[Tévédrámákról] COME AND HUG ME (2018)

이리와 안아줘
MBC, 2018, 32 rész (35 perc/epizód)
Műfaj: dráma, melodráma, thriller
Írta: Lee Ah-ram
Rendezte: Choi Joon-bae
Adatok bővebben: HanCinema / MyDramaList

 

A Come and Hug Me (Gyere és ölelj meg) egy olyan dráma, aminek java részéért lelkesedni tudok, míg kisebbik része előtt értetlenül állok. Edzett koreai drámanézők meg se rezzennek, ha szokatlan műfaji ötvözetekben tálalják eléjük a legkülönbözőbb történeteket, és érdekes módon ezek túlnyomó többsége jól is működik. Azonban van úgy, hogy a merész társítás nem válik be, sajnos nekem ebben a sorozatban a thriller eszköztárával dolgozó sötét családi dráma és a szerelmi történet melodramatikus tálalása inkább egymás ellen dolgozott, mintsem erősítette egymást. Hangsúlyozom, hogy nem a morális dráma és a szerelmi történet párosításával van gondom, az jól működhetne itt is, de a választott műfajok és azok alkalmazott eszköztárai kioltják egymást. Nehezen tudom értelmezni, hogy milyen célközönségre gondolhattak az alkotók, mert a fojtogatóan komor problémákra vevő nézőknél bizonyára kicsapja a biztosítékot a főhősök szerelmi történetének - jóindulatúan lányregényesnek, kevésbé tapintatosan infantilisnak - nevezhető ábrázolásmódja. Akik viszont a bávatag romantikára vannak hangolva, azokat megriaszthat a dráma komorabbik fele. 

A drámához készült hivatalos plakátok tökéletesen leképezik ezt a kettősséget:

A sorozat akár családi drámaként is leírható, ráadásul két család összekapcsolódó történét követhetjük benne, azonban Lee Ah-ram forgatókönyvíró családjai nem mondhatóak szokványosnak (szerencsére). Egy kiváló, ám baljós ötlet született meg a fejében, amit sokszínűen és részletgazdagon ki is dolgozott. Meglepő, hogy a komplex történet az első forgatókönyve, amit sorozathoz írt, ezen kívül csak egy jóval korábbi, egyrészes dráma fűződik a nevéhez. 

Yoon Hee-jae (Huh Joon-ho) családszerető embernek tűnik. Szorgalmasan többször újra is házasodott, így több kapcsolatából is vannak gyerekei. Egy kislány a jelenlegi feleségétől, valamint két fiú a korábbi házasságából. A családi otthon levegőjét azonban az apa megjelenésekor mindig feszültség járja át, a gyerekei rettegnek tőle. Yoonnak van egy rögeszméje, ami befolyásolja a fiaival való kapcsolatát. A nagyobbik fiú, Hyeon-moo (Kim Kyung-nam) mindent megadna az apja szeretetéért és figyelméért, amit nem tud megszerezni, pedig ennek érdekében még renitenskedő, erőszakos alakká is válik. Yoon szerint hiányzik belőle a belső erő, amit viszont a kisebbik fiúban, Na-moo-ban (Jang Ki-yong) felfedezni vél, ezért folytonosan kedvez az okos és szelíd fiúnak, még ha az nem is nagyon vevő az apja elgondolásaira. Yoon azt reméli, hogy saját "életfilozófiáját" átadhatja ennek a gyereknek, és ezzel megnyílik az út számára a fiú "kiképzése" előtt, hogy az majd kövesse a foglalkozását is. A Yoon által működtetett sintértelep azonban csak álca, az apa valódi tevékenysége lassanként tárul fel a felesége és Na-moo előtt is. A férje által elkövetett gyilkosság szemtanújává váló Chae Ok-hoo (Seo Jung-yeon) pánikba esve megszökik a kislányukkal, So-jinnal (Choi Ri), a két fiút az apjukra hagyva.

A Gil család a fentiek teljes ellentéte, melegszívű, összetartó emberek. A feleség, Ji Hye-won (Park Joo-mi) híres színésznő, aki feltöltődésre vágyva szünetelteti a karrierjét, ezért költöznek vidékre, Yoonék közelébe. Nagyobbik gyerekükről kiderül, hogy adoptálták, és később megtudjuk, hogy a fiú, Moo-won (Yoon Jong-hoon) múltja kegyetlen történetet rejt. Kislányuk, a csinos és cserfes Nak-won (Jin Ki-joo) Na-moo osztálytársa lesz, és hamarosan gyerekszerelem ébred közöttük. Azonban Yoon ezt tervei akadályozó tényezőjeként ítéli meg, és tesz is arról, hogy eltávolítsa az útjában álló családot. A szülőket megöli, de a gyerekekkel nem tud végezni, abban éppen az imádott fia, Na-moo akadályozza meg. A fiú tette rányomja a bélyegét az apa további gondolkodására, akinek az élete börtönben folytatódik, mert Na-moo ráhívta a rendőrséget. 

A főhősöket kettős szereposztásban látjuk a drámában, mivel gyerekkori karaktereiket ifjú színészek játsszák, mégpedig fantasztikusan (Na-moo: Nam Da-reum és Moon Woo-jin, Nak-won: Ryu Han-bi és Ok Ye-rin, Hyeon-moo: Kim Sang-woo, Moo-won: Kim Jeong-cheol és Jung Yoo-ahn, So-jin: Lee Ye-won).

A történet jó néhány évvel később folytatódik. Yoont halálra ítélték és börtönben van, ahová időlegesen mellé kerül nagyobbik fia is, aki itt sem tud az apjához közel kerülni. Yoon azonban makacsul hiszi, hogy a kisebbik fiával továbbra is rendezendő ügye van. Az átélt borzalmak után a többiek megpróbáltak új életet kezdeni. Mindenki nevet váltott, Nak-won kezdő színésznő, Na-moo a rendőrakadémia végzőse majd rendőr, Moo-won pedig ügyész lett. Na-moo-ra, vagyis új nevén Do-jinra koncentrálunk, aki kiválóan teljesít minden feladatban, azonban nem él teljes életet. Sokkal inkább csak penitenciát gyakorol apja elkövetett bűnei miatt, és szinte fixa ideaként kísérti annak árnya, hogy apja pszichopátiáját örökölheti. Han Jae-yihez (ez Nak-won új neve) hasonlóan ő is küzd a PTSD tüneteivel.

Bár a cselekmény folytonossága nem szakad meg, a dráma súlypontja átkerül a lélektan és a moralitás mezejére. Yoon bomlott elméjében egy elvetemült gondolat születik meg: a börtönben önéletrajzot ír, benne részletesen kibontva saját gyártmányú elméleteit, a családtagjaihoz fűződő viszonyait, valamint az általa elkövetett gyilkosságok részletes leírásait. Hirtelen kitágul a játéktér, mert új szereplőként belép a média, amelynek egyik gátlástalan munkatársa, Park Hui-yeong (Kim Seo-hyung) segíti az elkészült mű publikálását. Ezzel mindkét család tagjait reflektorfénybe helyezi, akiknek kopóként a nyomába ered. Különösen Do-jin és az apja kapcsolatára harap rá, és televíziós műsorával felkorbácsolja a kedélyeket, köztük Yoon áldozatainak hozzátartozóiét is. Do-jin irtózatos helyzetbe kerül, mert belső félelmei mellé kivetítenek rá mindent, amit az apja összehordott a könyvében, vagy amiket az emberek előítéletek, téveszmék alapján feltételeznek. A riporter a dráma egyik legemlékezetesebb alakja. Már-már szinte karikírizásig menően gátlástalan, tolakodó és tenyérbemászó, az empátiát hírből sem ismeri, és minden arcátlanságára megvan az önfelmentő magyarázata. Kim Seo-hyung viszont olyan beleéléssel játssza, hogy azzal a mentalitását szinte egyenrangúvá teszi Yoon pszichopátiájával. A dráma ezen szála talán kissé túlírt, de mégis erősen megfogalmazott kritikája a média szélsőséges működésének. 

Úgy tartják, hogy a felnőtté váláshoz a fiúgyermekeknek az apjukkal kell megbirkózniuk. Itt is ez történik, mind a két fiúnak rá kell jönnie, hogy ki kell szabadítani magukat az apjuk által rájuk rótt terhek fogságából. Hasonlóképp igaz ez a két árván maradt féltestvérre is, akik egymásba kapaszkodnak, hogy tovább tudjanak élni - nekik is a saját lábukra kell állniuk. A dráma valójában ennek a folyamatnak a stációit mutatja be.

Többszöri utalás történik arra, hogy a traumatikus események megakasztották a két főhős belső fejlődését, ezért több téren megrekedtek a 16 éves korukra jellemző viselkedési mintáknál. Amikor Do-jin és Jae-yi újra találkozik, érzik, hogy nem múlt el közöttük a vonzalom, de fogalmuk sincs, hogy azzal mit kezdjenek, immár fiatal felnőttként. Ráadásul a kapcsolatuk a legképtelenebb felállás: a gyilkos fia és az áldozatok lánya közötti szerelem, amelynek a történetüket ismerő közvetlen családtagjaik se szavaznak esélyt. Azonban felismerik, hogy egymásból erőt is meríthetnek, és együtt nagyobb eséllyel szállhatnak szembe az életüket szétziláló sötét örökséggel, éppen egy új élet elnyerésének reményében.

Belegondolva, a személyiségek éretlenségének ábrázolása magyarázatot adhat a bevezetőben említett kifogásomra, miszerint a két főhős szerelme infantilis módon jelenik meg. Ám ezt a megkésettséget sok más módon is meg lehetett volna mutatni, kihagyva azokat a végtelenül nevetséges kliséket, melyekben a felnőtt emberek lefagynak a legártatlanabb testi érintés lehetőségétől is, percekig hosszasan bámulnak kikerekedett szemmel a másik szépségétől elomolva, az első csókhoz pedig az ajkak egymáshoz közelítése temérdek adásidőt emészt fel, miközben a fülünket kíméletlenül gyötrik a dagályos, szentimentális melódiák. A dráma erőterében a kapcsolatok kiépítésére, köztük a társkapcsolatéra való képesség megszületése fontos mozzanat, az ennél hitelesebb megvalósítás jobbat tett volna a történet egészének, ezért fájlalom, hogy ennyire elügyetlenkedték azt.

Az erős manipulációs képességekkel felvértezett apa és a kétségek között vergődő fia mérkőzése hosszú és kimerítő, ám végül eljutunk a végső összecsapásig. Közben különös szereplők sorakoznak fel Yoon mellett, amiben az a társadalmi jelenség is kirajzolódik, hogy a legbetegebb személyiségek is képesek fanatikus követőkre találni (Yoonnak korábban rajongói klubja volt!). A Yoont játszó Huh Joon-ho nagy kaliberű színész, ennek megfelelően minden apró árnyalatát meg tudja mutatni a karakter személyiségének. Felvillan oldott családapaként, félelmet gerjesztő szülőként, fenyegetést árasztó pszichopataként, miközben rendíthetetlen, mint egy kő Buddha, ha kell, akkor simulékony modorú, mániákus, és elmebeteg módjára kiszámíthatatlan.

Az erős manipulációs képességekkel felvértezett apa és a kétségek között vergődő fia mérkőzése hosszú és kimerítő, ám végül eljutunk a végső összecsapásig. Közben különös szereplők sorakoznak fel Yoon mellett, amiben az a társadalmi jelenség is kirajzolódik, hogy a legbetegebb személyiségek is képesek fanatikus követőkre találni (Yoonnak korábban rajongói klubja volt!). A Yoont játszó Huh Joon-ho nagy kaliberű színész, ennek megfelelően minden apró árnyalatát meg tudja mutatni a karakter személyiségének. Felvillan oldott családapaként, félelmet gerjesztő szülőként, fenyegetést árasztó pszichopataként, miközben rendíthetetlen, mint egy kő Buddha, ha kell, akkor simulékony modorú, mániákus, és elmebeteg módjára kiszámíthatatlan.

Do-jin karakterében Jang Ki-yong különleges utat jár be. Meg tudja mutatni, hogy a magabiztosnak tűnő, kitüntetett előmenetelű fiatalember életében csak egyetlen biztos pont van, a saját fogadalma, amibe kétségbeesetten kapaszkodik. A megpróbáltatások kizökkentik ebből a látszólagos biztonságból, fizikailag és lelkileg is tortúrákat él át, és majdnem áldozatul esik a saját kísértéseinek. Az apjával való megmérkőzés minden erejét felemészti, lehetetlen elfelejteni azt a kiüresedett tekintetet, mellyel végül maga elé bámul. Jang Ki-yong azonban képes a karakterében egyszerre zajló ellentétes folyamatok érzékeltetésére, mert ezzel a leépüléssel párhuzamosan lelkileg építkezik és erősödik is.

Jae-yi karaktere nem annyira koherens, mint Do-jiné, cserébe nagyobb skálán mozog a játéklehetősége. Jin Ki-joo hiteles a traumatikus helyzetekben csakúgy, mint kihasznált kezdő színésznőként, és elhisszük neki a sztárságát is. Arról nem ő tehet, hogy időnként szinte átmenet nélkül kell váltania a különböző érzelmi stációk között, és kissé irreálisnak tűnik a végső veszélyhelyzetben mutatott magabiztossága, sőt, beolvasási képessége. Talán itt kell megemlíteni, hogy némely jelenetben nála a legszembetűnőbb, hogy logikátlan lépéseket írtak meg a számára. Van ilyen másoknál is (pl. rendőrként és ügyészként sem életszerű, hogy személyes érintettségű személy vezethetné a nyomozást), de ezeket azért tartom megbocsáthatónak, mert a dráma nem egy következetesen felépített thriller akar lenni, hanem olyan helyzeteket generáló folyamat, amelyben a felvetett kérdések elgondolkodásra késztetnek. 

Mivel a dráma története nagyon sokrétű, még két fontos szereplőt emelnék ki. Egyikük a nagyobbik fiútestvér, akinek a vívódása és átalakulása erősen megragadja a figyelmünket. A Hyeon-moo-t játszó Kim Kyung-nam a dráma titkos ásza, aki kivételes hitelességgel jeleníti meg a fiúban megszülető felismeréseket követő érzelmi zűrzavarokat, miközben egy igazán antipatikus alakból átformálódva képes elnyerni a szimpátiánkat. A vívódásában legnagyobb támasza a dráma erős nőalakja, Chae Ok Hui, a fiúk mostohája. Dolgos asszony, megfelelni akaró feleség, aki előbb küzd a készen kapott feladattal, a két fiú nevelésével, és úgy tűnik, hogy ebben kudarcot is vall. Ok-hui azonban az örök anyaság esszenciális lénye is: gondoskodási ösztöne visszavezeti a fiúkhoz, akik sorsáért felelősséget érez, és azt vállalja is. Seo Jung-yeon valódi anyává érik, aki végtelen bizalmat szavaz a gyermekeinek, a megtévedt báránynak is. Ezzel ez a dráma ismét megmutat egy sajátos mozaikcsaládot, amelynek tagjait a vérségi kapcsolatoknál is erősebb kötelékek fűzik egymáshoz.