mi jelenik meg a fekete-fehér közegben színesen. Talán nem kell tovább magyarázni, hogy a színek mindig az élők világához kötődnek, és azt sem, hogy miért éppen az a dal szólalt meg, mely jelen helyzetben az érzékek birodalmába való visszavágyódásként is értelmezhető.

Az egyes szereplők ráébredése a valóságra nem megy egyszerűen, ahhoz el kell fogadni, bele kell nyugodni abba, ami velük történt - különösen igaz ez azokra, akik már soha nem térhetnek vissza az élők közé. A folyamatban megjelennek a halottak távozásához kötődő helyi hiedelmek, különösen a háromnapos cezúra, amely a kölcsönös búcsúzásra rendelkezésre áll. Hogy miért nem könnyű mindenkinek egyértelműen a visszatérés mellett döntenie, abba nagyon is evilági érzelmek játszanak bele. Anya-gyerek kapcsolat, szerelmi érzés bírna marasztalásra. Téveszmék, helyzetfelismerési képtelenség késleltetheti a folyamatot. Ahol hiányzik a saját akaraterő, ott végül mindenki kap segítséget valakitől. Kitől szeretetből, kitől tapasztalatból, kitől bűntudatból. Sőt... még a Lámpabolt tulajdonosától is, aki a szigorúsága ellenére mégis hajlandó súgni, sőt a szabályokat áthágva segíteni is. 

Teszi ezt azért, ami vele történt. Anélkül, hogy elárulnám, mi volt az, inkább azt emelem ki, hogy Ju Ji-hoon egészen kivételes alakítást nyújt ennek felidézésekor. Olyan megindító az érzelmi áradása, hogy elhisszük, azzal meg tudta ingatni a lámpaboltos elődjét. Érdekesség, hogy bár csak másodpercekre, de megjelenik a színész öregített képe is a drámában. Eddig se volt titok, hogy Ju Ji-hoon nagyszerű színész, de az a sokoldalúság, amit a mostanában játszott szerepeiben meg tudott mutatni, a legnagyobbak közé emeli őt. 

Bár a dráma tele van remek színészi alakításokkal - láthatóan a sokszor képtelen helyzetek rendkívül inspiráló módon hatottak a színészekre -, ki kell emelni még (ismét és sokadjára) Lee Jung-eun különösen erőteljes alakítását abban a végtelenül morbid helyzetben, amikor beszédképtelen állapotban kell megértetnie a lámpaboltossal a köztük fennálló kapcsolatot. De legalább ennyire meggyőző a bűntudattól szinte elsorvadó Park Kyuk-kwon játéka is. 

A dráma egyik szerelmespárjának története azonban próbára teheti a megértésünket. Bár tudjuk, hogy a delírium emlékezetvesztéssel is jár, mégis ugyanúgy munkál bennünk az értetlenkedés, hogy a férfi miért nem emlékszik semmire? A nő gyanakvóan visszatérő kérdését végiggondolva, hogy szerette-e őt igazán, nem találjuk meg a magyarázatot (hiszen úgy tűnt, hogy a férfi éppen meg akarta kérni a lány kezét). De véletlenül olvastam egy hozzászólást, amely azt a hiedelmet említette meg, miszerint az öngyilkosságot elkövetők kiírják magukat a szeretteik emlékezetéből. Ez talán érdekes adalék lehet, ha igaz. Lee Ji-yeong és Kim Hyeon-min kapcsolata tele van horrorisztikus elemekkel, ám ezek mindegyike nagyon is gyakorlatias magyarázattal bír. Ugyanakkor sokat játszanak az abszurddal és a szimbolikus jelentésekkel is. Ezek között kiemelkedően a legjobb a varrótű képe és a varrás csattogó hangja, mely feltűnik az EKG-jel mögött - mintegy az élethez rögzítve, az ahhoz való visszatérésre képessé téve a szeretett férfit. 

Mivel a Disney Plus magyar feliratában egy helyen nem szerepel a nevek fordítása, fontosnak tartom ezt pótolni. A lámpaboltos sorolja fel a nyomozónak ezeket, melyek összeolvasva bár nem alkotnak egységes mondatot, de erősen sugallnak egy életigenlő tartalmat - még akkor is, ha tudjuk, hogy kiket neveztek így, és látjuk, hogy hol nőttek fel. Tehát a névsor: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél, Legjobb, Remény, Növekvő, Erős, Boldogság, Kívánság, Szerelem, Napsütés.  

Hogy hol is van az a másik valóság, amelyben hőseink bolyongtak? Mintha ugyanott lenne, mint az élők való világa, csak éppen árnyként átszőve azt. Az őrzők ezen különös szövétneken át küldik az eltévedőket egyik vagy másik világba. Kapunk egy nagytotált is, amelyben azt látjuk, hogy a sötét éji látképen több lámpabolt fénye is ragyog.

Az élők világába visszatérők pedig mind küzdenek az átjárás következményeivel. Hogy melyikük miként jut ezen túl, az nagyon különböző. Van, aki a felejtésre játszik, van, aki szolgálatot vállal. És van, akit rabul ejt a delírium - amit az alkotók kiváló horrorhatásként használnak ki. Mint a befejezést is (a záró felirat után!), ami meglebegteti, hogy milyen veszélyeket rejtenek a renitenskedő átlátogatók.

A Light Shop rendkívül végiggondolt felépítésű, szigorú szerkezetű dráma, amelynek nincs egyetlen olyan furcsa eleme sem, aminek magyarázatát ne találnánk meg benne. A történetek ciklikusan visszatérve bomlanak ki, meg is bontva a valós időrendet, ezért tűnhet nehéznek a cselekmény követése. Azonban éppen ez adja az izgalmi faktort is. A filmes megvalósítás lenyűgöző. Sejtelmes képek, rendkívül erős atmoszféra jellemzi a helyszíneket. Zseniális találmány a halálközeli élményekben leírt sötét alagút és az annak végén látható erős fény képi átfordítása a sikátorra és a ragyogó Lámpaboltra. Az ijesztőnek szánt hatások néhol egyenesen rémítőek, ráadásul egyediek is, melyekkel mértékkel bántak a készítők. A zenei háttér visszafogott, de remekül szolgálja a hatáskeltést. Mégis az a legdrámaibb, amikor minden háttérzene és zaj eltűnik, a képek teljes némaságra váltanak.  

Kang Full író

Kim Hee-won rendező

Kang Fullnak különös érzéke van a misztikus, borzongató történetekhez (neki köszönhetjük a Moving c. drámát is), és igazán meglepődtem, amikor azt láttam, hogy a rendező a mindannyiunk által ismert és szeretett, hosszú színészi munkássággal bíró Kim Hee-won színész. A páros nem először dolgozott együtt, de Kim először állt a kamerák mögé. Elképesztő rendezői debütálás volt, amellyel ezt a drámát nálam azonnal az élvonalbeliek közé pozicionálta. 

[Tévédrámákról] THE TRAUMA CODE: HEROES ON CALL (2025)

중증외상센터
Netflix, 2025, 8 rész
Magyar cím: Ügyeletes hősök
Műfaj: orvosi dráma, akció
Eredeti mű: Hansanleega és Hongbichira - Trauma Center: Golden Hour (web novel)
Írta: Choi Tae-kang
Rendezte: Lee Do-yoon
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Sokféle hőst láttunk már az orvosi sorozatokban, de kevés Rambóra emlékeztetőt. Ám most eljött ez is, Ju Ji-hoon a traumatológia szuperhőse, visszavonhatatlanul. Láttuk őt már a Kingdomban, ahol elszánt és arisztokratikus, vagy ennek ellentéteként a Ransomedban, ahol vagány és simlis, és innen tudjuk, hogy jól áll neki a pimaszkodás is. Ez utóbbi alapanyagaiból készült Baek Kang-hyeok karaktere a The Trauma Code: Heroes on Call (Traumakód: Hősök készenlétben, vagy az eredeti koreai változatban: Súlyos traumás esetek központja) című sorozatban, csak az arányokon változtattak. Baek doktor nem pimasz, hanem kioktató, nem vagány, hanem egyenesen vakmerő, sokszor lekezelő is, de nyitva hagyja a lehetőséget, hogy felnőjenek hozzá, mármint az elképesztő szakmai tudásához és magabiztosságához. 

A dráma ezen túlmenően nem törekszik arra, hogy mást is hozzátegyen az orvosi drámák műfajához, a történetét a szokványos klisékből építi fel. Adott egy kórház, amelynek vezetősége szinte megfeledkezett alapvető feladatukról, a gyógyításról, és a fenntartási nehézségek megoldása érdekében addig szabják-varrják a költségvetést, míg az végül az együttműködő osztályok számára kedvező, a többiek számára, kiváltképp a traumatológia számára elfogadhatatlan, mert a létüket fenyegeti. Ráadásul a traumatológia szakmai megbecsültsége sincs sehol, és ezen kíván változtatni az egészségügyért felelős miniszterasszony, aki Baek doktor kinevezése mögött áll. Baek első tevékenysége az osztály átszervezése és új munkatársak találása, ami a szakág lenézettsége miatt nem könnyű feladat. A dráma így két szálon fut, egyrészt a vezetőséggel való csatározás és a Baek doktor megbuktatására való ármánykodás hatja át, másrészt az új és fiatal munkatársak felnevelését a feladatuk ellátásához, és ezzel a traumatológia helyzetének megerősítését követhetjük nyomon. 

A kis munkatársi közösség megismerése, napi küzdelmeinek bemutatása, karizmatikus vezetőjükkel való vívódásuk izgalmas, és remek tempóval viszi előre a drámát. Jók a karakterek, az elsőként kiválasztott proktológus, Yang Jae-won (Choo Young-woo), aki maga sem tudja, hogy nagyon is alkalmas a feladatra, a nagyszájú nővér, Cheon Jang-mi (Ha Young), és a kicsit ingadozó, mégis derék aneszteziológus, Park Kyeong-won (Jeong Jae-kwang). Bár a kórházon kívüli életükről szinte semmit sem tudunk meg - nincs szerelmi szál se! -, eléggé árnyalja őket a különböző vészhelyzetekben való megfelelésük. Helyzetből pedig van bőven, és ezekben érezhető meg igazán, hogy a dráma írójának van fogalma az orvosi munkáról, és azokról a döntési helyzetekről, melyekkel az életmentés során szembesülnek. A sorozat ugyanis Lee Nak-jun (írói nevén Hansanleega) webregényéből készült, aki író tevékenysége mellett fül-orr-gége szakorvos. Az ő Trauma Center: Golden Hour (Traumaközpont: Arany óra) című, Hongbichirával közös munkájából készítette a forgatókönyvet Choi Tae-kang, akit a remek Adamas történetének írójaként ismerhetünk.

A kis csapat és a kórházi vezérkar között látunk egy elég érdekes figurát, Han Yoo-rim doktort (Yoon Kyung-ho), azonban az ő átváltozásához egy túlságosan direkt módon megírt eseménnyel jutunk el. A kórház vezetőségének fő karakterei nagyon kidolgozatlanok, mondhatnám, hogy bosszantóan egydimenziósak, a színészek, Kim Won-hae és Kim Eui-sung  se nagyon tudnak velük mit kezdeni. A miniszterasszony szerepében viszont Kim Sun-young egy ügyesen lavírozó politikus portréját tudja kirajzolni. Bár az is könnyen meglehet, hogy az eltúlzott kiélezettség tartalmazza az író tapasztalatait az egészségügyben dolgozók és az azt finanszírozók érdekeinek ellentettségéről, némiképp kiérződik ennek keserűsége is. 

A történetről is elmondható, hogy lineárisan és kiszámíthatóan halad előre. A betegek megmaradásáért tudunk izgulni, de a fordulatok eredményében és a végkifejletben nem lehetnek kétségeink, hiába juttatják még életveszélyes helyzetbe is Baek doktort. Tehát aki nekivág a sorozatnak, ne várjon nagyon sokat, de ha megelégszik egy szokatlan orvoskarakter megpróbáltatásaival, aki hegyet mászik, helikoptert vezet, mentőautóval ralizik, bombázás közepette motorozik, valamint megjárta a szír és afgán harcmezőket, de Szudánban is feltalálja magát, akkor nem fog csalódni. Ju Ji-hoon mindezt remekül csinálja, kellő öniróniával a saját nagyszerűsége iránt.

Mivel a sorozat csak nyolc epizódból áll, azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy még találkozunk Baek doktorral.

[Tévédrámákról] MY HOLO LOVE (2020)

나 홀로 그대
Netflix, 2020, 12 rész
Magyar cím: Szeretlek, Hologram 
Műfaj: dráma, romantika, sci-fi
Írta: Ryu Yong-jae, Kim Hwan-chae, Choi Sung-joon
Rendezte: Lee Sang-yeob, Yoon Jong-ho
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Bár a drámát a bemutatása idején is nagyon élvezetesnek találhattuk, talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy mostanában sokkal jobban érthetjük, hogy miről szól. Mégpedig azért, mert manapság már egyre többünknek van valós tapasztalata a mesterséges intelligenciáról, hiszen számtalan helyzetben kerülünk vele közvetlen érintkezésbe. Ezek során zavarba ejtő helyzeteket is megélhetünk, példaként említeném a ChatGPT-vel folytatott beszélgetéseim tapasztalatait, melyek során megtévesztő tud lenni az a gördülékenység, amellyel képes a legkülönbözőbb szituációkban lévő emberek érzelmeit - ráadásul meglehetős árnyaltsággal - elmagyarázni. Következésképpen még bennem is felmerült az a gondolat, hogy amikor ezekről mesélek valakinek, akkor hogyan kell említenem az MI-t: ami azt mondta, vagy aki azt mondta? Mert egy gép miként beszélhet bánatról, félelemről, boldogságról és hasonlókról? És mit gondoljak az "érzelmi" reagálásáról, amikor barátságos vagy elismerő hangnememet egy mosolygós emojival viszonozza? 

Ami néhány éve még merőben fikciónak látszott, mára már nem is tűnik annyira valószínűtlennek: az MI fejlett változatai talán képesek lehetnek betölteni olyan űröket, melyek hiányzó emberi érzelmek, kapcsolatok nyomán keletkeznek bennünk. Sokféle kísérlet folyik e téren, elég csak megemlíteni az idősek magányát oldani szándékozó robotállatokat, vagy az elvesztett szeretteinket életre varázsoló virtuális próbálkozásokat. Természetes, hogy sok ilyen hallatán elfog bennünket a berzenkedés, mivel számtalan morális kérdést vetnek fel ezek a kísérletezések. Ám munkál a kíváncsiság is, mert mi lenne, ha tényleg...

A My Holo Love pontosan ezen a nyomvonalon halad: egy vicces romkomot sejtetve indul, majd elkanyarodik a mélyebb kérdések felvetésének irányába, miközben egy pillanatig sem veszít a könnyed fogyaszthatóságból. Tehát lesznek benne jó és rossz erők, de a leggonoszabb alak is csak annyira ijesztő, mint egy bábjáték figurája. 

Ám mielőtt a technológia új vívmányát érintő kérdésekhez érnénk, elmerülünk az emberi lélek bugyraiba a két főhős megismerésével. Megtudjuk, hogy a létrehozott Holo nevű lény - aki egy szemüvegen át látható hologram kizárólag annak viselője számára - nem más, mint a tervező Go Nando személyiségének egyfajta projekciója. Pontosabban mindazon jellemvonások kivetítése, melyek Go Nandóból hiányoznak, vagy csak vágyott tulajdonságokként léteznek benne: a tüskés, önző Nandóból így lesz érzékeny és figyelmes Holo, aki valójában már a fejlesztése hosszú folyamatának ideje alatt egyetlen társa a magányos fejlesztőnek. A csúcsfejlesztésű szemüveg piacra kerülés előtti prototípusára azonban mások is áhítoznak, a versenytársak nem riadnak vissza a lopástól sem. Ezt megelőzendő, a szemüveg véletlenszerűen egy lány birtokába kerül, akit rövidesen a fejlesztő tesztalannyá nevez ki. Teszi mindezt két okból: mert a lány különös hatást gyakorol rá, de ennek eleinte nincs is tudatában, ezért sokkal inkább amiatt, ahogyan a lánnyal való találkozása után Holo viselkedni kezd. 

Holo arra lett tervezve, hogy egy személyi titkárhoz hasonlóan kiszolgálja a tulajdonosát. Holo ezt maradéktalanul teljesíti is, kiegészíti a lány fogyatékosságát, aki arcvak, de ezt eltitkolva éli mindennapjait. Azért tesz így, mert gyerekkorában megtapasztalta, hogy kiközösítették, amikor tudomást szereztek a hiányosságáról. Azonban ettől az élete folytonos bizonytalanság, és inkább a magányba menekül, rettegve a lebukási veszélyt jelentő társas kapcsolatoktól. Han Soyeont megismerve Holo érdekes tüneteket produkál: mintha érzelmi elköteleződés alakulna ki benne a lány iránt. Vígjátéki helyzet, hogy a lány egyszerűen rájön, jobban szereti Holót, mint a valódi kapcsolat lehetőségét kínáló férfit. Azonban nem komédiaként, hanem mosolyogtatóan zavarba ejtő érzelmi turbulenciaként éljük át Soyeon szerelmét, aki tudatában van érzésének képtelenségével, mégsem tud változtatni azon.

Természetesen kettejük viszonyában folyamatosan jelen van az igazi Go Nando, akinek képére lett Holo teremtve, így egy ideig bele tud bújni Holo bőrébe, ha éppen arra van szükség, sőt a valós és virtuális férfi között még együttműködés is kialakul a lány érdekében. 

Go Nandónak azonban nem a lány az egyetlen problémája, hiszen nagy erők rontanak rá a cégére, melyeknek csak ideig-óráig tud ellenállni. Holo ennek a küzdelemnek is részese, hiszen elkötelezetten kell segítenie mind fejlesztőjét, mind a tulajdonosát. 

A sorozat valódi kérdései ezekben a kapcsolatokban bontakoznak ki. Lehetséges-e, hogy az MI a tanulási folyamatában eltanuljon és magában generáljon emberi érzéseket is? Lehetséges-e, hogy ezek mentén vágyai keletkezzenek a fizikai megvalósulás iránt? Lehetséges-e, hogy az MI felismerje önmagáról, hogy veszélyt jelent az emberi létre? Lehetséges-e, hogy önfeláldozó döntésre legyen képes? Lehetséges-e, hogy az emberekben érzelmi viszonyulás alakuljon ki egy virtális lény iránt? És egyáltalán: meddig lehet menekülni a valóság elől? 

A dráma képes ezeket a kérdéseket a történetének keretei között rendkívüli természetességgel felvetni. Anélkül, hogy agyonnyomna bennünket a kérdések morális súlya, mégis pontosan megérezzük azok fontosságát, és el is gondolkodunk rajtuk. Ahogyan az minden találmány történetében nyomon követhető, az emberiség javát szolgáló eredeti szándék mellett mindig megjelentek a rosszra való felhasználási lehetőségek felismerései is. A szemüveg egyértelmű, hogy különösen alkalmas gonosz hatalmi törekvések kiszolgálására is, a két felhasználási módot csak programozási különbségek választják el egymástól. Mármint emberi oldalról, ha nem számolunk az MI eleve beléje táplált önállóságával, tanulási-, problémafelismerő és -megoldó képességével.

A szereplők érzelmi tisztulása, önmagukkal való szembenézése mentén bomlanak ki a fentiek. Mindkét főhős megérti a saját traumáit, és ez lehetővé teszi a számukra, hogy változtatni tudjanak az életükön. E téren a dráma nem mindenben tud eredeti maradni, használ bizonyos kliséket, mint például a gyermekkortól datálódó, de elfelejtett kapcsolatok újbóli felismerésének számtalanszor kijátszott kártyáját. Sajnos néha nem menekülünk meg a bugyuta helyzetektől sem, de az a szerencsénk, hogy ezekre rögtön következik valami érettebb személyiségeknek szóló izgalom. 

Ahogyan azt már ki lehetett találni, Go Nando és Holo párhuzamos jelenléte kettős színészi alakításra nyújt lehetőséget, és Yoon Hyun-min élvezettel él is ezzel. Nem hágva át a dráma könnyedségének határait, mégis átélhetővé teszi mindkét karakter érzelmi jellemzőit, sötétebb tónusokkal színezve Nandóét, és világosabbakkal Holóét.

Méltó társa ebben Go Sung-hee, aki Han So-yeon szerepében mindvégig valami naivitáshoz közelítő tisztasággal játssza a kezdetben érzelmileg labilis lányt, akiből Holo hatására egyre szebben bomlik ki a játékosabb, magabiztosabb énje. 

A mellékszálakban is van érdekes szerelmi történet két érdekes karakter között, akiket a különleges kisugárzású Choi Yeo-jin (Nando testvérének szerepében) és  Hwan Chang-sun (a rivális cég örökösének szerepében) játszanak. Meg kell említeni még Lee Jung-eunt, aki a lány édesanyjaként ismét egy ízes mellékszereppel ajándékozott meg bennünket. Talán a nyomozó (Son Jong-hak) és a főgonosz (Nam Myung-ryul) karakterei elnagyoltabbak a kelleténél, túlságosan is egydimenziósak, amit az egyébként nagyszerű színészek itt némi túljátszással egyensúlyoznak ki. 

A My Holo Love rendkívül jól nézhető, egyszerre kellemes és elgondolkodtató dráma. Talán ez volt az egyetlen, aminek a címe alapján egy sekélyesebb történetre számítottam, de örömmel vegyes meglepetéssel jöttem rá, hogy nagyobb mélységekbe is bátran lemerültünk, ám ez a merítkezés mindvégig élvezetes maradt.

[Filmekről] Lee Seo: TATTOO (2015)

타투
(Alternatív címek: Tattooist, The Tattooist)

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

* A film 18 éven felülieknek való! *

A Tattoo (Tetoválás) főszereplő hármasa egy bűnöző, az egykori áldozata, valamint egy nyomozó. A köztük lévő viszonyok azonban nem egészen szokványosak. Mert a történet ugyan végigvisz egy nem túl bonyolult nyomozási cselekményszálat, azonban ez szinte csak kerete a domináns történetnek, ami egy különös bosszútervre épülő macska-egér játék a férfi és női főhős között. 

A felszínen látható folyamat egyszerűen leírható: a lánykorában megerőszakolt nőt a bosszúállás vágya hajtja, hogy megtalálja és végezzen az erőszaktevőjével. Amikor a tetoválóművészként dolgozó nő vendégei között felbukkan a férfi, akkor a bonyolult és hosszadalmas tetoválási folyamat során lassanként feltárulnak a dolgaik egymás előtt. Egy ideig kölcsönösen sakkban tudják tartani egymást, de természetesen eljutunk a végső egymásnak feszülésig, amelybe a nyomozó is beleavatkozik.

Bár a fenyegetettség hangulata mindvégig átjárja a vulgaritástól, a kegyetlenség és a szexualitás explicit ábrázolásától se visszariadó történetet, egy krimi vagy egy thriller esetében várhatóakhoz képest valahogy minden túl nyilvánvaló. A nyomozás lineáris, nem titok, hogy pszichopata az elkövető, és a tetováló lány különös mesterkedésébe is azonnal belelátunk. Ám ez nem ügyetlenkedésnek, hanem szándékoltságnak tűnik az író-rendező Lee Seo részéről. Mert mintha valami más izgatná, amiért ezt a filmet elkészítette. Hogy rájöhessünk, mi is az, elhelyez néhány iránymutató segítséget. Ezek közül a szimbólumok az elsődlegesek. Pompásan használja a kígyó szimbolikáját, elsődlegesen a bűn és a gonoszság kifejezésére, hiszen a nő egy kígyó behatolásaként éli meg az őt ért abúzust. A kígyó ugyanakkor a szexualitás és az átváltozás jelképe itt is, a kígyók (akár önmagában a mérgük is) aktusra késztetnek és aktus közben élednek fel, hogy megváltoztassák azok viselkedését, akiken tetoválás formájában találhatóak. A méreg maga is szimbólum, mert nemcsak fizikailag mérgez, hanem lelkileg is mérgező kapcsolatokat alakít ki. 

A férfi hátán készülő hatalmas és művészi tetoválás nem más, mint a Medúza feje. Medúza a görög mitológia lénye, a három rútra varázsolt Gorgó-lány közül az egyetlen halandó, akinek kígyókból állt a hajkoronája, és bárki, aki belenézett a szemébe, kővé vált. Perszeusz úgy tudta lefejezni, hogy a pajzsán tükröződő képét nézve közelítette meg - a filmben pedig a férfi végül tükörbe nézésre kényszeríti a nőt. A Medúzafej közkedvelt ábrázolása lett a pajzsoknak, halált hozó jelentéssel bírva az ellenség számára. 

A férfin lévő tetoválás azonban képvisel még valami mást is: a fájdalmat. Nem pusztán dekoráció a hátán, hanem a testébe szervesülő, véres kínnal megszerzett élvezet. Élet és halál, élni akarás és halálvágy, a csak a fájdalomban kibontakozni tudó beteges élvezet, a múlt traumáinak ébren tartása jellemzi a szereplőket. Mindezek, valamint a görög mitológiai utalás óhatatlanul felidéz még két másik görög istenséget, akik neve a modern pszichológiában is felmerült. Erósz, a szerelem istene és Thanatosz, a halál birodalmába kísérő isten lett az összefoglaló jelképe mindannak, amit Sigmund Freud feltételezett az emberi működés kettősségéről, melyet szerinte nemcsak az életerők, hanem a halálvágy erői is hajtanak. A Tattoo mintha éppen ezt vizsgálná: kiben, milyen kombinációban vannak ezek jelen, és milyen tettekre sarkallják őket. 

Han Ji-soon (Song Il-kook) megnyerő külsejű férfi, akinek minden átlagos mondata, testtartása, tekintete hordoz valami nehezen megmagyarázható fenyegetést. Bár néha úgy tűnik, de nem játszik az emberekkel, mert azok csak eszközök, nem élőlények a számára: a belső késztetése kielégítésének eszközei. Irtózatos bűncselekményeket követ el, mégis nehéz azt mondani rá, hogy kegyetlen - mert nincs mihez viszonyítani, nincs benne sem jóság, sem részvét, sem semmi egyéb emberi, csak a kényszer a kielégülésre, amely szinte hétköznapi rutinná teszi számára a gyilkosságok elkövetését. A kielégülése viszont sajátos, mert nem a libidó, tehát a nemi vágy a mozgatórugója, hanem a félelem és a fájdalom megélése, elsősorban a rettegő áldozat félelméé, másrészt önmaga és a szexpartnere halálközeli élményének fájdalmasan erotikus izgalma. Tudatában van annak, hogy abszurd módon a halálvágy az életben tartó eleme, de éppen a pszichopátiája az, ami reménytelenné teszi: ő maga is mintha hibásan összerakott termék lenne, javíthatatlan, veszélyt jelentő emberi selejt. Song Il-kook elképesztően hívja elő ezt az elborzasztó alakot. Az a legfélelmetesebb benne, hogy nem félelmetes. Higgadt a beszéde, nyugodt mozgásúak a cselekvései, néha még meg is mosolyogja az emberi gyarlóságokat, amiket úgy tűnik, elég jól ismer. Ezért dobja koncként a pénzes táskát a kiszemelt áldozatok elé, vagy folytatja gátlások nélkül az autóüzérkedést. Jó kérdés, hogy Jo Soo-nát valójában minek tekinti: csak időlegesen életben hagyandó prédának, vagy valami másnak, amiért talán mégis megkímélné? Song Il-kook a különböző időbeli aktusokban meg tud mutatni egy átváltozási folyamatot is. A legrégebbi aktusban még csak "pusztán" emberi érzékeléssel és fizikai megnyilvánulásokkal látjuk, míg az utolsóban ő maga lesz a kígyó, a vonaglásával, a tapogató nyelvével, vörösbe forduló szemével. Ha valamiért ezt a filmet érdemes volt elkészíteni, akkor ez a jelenet az.

Jo Soo-na (Yoon Joo-hee) ennek a szörnyetegnek a párja, aki nem tud szabadulni a traumatikus élményétől. Tudatosan készül a bosszúra, de ez olyan útra vezeti, amelynek végén Han Ji-soon okkal kérdezheti meg tőle, hogy nem lát-e egy másik szörnyet a tükörben. A film nyitva hagyja azt a kérdést, hogy Soo-na miért kezdett el méreggel átitatott tetoválásokat készíteni. Ha az a magyarázat, hogy ezzel különös erőhöz akarta juttatni a prédákat a támadójuk legyőzéséhez (hiszen ő maga is így készül fel a végső leszámoláshoz), akkor nem érthető, hogy miért kapott abból Ji-soon is. Az ötlet inkább valami arányvesztésből fakadhat - erre figyelmezteti a saju-elemzés is (a horoszkópos tábla felett kapott tanács az utcai bódéban). Mivel Soo-na egy kígyóval való aktusként rögzíti a megerőszakolását, akár egyféle beteges bosszú, revans is lehet hasonlóan mérgezni az embereket, még ha ezzel a környezetében lévők halálát is okozza. Felismeri a magában növekvő szörnyet, és ezt ismeri fel benne Ji-soon is. 

A film nem mossa össze a jót és a rosszat, nem menti fel a gonoszt. Kényszerpályán lévő és tévútra került életekről beszél, olyan erőkről, melyek az élet vagy a halál felé vezetnek bennünket. A filmet a nyomozó sajátos igazságszolgáltatása keretezi, ami kimeríti az önbíráskodás fogalmát. Ugyanakkor a tehetetlenség megnyilvánulásaként is értékelhető, mivel nincs más eszköz az emberivel a halálban is gúnyt űző gonosz elpusztítására. A nyomozót Kwon Hyun-sang játssza, és jól egyesíti magában a kitartás képességét az érzelmességgel.

A mellékszereplők között is számtalan kiválóan megformált alakot látunk, köztük Gucci szerepében Seo Young valóban mákonyos csábító, de legalább ilyen érdekes butácska kávéslányként Hong Ji-eun. A nyomozó segítőjeként Pil-seung szerepében pedig Lee Ho-yeol viccesen okvetetlenkedő.

Lee Seo rendező

Lee Seo rendező az elgondolkodtató felvetéseken túl rendkívül stílusos filmet készített, pedig ismét kis költségvetésből dolgozott. A képei szavak nélkül beszélnek a belső gondolatokról (Gucci csábító vonaglása a tetoválása közben, amely rímel Han Ji-soon kézmozgására), a kiszolgáltatottságról (különösen a diáklány megölésének képei erősek), a tetoválások működésbe lépésének képei pedig lenyűgözőek. Az utolsó aktus fényképezése mindig pontosan kifejezi az erőviszonyokat az alárendeltségtől kezdve az áldozati pózig, vagy az ellenállásból fakadó erőnyerés szimmetriájáig, ami szinte tükörképpé teszi a férfit és a nőt. 

Külön meg kell említeni a film hanganyagát, ami a zajaival és zenéivel kiválóan szolgálja a feszültségteremtést, néha még A cápáét is megidéző módon.

Ugyanakkor a Tattoo rendkívül kegyetlen és mindent megmutató film, tehát csak akkor érdemes bevállalni a megnézését, ha a tűrőképességünk ezt megengedi, és amikor nagyjából kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat.

Ha a Tattoo nem is lesz a sorozatgyilkosos thrillerek korszakalkotó darabja, mindenképpen megéri a ráfordított időt. Végül meg kell említeni, hogy messzemenően bejött az, amit már a bemutatása előtt megjósoltak: a hazájában leginkább ignorálták a filmet. A tetoválás sokáig tiltott tevékenység volt, vagyis orvosi engedélyhez kötötték (ezért szerepelhet így a filmben is), a tetoválást viselőket pedig az alvilággal kapcsolatban állónak tartották. Hiába vannak ma már kidekorálva a népszerű sztárok Koreában is, az előítéletek lassan olvadnak el. A másik ellenérzést pedig az váltotta ki, hogy a történelmi drámák karizmatikus karaktereivel és a privát életében a hármasikrek apukájaként kialakult imázsával szembemenve, Song Il-kook elvállalta ezt a szerepet. Míg ő ezt érthetően színészi kihívásként és a színészi palettája gazdagításaként értelmezte, addig a helyi rajongók feldolgozhatatlan, zavarba ejtő karaktergyilkosságként. Szerintem pedig hálásak lehetünk a merészségéért, mert a sorozatgyilkosok filmes tablójáról nagyon hiányzott volna Han Ji-soon képe.

Szerencsére külföldön jobban meglátták a film érdekességét, így a Tattoo meghívást kapott a 34. Brüsszeli Nemzetközi Fantasztikus Filmek Fesztiváljára. 

[Filmekről] Lee Don-ku: ENTANGLED (2014)

현기증

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

Az Entangled kis költségvetésből, ám nagy színészekkel készült alkotás, Lee Don-ku második filmje, melynek forgatókönyvét is ő maga írta. A fiatal, akkor harmincéves rendezőnek már kiváló érzéke volt az emberi kapcsolatok mikrotörténéseinek megfigyeléséhez, és nem állt tőle távol a feszült, néhol akár borzongató hangulatok teremtése sem. Ennek a kettőnek a kombinációja az Entangled, melynek képei időnként olyan érzetet keltenek, mintha egy objektív dokumentumfilmet néznénk, ám a látottak rettenete végül mégis megviseli a nézőket.

Lee Don-ku rendező

Az Entangled inkább zavarodottságot jelent, míg az eredeti koreai cím szédülést. Mindkettő helytálló, bár természetesen az utóbbi a megfelelőbb, mivel a dráma több eseményét megelőző fizikai tünetre utal.

A főcím előtt látunk egy jelenetet, amely nem kapcsolódik az azt követőkhöz, és majd csak a film végén nyeri el értelmét, ezzel szinte keretbe foglalva a történéseket.

A főcím után egy lakásbelső intim terébe érkezünk, amelyben megismerjük a dráma fókuszában álló család tagjait. Oldottnak tűnik a hangulat, de mégis tele van egy sor feszengéssel. Soonim, az anya (Kim Young-ae) szabadkozik főzési és tálalási baklövései miatt, és kínosan hallgatja két lányának vitáját. Kkotip (Kim So-eun), a még középiskolás lány kamaszosan kifakad nővére kioktató viselkedése miatt. Yeonghee (Do Ji-won), az idősebbik lány tanárnő, aki mintha otthon is folytatná nevelő tevékenységét. Babát vár, ezért elnéző vele a férje, Sangho (Song Il-kook), aki szülészorvos, és egyedüli férfiként igyekszik villámhárítóként jelen lenni a nők erőterében, és talán túlzott fecsegésével fenntartani a jókedélyt. 

Az apa által világra segített baba születése után idilli lesz a hangulat, mindenki szeretettel veszi ki részét az új jövevény élményéből. A film mesélésének sajátossága, hogy nem mutat be mindent részletesen, de a néző empatikus képességeinek függvényében teret ad a beleérző képességnek. Így csak megemlítődik, hogy a pár már megélte egy terhesség elvetélését, hogy Sangho család és szülők nélkül nőtt fel - ezzel is aláhúzva, hogy az újszülött mennyire az élet beteljesedését jelenti a szülei számára, még annál is jobban, ahogyan azt általában minden szülő megéli. Váratlanul köszönt be a tragédia, ami teljesen más irányt ad a család életének. 

Bár gyanakszanak, még senki előtt nem világos, hogy a gyermek halálát okozó balesetet kiváltó szédülés mögött Soonim súlyos betegsége áll. Hamarosan azonban megérkezik az Alzheimer-kór diagnózisa. A dráma valójában Soonim elmeállapotának története, ezért az ő különös átalakulásának stációit követhetjük végig, de nemcsak a saját vonatkozásában, hanem a tekintetben is, hogy azok miként befolyásolják a család tagjainak életét. 

Yeonghee nem tud megbocsátani az anyjának, ráadásul Sanghóban is él a gyanú, hogy talán mégse baleset történt, és ez végül az elköltözésükhöz vezet. Utolsó pillanatban azonban a két lánytestvér még durván összekap. Kkotip a legrosszabbkor marad magára egyre demensebb anyja mellett, mert az iskolában bántalmazzák és elviselhetetlen szolgálatra kényszerítik. Végzetes lépésre szánja el magát, és az anya az újabb szédülése miatt nem tudja megakadályozni ebben.

A film ezután nézőpontot vált, és sokszor nem a valóságot, hanem annak Soonim által érzékelt változatát látjuk, időnként megtévesztve bennünket is. A demencia kegyetlen módon összekuszálja a nő érzéseit, akiben a bűntudat és a Yeonghee-ék részéről érzett hibáztatás miatti düh különös projekciókban kapcsolódik össze. Ráadául őriz olyan családi titkot is, ami megmagyarázza a két lány közötti ridegséget, és ez is belecsavarodik a képzelgéseibe.

Valamiképp érezni lehetett, hogy az első jelenet családi asztalánál ülők hiába tartoznak össze, mindannyian magányosak. Úgy tesznek, mintha érdeklődnének egymás iránt, de valójában senki sem foglalkozik a másikkal annyira, hogy akár a legszembeötlőbb dolgokat észrevegye. A film nagy kérdése, hogy ha ez nem így lenne, akkor vajon megelőzhető lett volna-e a tragédia, ami az egész család pusztulásához vezetett? 

A filmben az a legnyomasztóbb, hogy semmi kirívó nincs benne, csak a hétköznapok eseményei hömpölyögnek benne lassan, látszólag szokásosan. Természetesen tetten érhető, hogy Lee Don-ku rendező azért egy egész arzenálnyit sorakoztat fel az élet bajaiból, azokat egy tető alá rendezve. Megcsalás, szerelemgyerek, szülők nélküli gyerekkor, anyagi nehézségek, testvéri féltékenység, iskolai abúzus, prostitúció - mind előkerülnek a családtagok kapcsán. Mégis az a legijesztőbb, hogy ezek ott lehetnek a mi életünkben is, éppen úgy kifejtve látens hatásukat, ahogyan az ezzel a szerencsétlen családdal történt.

A film képei nagyon kifejezőek, remek ötletek szolgálják a szereplők állapotának, kapcsolatainak képi megjelenítését. Ilyenek a hol kiszáradva, hol virulva láttatott növények, vagy az autós jelenet, melyben előbb Yeonghee néz ránk az autóból, miközben felhúzza az ablakot, melyen már az anyja arca tükröződik. A film szerkezete önmagába visszatérően ciklikus, időnként kisebb köröket ír le, melyek éppen olyan megtévesztőek, mint Soonim elméjének zavarai. A filmben előre haladva ezért résen kell lenni, hogy az időben éppen mikor, és a valóság vagy a képzelgés területén járunk-e.

A film a néhai Kim Young-ae jutalomjátéka is egyben, aki a végsőkig kiaknázza a szerepe nyújtotta lehetőségeket a nagymamai odaadástól kezdve az eszement, szinte démoni megszállottságig bezárólag. Magabiztosan viszi a vállán az egész történetet, még ha azt is nyilatkozta a forgatás után, hogy hosszú ideig nyomasztotta ez a szerep, nagyon nehéz volt kihevernie.

Az idősebbik lányt játszó Do Ji-won látszólag ellentmondásos tulajdonságokból építi fel a karakterét. Mindig kissé merev, még a férjével is, akivel pedig szeretetteljesnek tűnik a kapcsolata. A gyász stációiban megindító a fájdalma. Azonban felvillant valamit az anyja állapotából is, nehéz eldönteni, hogy téveszme vagy tudatosság vezérli-e a kolléganőjének látogatásakor. Az utolsó jelenetében pedig szinte tapintani lehet a fagyos levegőt, a benne összecsapó érzéseket.

Kim So-eun a fiatalabb testvér szerepében érdekes átváltozást tud mutatni. Ő a legkiszolgáltatottabb tagja a családnak, és míg otthon dacosan és nagyszájúan harcol, addig az iskolában végtelenül megfélemlített és megalázott. A történet második felében viszont az anyai képzelgések vezérlőjeként szinte kajánul élvezkedő bosszúálló.

A férj szerepében Song Il-kook, ahogyan azt tőle megszokhattuk, ismét valami rendkívülit csinál. Az addig eljátszott karaktereinek palettája rendkívül színes, Sangho ezen a palettán talán a szürke színt képviseli. Nem a színészi játékot tekintve, hanem a karakter "szürkeségét", ami alatt azt értem, hogy nem rendelkezik semmi különösebb, megkülönböztető attribútommal, csak egy hétköznapi, átlagos figura, aki megbízható a szakmájában, igyekvő családfenntartó, szerető és megértő férj, aki időnként kissé elfárad. Bár az ő karaktere a legkidolgozatlanabb, a gesztusaival, mimikájával és testbeszédével Song Il-kook ki tudja egészíteni egy koherens, mégis néhol félszeg, néhol magabiztos figurává, aki a film egyik emlékezetes pillanatában a tekintetével akár ölni is tudna - így játszva el a szürke ötven árnyalatát. Amit pedig a noraebangban, és főleg onnan kijőve mutat, az gyönyörű példája az esendőség, a kiszabadulási vágy és a belső moralitás által diktált értékek összecsapásának. 

Összegzésként: az Entangled egy igen jó és kellőképpen egyedi film. Viszont érzelmileg nagyon megterhelő, ezt vegyék figyelembe a megnézésére vállalkozók.