[Filmekről] YOON Jong-bin: THE UNFORGIVEN (2005)

윤종빈: 용서받지 못한 자

Olyan filmet látunk a hadseregről, amelyben nincsenek fegyverek, nincs kiképzés, lőtér, harctér, alakizás és egyebek. Nincsenek kiváló teljesítmények, kitüntetések, nincs összetartás és csapatszellem, hősiességnek nyomát sem leljük. Katonáinkat leginkább a hálótermekben, a mellékhelyiségekben, vagy a laktanyában rendelkezésre álló "szabadidő" eltöltése közben kísérhetjük figyelemmel. Nyomorult helyzetekben, idióta, egyoldalas kommunikáció résztvevőiként, szánalmas automatizmussal ismételgetve, hogy "X közlegény vagyok". Nincs személyes tér, nincs intim szféra, a személyiség megszűnt, a test és a lélek is közönséges szórakozások eszközévé vált.

Éppen csak érzékeljük, hogy a tisztek is jelen vannak ebben a zárt világban, de történetünk szereplői egytől egyig közkatonák, így azt is gondolhatnánk, hogy egy hajóban eveznek. Ám ez csak annyiban igaz, hogy valamennyien ugyanazt a rögös utat járják végig a kötelező szolgálat alatt, pontosabban araszolnak a kopasz újonc mindenkinek alávetett helyzetéből kiindulva néhány rangbéli fokozaton át a leszerelés előtt álló baka vágyott státuszának eléréséig, amellyel el is jutottunk a katonai fokozatokban és leszolgált időben méricskélő ranglétra közlegények számára elérhető legmagasabb szintjére. Azonban a hadsereg amúgy is szigorúan hierarchikus szerkezetét tovább bonyolítja a konfuciánus tekintélyelv, mely nemcsak a magasabb rendfokozattal bírók felé követel meg feltétel nélküli tiszteletet, hanem az akár csak kicsit idősebbek, vagy a szolgálatukat korábban megkezdettek iránt is.

SEO Jang-won és HA Jang-woo

Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, egy ilyen világ milyen melegágya a zárt közösségekben rendre kialakuló hatalmi játékoknak, visszaéléseknek, és miért ér fel egy kisebb megváltással egy-egy rendfokozati előléptetés. A rendező, Yoon Jong-bin megtapasztalta mindezt, és filmje azoknak a fiatal férfiaknak a segélykiáltása, akiket belekényszerítenek ebbe az ördögi helyzetbe. Kiáltást írtam, de ez egy csendes sikoly. Lassú ütemben, hétköznapi jelenetek sokaságán keresztül, néhol szinte a dokumentarizmussal kacérkodva peregnek előttünk egy katonai egység tagjainak hétköznapjai. Flashbackben éljük át a történteket, főszereplőnk Lee Seung-young (Seo Jang-won) visszaemlékezésében, aki éppen eltávozáson van.

SEO Jang-won

Riadt újoncként rá is a megalázó beavatások, a felette állók aljas játékai várnak, de Seung-yeongnak szerencséje van, az egység tagja egyik régi iskolatársa Yoo Tae-jeong (Ha Jang-woo) is, aki rangidősként megvédi a félszeg, de nagy belső ellenállással bíró fiút a többiektől. Ez a védelem azonban Tae-jeong leszerelésével megszűnik, ám főhősünk lassan a saját lábára áll. Igaz, nem egészen úgy, ahogyan vártuk volna tőle, mert a belső ellenállása alábbhagy, és egyre inkább alkalmazkodik a helyi erőviszonyokhoz.

Ez az átalakulás megváltoztatja a viszonyát védencéhez is, mert időközben szárnyai alá vette a kissé lassú felfogású, folytonosan ügyetlenkedő Heo Ji-hoont (Yoon Jong-bin), akit ezek a tulajdonságai rendkívül alkalmassá tesznek arra, hogy az ostoba és agresszív, gyengébbeken uralkodó "bajtársak" kegyetlen játékainak eszköze legyen. Csak idő kérdése, hogy mikor ér véget a többieknek is megfelelni akaró Seung-yeong iránta tanúsított türelme, és ez éppen akkor következik be, amikor a legsérülékenyebb pillanatban találja el Ji-hoont. A következmény egy tragédia, mely szembesíti Seung-yeongot saját szerepével. Szabadsága alatt kétségbeesetten keresi Tae-jeongot, akitől segítséget remél, de a férfi már a civil életét éli, és a két barát sajátosan elbeszél egymás mellett. 

YOON Jong-bin és HA Jang-woo

Hogy fel lehet-e dolgozni a seregben megélt időszakot, arra kétféle választ is kapunk a filmben a két férfitől. A rendező mérhetetlen bátorsággal nyúlt ehhez a forró témához, hiszen a de jure hadiállapotban lévő Dél-Koreában a kötelező kétévnyi katonai szolgálat vitatása tabu, és a hadsereg nem megfelelő fényben való bemutatását sem díjazzák. Ugyanakkor a film mégis hatalmas siker lett, mert  kendőzetlenül bemutatta azt a traumatikus élettapasztalatot, melyet a seregben töltött idő alatt szinte kivétel nélkül minden koreai férfi megszerez. A filmet követően társadalmi vita bontakozott ki a kötelező sorkatonai szolgálat kérdéskörében.

YOON Jong-bin rendező

A film érdekessége, hogy 26 éves rendezőjének diplomafilmje, mivel az egész estés, rendkívül szűkös költségvetésű alkotás egyetemi vizsgamunkaként készült. Ám iskolásságnak nyoma sincs, végig kellő feszültséget tartó filmet látunk. A színészi alakítások kiválóak, Ha Jang-woo (Tae-jeong) katonai és civil karaktere is érdekes, és külön izgalmat rejt a kettő egymáshoz való viszonya. Seo Jang-won (Seung-yeon) finomsága és belső elszántsága is meggyőző. A "megromlását" talán kevésbé tudja megjeleníteni, de az eltávozás vívódó jeleneteiben ismét erőteljes.

Legnagyobb meglepetés a tébláboló, idegesítően alkalmatlan Ji-hoon alakjának megformálása, akit nem más kelt életre, mint maga a rendező, Yoon Jong-bin. Kiváló színészi alakításában mélyen megérint bennünket a fiú magánya, kétségbeesett kapaszkodása a 'való világ'-beli életébe.

A hadügyet azonban nem hatotta meg Yoon rendező érzékeny alakítása, a film elkészülte után pert indítottak ellene. Yoon Jong-bin be is ismerte, hogy megvezette a minisztériumot, amikor oly módon kért engedélyt egy valós helyszínen, laktanyában történő forgatásra, hogy a film sztoriját csak részben ismertetve, azt két katonatárs megható barátságaként írta le.

A film nemcsak bátor és őszinte valóságfeltárásának, hanem erőskezű rendezői megformáltságának köszönhetően a koreai art mozik forgalmazásába került, valamint számos hazai és nemzetközi elismeréssel jutalmazták, beválogatták a 2006-os Cannes-i Filmfesztivál programjába is.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[Filmekről] LEE Sang-woo: BARBIE (2012)

이상우: 바비

Kim Sae-ron gyermekszínész előző filmjében nyújtott, felnőttekével vetekedő emlékezetes alakítása (The Man From Nowhere) indított arra, hogy megnézzem a Barbie című filmet. Már megszokhattuk, hogy a koreai filmek címadása tévútra vihetné a gyanútlan nézőt, ám a populáris cím felidézte előképpel az alkotás maga többnyire éppen ellenkező tartalmat rejt, és ez alól a Barbie sem kivétel.

Aki valamiféle kislányos gyermekfilmre számít, az súlyosan téved. A Barbie-val a valóságalapú társadalmi problémafeltáró filmek világába érkeztünk, méghozzá abba az erős sodorba, amelyek nem félnek a kíméletlen véleményformálástól és a tabuk döntögetésétől sem.

Lee Sang-woo rendező megelőző filmjei kivétel nélkül "kényes" témákra összpontosítottak, olyan perifériális jelenségekre, melyeket a fogyasztói társadalom vágyálmait hajszolók leginkább látóterük vakfoltjára helyeznek. A rendező kíméletlen őszinteségű alkotásai a független filmek sorában öltöttek testet, és arattak a nyugati filmfesztiválokon is sikereket. Bár Lee Sang-woo arról is híres, hogy egy ideig Kim Ki-duk segédrendezője volt, a filmjeiben a nagynevű pályatárséhoz csak a kihívó kérdésfeltevésben hasonló, ám a filmjei inkább egyfajta dokumentarizmushoz állnak közel, mintsem esztétizáló vagy moralizáló megválaszoláshoz.

LEE Sang-woo rendező

A Barbie viszont már nem független, hanem kereskedelmi film, így természetesen jóval nagyobb költségvetés is társult hozzá. Ez a rendező számára már nagyobb mozgásteret biztosított, és Lee rendező sikerrel is vette az akadályt: olyan filmet hozott létre, mely működik a nagyforgalmazásban is, de nem tesz engedményeket a kritikus hozzáállás terén sem.

KIM Ah-ron és KIM Sae-ron

A történet középpontjában egy olyan családot látunk, amely tagjainak élete fényévnyi távolságra van a jólét és a jóllét világától. Extrémnek is mondható a felállás, hiszen talán nem mindennapi eset, hogy az anya halála miatt egy gyermeklányra szakadjon fogyatékos apjának és beteges húgának mindennapi ellátása. Márpedig Soon-Young élete ebből áll. Van azonban még egy családtag, egy nagybácsi, aki kiutat keres ebből a lehetetlen helyzetből, és azt egy elképesztő megoldásban találja meg. Az ő ténykedésének következtében érkezik meg a tengerparti kis településre az amerikai Steve, aki magával hozza lányát, Barbie-t is. Steve szándéka Soon-Young adoptálása. A feltételezhetően jóindulatból fakadó cselekedettel mégis élesen szemben áll a férfi felsőbbrendű tartózkodása a koreai valóság minden elemétől, leginkább magától a családjába befogadni kívánt kislánytól.

Earl Jackson és Cat Tebow

Pillanatokon belül egy érdekesen konfliktusos mezőben találjuk magunkat, mégpedig a gyermeklányok világában. Soon-young egy véletlen folytán összebarátkozik Barbie-val, ám a nyelvi nehézségek okán nem tudja értésére adni, hogy esze ágában sincs elhagyni a rászoruló embereket. Nem így a kishúga, aki már gyermekként teljes mértékben az amerikai álomvilág foglya, az ő tudatában az adoptálás nem más, mint a megváltás, és a Kánaánba vezető egyenes út. Ezért harcba is száll a nővérével és mindent megtesz Steve jóindulatának megnyerése érdekében, méghozzá sikerrel.

Apró mozaikokból áll össze a mögöttes indíték, mely az adoptálás valódi céljáról rántja le a leplet. A film, mely eddig nem nagyon tért el a családi drámák sémáitól, ezen a ponton tapint rá a lényegi kérdésre: hogyan lehetséges az, hogy Steve és a nagybácsi üzletelése létrejöhet? Milyen mozgatórugók működnek a senkiházi, fiatal koreaiban, hogy elárulja legközvetlenebb hozzátartozót? Boldog lesz-e a vágyott javak megszerzésével a további élete? Vajon mi járhat az amerikai fejében, amikor a koreai (keleti) emberekre gondol? Mi lesz Barbie-val, aki tiszta lélekkel érkezik, és egy bűnös összeesküvés tagjaként távozik? Hogyan éli túl mindezt Soon-young, aki ráébred, hogy bár akaratán kívül zúdultak rá az események, mégis segédkezett valami rettenetes dolog megtörténtéhez?

LEE Chun-hee és JO Yong-suk

A film legfőbb erénye, hogy magunkra hagy a kérdések megválaszolásával. Ugyanakkor letesz számos sorvezetőt, kissé didaktikusan is, hogy a helyes válasz irányába terelgessen bennünket - figyeljük csak meg a nemzeti lobogók képeit - az amerikai még a távozó kistestvér kezében is ott lobog. Talán éppen ez az erős rendezői szándék okozza a film legnagyobb gyengeségét is, amely a karakterek túl vastag kontúrokkal való megrajzolásában mutatkozik. Minden szereplő meglehetősen "egydimenziós", éppen ezért nincsenek mélyebb belső vívódásaik, amik közelebb hozhatnák őket hozzánk. Míg a gátlástalan nagybácsinak (LEE Chun-hee) - akiben dolgozik a mélyszegénységből való kitörés agresszív vágya - jut néhány halvány árnyalat megmutatására lehetősége, addig különösen fájó, hogy a film egyik kulcsfigurája, Steve (Earl Jackson) szinte teljesen karikatúraszerűvé válik az eléggé szerencsétlen színészi megformálás túljátszása és az esetlenül megírt dialógusok miatt. 

A koreai apa karaktere sokkal izgalmasabb. Bár talán a különös színészi feladat itt is túlzottan arra sarkallta JO Yong-suk színészt, hogy belefeledkezzen a fogyatékosság tüneteinek aprólékos megformálásába. Mégis rendkívül megrázóan érzékelteti azt az apai felismerést, hogy a gyermeke veszélyben van, és a tehetetlenségéből fakadó pánikot is - ezzel szinte az egyetlen "normális" figurává avatva a férfit, furcsa kontrasztba helyezve a valósággal, amelyben viszont ez az ember a "debil".

JO Yong-suk

Maradéktalan élményt nyújt a gyermekek játéka. Érdekesség, hogy a nagyszerű KIM Sae-ron mellett valódi kishúgát, KIM Ah-ront látjuk a filmes kistestvér szerepében, aki semmiben sem marad el Sae-ron alakításától. Ugyancsak érzékeny Cat Tebow szerepformálása, vívódása Barbie alakjában.

Lee Sang-woo nemcsak rendező, hanem színész is, és szinte minden filmjében meg is jelenik valamelik szerepben. Most egy szállóvendég bőrébe bújik, igen hitelesen hozva a közönséges, részegségében gyermekmolesztálástól sem visszariadó kuncsaft figuráját.

A Barbie olyan mozi, amelyet minden nézőnek jó szívvel ajánlok, akit izgat egy rendező kihívó, provokatív képe a saját társadalmáról, melyet óva int attól, hogy bűnrészes legyen a saját értékeinek primér anyagi érdekek mentén történő, idegenek számára való kiárusításában.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 

[Filmekről] JANG Jin: MY SON (2007)

장진: 아들

Jang Jin rendező a koreai filmvilág egyik legérdekesebb alakja. Középiskolásként még zenésznek készült, majd beleszeretett a színházba,  rengeteg szerep eljátszása után később mégis a legnevesebb színházi rendezők között találjuk a nevét. A filmhez az íráson át vezet az útja, mivel nemcsak színházi, hanem filmes történetei is szinte kivétel nélkül saját tollából születnek. A melodráma és a gengszterfilm műfajában mozogva bár megélte egyaránt a bukást és a sikert, ám egyéni hangvételével nagyban hozzájárult a koreai film 90-es évekbeli felvirágzásához.

A My Son 2007-es alkotás, a melodráma középpontjában egy apa áll. Sikerült egy meglehetősen extrém élethelyzetet találni a történet kiindulási pontjául, hiszen főhősünk egy életfogytiglanra ítélt rablógyilkos, aki már tizenöt évet le is húzott a büntetéséből. A kezdeti börtönjelenetekben mégis egy nyugodt, sorsával számot vetett férfit látunk, aki indul a jó magaviseletért felkínált jutalom elnyeréséért. Bár maga sem biztos a dolgában, de talán éppen ezzel győzi meg a bizottságot: övé lesz egy nap, amelyen felkeresheti a fiát, akit kicsi gyerekként látott utoljára.

A film a nem mindennapi találkozás története, annak minden esetlenségével, gyanakvásával, kimondatlan vágyaival a férfi és a fia részéről. Nem okoz nagy nehézséget megjósolni, hogy a két ember valahogyan el fog jutni az érzelmi összetalálkozás pillanatához. A film bár zavarba ejtő rutinnal halad ezen a kitaposott úton, szerencsére az ábrázolás mikéntjében mégis letér arról. A helyzetek szokatlan szótlansága és szikársága reálissá teszi az irreális szituációt. A belső érzések narrációval történő megszólaltatása amolyan brechti elidegenítő effektusként működik, megvédve a szentimentalizmus kínálkozó kísértésétől. A rendező fanyar humora is beköszön a "műfajidegen" animációs betétek közbeiktatásával.

JANG Jin rendező

Jang Jin jól el is játszik velünk, mikor látszólag eljuttatja a filmbéli találkozást a végpontig. A pályaudvaron viszont nemcsak a sínek ágaznak el, hanem a történet is másik vágányra szalad. A rendező ekkor a melodrámák mélyebb húrjait pengeti meg, és emiatt a néző nagyon egyéni teherbírásának képessége a fordulat elfogadása, mert azt bizonyára sokan felemelőnek, sokan mélységesen giccsesnek élhetik meg. 

A történet lezárása azonban túlmutat az apa-fiú problematikán, egyetemesebb biztatást adva az egykedvű életfogytos indító képsorokon felvetődött problémájára: a leggyötrőbb a létezésben, amikor az ember már nem várhat semmire az életében.

Mivel nem lehet eltekinteni attól, hogy a filmet európai szemmel nézzük, külön ki kell emelni az egyéni, egzotikusnak tűnő "ízeket". Ezalatt főként azokat a viszonyulásokat értem, melyek a filmben ábrázolt élethelyzetekben szándéktalanul jelennek meg. A demenciában szenvedő anya ápolása, a fiatalok döntései, a börtönben látható emberi kapcsolatok mind-mind tanulsággal szolgálhatnak, akkor is, ha azok talán nem is képezik le maradéktalanul a koreai valóságot.

CHA Seung-won

RYU Deok-hwan

A főszerepben Cha Seung-won alakítása viszi a vállán a filmet, aki nagyon izgalmas karaktert formál meg. A valóság felé mutatott arcában egy szinte szimpatikusnak tűnő, lágy vonásokkal és ártatlan tekintettel bíró, visszafogott megnyilvánulásaiban is vergődő embert látunk, a bűnöző sötét karaktere a belső gondolatok narrációja alatt tűnik csak fel. Ryu Deok-hwan a fiú szerepében méltó társa, aki képes árnyaltan megjeleníteni a már majdnem felnőtt fiatalemberben dúló ambivalens érzéseket.

Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 

Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.