2014. november 26., szerda

Anilogue 2014 - 4.


A beszámoló első, második és harmadik része

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________




Szombat délelőtt 11 óra, moziterem, indul a hétvégi program. Ír gyermekfilmmel kezdünk, A tenger dala (Song Of The Sea), Tomm Moore rendezése.

Most írjam azt, hogy már meg sem lepődtem, hogyan is indult a történet?





                                               
Egy kis magyarázat a kérdéshez: mivel időm jelentős részét koreai filmek nézésével töltöm, elég komoly kiképzésben részesülök a melodramatikus világlátásból, mondhatnám, hogy már fel sem kapom a fejem, ha a filmek hőseit betegség sújtja, a múlt árnyai üldözik őket vagy a legkülönbözőbb sorscsapások terhei alatt nyögnek. Kezdtem azt hinni, hogy ez valami különös koreai specifikum, de most rá kellett ébrednem, hogy szó sincs erről, az animációs filmek rendezői között is valami hasonló járvány pusztít. Mert nézzük csak: A varjak napja kis Mauglija elveszítette édesanyját, A túlon túl kisnyula alvilági utazásra indul halott anyjáért, és most a Song Of The Sea testvérpárosa nevelkedik anya nélkül. A Giovanni szigetének anya nélkül felnövő fiait ne is soroljuk ide, A fiú és a világ viszont nem is számít, mert abban a gyerek az apja keresésére indul. A csonka család korunk általános problémája, de talán kissé árnyaltabb értelmezési mezőben, és nem is nagyon gondolnám, hogy a szülők ilyen arányban pusztulnának ki kisgyermekeik mellől, szóval valami más lehet az oka, hogy mindenki erre az élethelyzetre talált rá. Vagy netán a fesztiválfilmek kiválasztói játszottak velünk és a tematikával egy kicsit? Akkor is elgondolkodtató, hogy miként tudtak ennyi hasonló felütésű filmre rálelni a kortárs termésből.


Komolyra fordítva a szót: az idei Anilogue egyik legszebb filmjét láttuk, melyben minden a helyén volt. A karakterek rajzolata, az érzelmek ábrázolása, a gyermeki fantázia működése és a természeti környezet jelenségei, melyek híven tükrözték a szereplők lelkiállapotait is. A két testvér közötti rossz viszony alapja, hogy a fiú a húgát hibáztatja édesanyjuk elvesztéséért, aki a szülésbe halt bele. Az apa egy magányos és zord kis félszigeten, egy világítótoronyban élve neveli a gyerekeket. Ennek a nagymama megjelenése vet véget, aki szerint a környezet alkalmatlan kisgyermekek számára, és magával viszi őket a városba. Ám a testvérpár megszökik, és a hazafelé vezető út mesei-mítikus figurái lesznek segítőik és akadályozóik, akik segítségével megértik, hogy mi történt édesanyjukkal, aki selkie volt, egy félig fóka, félig ember lény. A kislány is hasonló ebben anyjához, és végül csak a bátyja segítségével éli túl az út viszontagságait. Így a két testvér egymásra talál, varázslatosan az anya is megjelenik egyszer, és segítségével a családban végre rendeződnek a viszonyok, az apa kigyógyul depressziójából, a fiú megérti, hogy a testvére nem hibás a történtekért, a kislány pedig az emberi életet választja, lemondva selkie-ségéről. A film kivételesen szép látványa, érzékenysége, mesei és reális világának remek ötvözete miatt gyermekek és felnőttek számára egyaránt élvezetes, megható élményt nyújtó alkotás, a mítikus múltat felidéző éterien szép ír zenével.


A Világpanoráma blokkjában az előző évek tapasztalatai alapján bizton számíthattunk a rövidfilmes ínyencségek sorára. Nem is csalódtunk, mert ha csak az első filmet vetítették volna le, akkor is teljes lett volna az örömünk. Vannak filmek, amelyek tökéletesen képesek alkalmazni a remek ötlet + nagyszerű kivitelezés = ütős film egyszerűnek tűnő receptjét. Hogy Nicolas Deveaux hogyan vizionált zsiráfokat a toronyugrók helyébe, az valódi rejtély, de jól tette. Az 5,8 méterben minden tökéletes, a zsiráfok természetes felsorakozásától kezdve a paták kopogásán át a nekifutások lendületességén és a pontosan kivitelezett kunsztokon át a csoportosan bemutatott ugrások pazar tüzijátékáig. Minden lábtartás, póz és csavar felismerhető, az ember szinte hallja a kommentátorok hangját, és a zsiráfok sportolói fegyelmezettsége és koncentráltsága csak fokozza a nézőtéren hullámokban feltörő nevetési rohamokat. Azt hiszem, hogy az 5,8 méter az idei Anilogue legjobb ritmusú filmje.







Masanobu Hiraoka Föld (Land) című filmje nem igazán foglalható szavakba. Emberalak indul felfedezésre, és érintésére, bökésére, az egymásnak ütköző, egymásba átalakuló és kibomló-összeolvadó absztrakt formák véget nem érő színes kavalkádjukban varázsolják elénk földünk tájainak és élővilágának gazdag formáit. 





Az argentin Santiago Bou Grasso Apa (Padre) című filmje erőteljes politikai mondandót tartalmazott. A diktatúra eltűnt áldozatai utáni kutatás mind a mai napig folyik, feldolgozhatatlan nyomot hagyva a túlélők életében. A kisfilm magányos nőalakja a fojtogató atmoszférájú filmben  óramű pontossággal adagolja a gyógyszereket, készíti az ennivalót. Az életét kitölti a gondozás feladata. A ház belső udvarán naponta szaporodnak a halott madarak. A film végén, amikor végre a kamera megmutatná a gondozottat, csak egy kínosan rendben tartott, üres ágyat látunk, éppúgy mint a madarak hűlt helyét az udvaron.



A kanadai Steven Woloshen 1000 Fennsík (1000 Plateaus) című filmje tíz éven át készült egy autóban. A rendező sofőrként dolgozott sok forgatáson, és közben támadt az az ötlete, hogy kamera nélküli filmet forgat. Egy fadobozba az autója szivargyújtójához csatlakoztatott fényforrást és 35 mm-es filmet helyezett, majd a dobozt az első ülések közé tette. A filmet karcolta, tintával kezelte, szkennelte, és még egy sor eljárást alkalmazott az animáció készítése közben. Alapként felhasznált még térképeket, és az egészet jazz zenére komponálta, melyet a teljes folyamat elején már első lépésként kiválasztott. A film címének egyébként semmi köze nincs a fennsíkokhoz, a plateau a forgatási helyszínre használt filmes szakkifejezés.







A szülők különcségét, kínos egyediségre törekvését a gyerekeik nem feltétlenül díjazzák. Torill Kove erről értekezik az Én és a Moultonom (Me and My Moulton) című filmjében, melyben a gyerekek csak egy hétköznapi bringát szeretnének, olyat, amilyennel a többi gyerek száguldozik. Hát nem ezt kapják, de végül megbékélnek a helyzettel. Szeretnivaló, kissé szarkasztikus humorú alkotás.









A Nagyobb Kép (The Bigger Picture), Daisy Jacob animációjának érdekessége, hogy filmjét életnagyságú figurákkal forgatta, mintha valós filmet készített volna. A kétdimenziós papírmasé-figurákat helyenként 3D elemekkel egészítette ki, kombinálta a valós tárgyakat festett részletekkel. Témaként az idős szülőkről való gondoskodást választotta, melyben a nehézségek mellett is meglátta a humoros vonásokat.






A dél-koreai Jeong Da-hee A férfi a széken (Man On The Chair) című filmjének középponti problematikája maga a létezés. Olyan, mindannyiunkat izgató kérdésekkel foglalkozik, mint a "Honnan jöttünk?", "Kik vagyunk?", Mi is a világunk?". A film központi eleme a széken ülő férfi, mely Jeong Da-hee elmondása alapján a művészettörténetből érkezett inspiráció, mivel számos alkotás ábrázolja ily módon a gondolataiba merülő embert, gondoljunk csak a leghíresebb példára, Rodin szobrára.







Joseph Oxford filmje, az Én + Ő / Me + Her egy szerelem története volt bábfilmben elbeszélve, mely különösen a hullámkartonból készült, részletesen kidolgozott figuráival és környezetével ragadta meg a figyelmet.








Sajnos egy ilyen maratoni fesztiválon az ember időnként telítődik, és ilyenkor óhatatlanul kikapcsol a figyelem. Engem ez az Évkönyv (Yearbook) című film alatt ért utol,  ezért elnézést is kell kérnem Bernardo Britto rendezőtől, sajnos egyszerűen nem emlékszem, hogy mi történt a filmbeli főhőssel, aki az emberiség történelmének rendszerezését kapta feladatul, mellyel 17 évet töltött valamiféle végső kataklizma előtt.





Viszont nagyon is éber lettem, amikor megláttam, hogy az összeállítás utolsó darabja Mikey Please Marilyn Myller című filmje. Kedves emlék fűz a rendező vizsgafilmjéhez, melyet még akkor láthattam a Royal College of Art diplomásainak kiállításán, amikor nem sejthettük, hogy BAFTA-díjat fog nyerni. A film mellett lenyűgöző volt Mikey Please installációja is, mert a kiállításon megcsodálhattuk azt a hungarocell "terepasztalt", melyen a The Eagleman Stag készült. A miniatűr világ részletgazdagsága egyszerűen elképesztő volt.


Mikey Please: The Eagleman Stag, Royal College of Art, 2010


Éppen ezért kíváncsian vártam, hogy mi lesz a következő alkotás, és a Marylin Myller semmivel sem marad el az első filmtől, sőt! A hungarocellből faragott lények már szinte szobrászi mesterművek lettek, és a fényfestésnek, valamint a merész kamerabeállításoknak köszönhetően az egész áttetsző, tisztán ragyogó látvány még különlegesebb, elevenebb. Nem is szólva a történetről, mely kettős játék: belső történetként az alkotói vízió tökéletessége és a megvalósulás esetlegessége közötti szakadékot látjuk, majd ad a rendező egy fricskát a "műértelmezésnek" is. Kedves és humoros, nagyon őszinte alkotás, a szemnek pedig gyönyörűség. Kiváló a film zeneválasztása is.














2014. november 24., hétfő

Anilogue 2014 - 3.


A beszámoló első és második része

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________ 


A harmadik napot követően egyre nehezebb beszámolni az Anilogue filmes kavalkádjáról, mivel már a délelőttök sem szabadok, hiszen a hétvégén egész nap két teremben szimultán folyik a vetítés. Így a korábbi napok filmjei egyre inkább elmosódnak, és különösen azokat a rövidfilmeket nehéz felidézni, amelyek nem hagytak túlságosan mély nyomot bennem maguk után.

Kicsit így jártam az O!PLA Across The Border című összeállítással, amely a lengyel animáció 2012-14 közötti terméséből válogatott. A 15 kisfilmről képtelenség is lenne részletesen beszámolni, így inkább csak néhányat emelnék ki közülük.

A Steven And The Beetle (Stefann i Żuczek) című film a társadalmi együttélés groteszk rajzát mutatta egy furcsa barátság történetében. Emberek és antropomorf bogarak a lakói egy városnak, és a két kaszt hermetikusan elkülönítve éli egymás mellett a világát. Az érintkezés tilos, ám főhősünk valamiféle humánus, altruista indíttatásból megmenti egy vergődő bogárlény életét a megsemmisítő egységtől. Barátság lesz a dologból, mely nem ér jó véget. Emberünknek szembe kell néznie barátja elpusztítása láttán saját szerepével és lelkiismeretével. A filmet nézve túlságosan direktnek, szájbarágósnak gondoltam az alantas, szagló bogarak képzettársítását a kitaszítottság helyzetéhez. Ám a filmet egy Vietnamban született, most éppen a film témájába vágó, Lengyelországban tanulmányokat folytató fiatalember, Piotr Loc Hoang Ngoc rendezte, és felrémlett bennem, hogy meglehet, nem kizárólag tankönyvekből gyűjtötte hozzá az életanyagot.

Az Orawus egy kísérleti zenei animáció volt, melyet Wojciech M. Sławuski rendező a kiemelkedő kortárs zeneszerző, Wojciech Kilar Orawa című szerzeményéhez készített. A nagyszerű festményanimáció egymásra torlódó képei nemcsak a zenélő hangszereket keltették életre, hanem kibontakozott belőlük az egyedfejlődés és az emberiség történelmének keresztmetszete is. 







A Lost Senses (Zmysły prysły), Marcin Wasilewski szórakoztató és látványos kisfilmje két világot társított repülő városában. A férfi megpillantja élete nőjét, ám a találkozáshoz a városi parkour bravúrjaival vezet az út, melynek során szürrealista kihívásokkal is meg kell küzdenie, hiszen nem máshol járunk, mint Chirico festményeiben.






A The Law Of The First Night (Ius primae noctis – Prawo pierwszej nocy) fekete-fehér filmjének érdekessége, hogy rendezője, Łukasz Rusinek a folklór és a hardcore punkzene különleges együtthatásával kísérletezett.




Megadatik-e valaha, hogy magunk válasszuk meg halálunk időpontját és gondoskodhassunk halálunk méltóságáról? Egyáltalán lehet-e a meghalásnak művészete? És vajon hagyják-e a körülmények, hogy végigvigyük, amit oly szépen elterveztünk? Miłosz Margański Ars moriendi című filmjének kartonvilágában a kartonfőhős küzd ezzel a problémahalmazzal,. nem túl sikeresen.








A pénteki nap első nagyfilmje a világ gyermekszemmel témakörhöz tartozott. A túlon túl (Resan till Fjäderkungens Rike) dán-svéd koprodukcióban készült, rendezője Esben Torf Jacobsen. A filmet 3D változatban, angol felirattal és a gyermeknézőkre tekintettel magyar hangalámondással tekinthettük meg. Maga a 3D technológia számomra nem tett sokat hozzá a film látványához, viszont érdekes módon rendkívül megnehezítette a feliratok olvashatóságát.

A főszereplő egy kisgyermek, azaz mit is írok, hiszen kisnyúlról van szó, aki rendíthetetlenül hisz abban, hogy betegségben meghalt édesanyját még viszontláthatja. Hiába vonult el vele édesapja egy halászhajó fedélzetére, ahol kettesben élnek, az apa sem tudja megakadályozni a Johan kalandos utazását az anyja keresésére. Az utazás a túlon túlra visz, mely kimondatlanul a halál birodalma. A film története valójában maga az alászállás a Tollkirály birodalmába, csak éppen kisnyulunkat nem Orfeusznak hívják, és Káron ladikját is egy acélhajó helyettesíti.

Azt sajnos nem tudom, hogy a skandináv mitológia vagy mese elemei belejátszanak-e a történetbe. Felnőtt fejjel nézve viszont kissé furcsa volt az ismert mitológia plüssnyulakra kiszerelt változata. A halászhajó tapsifüles tengerészeiről nem is beszélve, mert egy nyúl még a mesei realitáshoz sem túl vízkompatibilis állat, de hát hogy miért pont őket választotta a rendező, az maradjon az ő titka. A történet fő alakja még Bill, a kutya, aki már többször kijátszotta az őt szólító halált, és végül az ő jegyét felhasználva lép Johan a Tollkirály birodalmába, a Kapitány, aki a révész egy béka alakjában, és előkerül Mora is, a sokkarú tengeri szörnyeteg. A Tollkirály egy kék színben pompázó nyúlfejű lény, mégis leginkább egy griffmadárra hasonlít.

Természetesen létrejön a nagy találkozás, a teljes család egyesül egy időre, de a birodalomból menekülni kell. Johan szembesül azzal, hogy édesanyja már örökre ennek a világnak a része, és így nem tarthat velük.

A film impozáns kulisszákat teremt a történethez, a tenger ábrázolása, és különösen a túlon túli birodalom látványa erőteljes. Hogy maguk a kisgyermekek mit tudnak kezdeni a történettel, azt nehéz megítélnem, bár némiképp osztom azok aggodalmait, akik szerint a film talán összezavarja, túlterheli a kisgyermekkorú célközönségét.

Végezetül meg kell említeni, hogy a film zenéje nagyon szép, és a stáblista szerint ez a közreműködő magyar zenészeknek és kórusnak is köszönhető.



Idén egyetlen egész estés japán animációs filmet láthattunk, melyet rendkívüli témája miatt nagyon vártam. A Giovanni szigete (Giovanni no shima) rendkívüli vállalkozás nemcsak az animék, hanem a japán filmek világában is, mivel Nishikubo Mizuho rendező a második világháború történelmének egy feldolgozatlan, szinte ismeretlen témájához nyúlt.

Kevéssé köztudott, hogy a háború végeztével Japán északi részének szigetei a Szovjetunió fennhatósága alá kerültek, és az ott lakók számára éppen a békeidők hozták el azt a rettenetet, amelyben a háború nem részesítette őket. A várt amerikaiak helyett a szovjet hadsereg katonái érkeznek az egyik szigetre, és birtokba veszik a japán lakosság javait, beköltöznek házaikba, iskolájukba, felélik élelmüket. Évekig tart ez a kegyetlen együttélés, melyet a filmben két kisfiú nézőpontjából látunk. Mindkét fél kialakítja a saját életformáját, a japánok a fekete kereskedelem segítségével tudják átvészelni a hétköznapokat, miközben váltig hisznek a hadifogságba elhurcolt katonai egységük visszatérésében, és gondosan őrzik azok élelmiszer-készleteit. A két közösség között olvadni látszik a jég, a szovjet parancsnok kislánya és a két japán fiú között barátság alakul ki, illetve a nagyobbik fiúval gyermekszerelem szövődik. Oroszok és japánok tanulgatják egymás kultúráját, és a kezdeti elutasítás, versengés lassan egymás elfogadásává szelídül, melyben az iskola sokat segít. A felnőttek is összebékülnek azzal a helyzettel, amit a sors hozott, és így a gyermekek bejáratosak lesznek egymás lakásaiba.

A különbségek azonban nem tűnnek el, és a katonai helyzet szabályait nem lehet felrúgni, márpedig a fiúk apja mint a japán közösség vezetője azt tette, amikor eltitkolta a barlangban gyűjtögetett élelmiszert, így nem kerülheti el a letartóztatást. Rövidesen a japán lakosságot arról értesítik, hogy visszatelepítik őket Japánba. Egy hosszú és rettenetes hajóút végén viszont a Szovjetunióban találják magukat, egy munkatáborba kitelepítve. Újabb évek telnek el, míg végül valóban megtörténik a hazajuttatásuk, de azt a közösség sok tagja már nem érhette meg. A filmben mindezeket végigéljük a két fiú sorsán keresztül, akik kétségbeesett küzdelmet folytatnak apjuk megtalálásáért, akit először halottnak hisznek, majd hírül veszik, hogy életben van, de egy másik táborban.





A film komor, valósághű történetét átszövi a fiúk fantáziavilága, mely egy könyvhöz kötődik, a kor egyik sikeres gyerekregényéhez, melyből az édesapával olvastak fel rendszeresen. A galaktikus vonat vágyak és remények szimbólumaként élet és halál felé visz a történetben, de legfőképp a szétszakítottak közötti összekapcsolódást biztosítja.

Nishikubo Mizuho megrázó filmet készített, mely a történet széles spektrumához híven látványában is hol szépséggel telten, hol a borzalmak naturális felidézésével idézi fel az eseményeket. A karakterek nagyon aprólékosan kidolgozottak és rendkívül érzelemgazdagok. A történtek realitásába a mesei fantáziavilág szervesen belesimul. Különös erénye a filmnek, hogy nem ítélkezik, nincsenek jók és rosszak, mindkét félben megtalálható ezek keveréke, pontosan érzékeltetve, hogy egy nagyobb játszma kiszolgáltatottjaiként részesei a történetnek. A tragédiát ez nem kisebbíti, hanem még átélhetőbbé teszi.

Nyomasztó és felemelő filmet láttunk, melyben először éreztünk mélyen együtt azokkal a japánokkal, akikről tudjuk, hogy sok más nemzettel együtt a rossz oldalon álltak, ám filmben talán először tudtunk árnyaltabb képet nyerni a valóságról, szerencsésen túllépve a háborús sztereotípiákon. A filmbe még az is belefért, hogy egyik jelenetében arra fókuszáljon, hogyan kerültek azonos helyzetbe kibékíthetetlen ellenfelek, és hogyan törölte el ezeket a szembenállásokat a túlélésért folytatott küzdelem: kitelepített koreaiak segítenek a filmben kitelepített japánokat.




A film után egy hatalmas váltással éppen a - saját bevallása szerint - japán animéket rendkívül utáló Bill Plympton filmjével eveztünk egészen más vizekre, és egy szerelmi gubanc kellős közepén találtuk magunkat. A Cheatin' amerikai produkció, mely egy különleges gyöngyszeme a fesztiválnak. Színtiszta, szavak nélküli vizualitás, mely a férfi-nő kapcsolatok útvesztőibe kalauzol bennünket.



Szerelem első látásra, házasság és felhőtlen boldogság jellemzi Ella és Jake kapcsolatát, melyről egyszerűen lepattan a betolakodni kívánó harmadik. Azonban a szerelmi ármánynak számos eszköze van szegény hiszékenyek megvezetésére, és a féltékenység mindig tévutakra visz. Kettéhasad a páros ágy, Jake elhagyja a családi fészket, Ella pedig kegyetlen bosszút akar állni.

Aztán szerető szíve mégis inkább harcba szólítja kedveséért, amelyhez egy bűvész tiltott átalakító masinája lesz a segítségére, ezzel tud Jake alkalmi szeretőinek bőrébe bújni. A technika ördöge viszont közbeszól, és egy félig sikerült átalakulás során lelepleződik az ármány, tetejébe még helyre is kell tolni a két félbemaradt nő visszaváltozását. Jake-nek így akad dolga elég, és közben azzal is szembesülnie kell, hogy milyen ostobán bedőlt egy átlátszó női trükknek.




A film ezekről a veszedelmes viszonyokról csodálatos pontossággal értekezik, pusztán a látvány és a zene segítségével, mely ugyanolyan szélsőséges, mint a képi világ. Operaslágerek és más népszerű dallamok harsognak. Komikum, karikaturisztikus elrajzolások és érzelmi túltelítettség uralkodik a filmben, pazar látványvilággal és dinamikával ötvözve. Bill Plympton kézzel készített rajzainak stílusa teljesen egyedi, bár rengeteg hatás szűrődik át azokon. Egyszer mintha egy art deco képeslapot néznénk, aztán mintha képregényt lapoznánk. A figurák életteliek, tele túlfűtött szexualitással és túlcsorduló érzelmekkel, valamint a karakterek testi jellemzőinek kiemeléseivel. Jake izomkolosszusa a six pack gerincre fűzött újraértelmezésével éppúgy telitalálat, mint a nők domborulataikat mutogató állandó pucsításai. Nem irtózik a tömény giccs eszközeitől sem, ennyi vörös szívet életünkben nem láttunk, mint amennyivel itt fel-alá masíroznak. A film hatalmas élmény, amolyan tanulságos mese a párkapcsolatról, mely szórakoztat, elvarázsol, belezavar mindenkit a labirintusba, de végül mégiscsak megnyugtat.

Felnőttfilm, de 16 éven felül mindenkinek erősen ajánlott!



















2014. november 22., szombat

Anilogue 2014 - 2.


A beszámoló 1. része itt

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________


Az idei Anilogue kellemes meglepetései közé tartozik, hogy a fesztivált hirdető szpot rendkívül ötletes és a szemnek is kellemes látványt nyújt, mely ezúttal Pataki Szandra, a BKF animáció szakos hallgatója által készített remek munka.


A fesztivál második napja számomra Jean-Christophe Dessaint A varjak napja (Le jour des corneilles) című francia filmjével vette kezdetét. Mivel a fesztivál egyik szervező gondolata most a felnőttvilág gyermekszemmel való láttatása, így ebben a témában is megkezdtük az alámerülést. A történet egy Maugli-variáns, de most kis vademberünk nem magányosan nevelkedik a vadonban, hanem ogre-szerű édesapjával, aki nemcsak az erdőn uralkodik, hanem fiának is testi-lelki zsarnoka. A kisfiú antropomorf állatszellemeket fantáziál maga köré, akik oldják a magányát, és közöttük van korán elveszített édesanyja is, akivel ily módon tart kapcsolatot. Az apa az erdőn kívüli világot rémületesnek írja le, melybe kilépve megsemmisül a határsértő.

A fiú, bár kíváncsiságát felkeltik a véletlenül meglátott, hozzá hasonlatos lények, egészen addig betartja a tiltást, míg apjának nem lesz életmentő segítségre szüksége, és szellembarátai azt tanácsolják, hogy vigye az emberek közé, ahol meg tudják gyógyítani. A filmben az erdő világának sejtelmes hangulatát meleg, ámde fakó színekkel érzékelteti a rendező. A szellemalakok kifinomult rajzolata éles ellentétben áll az apa és a fiú eltúlzott karakterisztikájával, melyekben kissé visszaköszönnek más filmekben már látott figurák, így alig tudtam elvonatkoztatni attól, hogy a fiú alakja mennyire idézi egyszerre Popeye-t és egy gyermekkoromban látott francia mesekönyv illusztrációinak gyerekfiguráit, melynek címét sajnos már nem tudom felidézni.



Az erdőn túli világ viszont fényárban úszik, arany hullámzású földek csábítanak a felfedezésre. Courge végül tehát találkozik a civilizációval, mely két ellentétes arcát mutatja feléje. Egyrészt kissé militáns, hiszen a rendező a katonák romboló jelenlétét többször is hangsúlyozza, rosszindulatú, mert kis hősünk azonnal ellenségekre talál benne, másrészt segítőkész és baráti is, hiszen a doktor nemcsak a beteget, hanem Courge-ot is oltalma alá veszi. A történet véletlenül sem tér el a hasonló témákat feldolgozó történetek kliséitől, természetesen a doktor kislánya lesz vadócunk barátja és legjobb tanítómestere, és csodák csodájára szerelme is. Természetesen a városban tartózkodás ideje alatt fény derül a szülők szomorú sorsára is, és Courge szállásadói révén megismer egy érzést, melyet mindvégig hiányolt az életéből, ezért aztán ő is elszántan próbálja megtalálni az apja szeretetét. Némi bonyodalom után helyükre kerülnek a dolgok. Courge bár elveszíti édesapját, de megleli annak valódi énjét. A papa is nemes vaddá változik a szellemalakok körében, aki kissé szentimentális gesztussal helyezi egymásba fia és a szeretett lány kezét.

A film szépen megrajzolt, kedves humorral bíró, jól nézhető történet, különösen talán gyermekibb lélekkel. Ha viszont komolyan vesszük a film által láttatott dolgokat, akkor zavaró, hogy a civilizált világról olyan elnagyolt és elrajzolt képet kapunk, amelytől inkább messze menekülne az ember. Másrészt felrémlett bennem, hogy vajon azokat a megoldásokat, melyeket a nézői könnyzacskók megnyitására apelláló hatásokként elutasítunk más műfajokban, ha animációs filmben látjuk, akkor bocsánatosnak minősülnek-e?


A nap legizgalmasabb élményét az alaptémát jól folytató A fiú és a világ (O Menino e o Mundo) című alkotás hozta meg, mely Alé Abreu brazil rendező munkája. Bár a világot itt is egy gyermek szemén át látjuk, a megfogalmazott vélemény nagyon is felnőtt és érett gondolat.
Előre kell bocsátanom, hogy bár értem és mélyen átélem az emberiség önpusztításáról szóló víziókat, mégis inkább azok körébe tartozom, akik különösebb hurrá-optimizmus nélkül, de mégsem néznek riadt tekintettel az elidegenedett jövő világába. Van bennem valami ősbizalom, amely azt mondatja, hogy ha a saját generációmat emberinek tartom, akkor hiába az előttünk járók kétkedése, az utánunk következőknek is kijár a bizalom, hiszen miért feltételeznénk, hogy nálunk ostobábbak, tehetségtelenebbek, vagy érzelmileg igénytelenebbek lennének? Hiszem és remélem, hogy talán más módon és más eszközökkel, de élhető világot építenek, akkor is, ha abban mi már nehezebben tájékozódunk. Éppen ezért nem táplálok nosztalgikus érzéseket korábbi életformák iránt, és bízom abban, hogy az urbánus lét is csak kulissza, melynek élhetősége éppen úgy az egyes emberekben lakozó emberi minőségek függvénye, mint ahogyan a természet lágy ölén való létezés sem biztosítéka az embertelenségek kizárásának.

Visszatérve a filmre, mégis a történet előre haladtával a film lépésről lépésre vett le a lábamról, olyan hatású vizuális szimfóniát varázsolt elénk e tárgykörben. Pedig az első percekben arra gondoltam, hogy nem fogom kibírni, mert a rendező azon igyekezetében, hogy a környező világot őszinte és játékos kíváncsisággal felfedező, romlatlan gyermeket bemutassa, egy olyan jelenetsorral indított, melyet nézve másfél perc után csak az zakatolt bennem, hogy valaki fogja már le ezt a kibírhatatlanul hiperaktív kölyköt. Alig három perc alatt kis hősünk valóban, szó szerint - pontosabban tényleges képi megvalósításban - máris a fellegekben járt, mivel a földi felfedezésre váró dolgokat ennyi idő alatt ki is végezte.
De szerencsére ez a túlpörgetés gyorsan elmúlt, és kis hősünk szeretni való emberkévé változott. A film alaptörténete a civilizáció árnyoldalainak bemutatási lehetőségét szolgálja, végigvezeti a gyermeket egy sor kalandon, melyeket az apja keresésére indulva átél, akit magával ragadott a gyermeki látásmód szerint kígyóként tovasikló vonat-lény. A film a kisgyermekek rajzainak stílusában indul, harsány színorgiát varázsolnak elénk a zsírkrétával készített vonalrajzok. Külön bravúr, hogy számtalanszor teljesen kifehéredik a vászon, felébresztve az üres rajzlap érzetét, melyre éppen a következő rajz készül.



 A film nemcsak a természetes és az ember által teremtett világ kontrasztját mutatja meg, hanem jeleneteinek sora egy időtengely mentén is halad, melyben az ipari-technológiai fejlődés mindent maga alá gyűrő útjával is szembesülünk. Nemcsak a múltba nézünk vissza, hanem jövőbeli víziót is kapunk. Egyúttal gyermek főhősünk is növekszik, és minden tapasztalata másfajta vizuális megvalósításban jelenik meg.

A természeti világba behatoló gépek eleinte mind állatszerűnek láttatott lények, és a mezőgazdaság gépesítésének térnyerését pattern rajzolatokban láthatjuk. Az iparosodás és a városi civilizáció látványa egyre inkább nélkülözi a színeket, grafit- és szénrajzok veszik át a zsírkréták helyét.





Minden olyan jelenséget, mely a tömegek "panem et circenses" megvezetésének nevében a fogyasztásra sarkallást, az idióta és bűnös szórakoztatási kínálatot mutatja be, mesterséges fényben, neonszínekben látunk, már nem is rajzfilmes eszközökkel, hanem realista filmes ábrázolásban. A rendező kétséget sem hagy a társadalmi berendezkedés militáns jellegét illetően, erőteljes, riasztó képsorokkal alátámasztva ezt a tényt.


Nagyon beszédessé válnak az egekbe törő kúp alakú városok lakásainak ablakaiban kornyadozó kórók is, melyek végső megcsúfolásai az ember által tönkretett édenkertnek.

A robotoló munkások kezdetben még belopják az emberibb világot környezetükbe, de már csak éjszakai titkos műszakban, mintegy visszfényeként egy élhetőbb világnak (poncsót szövő jelenetsor), de rövidesen azzal szembesülünk, hogy a technológiai fejlődés lassan egyetlen dolgot tesz alapvetően feleslegessé, és ez maga az ember. Köztes állomásként még láthatjuk, hogy mindenki elveszíti a személyiségét, testben-lélekben uniformizált egyedek alkotnak egyféle urbánus tömeg-masszát. A civilizáció viszont végezetül nem termel mást, mint a javak élvezéséből kiszoruló, szeméttelepeken vegetáló agresszív "csőcseléket", mely végül szembefordul a fejlődés "jótéteményeivel".

A sötét vízióban a felnövekvő gyermek a reménysugár, aki nem veszíti el a gyermekkor alapdallamának hangjait. Azok néha ugyan eltorzulnak, de soha nem tűnnek el. Ennek a torz valóságnak a mélyén elásva megőrződnek, és mint "tiszta forráshoz" lehet visszanyúlni hozzájuk egy emberibb élet felidézésének reményében.

A film látványorgiája a vászonra szögezi a tekinteteket. Olyan képsorokat láthatunk, melyek kihagyhatatlanok. A rendezőnek különösen nagy érzéke van a munkafolyamatok ábrázolásához, ezt először a gyapotszedés képsoraiban csodálhatjuk meg, majd a szövőgyár gépesített műveleteinek bemutatásában. A film egyik legnagyobb ötlete, amikor a folyamatosan kaleidoszkópjába bámuló gyerek öntudatlanul, de mégis akrobatikus ügyességgel sétál végig a mozgó daruk és konténerek sokaságán, melyek közben kirajzolják  a szállítmányozás teljes rendszerét.


A film gondolatisága, érzelmi töltete és elképesztő látványvilága miatt kihagyhatatlan alkotás, csak ajánlani tudom mindenkinek a megnézését. A szöveg megértése senkinek nem fog gondot okozni, mivel a rendező azt a bravúrt is végrehajtja, hogy filmjében egy árva szó sem hangzik el, de nem is érezzük a hiányát. Bármi is legyen a véleményünk a látottak kapcsán, az biztos, hogy a figyelmeztető jelzések mellett nem mehetünk el szó nélkül.


A 2014-es Anilogue reflektorfényében a cseh animáció áll, és ennek keretében Jan Švankmajer gazdag életművének ismertetése is. Az Uránia kávézójában megtekinthető kis kiállítást szemlélve kiváló keresztmetszetet nyerhetünk az idén 80 éves rendező rendkívül sokszínű, sok művészeti területet érintő munkásságáról.

Felütésként Švankmajer 1988-ban készített első nagyjátékfilmjét láthattuk, az Alice címűt, mely Louise Carroll Alice-történetének filmes átirata. Alice csodálatos kalandjai Švankmajer nézőpontjából semmi "gyermekit" nem tartalmaznak, pontosabban talán a gyermeki fantázia ebben az esetben a rémálmok vízióihoz áll közelebb, mint ahogyan azt eredetileg talán maga Carroll is gondolta. Alice álmodik, és álmai szürreálisak, kegyetlenek és rémületesek. Sokszor szimbolikusak is, az ajtók és kulcsaik furcsa módon találkoznak csak össze, de biztosak lehetünk abban, hogy újabb retteneteket rejtő világok tárulnak fel mögöttük. A groteszk sem áll távol ezek bemutatásától, néhol mintha Gogol szelleme is átlengené a látottakat. Alice növekvése-zsugorodása a filmben alterego váltásával is jár, míg a valós méretű Alice-t gyermekszínész kelti életre, addig kicsinyített lényét egy kifejezéstelen arcú babafigura bábként mozgó alakjában láthatjuk. Valóság és irracionalitás játszik folytonosan egymásra a film képeiben és figuráinak megalkotásában, esetenként a tárgyak és a szereplők kapcsolataiban. Alice álomvilága tele volt meglepetésekkel a nézők számára is, de mégsem kívántunk egyebet, mint mihamarabbi felébredést, bár sejtettük, hogy talán abban sem lesz túl sok köszönet.





A nap végére maradt az Anime Haiku általam mindig nagyon várt filmes válogatása, mely a Tokyo University of Arts hallgatóinak munkáiba enged betekintést. Az idei összeállítás azzal örvendeztetett meg bennünket, hogy nemcsak japán hallgatók filmjeit láthattuk, hanem egy koreai és egy kínai filmet is élvezhettünk.

Yutaro Kubo 0:08 című filmje indította a sort, és ilyen késői órán igazán jólesett egy csésze kávé élvezetében részesülni, még ha azt csak virtuálisan is élhettük át. A fekete fehér ceruzarajz kávéja öltött amorf formákat, melyek egyre invenciózusabban követték a kísérőzene hangjait, ritmusát, felidézve érzeteket, talán emlékeket. Hogy olyan rajzfilmet láttunk-e, amelynek igen jó volt a zeneválasztása, vagy a zenéhez készült animációt láttunk-e, az nem derült ki pontosan, de ez nem is fontos, mert amit láttunk, az a válogatás egyik legerősebb darabja volt.


Ha lenne olyan díjazási kategória, hogy a leginkább közönségmegosztó film, akkor az vitán felül a következő opusznak járna. Kazushige Toma filmje, a Pamon szavakban érzékeltethetetlen látványvilágot zúdított a nézőkre. A színezett vattacukor talán közelít a figurák és környezetük forma-, anyag- és színvilágának érzékeltetéséhez, de messze nem tudja leképezni azt. A keleti cukiságok világában elképesztő hajkölteményekkel bíró "tortafigurák" debilizált nyelven kommunikálnak, miközben az érintkezés módja is meglehetősen abszurd, lévén, hogy leginkább az egymás melltájékán található hupiszínű szőrcsomót simogatják. A nézők egy része fogékonynak mutatkozott a film humorára, de sokakat egyszerűen tántoríthatatlan ellenséggé tett a látvány sziruptengere.


A Flower Bud festményanimációja az est másik felejthetetlen szépségű alkotása. Saki Nakano vörös és fekete emberalakokba forduló virágai életünk alapélményeiről, születésről és halálról, szerelemről, boldogságról, bánatról és veszteségről szóltak az öröm és a tragédiák hangján egy rendkívül egyszerű, ám tökéletesen kivitelezett vizuális ötleten át.




Onohana filmje, a Crazy Little Thing a bűn és a bűnhődés kérdéskörével foglalkozott. A gyilkosság és bűnnel való együttélés megjelenítésére a holttestből kinövő és egyre terebélyesedő fa alakját használta, mely az anime műfaját nálam avatottabb ismerői szerint egy általános szimbólum. A film vizualitása viszont számomra messze elmaradt az előző két alkotásétól. 




A Mrs. Kabagodzilla a szeretteink elvesztésétől való félelmeinket jelenítette meg, Moe Koyano filmjében a lány kórházba került édesanyjáért aggódik, és eközben felidézi a múltat,  valamint az elkövetkezőkkel kapcsolatos félelmeit.








Mari Miyazawa Decorations című filmje első látszatra csak egy bravúros játéknak tűnik, melyben egy habtölcsér tortadíszek sorát varázsolja elő. Ámde a rendező elmond még valamit arról, hogy szeretteinket nem birtokolhatjuk, és erőszakkal sem akadályozhatjuk meg őket abban, hogy saját útjukat járják.











A koreai Yewon Kim Everyday Sins címmel tett vallomást arról, hogy mennyire bűnösnek érzi magát az egyetemi feladatainak elhanyagolása miatt. De hát nincs mit tenni, ha az ember életébe állandóan beleszólnak egyéb csábító dolgok. Zűrös a család, a hit, ráadásul még a volt fiú is a vonzás-taszítás próbatételét jelenti.




Ayaho Kawakami munkája volt talán az egyetlen, amellyel nehéz volt mit kezdeni. Az Exit My Room című filmjének amorf kis pacafélesége aznap is mint minden reggel felébredt, megmosakodott, felöltözött és megreggelizett, majd elindult otthonról. Menet közben zöld füves területre ért, majd hasonló állagú valami terült el alatta-előtte, és szintén magához hasonló, de különböző színű pacákat olvasztott magába, míg az összes színt elnyelve összeolvadt a vászon fehérségével.



 Az Anime Haiku összeállítást szerencsére egy nagyszerű film zárta, a kínai Yantong Zhu My Milk Cup Cow című filmje. A nagyon személyes hangvételű történetben az egyedülálló édesapa azzal próbálja rávenni kislányát a tejivásra, hogy elhiteti vele, a csésze alján egy tehenet fog látni. Természetesen a tehén nem volt ott, és a lány egyre inkább kételkedni kezd az apa szavában, aki továbbra is mesés magyarázatokkal áll elő a legkülönbözőbb dolgok kapcsán.

A lány közben felnövekszik, és rájön arra, hogy a hamis magyarázatok egyetlen célja, hogy az apa a segítségükkel távol tartsa tőle az élet zord dolgait, mellyel maga folytonosan küzd. A lány azzal szembesül, hogy maga sem tehet mást, ha az apját meg akarja kímélni az aggodalmaktól.


A film gyönyörűen megrajzolt alakjai és jelenetei, mesés hangulata sokáig megőrződik emlékezetünkben. A gyermeki tekintet álomszerű képeihez méltó zene is társul, egy gyönyörű kínai altatódalt hallhatunk, mely tradicionális és modern hangszereken játszva is megszólal.









A japán művészeti egyetem filmösszeállításáról idén is elmondhatjuk, hogy magas színvonalat képviselt, és bár az elmúlt években láttunk a mostaniaknál kiemelkedőbb munkákat is, ám úgy tűnik, hogy továbbra is verhetetlenek az élet apró rezdülései iránti fogékonyságukban, az ábrázolásmód tisztaságában és kendőzetlen őszinteségében.




A beszámoló folytatása itt