RICEMEGATRON EXPERT FILM BLOG

Röviden összefoglalva az eddigieket:

A 20. század eleji Joseon dalkultúrájának domináns részét képezték a hagyományos dalok, köztük elsősorban a narratív dalok (mint az epikus történetmesélésre alkalmas pansori), vagy a didaktikus, inkább az irodalomhoz közelítő oktató dalok, valamint a japga dalok csoportja, amiket az alsóbb néposztályok énekesei énekeltek köztereken, és sok közülük buddhista vagy sámánista eredetre vezethető vissza. Elkülöníthetőek a színházi dalok (manyo), amiket vagy színházi előadások részeként, vagy a szünetekben énekeltek, és leginkább vidám, szórakoztató jellegük volt, bár nem nélkülözték a szatirikus élt sem. Természetesen voltak még vallási dalok, gyerekdalok és sok más egyéb, de mindezek mellett létezett még egy nagy és színes dalcsoport: a lírikus dalok gazdag köre. Bár a népdalok is lírikus dalok, de bennünket most azok az újféle dalok érdekelnek, melyek már a szórakoztatóipar részeként jelentek meg.

A fentiek időben is jól elkülöníthetőek, mert nagyjából az 1920-as évekig tartó korai korszakban domináltak a hagyományos és a didaktikus dalok, míg az 1930-as évektől számítható késői korszakban viszont előtérbe kerültek a lírikus dalok.

Az előző részben áttekintettük a Japánban kialakult enkát, amely tipikus példája a lírikus daloknak. Láthattuk, hogy semmi nem jött létre vegytiszta formában, és a későbbiekben sem létezett így, a különböző zenei műfajok és stílusok folyamatos egymásra hatásban léteztek.

Ugyanez igaz Joseonra is, ahol a japánoktól megismert enka rövidesen zenei cserekapcsolatokat alakított ki a meglévő koreai zenékkel, sőt mindezeket átjárta a frissen megismert nyugati zenék hatása is, elsősorban a jazz zenéé.

Az első hangszerbolt (balra) és a Joseon Gramofonbolt Gyeongseongban az 1930-as években.
Fotó: a Szöuli Történelmi Gyűjtemény Bizottsága.
Forrás: Hankook Ilbo

A 3. fejezetben hallhattuk Kim Yeong-hwan (írói nevén Kim Seo-jeong) A három koldus / A három bajtárs című dalát, amit egy új zenei korszak nyitányának tartanak. A dal elsőre egy igazi enkának tűnhet, de valahogy mégsem az - és egyre több hasonló dal született.

Mik a főbb különbségek? A három koldus és az újabb koreai társai duplamértékesek, tehát 2/4 vagy 4/4 lüktetésűek, ami eltér mind a japán enka dalok jellemzően 3/4-es ritmusától (a keringő ritmusa), csakúgy, mint a korabeli ryūkōka dalokat jellemző rubatós, kabuki/joruri felől érkező frazeálástól is. A koreai dalok is moll pentaton hangsorokat használnak, de korán megjelenik bennük a la-pentaton, amelyhez másfajta harmóniamenetek társulnak, mint a japán mintákban, és ez másféle harmónaiérzetet eredményez. A dalok a koreai szövegprozódiához kezdenek alkalmazkodni, tehát a hangsúlyok és a szótaghosszak a koreai nyelvhez igazodnak. A lényeg mindebből, hogy ezek az új dalok nem váltották le a japán enkát, hanem azt a koreaiak a saját képükre formálták.

A dalok tematikájáról az Encyclopedia of Korean Culture ezt írja: "A trot dalszövegeinek érzelmi tartalma szinte megegyezik a melodramatikus regényekével, színdarabokéval és filmekével. A trotra jellemző a vágyak és a beletörődés elfojtására való hajlam, a világgal vagy másokkal való konfliktusokban a megoldás vagy az alkalmazkodás lehetőségének hiánya, és ezt a vereséget önkínzással és önsajnálattal oldja fel. Következésképpen a trot gyakran a mély bánat és szomorúság dala, amely gyakran a viszonzatlan szerelmet, a boldogság megtalálásának képtelenségével kapcsolatos pesszimizmust és az otthon elhagyása után letelepedni képtelen utazó szenvedését ábrázolja." A folytatásban azt írják, hogy ezt a hangulatot némiképp az új népdalok életszeretete, vidámsága ellensúlyozza - nos, majd a következő részben meglátjuk, hogy így van-e.

A fentiekhez képest 1940-ben történt egy kis változás: megjelentek a dúr pentaton dalok is, egyrészt a háborús időkben a dalok tragikumának gyengítése céljából. Másrészt volt ebben japán behatás is, mert ekkoriban lettek népszerűek az "úti zenék", amelyek elsősorban a vándorlások közben megélt kalandokról szóltak.

A Joseon Music Troupe, az Okeh Records exkluzív társulatának előadása. Az Okeh Records vezette a népszerű dalok aranykorát az 1930-as és 1940-es években, művészeit, köztük Go Bok-soo-t, Kim Jeong-gut, Nam In-soo-t, Lee Nan-youngot és a Jeogori Nővéreket koruk legnépszerűbb sztárjaivá téve.

Fotó: Korea Függetlenségi Csarnoka Forrás: The JoongAng

Azonban ez nem egy tudatosan zajló folyamat volt, hanem időben is elnyúlva játszódott le, amelynek A három koldus egy jól megragadható példája lett. Mindez annyira igaz, hogy az így létrejött daloknak jó ideig még nem is volt önálló gyűjtőneve, egyszerűen az enkától megkülönböztetve yuhaengga néven emlegették őket, ami népszerű dalt, slágert jelent, vagy más néven a dalok jellegzetes lüktetésére utalva ppongjjakként nevezték (ami afféle umca-umca utánzószó). Valódi nevét visszamenőlegesen nyerte el, amikor a 2. világháborút követően ezeket a zenéket, pontosabban kiérleltebb utódaikat trotnak kezdték hívni.

A trot név magyarázata, hogy az 1920-30-as években terjedt el Japánban a foxtrot, amelynek japán adaptációjából fejlődött ki az enka. A foxtrot zenei lüktetésének kifejezésére rövidült a koreaiak használatában a foxtrot trottá, eleinte csak a páros ütemű dalok megnevezéseként, majd egy egész műfaj neveként az 1950-es években. Ebből a helyzetből fakadnak azok a vicces példák, amikor a háború előtti időszak énekeseit trot-énekeseknek kezdték nevezni, bár ők maguk sosem találkoztak ezzel a megjelöléssel, és soha nem is tartották magukat annak.

Ez az irány azonban csak az egyik volt, amelyik az enkából és a koreai zenei jellemzők keveredéséből kinőtt. A másik nagy dalkör inkább a hagyományos koreai zenei világhoz nyúlt vissza, és azok jellemzőit olvasztotta az enkával egy másik típusú zenébe, amit ebben az időben új népdaloknak hívtak, amelyekről a következő fejezetben lesz szó.

Mielőtt megismerkednénk egy-két korabeli híres előadóval és néhány általuk énekelt yuhaengga slágerrel, meg kell említenem egy késői következményt, ami a gyarmati lét sajátosságaiból fakadt. A történelmi kutatások részeként jóval később Koreában is vizsgálatok indultak a megszállókkal kollaboráló hajdani személyek felderítésére és listázására. Az Együttműködési Tevékenységek Kutatóintézete 1991-ben alakult, és 2008-ban jelentette meg a Japánbarát személyek tárát, amibe művészek is bekerültek. Mivel sokukat rákényszerítették arra, hogy a háborús időkben propagandadalokat, katonai toborzást segítő dalokat írjanak vagy adjanak elő, a vizsgálatok során igyekeztek szintezni az együttműködés mértékét például az aktivitás, az ismétlődés és a rendszeresség tekintetbe vételével. Így az alábbiak közül Lee Nan-young nem került a névsorba, míg férje, Kim Hae-song, későbbi élettársa, Nam In-soo, valamint a testvére Lee Bong-ryong igen.

Ezzel kapcsolatosan olvastam a következő érdekességet:
Az Okeh Records, mint az egyetlen japán uralom alatti időkben működő koreai lemezkiadó vezetője, Lee Cheol természetesen szerteágazó japánbarát kapcsolatokkal rendelkezett, másként hogyan is működhetett volna? Azonban a fenti kutatóintézet a kiadó tevékenységeinek áttekintésekor arra jutott, hogy a mind a cég, mind a hozzá tartozó munkatársak (tehát a szerződéses szerzők, zenészek, énekesek is) a japánokkal szemben alávetett helyzetben voltak. A japánbarát dalok felvétele a háborús időszakban történt, amikor ez a behatás sokkal erősebbé, az ellenállás pedig szinte lehetetlenné vált. Ennek oka abban is keresendő, hogy a megszállás idején, és még jóval utána is, használatban volt egy katonai/bürökratikus rangsorolás, a 갑·을·병·정. Ez a kínai számozás vagy az ábécé betűi szerinti hierarchiát jelentette, mellyel kifejeztek egy társaságon vagy intézményen belüli rangsort, ily módon:

한자(漢字)-eredetű rangjelölés:
갑 (甲) = „A” kategória (legmagasabb)
을 (乙) = „B” kategória
병 (丙) = „C” kategória
정 (丁) = „D” kategória
Ez egy hivatalos, régi kínai eredetű sorszámozási rendszer (천간 天干 – „mennyei törzsek”), amelyet szerződésekben, rangsorolásban, katonai besorolásban, sőt iskolai jegyzékekben is használtak. Mivel az Okeh Recordshoz tartozók a zenei hierarchiában a B szintet sem érték el, inkább a C-D kategóriákba tartoztak, ezért jelentéktelen, rang nélküli, alacsony presztízsűnek tekintették őket. És ez volt az oka, hogy a vizsgálatok végül azzal zárultak, hogy figyelembe vették a kiszolgáltatottságukat.

Lee Nan-young (1916-1965)

Valódi neve Lee Ok-rye volt, és gyerekként rossz családi körülmények között, szegénységben nőtt fel. Jejura költözve állítólag még hanyeo-ként is dolgozott, anyja pedig egy japán családnál lett házvezető - és milyen az élet, ez a család éppen Jeju első modern színházának, a Changsimgwannak üzemeltetője volt. Így kezdte ott pályafutását Lee Nan-young, akit később a korabeli zeneipar "három kincse" egyikének tartottak, Park Si-chun zeneszerzővel és Ban Ya-wol (Jin Bang-nam) dalszövegíróval együtt. Hivatalosan az Okeh Recordsnál debütált 1933-ban, és számtalan nagy sikerű dal fűződik a nevéhez. Egyedüli koreaiként indult japán szervezésű énekversenyen, majd az első koreai dalszövegíró verseny díjnyertes dalát is ő énekelte lemezre. Kiváló érzéke volt a blues és a jazz énekléséhez is. Több színházi társulatnak volt a tagja, vele készült az első musicalfilm, a Joseon dala 1936-ban. Két évvel később kiadták a remekműveinek gyűjteményét. A háborús években azonban betiltották az amerikai stílusú dalokat és megnehezedett a lemezkiadás is. Az Okeh Records ezért utazó társulatot hozott létre, melynek több alegysége is volt, az egyik ezek között az első, a Jeogori Nővérek akár az első koreai lánycsapatnak is tekinthető.

Lee Nan-young a magánéletében már nem volt ennyire sikeres. A könnyűzenei világ zsenijének tartott Kim Hae-song zeneszerzővel 1936-ban kötött házasságot, melyből három lánya és négy fia született. A háborút követően, 1948-ban azonban Lee öngyilkosságot kísérelt meg, vélhetően a férje afférja miatt. Ebben az időszakban a férje által alapított KPK Zenei Társulattal járták a katonai táborokat, különböző musicalek eljátszásával vigaszt nyújtva nekik. Ezekben Lee is fellépett, nő létére még Rómeó (Rómeó és Júlia) és Don José (Carmen Fantasy) szerepét is játszotta. Azonban nemsokára kitört a koreai háború, és a férjét, aki nem tudott elmenekülni, elrabolták és Észak-Korába vitték. Bizonytalan információk szerint a férfi az 50-es évek közepén bebörtönözve halt meg, más források szerint egy légitámadás során vesztette életét.

Lee ezután a gyermekeivel Puszanba költözött, ahol kemény énekesi képzésben részesítette őket, miközben az amerikai katonai bázisokon vállalt fellépéseket. Végül két lánya az unokatestvérükkel 1953-ban debütált Kim Sisters néven, és rövidesen világhírűvé váltak. Három fia 1961-ben megalapította a Kim Boys nevű triót, és a lányok után ők is az Egyesült Államokba költöztek. A magányosan élő Lee ekkor már alkohol- és ópiumfüggő volt, utóbbira fiatalkora óta fennálló krónikus gyomorgörcsei enyhítésére szokott rá.

Még egymásba szerettek a neves énekes Nam In-soo-val, de a férfi betegsége miatt ez a kapcsolat nem tarthatott sokáig, Lee azonban mindvégig ápolta a férfit. Nam 1962-ben bekövetkezett halála után Lee rövid ideig a gyerekeinél tartózkodott Amerikában, de a 1963-ban hazatért. Még voltak fellépései, bár megcsappant számban, az utolsó 1965-ben, nem sokkal a halála előtt.

Leghíresebb felvétele a Mokpo könnyei, amit a "trot anyadalaként" is szoktak emlegetni. Az Okeh Records és a Dong-A Ilbo közösen hirdetett meg egy dalszövegíró versenyt 1935-ben (ez volt az első ilyen Joseonban), a téma pedig a tíz előre megjelölt város egyikéhez szóló himnusz írása volt. Az álnéven benevezett díjnyertes versenyző verse Mokpóról szólt, ezért egy onnan származó énekest kerestek a dal előadásához, így kapta meg a dalt Lee Nan-young. A szöveghez Son Mok-in zeneszerző egyik korábbi szerzeményének dallamát társították.

목포의 눈물- 이난영 (미도파 레코드)-스타365

Ezen a felvételen Lee Nan-young a férjével, Kim Hae-songgal énekel duettet:

이난영,김해송 - 올팡 갈팡 (1937)

Kim Hae-song sok szerzeménye megtalálható a YouTube-on, például ezen a lejátszólistán is:
김해송

Nam In-soo (1918-1962)

A gyarmati kor tekintetében egyszerűen a "lírai dalok császára"-ként emlegették. Valódi neve Choi Chang-su. Apját korán elvesztette, és anyja újraházasodásával elég nehéz lett a gyermekkora. Felnőttként minden kapcsolatát meg is szakította mostohaapjával és annak családjával. Zenei pályafutása 1938-ban indult, és természetesen szép hangjával a közönség kedvence lett. Közel ezer dalt énekelt, és két évtizeden át élvezhette a népszerűségét. Érdekesség, hogy összes albumának borítóját ugyanaz a fénykép díszítette, senki nem tudja, hogy miért.

Felesége Kim Eun-ha volt, aki akrobata szeretett volna lenni, de Nam kedvéért felhagyott vele, és csak a családjának élt, mivel négy gyerekük született. Nam és Lee Nan-young szerelme "megrengette a világot", de nem váltak el. Nam tuberkulózis okozta halála után az akkor még csak 37 éves Kim a gyerekeivel együtt az Egyesült Államokba költözött.

A 애수의 소야곡 Nam In-soo debütáló dala, amely csak másodszori megjelenésekor, megváltoztatott szöveggel lett közkedvelt. Angol címe annyi van, ahány helyen írtak róla, nagyjából Éjszakai szomorkodást jelent.

애수의 소야곡

Egy merőben más hangvételű dal, A szerelem leomlott tornya:

무너진 사랑탑

Go Bok-soo (1911-1972)

Az énekes legnagyobb slágere a Viszonzatlan szerelem című dal volt, ami 1936-ban jelent meg.

짝사랑 - 고복수 / 1936 (가사) (SP음질/3절)

Baek Nyeon-seol (1914-1980)

Mezőgazdasági és könyvelői tanulmányait követően módosította a pályáját az éneklés felé. Fénykorában állítólag Nam In-soo-éval vetekedő népszerűsége volt. A 2. világháborút követően már nem voltak hasonló sikerei, és a hangsúlyt is inkább jótékonysági tevékenységeire, például árvaház vezetésére helyezte. Még 1953-ban megalakította a Serabol Recordsot, majd énekesi karrierjétől 1963-ban elköszönt.

A Szám nélküli fogadó 1940-ben jelent meg, zeneszerzője Lee Jae-ho. Állítólag minden újabb kiadásához más-más szöveg társul.

번지없는 주막 - 백년설 / (1939) (가사)

Baek Nyeon-seolhoz fűződik a dúr-pentaton dalok megjelenése 1940-ben a Vagabond Sorrow-val.

나그네 설움(서름) - 백년설/ (1940) (가사)

Kim Jeong-gu (1916-1998)

Észak-Korea területéről származott protestáns családból, állítólag mindvégig megőrizte onnan való dialektusát. Jókedélyű, humoros személyiségként írták le, szentimentális sikerdala ellenére többnyire vidám, népies hangulatot árasztó manyókat énekelt. A felszabadulás után sokat járt a különböző országokban élő koreai populációkhoz fellépésekre, így sokszor énekelt az USÁ-ban is. Az a vágya is teljesült, hogy visszalátogathasson Észak-Koreába, ahová 1985-ben jutott el, és még énekelhetett is.

Kimnek különösen magas hangszíne volt, ezért dalai többségét lejjebb kellett transzponálni, ha más férfiénekes adta elő.

Legnagyobb slágerét, a Könnyáztatta Duman folyó című dalt tartalmazó lemeze 1938-ban jelent meg, de érdekes módon a dal kezdetben nem aratott sikert. A koreai japán kormányzó azonban 1943-ban betiltotta, arra hivatkozva, hogy az a nemzeti öntudatot népszerűsíti. Azonos címmel 1963-ban film készült, majd a következő évben egy észak-koreai témájú rádióadás hozta meg végül a dal hatalmas sikerét.

Két anekdota is kering, ami a dalhoz kapcsolódik. Az egyik az 1950-es években történt a dal zeneszerzőjével, Lee Si-woo-val (valódi neve Lee Man-du). A 30-as években énekesként és zeneszerzőként dolgozó Lee teljesen ismeretlen maradt, majd 1948-ban részt vett egy antikommunista hadműveletben, ami után több magasrangú karhatalmi állami tisztséget is betöltött. A Sports Seoul írta meg, hogy az 50-es években egy szórakoztatóhelyen tartott razzia után bevitték az ott fellépő énekest, és Lee-nek feltűnt, hogy éppen az ő slágerét énekelte. Meg is kérdezte tőle, hogy ismeri-e a dal zeneszerzőjét, de az énekes csak a dal eredeti előadójára emlékezett. Lee állítólag kifakadt: „A dal szerzője Lee Si-woo! Lee Si-woo! Én voltam az!” 1962-ben visszatért a zeneiparba, több sikeres dala is lett, de 1975-ben motorbalesetben életét vesztette.

A másik, jóval kevésbé megbízható hitelességű történet is a zeneszerzőhöz kapcsolódik, aki állítólag egy turnéján a Duman folyónál szállt meg. A fogadóban éjszaka keserves sírást hallott, és megtudta, hogy a síró nő férjét, Mun Chang-hakot, aki függetlenségi harcos lett, de évekig nem tért vissza, pár nappal azelőtt kivégezték. Mivel a férfi halálának napja egybeesett a születésnapjával, a felesége megemlékezett mindkettőről, majd a folyóba vetve magát öngyilkos lett. Állítólag Lee-t ez a történet ihlette a Könnyáztatta Duman folyó megírására. Mun valós személy volt, és igazoltan függetlenségi harcos, de a kivégzésének dátuma (1923) nincs teljesen összhangban a dal keletkezésének (1935) ezzel a történetével.

A dal eredeti változatában egyértelmű a trot ppongjjak lüktetése, de mégis érdekes, hogy az Immortal Songs 2 egyik 2018-as adásában Song So-hee-nek hogyan sikerült belőle kibontania egy olyan változatot, amivel szinte népdal érzetét keltette. Talán ez is bizonyítja, hogy a kezdeti időszakban milyen könnyen átjárhatóak voltak a műfaji határok.