[Tévédrámákról] TRIGGER (2025)

트리거
Netflix, 2025, 10 rész
Műfaj: dráma, thriller, akció
Írta: Kwon Oh-seung (권오승)
Rendezte: Kwon Oh-seung (권오승)
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

A Trigger nagyhatású, és a plakátjához hasonlóan figyelemfelkeltő sorozat, még akkor is, ha talán nem mindenben teljesíti be a maximalista elvárásokat. Műfaji megjelölésként olvashatunk akció-thrillert, misztikus és bűnügyi filmet, de szerintem sokkal jobban illene hozzá a társadalmi katasztrófafilm, vagy egyszerűen a dráma megjelölés, amit az előbbi műfaji elemek színeznek át, és beleültetnek egy disztópikus jövőképpel játszadozó, moralizáló és kegyetlen drámába. 

Kwon Oh-seung író-rendező

Kwon Oh-seung saját írású történetét rendezte meg, és nagyon bátran tesz fel benne nehezen megválaszolható kérdéseket. Filmrendezőként Kwon 39 éves életkora nem számít soknak, ilyenkor az ember szerencsére még birtokolja a fiatalság lendületes erőit, és szerencsés esetben a tiszta - bár talán kissé naiv - hitét, amelynek fényében a világot megmenthetőnek és megváltoztathatónak tartja az ember, hiába látszik már a sötét oldal pusztító ereje is. A drámában érezni vélem ezt a tiszteletre méltó látásmódot, amelyet nem szabad alábecsülni, hiszen nélküle a világ nem haladna előre - vagy ha nem is halad sehova, ez az erő akasztja meg az önfelemésztő tendenciák érvényesülését, és ilyetén a folytonos túlélésünk záloga rejlik benne. Ha ezzel a szemmel nézem a dráma végkifejletét, akkor nem tudok elégedetlen lenni vele. A cinikus mosolyhoz még sok-sok keserű élettapasztalatot kellene begyűjtenie egy élemedettebb kor elérésével együtt. Kívánom, hogy ilyen tapasztalatokra Kwon soha ne tegyen szert, és ne köszöntsön rá a világ működésének "megértésével" együtt járó gyakori megkeseredettség, amely ugyan képessé tesz a menthetetlenség árnyalt ábrázolására, az ára viszont a nihilizmus érzete. Mennyivel jobb ennél a szelíd "megbölcsülés", ami az élet szeretetére és a jóság erőinek segítésére helyezi a hangsúlyt! Lehet, hogy mindennek semmi köze a Triggerhez, mégis valamiért a dráma kapcsán jutott eszembe. 

Kwon drámája pozitiv kicsengésű, pedig az odáig vezető utat sötét árnyak borítják. Az "út" lineáris képzetet kelt, és úgy is tűnik, hogy az egyes részek önálló történetei egy füzér elemeit képezik. Néha mintha csekély módosulásokkal ismétlődnének is, ami tényleg csökkenti a dráma feszültségét, mivel kiszámíthatóvá teszi az elkövetkező lépéseket. Ám nézhetjük úgy is, mintha egy kirakós darabkáit illesztenénk egymáshoz - bármelyik elemhez nyúlunk, az ugyanannak az egésznek, ugyanannak az összképnek a kirajzolódását fogja segíteni. Az egyes esetek tehát nemcsak szemelvények az egész társadalmat átható életérzésből, hanem egy példatár egymást erősítő elemeiként szolgálnak annak alátámasztásához, hogy hány módon tudunk meggyötörtek lenni, mely állapotnak csak aktuális szintjei mutatnak egyéni eltéréseket, és a szélsőségesebb helyzetben lévők csupán nagyobb veszélyességi mutatóval bírnak a többiekénél (mind fizikai és lelki bántalmazások elszenvedői, túldolgoztatottak, negligálásban, igazságtalan bánásmódban részesülők stb.).

Mindannyiunkban van egy "trigger" (a fegyver elsütőszerkezete), mondja a dráma. Ezt a képet talán közérthetőbbé tehetjük a trigger másik jelentésével, ami az előidézés, az a fajta felhalmozódás, aminek egy pontján bárkiben "elszakad a cérna", ha a frusztráció mértéke eléri az elviselhetetlenség küszöbét. A dráma alapgondolata, hogy olyan világot hoztunk létre, amelynek feszültségi mutatója állandóan ezen a határértéken mozog, ami természetesen személyenként más és más, éppen ezért kiszámíthatatlan, hogy hol és miként fognak az egyéni bekattanások bekövetkezni. Bár a drámában ez a túlfeszített húrú társadalom Dél-Koreában van lokalizálva, a történet a világ bármely hasonló, főként liberálkapitalista országába elhelyezhető, ahol a beválás mutatója egyedül a sikeresség, aki pedig nem jól teljesít, az selejtnek minősül. Az elméleti kérdés pedig: mi történik, ha az embereknek olyan instant feszültségoldót adunk a kezükbe, mint egy fegyver? Ám éppen ezért, és minden látszat ellenére, a Trigger nem a fegyvertartásról szól, hanem egy beteg társadalom látleletét nyújtja.

Ez a robbanékony társadalom kap két különleges főhőst a drámában, és ellentétes szemléletük következtében egyikük az agressziót elpusztítani, a másikuk elszabadítani igyekszik. Miközben a dráma egésze úgy működik, mint egy elméleti konstrukció, beleértve ezt a két alakot is, mindkettő bámulatosan életszerűen lett megírva, és még annál is inkább a színészek által életre keltve. Egyikük sem jó vagy rossz, rokon- vagy ellenszenvesebb a másiknál, a különbség a helyzetükre adott válaszukban van - és nem szabad elfelejteni, hogy a válasz meghozatalában kik voltak vagy nem voltak a segítségükre.

Az élettörténetük egy ideig szinte párhuzamos. Lee Do rendőr (Kim Nam-gil) családját gyermekkorában egy rablótámadás során irtották ki, és abban, hogy kisgyermekként gyilkossá váljon, jelenlegi főnöke akadályozta meg, aki magához vette és felnevelte az árván maradt fiút, és át is adta neki az önbíráskodás ellen, a jogi igazságszolgáltatás mellett szóló értékrendjét. Lee Do története vett egy furcsa kanyart, látjuk is, hogy nem egy átlagos kiképzettségű rendőr. Korábban a különleges erők mesterlövészeként vette fel a harcot a bűnözőkkel, és nem kevesebb, mint 99 áldozat után döntött úgy, hogy többet nem vesz a kezébe fegyvert, és küzd is a PTSD-vel. Ki lehet következtetni, hogy ezen a döntésén változtatni kényszerül.

Moon Baek (Kim Young-kwang) előélete nem kevésbé terhelt. Miután szülei elhagyták, szervkereskedők kezébe kerülve az Egyesült Államokban kötött ki. Ott figyelt fel rá egy illegális fegyverkereskedelmet folytató cég vezetője, aki magához vette a gyereket. Moon jóképű, vagány fiatalemberré érett, aki nem marad el semmiben sem vakmerő rendőrünktől. De az élet nem kíméli most sem, rákos betegsége záros időt engedélyez a számára, és ez csak tovább fűti addig sem lankadó bosszúszomját - vagyis az ő nézőpontjából az igazságszolgáltatásra való késztetését. Üzleti tevékenységnek álcázza ördögi tervét, amellyel azt az országot, amely pokollá tette az életét, ő akarja pokollá változtatni, mégpedig úgy, hogy fegyvert ad a marginalizálódott, végtelenül elkeseredett emberek kezébe, sőt még manipulálja is őket, hogy éljenek azokkal. Előbb csak keveseknek, majd válogatás nélkül bárkinek. A felelősséget pedig azzal az önfelmentéssel hárítja el magától, hogy mindenkinek egyéni döntése, hogy valóban meghúzza-e a ravaszt.

A fegyvertartást szigorúan korlátozó ország döbbenten szembesül az elszaporodó, egyéni és tömeges, véres leszámolásokkal. A látszólag véletlenül egymáshoz sodródó Lee és Moon akár kiváló párost is alkothatna, ám eleinte macska-egér harcot játszanak egymással a kártyáik nyílt kiterítéséig. Lee állandóan keresztezi Moon terveit, aki egy ponton éppen emiatt húzza meg azt a bizonyos ravaszt. A rendőrségi ügyről ekkor tágabb horizontra váltunk, hirtelen társadalmi vita és politikai kérdés lesz a fegyvertartás lehetősége. Moon Baek és alvilági segítői felpörgetik az eseményeket, melynek következtében a fegyvertartást pártoló és ellenző csoportok esnek egymásnak, az ország pedig a rendkívüli állapot bevezetésének szélére sodródik. 

Eközben látunk egy párhuzamos történetet, amely az ország alvilágának működésébe világít bele. A társadalom látható felszínét átjáró frusztrációk itt éppúgy jelen vannak, a hierarchia pitibb gengszterei éppannyi elkeserett dühöt tudnak magukba gyűjteni, mint a törvényes úton járó embertársaik. Mégis groteszk az a józanságuk, amely a "normális társadalomból" már kiveszni látszik. Éppen egy maffiózó szájából kell azt hallanunk, hogy nem akarnak fegyvert használni, két okból sem: főként azért, mert az a hatóságokat is feljogosítaná, hogy gondolkodás nélkül lepuffantsák őket, másrészt azért, mert ahol sok a fegyver, ott már a hadseregnek is oka lehet a beavatkozásra, és ahogyan azt különösen a dél-koreai tapasztalatok is mutatják, abból nem sok jó származik. Ezért inkább átadnák a hatóságoknak a náluk dokkoló, rájuk csak bajt hozó fegyvereket. 

Ahhoz, hogy ugyanerre jussanak a "normális" emberek is, egy kaotikus vérontásra van szükség. Ez Lee és Moon végső összecsapása is, mely a konkrétságában is inkább szimbolikus. Nem új kérdés, ami végigvonul a drámában, hogy aki fegyvert ragad, az valójában nem magát pusztítja-e el vele. Moon sorsa mintha ezt teljesítené be, míg Lee a kataklizmából kivezető út megtestesítőjévé válik. Megment egy kisfiút, aki mintha egyúttal a gyerekkori önmaga is lenne - és a fotó, amelyen a testével védelmezi a gyereket, egy jobb világ jelképévé is válik. És az is jelképes, hogy ő neveli fel a következő generációt. Tehetünk-e mást, mint hogy drukkolunk neki? 

Talán a leírásomból is érezhető, hogy a drámának van némi tanító, fejekben világosságot gyújtó szándéka is, ami nem feltétlenül válik előnyére. Ugyanakkor fontos üzenet a fegyvertartáshoz való viszony egyik végpontján elhelyezkedő Dél-Koreának éppen úgy, mint a másik végponton lévő Egyesült Államoknak is. Szinte egyenlőségjel kerül a kettő közé, hiszen csak a fegyverekhez való hozzáférésbeli eltérés különbözteti meg őket egymástól. A cérnaszál mindkét társadalomban pattanásig feszült, a ravasz azonban csak a feszültség kioldásának egyik eszköze, így mindenki fantáziájára bízom, hogy mi mindennel behelyettesíthető. 

Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi a valódi feladatunk: leváltani a mai, mindenki számára diszkomfortot jelentő világunkat valami olyanra, amiben otthonosabban érezhetjük magunkat. És ha a Trigger talán drámának nem hibátlan, az üzenete tökéletes.

Kwon Oh-seung sorozatának első négy része sodró lendületű, és annak ellenére, hogy nagyon kényelmetlen a hangulata, mégis beszippantja a nézőket. Középtájt kissé veszít a lendületéből, de a képei mindvégig hatásosak, az akciói pedig kiválóan kivitelezettek és filmezettek. A két színész egyéni munkáját és a két karakterben egymást kiegészítő összjátékát pedig nem lehet kellőképpen méltatni. Az egyes esetekben felbukkanó különböző karaktereket minden színész egyedi ízekkel telíti, miközben egy mutatóban megegyeznek: ez a pattanásig feszült idegrendszer állapotának érzékeltetése. 

A Trigger merész vállalkozás, de még sok ilyet kívánok magunknak.