__________________
Írta: Ricemegatron Expert_____________________
Novemberben ismét ünneplőbe öltözhetnek a koreai film barátai, hiszen hetedik alkalommal kapunk merítést a koreai filmművészet alkotásaiból. Idén ráadásul nem is akármilyet, hiszen az idei fesztivál programja nemcsak a bemutatott filmek illetve összeállítások számát (23) tekintve nőtt az eddigiek sokszorosára, hanem két másik város (Szeged és Pécs) helyszínével is gazdagodott.
Ezzel jelentős lépést tettünk a más európai városokban (London, Párizs) működő fesztiválok nagyságrendje felé (csak érzékeltetésre: az idei London Korean Film Festival keretében összesen 55 filmet mutatnak be, az Egyesült Királyság több nagyvárosában). Ami további öröm, hogy a vetítéseken kívül koreai vendégek is érkeztek a fesztiválra, és szakmai programokban is lehet részünk néhány kulturális kísérő rendezvény mellett.
Néhány szót a fesztivál programjával való ismerkedés során felmerült gondolatokról: a kiválasztott filmek izgalmas áttekintést nyújtanak, és alapvetően szép gondolat volt a szervezők részéről a tematizáláshoz a tradicionális koreai gondolkodásból merítve a hét napjaihoz párosított minőségeket (Hold, tűz, víz, fa, fém) használni. Az ismertetőkben azonban érdemes lett volna ezt a gondolatmenetet alaposabban megismertetni, mert így az csak kissé szépelgő, néha fellengzős kitételként maradt titokban a nagyközönség előtt, illetve nem lett pontosan érthető az ezotéria különböző útjain vagy tévútjain járatosabbak számára.
Öt nappal gazdálkodhattak a szervezők, és mivel nagy izgalom övezi az újdonságok várva várt megérkezését, nem nagyon érthető, hogy miért "pazarolták" el a fő helyszínt jelentő Uránia Filmszínház dísztermében a csütörtöki teljes napot a szervezők két olyan film bemutatására, amelyet az érdeklődők már korábbi vetítéseken láthattak (Az arcismerő, Bácsi). Az sem igazán tűnik indokoltnak, hogy Kim Ki-duk alkotásai közül a már szinte "unalomig ismert" Az íj vetítését élvezhetjük ismét, miközben a rendező újabb alkotásai közül nem láthattunk egyet sem a magyar mozikban (Piéta, Moebius, One On One). Nem tagadhatom el a csalódásomat sem: titokban abban reménykedtem, hogy a Snowpiercer a fesztivál keretében végre hazánkba érkezik, mivel teljesen értelmezhetetlenül Bong Joon-ho rendező egész világ által várt és nagyra értékelt alkotását a magyar forgalmazók nem találták bemutatásra érdemesnek. Ami viszont felhőtlen örömmel töltött el, hogy végre láthatunk animációs, dokumentum és rövidfilmeket is.
A várakozás örömét egyetlen üröm keserítette meg, amely mellett talán nem mehetünk el szó nélkül, már csak azért sem, hogy értékelve ezt a helyzetet, a jövőben véletlenül se fordulhasson elő hasonló.
Az előzetes hírekből tudni lehetett, hogy a Koreai Kulturális Központ - talán mivel kevés munkatársa van - önkéntesekből álló munkacsoportra támaszkodva készíti elő a fesztivált. Természetesen nagyon hálásak vagyunk a munkájukért, erőfeszítéseikért, melyekkel a mi szórakoztatásunkat, ismeretekhez jutásunkat szolgálják. Ám nem tudjuk, hogy kik és milyen szakértelemmel vettek részt ebben a munkában, és az első információk megjelenése több aggodalomra adott okot a fesztiválra készülők körében. Hiányos és néha téves információk jelentek meg, amelyeket folyamatosan korrigáltak, míg végül a fesztivál kezdetére nagyjából összeállt a helyes anyag. Nem sokat segített ez már azokon, akik pl. az első programváltozatokat töltötték le maguknak (láttam a hibás adatokat tartalmazó változatokat kinyomtatva a résztvevők kezében). A jövőben az információk egyértelműsége érdekében jobban kell majd ügyelni arra is, hogy a nyomtatott és online felületek mindegyikén azonosan és jól észrevehetően szerepeljenek a fesztiválon való részvétel előírásai, hiszen van olyan rendezvényoldal, ahol még ma sem derül ki, hogy az ingyenes bejutáshoz előzetes regisztráció is szükséges (pl. Pizzát az embereknek rendezvényoldal a Facebookon). Nem célszerű az sem, ha a bejutás legszorosabb feltételét nem a rendezvényoldalak fő ismertetőiből lehet megtudni, hanem a hozzászólások között olvashatjuk azokat. Itt kell megemlíteni a legnagyobb furcsaságot: ha a Koreai Kulturális Központ nyitott egy olyan oldalt, amelyen az érdeklődők hozzászólhatnak, akkor figyelemmel kellene lennie az ott megjelenő felvetésekre. Ha az emberek az aggodalmaikat fogalmazzák meg, vagy netán a szervezés általuk hibásnak gondolt dolgait jelzik, akkor arra illik a kulturált emberi kommunikáció keretei között válaszolni. Azt hiszem, hogy minden jóérzésű embernek elkerekedik a tekintete, ha ilyet olvas egy diplomáciai fennhatóság alatt működő kulturális intézmény nevében - még akkor is, ha vélhetően a bejegyzés egy magáról megfeledkezett önkéntesnek tulajdonítható.
Az előzetes hírekből tudni lehetett, hogy a Koreai Kulturális Központ - talán mivel kevés munkatársa van - önkéntesekből álló munkacsoportra támaszkodva készíti elő a fesztivált. Természetesen nagyon hálásak vagyunk a munkájukért, erőfeszítéseikért, melyekkel a mi szórakoztatásunkat, ismeretekhez jutásunkat szolgálják. Ám nem tudjuk, hogy kik és milyen szakértelemmel vettek részt ebben a munkában, és az első információk megjelenése több aggodalomra adott okot a fesztiválra készülők körében. Hiányos és néha téves információk jelentek meg, amelyeket folyamatosan korrigáltak, míg végül a fesztivál kezdetére nagyjából összeállt a helyes anyag. Nem sokat segített ez már azokon, akik pl. az első programváltozatokat töltötték le maguknak (láttam a hibás adatokat tartalmazó változatokat kinyomtatva a résztvevők kezében). A jövőben az információk egyértelműsége érdekében jobban kell majd ügyelni arra is, hogy a nyomtatott és online felületek mindegyikén azonosan és jól észrevehetően szerepeljenek a fesztiválon való részvétel előírásai, hiszen van olyan rendezvényoldal, ahol még ma sem derül ki, hogy az ingyenes bejutáshoz előzetes regisztráció is szükséges (pl. Pizzát az embereknek rendezvényoldal a Facebookon). Nem célszerű az sem, ha a bejutás legszorosabb feltételét nem a rendezvényoldalak fő ismertetőiből lehet megtudni, hanem a hozzászólások között olvashatjuk azokat. Itt kell megemlíteni a legnagyobb furcsaságot: ha a Koreai Kulturális Központ nyitott egy olyan oldalt, amelyen az érdeklődők hozzászólhatnak, akkor figyelemmel kellene lennie az ott megjelenő felvetésekre. Ha az emberek az aggodalmaikat fogalmazzák meg, vagy netán a szervezés általuk hibásnak gondolt dolgait jelzik, akkor arra illik a kulturált emberi kommunikáció keretei között válaszolni. Azt hiszem, hogy minden jóérzésű embernek elkerekedik a tekintete, ha ilyet olvas egy diplomáciai fennhatóság alatt működő kulturális intézmény nevében - még akkor is, ha vélhetően a bejegyzés egy magáról megfeledkezett önkéntesnek tulajdonítható.
Szerencsétlen hozzászóló pedig csak abbéli aggodalmának adott hangot, hogy a filmek megtekintéséhez idén kitalált jegyigénylési rendszer nem szolgálja a nézők bejutását, így a fesztivál érdekeit sem. Többeknek is feltűnt, hogy a tájékoztatásban szereplő időtartam (minden egyes filmre a jegyeket egy órával a vetítése előtt kezdik osztani) abban az esetben, ha valaki már éppen egy korábbi vetítésén vesz részt, akkor lehetetlenné teszi a következő filmre való bejutást, hacsak a szervezők nem egy rendkívül alacsony látogatottságú eseménysorozatot feltételeztek. Ám ezt miért is tennék, és amúgy is ellentmondana az előző fesztiválok tapasztalatainak. Amit nem voltak hajlandók a felvetésekből megérteni és figyelembe venni, azt most egy táblázatban szeretném az olvasókkal érzékeltetni. A sárgával jelölt mezők és az abban szereplő számok mutatják a valós percek számát, amely a 60 helyett a résztvevők rendelkezésére áll - előre tervezetten! Tehát nem kérdés, hogy ez egy komoly baki, amely felett vagy szándékosan, vagy nagyvonalúan elsiklottak a szervezők. Problémát valóban csak akkor okoz, ha hirtelen a befogadóképességet meghaladó számú néző érkezne a vetítésekre, ám ilyenre már volt példa. Ekkor viszont az egyenlőtlen esélyek előre beépítettségét joggal kifogásolhatnák éppen azok, akik a koreai film elkötelezett rajongói, hiszen idejüket nem kímélve szeretnének minél több élményben részesülni. Arról nem is beszélve, hogy még ha a tájékoztatásnak megfelelően is működne a rendszer, három vetítés megtekintése érdekében három órányit kellene a jegyekre való ácsingózással tölteni naponta. Ennyi üresjárat előírása pedig egyszerűen visszaélés az emberek életidejével.
A megnyitó és az első nap két vetítése szerencsére problémamentesen lezajlott, reméljük, hogy mindez így is marad a további napokon is. Nem volt teltház, de a korábbi években ugyanez zajlott le: naponta nőtt az érdeklődés, míg az utolsó vetítéseken a csillárról is nézők lógtak volna, ha arra lehetőségük lett volna.
A fesztivált Yim Geun-hyeong nagykövet úr nyitotta meg, akinek kedves szavait magyar fordításban olvashattuk a vetítővásznon, és közben meglepve konstatáltuk, hogy azzal is megtisztelte a hallgatóságot, hogy teljes beszédét fejből mondta. Az Uránia Filmszínház vezetője, Bakos Edit is meleg szavakkal köszöntötte az eseményt.
Idén a Do Dance formáció táncelőadását élvezhettük a megnyitón, melyet hasonló címmel készítettek erre az alkalomra a Sopyonje (A dal útja) című koreai film inspirációjára. A táncosok a hagyományos mozdulatvilág modern újrafogalmazását nyújtották, rendkívül kecses, érzékeny szépségű előadásban. A produkcióban a Mugunghwa táncegyüttes is közreműködött.
Nyitófilmként az "Egy másik országban" című alkotást láthattuk, mellyel végre Hong Sang-soo rendezőt is üdvözölhettük a magyar mozikban. A közönség számára kissé talán váratlan volt, hogy egy vérbeli szerzői filmes munkájával találkozhattak, és ez az alkotás más rugókra járt, mint amelyet az eddigi koreai filmélményeik során megtapasztalhattak. A történet humora és kendőzetlen rámutatása a kulturális "gap"-ekre végül azokat is elgondolkodtatta, akik kezdeti idegenkedésüknek adtak hangot, és Isabelle Huppert francia nőként többszörösen és körkörösen átélt koreai kalandjai, valamint a koreaiak viszonyulásának ábrázolása a külföldi nőhöz végül mindenkit elvarázsolt. Jó lenne a rendezőtől további filmeket is látni, hiszen a koreai film egyik nagy alakjáról van szó, aki nem igazán ismert a hazai közönség előtt.
A nyitónap második filmjével, a Sunny-val viszont nem lehetett nagyot tévedni. Ebben a műben már a nézők is biztonságos terepen jártak. Ez az alkotás nemcsak a saját történetében követte a koreai filmekben már ismert és megszokott ábrázolásmódot, hanem sok-sok játékos utalással derítette jókedvre a tévésorozatok világában otthonosan tájékozódókat. A film végére nemcsak a Sunny hölgytagjai, hanem a nézőtéren ülők egy része is eufórikusan mímelte a Boney M hajdani slágerének táncos mozdulatait.
A keddi napon nem tudtam kihagyni az ínyencségnek kínálkozó rövidfilm-összeállítást, feláldozva értük az Együtt - Hajrá, Korea! megtekintését. Nem csalódtam, az összeállításban néhány rendkívül jól sikerült filmet láthattunk. Hogy mégse a jobbakkal kezdjem, nem tudtam ráhangolódni a Szójakrém (Yoon Tae-sik rendezése) anya-fiú kapcsolatának hangulatára és képi világára. A Görpenge (r.: Lin Seung-mi) már sokkal izgalmasabb volt, indirekt módon tudott beszélni egy gyerekes csínyként induló, ám életre szóló bűntudatot eredményező tettről. A Fagyott föld című alkotásba Kim Tae-yong rendező szinte egy egész estés mozifilmet érő történetet sűrített, méghozzá eredményesen. A kínai embercsempészek hétköznapjai és a főhős dilemmái valós konfliktusként lettek átélhetőek a nézők számára. Yoon Ga-eun munkája, a Vendég abban mutatott rendkívüliséget, hogy a történések során a kisfilmben egyáltalán meg sem jelenő "szereplő" portréja rajzolódott ki benne élesen. Vitathatatlan kedvencem viszont a D-24 lett, Shin Woonseok elképesztően tömör és poénos kisfilmje. A főszerepben nagy örömmel fedeztem fel Park No-shikot, akit a Memories of Murder fogyatékos fiújának alakjában csodáltam meg először. Ennek a filmnek hét percénél tömörebben nem lehet disztinkciót tenni a valós és hamis szeretet lényegiségéről.
A csemegék sora a végre nagy vásznon megnézhető Disznók királya című animációs filmmel folytatódott. A filmet már jócskán megelőzte a híre, és talán ennek is köszönhetően az Uránia Csortos terme pótszékekkel is megtelt. A filmet nem ismertetném, hiszen már írtam róla. A nézők reakciói sokkal érdekesebbek voltak. Nem titkoltan a film talán a legagresszívabb, amit valaha láttam, és érdekes módon az animációs megvalósítás nem gyengítette, hanem erősítette ennek érzelmi sokkját. Több néző egyszerűen kimenekült a filmről. Végig fojtott feszültség volt érzékelhető a nézőtéren, azt hiszem, hogy a jelenlévők többsége ilyen alkotással még nem találkozott - nem is csoda, hiszen, Yeon Sung-ho rendező munkája éppen kendőzetlenségével és rendkívüli szókimondásával keltette fel a figyelmet. A vetítés végén érezni lehetett a terhet, amelyet a közönség figyelő tagjai magukkal vittek, ugyanakkor éretlen vihorászást is lehetett hallani, amelybe talán a súlyosság elől menekültek főként a fiatalabb nézők. A film rám is elképesztő hatást gyakorolt, annak ellenére, hogy már sokadjára láttam. A moziterem körülményei megsokszorozták az érzelmi reakciókat, az írásomban említett "agressziós remegés" hatása felerősödött, amelyet csak fokozott az a felismerés, hogy a filmnek milyen kiváló, félelmet generáló zenei háttere van - valamint előtérbe kerültek a film káprázatosan megrajzolt környezeti képei is.
A második napot a nagy érdeklődéssel várt A Berlin-akta zárta. Ryu Seung-wan rendező ezzel a filmmel azon koreai rendezők sorába lépett, akik nyugati közegben tették próbára tudásukat. Bong Joon-ho, Park Chan-wook és Kim Jee-woon mellett ez jókora kihívást jelentett. A filmet Berlinben forgatták, kiváló szereplőgárdával, és minden képéről a profizmus sugárzott. De valami mégsem volt rendben, és ezt talán úgy tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy vannak esetek, amikor a kevesebb több lett volna. Pörgős, jó (és szövevényes) történetet kaptunk, mely jól tartotta az arányokat az akciósorok és a főszereplők magánéletére való fókuszálás között. Azonban minden túl harsány benne, a zajok, a hangok, a beállítások heroizáló törekvése, és a nézői érzelmek direkt kisajtolására törekvés egyre inkább az ellenkezőjébe fordul. Ahelyett, hogy egyre jobban bevonódnánk a történetbe, eltávolodunk attól, amelynek legjobb jelzései a fel-felbuggyanó kis kacajok voltak a nézőtéren. A film tanulságainak összegzését szolgáló "vörös farok" pedig elfogadhatatlan, a nézők nem ostobák, tessék csak ránk bízni, hogy mit gondoljunk. Csak azt tudom remélni, hogy erről az útról gyorsan letérünk, és visszamegyünk a koreai film élvezetesebb forrásaihoz.
Folytatás itt
A megnyitó és az első nap két vetítése szerencsére problémamentesen lezajlott, reméljük, hogy mindez így is marad a további napokon is. Nem volt teltház, de a korábbi években ugyanez zajlott le: naponta nőtt az érdeklődés, míg az utolsó vetítéseken a csillárról is nézők lógtak volna, ha arra lehetőségük lett volna.
 |
| A kép forrása: Koreai Kulturális Központ |
 |
| A kép forrása: Koreai Kulturális Központ |
Idén a Do Dance formáció táncelőadását élvezhettük a megnyitón, melyet hasonló címmel készítettek erre az alkalomra a Sopyonje (A dal útja) című koreai film inspirációjára. A táncosok a hagyományos mozdulatvilág modern újrafogalmazását nyújtották, rendkívül kecses, érzékeny szépségű előadásban. A produkcióban a Mugunghwa táncegyüttes is közreműködött.
A D-24 előzetese:
A csemegék sora a végre nagy vásznon megnézhető Disznók királya című animációs filmmel folytatódott. A filmet már jócskán megelőzte a híre, és talán ennek is köszönhetően az Uránia Csortos terme pótszékekkel is megtelt. A filmet nem ismertetném, hiszen már írtam róla. A nézők reakciói sokkal érdekesebbek voltak. Nem titkoltan a film talán a legagresszívabb, amit valaha láttam, és érdekes módon az animációs megvalósítás nem gyengítette, hanem erősítette ennek érzelmi sokkját. Több néző egyszerűen kimenekült a filmről. Végig fojtott feszültség volt érzékelhető a nézőtéren, azt hiszem, hogy a jelenlévők többsége ilyen alkotással még nem találkozott - nem is csoda, hiszen, Yeon Sung-ho rendező munkája éppen kendőzetlenségével és rendkívüli szókimondásával keltette fel a figyelmet. A vetítés végén érezni lehetett a terhet, amelyet a közönség figyelő tagjai magukkal vittek, ugyanakkor éretlen vihorászást is lehetett hallani, amelybe talán a súlyosság elől menekültek főként a fiatalabb nézők. A film rám is elképesztő hatást gyakorolt, annak ellenére, hogy már sokadjára láttam. A moziterem körülményei megsokszorozták az érzelmi reakciókat, az írásomban említett "agressziós remegés" hatása felerősödött, amelyet csak fokozott az a felismerés, hogy a filmnek milyen kiváló, félelmet generáló zenei háttere van - valamint előtérbe kerültek a film káprázatosan megrajzolt környezeti képei is.
A második napot a nagy érdeklődéssel várt A Berlin-akta zárta. Ryu Seung-wan rendező ezzel a filmmel azon koreai rendezők sorába lépett, akik nyugati közegben tették próbára tudásukat. Bong Joon-ho, Park Chan-wook és Kim Jee-woon mellett ez jókora kihívást jelentett. A filmet Berlinben forgatták, kiváló szereplőgárdával, és minden képéről a profizmus sugárzott. De valami mégsem volt rendben, és ezt talán úgy tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy vannak esetek, amikor a kevesebb több lett volna. Pörgős, jó (és szövevényes) történetet kaptunk, mely jól tartotta az arányokat az akciósorok és a főszereplők magánéletére való fókuszálás között. Azonban minden túl harsány benne, a zajok, a hangok, a beállítások heroizáló törekvése, és a nézői érzelmek direkt kisajtolására törekvés egyre inkább az ellenkezőjébe fordul. Ahelyett, hogy egyre jobban bevonódnánk a történetbe, eltávolodunk attól, amelynek legjobb jelzései a fel-felbuggyanó kis kacajok voltak a nézőtéren. A film tanulságainak összegzését szolgáló "vörös farok" pedig elfogadhatatlan, a nézők nem ostobák, tessék csak ránk bízni, hogy mit gondoljunk. Csak azt tudom remélni, hogy erről az útról gyorsan letérünk, és visszamegyünk a koreai film élvezetesebb forrásaihoz.Folytatás itt
