[Filmekről] BOO Ji-young: CART (2014)

부지영: 카트

Izgatott, hogy milyen lehet egy munkajogi problémát és a munkavállalók érdekvédelmét témájául választó koreai film. 

A probléma azért érdekes, mert Korea gazdasági berendezkedésének sajátosságairól, ha nem is mélyenszántóan, de számos ismerettel bírunk. A híres chaebolok eredeti működése fellazulóban van. A családi vállalkozásokként induló, ma már sokszor giga-cégek korábban minden munkavállalót a család további tagjának tekintettek. Élethosszig tartó foglalkoztatást garantáltak, melyhez a személyes juttatások sokszínűsége társult, melyek amolyan apai gondoskodói magatartást példázva a munkavállalók továbbképzésétől a gyermekeik taníttatásának támogatásán át az egészségügyi ellátások és a szabadságok finanszírozásáig bármire kiterjedhetett. Cserébe feltétel nélküli lojalitást vártak el, valamint maximális erőbedobással, néha akár azon felül is végzett munkát. Ez a szerkezet nem kívánta meg a szociális ellátó rendszerek kiépítését, és nem nyitott teret a munkavállalók érdekvédelme számára sem, melyet minden eszközzel tiltottak. Vadhajtásként nem csoda, hogy megjelent a chaebolok urainak önkényes viselkedése, mellyel a dolgozókat nem emberekként, hanem személyes tulajdonukként kezelték. 

A profittermelés maximalizálása és a versenyképesség megőrzése azonban megkérdőjelezte ezt a struktúrát, mivel sok olyan elemet tartalmazott, amely pusztán a gazdasági racionalitás szempontjából nem volt indokolható. Például az élethosszig tartó foglalkoztatás nem szolgálta a termelékenységet, az sokkal inkább a már kevésbé teljesítőképes munkaerő lecserélhetőségét tette volna indokolttá.

Be is következett ennek a meglépése, mégpedig egészen elképesztő módon. A Dél-Koreában aktuálisan kormányzó párt, az Új Korea Párt 155 képviselője 1997. december 26-án, tehát karácsony napjának hajnalán megjelent a parlamentben, és egy kormányzati puccs végrehajtásával összesen hat perc alatt elfogadott húsz törvényjavaslatot, melyek között az új munkaügyi törvény is szerepelt. Ez megszüntette a teljes életre szóló foglalkoztatás kényszerét és lehetővé tette a munkaidő kiterjesztését akár heti 56 órára. Ugyanakkor elszabotálták a munkavállalóknak beígért politikai és szervezkedési szabadság biztosítását, sőt ennél is továbbmentek, mert jogszerűvé tették a sztrájktörők alkalmazásának lehetőségét. Mindehhez társult még az állambiztonsági szervek jogkörének kiterjesztése. Mindez az ország legnagyobb szakszervezeti megmozdulásaihoz, a különböző, kormánybarát és ellenzéki színezetű szakszervezetek összefogásával létrejövő két hónapon át tartó sztrájkhullámhoz vezetett. Az eredmény először a kormány visszahúzódása, majd néhány hónap múlva mégis a szinte változatlan törvények beiktatása lett.

Koreában 1960-ban jött létre az első szakszervezet, és volt olyan idő, amikor a munkavállalók majd 20 százaléka volt szakszervezeti tag, ám ez a néhány évvel ezelőtti adatok szerint a felére csökkent. Valószínűleg mindez annak tulajdonítható, hogy a munkahelyi gondoskodás fellazult rendszerének helyébe még nem léptek megfelelő társadalmi ellátó rendszerek, és ez a munkavállalókat sajátosan felemás, kiszolgáltatott helyzetben tartja a munkaadói érdekek dominanciájával szemben, és a munkaadók gondolkodásában sem indultak meg mélyreható változások.

Talán ez a kis kitérő segíti megérteni a Cart témafelvetésének fontosságát. Bár valós eseményekre épül a történet, nem nagyon találunk utalást annak múltbéliségére, sokkal inkább az az érzésünk, hogy minden itt és most zajlik. Bár az eredeti esemény sem túl régi, hiszen 2007. júliusában történt, hogy az E.Land Mart elbocsátotta pénztárosait, mire azok ülősztrájkba kezdtek, amely végül 510 napig tartott.

A Cart alapproblémája, hogy a cég a munkások egy jelentős részét határozott idejű szerződéssel foglalkoztatja, de folyamatosan azzal hitegeti őket, hogy a jó munkavégzés jutalma a teljes jogkörű, állandó foglalkoztatottság elnyerése lehet. Ám a cég érdeke hirtelen azt kívánja, hogy változtassanak ezen, és nem is sokat teketóriázva a dolgon, felmondják az összes ilyen szerződést. A jogtalan lépés először pánikot kelt az érintettekben, akik arra a gondolatra jutnak, hogy egyénileg nem rúghatnak labdába a céggel szemben, tehát ha jobb belátásra akarják rábírni a munkaadót, akkor szervezetten kell fellépniük. Létre is hozzák a szakszervezetüket. A helyzet érdekessége, hogy az érintettek kizárólag nők, amely a koreai társadalom patriarchális vonásainak tekintetében még esélytelenebb színben tünteti fel a harcukat.

A film érzékelteti a kezdeti rémületet követő tétovázást, majd a bizakodó hangulatot, mely szó szerint "bulizásba" torkollik. Eközben talán kissé didaktikusan, de mégis átélhetően ismerteti az egyes nők életének hátterét, személyes küzdelmeiket, melyekből megértjük a harc felvételéről szóló nehéz döntéseik magyarázatát. Bár van egy központi főhőse a filmnek, mégis inkább sokszereplős, kiegyenlített történettel találkozunk, mely több személyre koncentrál.

Főszereplő Sun-hee, akit YUM Jung-Ah kelt életre, egy kétgyermekes családanya, akinek fia is érdekes szerepet kap a történetben. Ő a következő generáció, aki az anyja dolgai és a társaival futott jóléti versenyben való elmaradása miatti kezdeti szégyenérzetétől jut el a megértésig, igaz, hogy ehhez neki magának is személyesen keserű tapasztalatokat kell megélnie. DO Kyung-soo (aki nem más, mint D.O az EXO popcsapatból) kelti életre Tae-youngot, akinek története inverze a nagyvállalattal folytatott harcnak is, mert megmutatja, hogy a kisvállalkozói szinten ugyanazok a jelenségek tapasztalhatók. Ugyancsak emlékezetes Tae-young barátnőjének alakjában Ji Woo színésznő.

YUM Jung-Ah és MOON Jeong-Hee

KIM Young-Ae és KIM Kang-woo

DO Kyung-soo és JI Woo

A film lépésről lépésre vezet végig bennünket a szervezkedők és a hatalmon lévők küzdelmének összes stációján. Nagyon érdekes - nem tudom, hogy más is így látja-e majd -, hogy a történet elgondolkodtatóan tálal egy ilyen fordulópontot. A nők, bár eljutnak a szembehelyezkedésről szóló döntésig, az első lépéseket jól is kivitelezik, ám amikor a cég láthatóan semmibe veszi őket, mintha elveszítenék a fonalat. Akkor kapnak erőre, amikor megjelenik A FÉRFI, aki társul hozzájuk, és azonnal egy nagy lendülettel  ki is kiáltják vezetőjükké. Nem tudom, hogy ez BOO Ji-young rendezőnek  (aki egyébként nő) vagy a forgatókönyv írójának szándékos döntése volt-e, vagy inkább csak egy olyan kulturális kód, amelyet a vele élés miatt szinte észre sem vettek, ám mindenesetre elgondolkodtató a nők társadalmi szerepének megítélése tekintetében. 

KIM Kang-Woo ugyanakkor mélyen megmutatja Dong-joon vívódását, melyet a cég valódi arcának feltárulása láttán él át, és ami végül a személyes egzisztenciájának feladásáig vezet. A nők között is vannak nagyon erős karakterek, ilyen KIM Young-Ae a szervezkedés legidősebb női vezetőjének szerepében. 

A stációk egyre durvábbá válnak. Míg kezdetben a cégvezetés, mivel nem tartja ellenfélnek, ezért csak ignorálja a nőket, az ellenállás elszántságának növekedésével egyre keményebb lépésekre ragadtatja magát. Ebbe már minden belefér: a sztrájktörők alkalmazásától az erőszakos galeri felbérléséig. Az államhatalom rendfenntartó erői is, ugyancsak kíméletlen eszközöket bevetve, velük működnek együtt.

A történet felmutat egy olyan szereplőt MOON Jeong-Hee alakításában, aki bár kemény harcos, de eljutva a vállalhatóság határára mégis cserben hagyja társait, és a sztrájktörők között ismét felveszi a munkát. Hogy a történet mégis kiutat mutat az újbóli békés egymásra találással, azt leginkább bátorításnak érzem mindazok felé, akik bár hasonló helyzetek kényszere alatt nyögnek, nem merik ennek kimondását sem felvállalni.

Talán az is biztató lehet a társadalmi változások tekintetében, hogy a végső harcot a nőknek mégis maguknak kell megvívniuk, és méltóan fel is nőnek ehhez a feladathoz. A film egy heroikus küzdelem nem is éppen nyerésre álló pillanatával ér véget, melyet a végső felirat változtat optimistává.

A Cart (Bevásárlókocsi) cím itt nyer magyarázatot, és a film nézőiben bizonyára gyakran felvillan majd a végső jelenet, amikor következő bevásárlásukkor a kocsi fogójára teszik kezüket.

BOO Ji-young rendező

BOO Ji-young rendező második filmje ugyan nem a legkeményebb és nem is a legmélyenszántóbb, amit ebben a tárgykörben láttunk, de pontos és mentes mindenfajta szokványos heroizálástól. Filmjének hatását igazolják a hazai nézettség magas adatai, melyek csak erősítik, hogy a készítők akut társadalmi problémára tapintatottak rá, és emiatt boldogan eltekintünk mindenfajta maximalista elvárástól.


Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint még NEM.

 

[Filmekről] July JUNG: A GIRL AT MY DOOR (2014)

도희야

A legizgalmasabb úgy rátalálni egy filmre, hogy az ember nem olvas semmit előzetesen róla, nem ismeri a rendezőt, nincs semmi kapaszkodója. Azaz valamicske mégis, mert a két külön-külön is nagyra tartott főszereplő együttes megjelenése hívta fel a figyelmem. Reméltem, hogy egy Bae Doo-na és Kim Sae-ron nevével fémjelzett alkotásban nem lehet csalódni, és jól is gondoltam.

Különleges történetet kapunk, mely annak ellenére, hogy már szinte kínosan katalogizáló társadalmi problémagyűjteménybe van ágyazva, mentes minden sablontól és közhelyes megoldástól. Ez pedig nagy teljesítmény, hiszen lássuk csak, mi minden itatja át főhőseink történetét, valóságuk kulisszáit: családon belüli erőszak, gyermekbántalmazás, alkoholizmus, helyi korrupció, illegális bevándorlók kizsákmányolása, a fiatalok elvándorlása az elszegényedő kisvárosból, női vezető a munkahelyi hierarchiában, és végül a legsúlyosabb: a másság kérdése. 

A főszereplőnk, Lee Young-nam (Bae Doo-na) múltjáról csak annyit tudunk meg, hogy valami homályos botrány miatt helyezik a fővárosból a kisvárosi rendőrőrs élére, ahol rajta kívül nincs se másik nő, se fiatalabb beosztott. A kissé zárkózott hölgy kötelességtudóan igyekszik ellátni feladatát, és mindjárt bele is botlik az iskolatársai által zaklatott Seon Do-hee-be (Kim Sae-ron), akiről rövidesen kiderül, hogy az apja és a nagyanyja is rendszeresen bántalmazza. Az éppen nővé serdülő lány a rendőrnőnél keres menedéket, aki húzódozva ámbár, de befogadja. A film valójában kettejük kapcsolatának alakulására fókuszál. Apránként derül fény sok furcsaságra, például arra, hogy miért nyakal egyfolytában ásványvizet, azaz annak álcázott alkoholt a rendőrnő. A lány esetében logikusan gondolhatnánk, hogy védelmező pótanyát és valamiféle biztonságot keres, ám a két nő kapcsolata ennél sokkal furcsább árnyalatokkal is bír. A film egészében nincs definiálva pontosan ez a viszony, amelyben az anya-gyermek és a nő-nő közötti szerelmi viszony is felsejlik. Kiválóan játszik a történet és a rendező is ezzel a kettősséggel, mely átszövi a kapcsolatuk különböző stációit az elfogadástól az elutasításig, a féltékenységi rohamtól a másik megmentéséért való csalásig terjedően, mely végül elvezet az egymás felvállalásáig.

Annak ellenére, hogy a film minden ábrázolt rettenete ellenére valamiféle mélységesen nyugodt hömpölygéssel halad előre, az első képkockáktól kezdve a figyelmet magas feszültségen tartja. Néha szinte nem is érné váratlanul a nézőket, ha elkanyarodnánk egy kis thrilleres vagy horrort idéző borzongás felé, de ezek a hangulatok csak átsuhannak a képeken. Maradunk a lélektani drámánál és a társadalmi valóság részletgazdag karcolatánál. 

July JUNG rendező

Ízig-vérig női filmet látunk, mert a főszereplő kettősön kívül a film rendezője is nő, July Jung. Ez az első egész estés filmje, melynek forgatókönyvét is ő jegyzi. Nagyon érett alkotás, mely különös fókuszból tekint az emberi sorsokra, és azokon keresztül merészen feszegeti a társadalmi problémákat. Ha a film hangulata valamiért mégis ismerős lenne, arra talán Lee Chang-dong közreműködése a magyarázat, akinek hatása produceri szerepén át is erősen érezhető.

Bár 'A lány az ajtómnál' eredeti címe Do-hee-ya, ami a kislány neve, a valódi főhős a rendőrnő, akit Bae Doo-na a tőle megszokott érzékenységgel és magabiztossággal kelt életre. Ami most talán újdonság, hogy nagyon sűrű körülötte a levegő, minden csendes mozdulatában hordozza annak bizonyosságát, hogy titka van. Kim Sae-ron színészi alakításainak sorára pedig már szinte ijedelemmel tekint az ember, mert fiatal kora ellenére olyan nehéz sorsú karakterek megformálása fűződik a nevéhez, ami érett korú, nagy színészeket is megszégyenít. A korábbiakhoz képest pedig most még egy nagy lépést tesz, mert Do-hee már nemcsak nehéz sorsú, hanem komoly pszichotikus tünetekkel is bír. Kim Sae-ron kiválóan táncol azon a pengeélen, mely éppen elválasztja (vagy összeköti?) a szeretetet végtelenül szomjazó elesett kislányt a kizárólagos törődést zsarnokian követelő, bosszúálló agyafúrt kis szörnyetegtől.

A film - érzékeny témájára tekintettel - állami támogatással készült, és így a 300 000 USD bekerülési összegével kis költségvetésűnek minősül. Olyannyira, hogy a két főszereplő úgy vállalta el a közreműködést, hogy nem részesültek érte díjazásban. Mármint pénzbeli fizetésben nem, mert a film annál inkább felhívta magára a figyelmet, és a számos színészi, rendezői munkát és a filmet magát elismerő  díjeső mellett bemutatták Cannes-ban is, ahol a közönség háromperces álló ovációval ünnepelte. 

BAE Doo-na

KIM Sae-ron

Song Sae-byeok

KIM Jin-gu

 Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint még NEM.

Anilogue 2014 - 4.

A beszámoló első, második és harmadik része

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________

Szombat délelőtt 11 óra, moziterem, indul a hétvégi program. Ír gyermekfilmmel kezdünk, A tenger dala (Song Of The Sea), Tomm Moore rendezése.

Most írjam azt, hogy már meg sem lepődtem, hogyan is indult a történet?

                                               
Egy kis magyarázat a kérdéshez: mivel időm jelentős részét koreai filmek nézésével töltöm, elég komoly kiképzésben részesülök a melodramatikus világlátásból, mondhatnám, hogy már fel sem kapom a fejem, ha a filmek hőseit betegség sújtja, a múlt árnyai üldözik őket vagy a legkülönbözőbb sorscsapások terhei alatt nyögnek. Kezdtem azt hinni, hogy ez valami különös koreai specifikum, de most rá kellett ébrednem, hogy szó sincs erről, az animációs filmek rendezői között is valami hasonló járvány pusztít. Mert nézzük csak: A varjak napja kis Mauglija elveszítette édesanyját, A túlon túl kisnyula alvilági utazásra indul halott anyjáért, és most a Song Of The Sea testvérpárosa nevelkedik anya nélkül. A Giovanni szigetének anya nélkül felnövő fiait ne is soroljuk ide, A fiú és a világ viszont nem is számít, mert abban a gyerek az apja keresésére indul. A csonka család korunk általános problémája, de talán kissé árnyaltabb értelmezési mezőben, és nem is nagyon gondolnám, hogy a szülők ilyen arányban pusztulnának ki kisgyermekeik mellől, szóval valami más lehet az oka, hogy mindenki erre az élethelyzetre talált rá. Vagy netán a fesztiválfilmek kiválasztói játszottak velünk és a tematikával egy kicsit? Akkor is elgondolkodtató, hogy miként tudtak ennyi hasonló felütésű filmre rálelni a kortárs termésből.

Komolyra fordítva a szót: az idei Anilogue egyik legszebb filmjét láttuk, melyben minden a helyén volt. A karakterek rajzolata, az érzelmek ábrázolása, a gyermeki fantázia működése és a természeti környezet jelenségei, melyek híven tükrözték a szereplők lelkiállapotait is. A két testvér közötti rossz viszony alapja, hogy a fiú a húgát hibáztatja édesanyjuk elvesztéséért, aki a szülésbe halt bele. Az apa egy magányos és zord kis félszigeten, egy világítótoronyban élve neveli a gyerekeket. Ennek a nagymama megjelenése vet véget, aki szerint a környezet alkalmatlan kisgyermekek számára, és magával viszi őket a városba. Ám a testvérpár megszökik, és a hazafelé vezető út mesei-mítikus figurái lesznek segítőik és akadályozóik, akik segítségével megértik, hogy mi történt édesanyjukkal, aki selkie volt, egy félig fóka, félig ember lény. A kislány is hasonló ebben anyjához, és végül csak a bátyja segítségével éli túl az út viszontagságait. Így a két testvér egymásra talál, varázslatosan az anya is megjelenik egyszer, és segítségével a családban végre rendeződnek a viszonyok, az apa kigyógyul depressziójából, a fiú megérti, hogy a testvére nem hibás a történtekért, a kislány pedig az emberi életet választja, lemondva selkie-ségéről. A film kivételesen szép látványa, érzékenysége, mesei és reális világának remek ötvözete miatt gyermekek és felnőttek számára egyaránt élvezetes, megható élményt nyújtó alkotás, a mítikus múltat felidéző éterien szép ír zenével.

A Világpanoráma blokkjában az előző évek tapasztalatai alapján bizton számíthattunk a rövidfilmes ínyencségek sorára. Nem is csalódtunk, mert ha csak az első filmet vetítették volna le, akkor is teljes lett volna az örömünk. Vannak filmek, amelyek tökéletesen képesek alkalmazni a remek ötlet + nagyszerű kivitelezés = ütős film egyszerűnek tűnő receptjét. Hogy Nicolas Deveaux hogyan vizionált zsiráfokat a toronyugrók helyébe, az valódi rejtély, de jól tette. Az 5,8 méterben minden tökéletes, a zsiráfok természetes felsorakozásától kezdve a paták kopogásán át a nekifutások lendületességén és a pontosan kivitelezett kunsztokon át a csoportosan bemutatott ugrások pazar tüzijátékáig. Minden lábtartás, póz és csavar felismerhető, az ember szinte hallja a kommentátorok hangját, és a zsiráfok sportolói fegyelmezettsége és koncentráltsága csak fokozza a nézőtéren hullámokban feltörő nevetési rohamokat. Azt hiszem, hogy az 5,8 méter az idei Anilogue legjobb ritmusú filmje.

Masanobu Hiraoka Föld (Land) című filmje nem igazán foglalható szavakba. Emberalak indul felfedezésre, és érintésére, bökésére, az egymásnak ütköző, egymásba átalakuló és kibomló-összeolvadó absztrakt formák véget nem érő színes kavalkádjukban varázsolják elénk földünk tájainak és élővilágának gazdag formáit. 

Az argentin Santiago Bou Grasso Apa (Padre) című filmje erőteljes politikai mondandót tartalmazott. A diktatúra eltűnt áldozatai utáni kutatás mind a mai napig folyik, feldolgozhatatlan nyomot hagyva a túlélők életében. A kisfilm magányos nőalakja a fojtogató atmoszférájú filmben  óramű pontossággal adagolja a gyógyszereket, készíti az ennivalót. Az életét kitölti a gondozás feladata. A ház belső udvarán naponta szaporodnak a halott madarak. A film végén, amikor végre a kamera megmutatná a gondozottat, csak egy kínosan rendben tartott, üres ágyat látunk, éppúgy mint a madarak hűlt helyét az udvaron.

A kanadai Steven Woloshen 1000 Fennsík (1000 Plateaus) című filmje tíz éven át készült egy autóban. A rendező sofőrként dolgozott sok forgatáson, és közben támadt az az ötlete, hogy kamera nélküli filmet forgat. Egy fadobozba az autója szivargyújtójához csatlakoztatott fényforrást és 35 mm-es filmet helyezett, majd a dobozt az első ülések közé tette. A filmet karcolta, tintával kezelte, szkennelte, és még egy sor eljárást alkalmazott az animáció készítése közben. Alapként felhasznált még térképeket, és az egészet jazz zenére komponálta, melyet a teljes folyamat elején már első lépésként kiválasztott. A film címének egyébként semmi köze nincs a fennsíkokhoz, a plateau a forgatási helyszínre használt filmes szakkifejezés.







A szülők különcségét, kínos egyediségre törekvését a gyerekeik nem feltétlenül díjazzák. Torill Kove erről értekezik az Én és a Moultonom (Me and My Moulton) című filmjében, melyben a gyerekek csak egy hétköznapi bringát szeretnének, olyat, amilyennel a többi gyerek száguldozik. Hát nem ezt kapják, de végül megbékélnek a helyzettel. Szeretnivaló, kissé szarkasztikus humorú alkotás.

A Nagyobb Kép (The Bigger Picture), Daisy Jacob animációjának érdekessége, hogy filmjét életnagyságú figurákkal forgatta, mintha valós filmet készített volna. A kétdimenziós papírmasé-figurákat helyenként 3D elemekkel egészítette ki, kombinálta a valós tárgyakat festett részletekkel. Témaként az idős szülőkről való gondoskodást választotta, melyben a nehézségek mellett is meglátta a humoros vonásokat.

A dél-koreai Jeong Da-hee A férfi a széken (Man On The Chair) című filmjének középponti problematikája maga a létezés. Olyan, mindannyiunkat izgató kérdésekkel foglalkozik, mint a "Honnan jöttünk?", "Kik vagyunk?", Mi is a világunk?". A film központi eleme a széken ülő férfi, mely Jeong Da-hee elmondása alapján a művészettörténetből érkezett inspiráció, mivel számos alkotás ábrázolja ily módon a gondolataiba merülő embert, gondoljunk csak a leghíresebb példára, Rodin szobrára.







Joseph Oxford filmje, az Én + Ő / Me + Her egy szerelem története volt bábfilmben elbeszélve, mely különösen a hullámkartonból készült, részletesen kidolgozott figuráival és környezetével ragadta meg a figyelmet.

Sajnos egy ilyen maratoni fesztiválon az ember időnként telítődik, és ilyenkor óhatatlanul kikapcsol a figyelem. Engem ez az Évkönyv (Yearbook) című film alatt ért utol,  ezért elnézést is kell kérnem Bernardo Britto rendezőtől, sajnos egyszerűen nem emlékszem, hogy mi történt a filmbeli főhőssel, aki az emberiség történelmének rendszerezését kapta feladatul, mellyel 17 évet töltött valamiféle végső kataklizma előtt.





Viszont nagyon is éber lettem, amikor megláttam, hogy az összeállítás utolsó darabja Mikey Please Marilyn Myller című filmje. Kedves emlék fűz a rendező vizsgafilmjéhez, melyet még akkor láthattam a Royal College of Art diplomásainak kiállításán, amikor nem sejthettük, hogy BAFTA-díjat fog nyerni. A film mellett lenyűgöző volt Mikey Please installációja is, mert a kiállításon megcsodálhattuk azt a hungarocell "terepasztalt", melyen a The Eagleman Stag készült. A miniatűr világ részletgazdagsága egyszerűen elképesztő volt.

Mikey Please: The Eagleman Stag, Royal College of Art, 2010

Éppen ezért kíváncsian vártam, hogy mi lesz a következő alkotás, és a Marylin Myller semmivel sem marad el az első filmtől, sőt! A hungarocellből faragott lények már szinte szobrászi mesterművek lettek, és a fényfestésnek, valamint a merész kamerabeállításoknak köszönhetően az egész áttetsző, tisztán ragyogó látvány még különlegesebb, elevenebb. Nem is szólva a történetről, mely kettős játék: belső történetként az alkotói vízió tökéletessége és a megvalósulás esetlegessége közötti szakadékot látjuk, majd ad a rendező egy fricskát a "műértelmezésnek" is. Kedves és humoros, nagyon őszinte alkotás, a szemnek pedig gyönyörűség. Kiváló a film zeneválasztása is.

Marilyn Myller from Parabella on Vimeo.