[Filmekről] Nam Dae-joong: THE FIRST RIDE (2025)

남대중: 퍼스트 라이드

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

Nam Dae-joong rendező 2025-ben visszatért a tíz évvel korábban forgatott első játékfilmjének a témájához, ami a barátság volt. Azonban míg a The Last Ride egy traumatikus eseményre való felkészülés története, addig a The First Ride (Az első utazás) a trauma túlélésének, feldolgozásának a drámája. 

Ahogy azt az első drámában is megcsodálhattuk, a rendező a nehéz téma ellenére vígjátékot rendezett, mégpedig élénk, pezsgő, mindenféle komikus helyzettel eljátszó darabot, mely még összetettebb és csavarosabb a korábbi filmjénél. Azonban már az első elhangzó mondatban figyelmeztet bennünket, hogy szomorú történetet fogunk látni...

Nam Dae-joong író-rendező

... aminek eleinte nyoma sincs. Most négy fiatalemberrel találkozunk, tehát a három testőr mellé belép D'Artagnan is, mégpedig oly módon, hogy a kisiskolában maguk közé fogadják a mindig magányos kisfiút, Yeon-mint (Cha Eun-woo). Elválaszthatatlanok lesznek, pedig nagyon különböző karakterek. Az elnöknek készülő Tae-jung (Kang Ha-neul) eminens tanuló, és kiváló a verekedésben is. Geum-bok (Kang Young-seok) utál tanulni és nem nagyon tudja, hogy mihez kezdjen magával, ezért folyton a buddhista szerzetes anyja terelgeti. Do-jin (Kim Young-kwang) meglehetősen furcsa, magába forduló fiú, aki az életkedvét is elvesztette, miután egy sérülés miatt abba kellett hagynia a kosárlabdázást. Yeon-min jelentéktelennek tartja magát, azt hiszi, hogy valami nevetséges furcsaság van rajta, ami kiváltja mások figyelmét - nem is gyanítja, hogy valójában a szépségéért csodálják. Végül rátalál arra, ami igazán érdekli: világklasszis DJ szeretne lenni. Ez a hobbija elvarázsolja Do-jint is, akivel így még közelebb kerülnek egymáshoz. Belelátunk a fiúk családi viszonyaiba, küzdelmeikbe, hogy azok lehessenek, akik szeretnének lenni. Így közeledünk az érettségihez, amikor a baráti négyes kitalálja, hogy mielőtt a továbbtanulás miatt elszakadnának egymástól, menjenek el egy közös utazásra Thaiföldre. Azért éppen oda, mert a DJ, akiért rajonganak, ott fog fellépni. A dolog azért is fontos, mert Yeon-min családja Új-Zélandra fog költözni, így tőle mindenképpen elszakadnak. 

Mindent bevetnek, hogy elnyerjék a szüleik támogatását, ami végül sikerül. Az útból mégsem lesz semmi, mert nevetséges módon lemaradnak a buszról, ami a repülőtérre vinné őket. Kénytelenek hazatérni, Yeon-min pedig elválik tőlük.

Mindezt a főcím előtt tudjuk meg, Yeon-min elbeszélésében. Tíz év múlva találkozunk velük újra. Tae-jung egy parlamenti képviselő titkára, Geum-bok az anyja templomában tetovál és készül a szerzetessé avatására, Do-jint viszont kórházban találjuk, ahol évek óta pszichotikus tünetekkel kezelik. Azonban a barátságuk nem múlt el, továbbra is összejárnak. Do-jinnak is gondját viselik, aki hírül veszi, hogy utolsó alkalommal fog fellépni hajdani kedves DJ-jük, ezért kezdeményezi, hogy váltság valóra a tíz évvel korábbi tervüket. Nemsokára útra készen áll a csapat, de Do-jin magával cipel egy életnagyságú, Yeon-minra emlékeztető figurát, és még hozzájuk csapódik a szintén Ok-sim (Han Sunhwa) is, aki kislánykorától szerelmes Tae-jungba. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy kivel mi és hogyan történt, ehelyett számtalan zűrös kalandba keveredünk, főként hőseink tapasztalatlansága és ügyetlenkedése miatt. Ezek mind komédiába illő veszélyhelyzetek és megmenekülések. Egyik akcióból a másikba csöppenünk, miközben azt érzékeljük, hogy a fiatalemberek erős figyelemmel vannak egymás iránt, amelyből különösen sok irányul a valóban csodabogár Do-jin felé. 

A rendező egyszerűen megvezet bennünket. Már a film kétharmadán is túl járunk - egészen addig gyanútlanul szórakoztunk, sőt úgy éreztük, hogy a megtörtént a beteljesedés is -, amikor hirtelen valódi életveszélyt jelentő helyzetbe kerülnek a hőseink. És ekkor történik valami: bekövetkezik az, amire a rendező a film elején figyelmeztetett, hogy valójában egy szomorú történetet látunk. Megtudjuk, hogy mi okozta Do-jin mentális megzuhanását, és eljön az igazság pillanata is, amikor szembe kell néznie a történtekkel. Kibomlik előttünk a régi tragédia, és a jelen újabb tragédiával fenyeget. Azonban a baráti összetartás felülír mindenféle félelmet, kimenekít a veszélyből mindenkit: élőt és élőnek képzeltet egyaránt. A traumával való szembenézés gyógyító erejű, így nem marad más hőseinknek, mint visszatérni a hétköznapi életükbe, munkahelyi viszonyok és szerelmek útvesztőin át. 

A realitás elfogadásával ismét együtt lehet a négy barát, köztük Yeon-min is, aki eleven fa alakjában magasodik föléjük, miközben a befejező rész narrátora a magára talált Do-jin. A vége főcím után pedig elhangzik a buddhista szerzetessé lett Geum-bok elköszönése: "Figyelmesen/körültekintően távozzanak!" - mely egyszerre mintha azt is mondaná, hogy az imént látott életmese után most rajtunk a sor, hogy ügyeljünk az életünkre. 

A főszereplő színészek mindegyike kiválóan tájékozódik a rendező bonyolult terepasztalán, nem tévednek el sem a komédia, sem a tragédia viszonyai között. Azonban ki kell emelni közülük Kim Young-kwangot, aki végtelen természetességgel kelti életre Do-jin a bonyolult karakterét. Soha nem játszott egyszerű szerepeket, de azok sorát most jelentősen gazdagította egy merőben új személyiséggel.

Nam Dae-joong, aki ezúttal is írója és rendezője a filmnek, magasra tette a mércét, amit sikerrel átugrott. Egy ideig úgy tűnhet, mintha káoszba vezetné a történetet, de a csavarral mindent szépen megold. És ami a legfontosabb: ismét eléri, hogy a harsányságok közepette mély és szívhez szóló történet részesei lehessünk.

[Filmekről] Nam Dae-joong: THE LAST RIDE (2016)

남대중: 위대한 소원

Nam Dae-joong két filmjének (The Last Ride, 2016, The First Ride, 2025) megnézése után hirtelen túl sok kiérleletlen gondolat kering bennem. Egyrészt arról, hogy bár tudjuk, a koreaiak a fájdalmak zsigeri átélésének is olimpikonjai lehetnének, mégis tudnak mindenről olyan könnyített formában is beszélni, melyben a kín viselhető szomorúsággá szelídül. Másrészt arról, hogy a magyar lelkem (talán szinkronban az európaival), valahogy úgy szocializálódott kulturális értelemben is, hogy a tragédia legyen tragédia, arról csak komolyan illik beszélni, mert ha nem kellő súlyossággal közelítünk hozzá, akkor éppen a lényegi erejét veszíti el. Erre itt vannak a koreaiak, akik immár sokadjára úgy facsarják meg a bensőnket, hogy a legmélyebb együttérzésünk pillanataiban kénytelenek vagyunk néha felröhögni. Természetesen mi is tudjuk, hogy a tragédia és a komédia is olyan, mint a yin és a yang, elválaszthatatlanok, és mindegyik hordoz magában a másikból is egy keveset. Mifelénk mégis ritkán sikerül azt az elegyet előállítani, amit ebben a két filmben ismét mesteri módon megtapasztalhatunk.

A film eredeti címe "A nagy kívánság", ebből lett angol címként "The Last Ride", annak minden jelentésárnyalatával együtt: utolsó út, utolsó utazás, utolsó küldetés. Érdekes módon, ha a ride-ot menetként fordítjuk magyarra, akkor a cím még látensen utal ennek "Az utolsó menet"-nek a valódi tartalmára is - még a főcím megjelenése előtt szembesülünk egy explicit jelenettel: a kórházi ágyon fekvő fiatalember némi fantáziálás után ejakulál. 

Nam Dae-joong író-rendező

A történet kovásza a barátság, ahogyan az lesz majd a másik, jóval későbbi filmben is. Itt három fiatalembert köt össze "a születésüktől fogva" ez a kötelék, ami úgy tűnik, már nem sokáig tudja elég erősen összetartani "a három muskétást". A kórházi látogatásra menő Gap-deok (Ahn Jae-hong) és Nam-joon (Kim Dong-young) elejtett megjegyzéseiből világos, hogy a fiatalemberek szintén a nemi érésnek abban a szakaszában vannak, amikor az ébredő testi vágyak már jelentősen lefoglalják őket. Azonban ahhoz még nem elég felnőttek, hogy szembe tudjanak nézni az élet rideg valóságával, ami éppen készül elvenni tőlük barátjukat, Go-hwant (Ryu Deok-hwan), aki a gyógyíthatatlan Lou Gehrig-betegségben (ALS) szenved, és közeledik a vég felé. A fiúk csetlenek-botlanak a hétköznapi életükben, sokszor idétleneknek is tűnnek, míg végül felfogják a felfoghatatlant. A mozgásképtelen Go-hwant a szülők kétségbeesett szeretete övezi a barátaié mellett. Lassan mindenki azt kezdi firtatni, hogy mi a beteg fiú vágya, amit teljesíteni tudnának. Szegény Go-hwan kínlódik a kimondhatatlan, teljesíthetetlen vágyával, amit jobbnak lát titkolni. Ezért mindenki igyekszik megtalálni a legjobb megoldást arra, hogy még a való élet élményében megmeríthesse a távozni készülőt. Ezek az akciók a szeretet és az "ajándékozók" erőfeszítései mellett tele vannak harsány nevetésre ingerlő katasztrófákkal, kész csoda, hogy betegünk egyáltalán túléli azokat. A megpróbáltatások következménye, hogy Go-hwan végre kiböki a haverjainak, hogy mit is kíván igazából: nem halhat meg gyerekállapotba rögzülve, valódi testi aktusra vágyik, hogy legalább egyszer megélhesse a férfiasságát.

Ily módon a barátokra hárul annak a feladata, hogy megtalálják a nőt, aki be tudja teljesíteni ezt a vágyat. Megkezdődik a két fiú kálváriája, hiszen ők maguk is még kiskorúnak számítanak, tehát az elérhető kapcsolataik limitáltak e téren. Mély merítést kapunk abból, hogy ki hogyan viszonyul a kérésükhöz, hozzájuk, és a barátjuk betegségéhez. Azonban makacsul túllépnek minden határt, míg végül szolidáris segítőkre találnak a felnőtt társadalom férfitagjai részéről. Valódi kalandfilmes megpróbáltatásokon át jutnak célba, és ebben a folyamatban szintén nem nélkülözzük sem a humort, sem a szenvedést.

Bár egyáltalán nem tolja az arcunkba, a film szembesít azzal a szülői problémával, hogy vajon mennyire értjük a saját gyermekünket? Őt látjuk-e valójában, vagy azt, amit "örök gyermekünkként" látni akarunk benne, ahogy azt az anyánál (Jeon Mi-sun) tapasztaljuk? Ez a kiélezett élethelyzet az apát (Jeon No-min) veszi rá olyan döntésre, ami a komikusságában is tartalmazza a bevett viszonyokon való felülemelkedés kényszerét, mivel ő az, aki férfiként végre felfogja, hogy miként lehet szolgálatára a fiának. Go-hwan mellett a barátai is részesei a felnövekvés, felnőtté válás folyamatának, amelyben megértik, hogy a távozás is az élet része, és addig kell tenniük valamit, amíg az elszáradt bonsaion még ott lebeg az utolsó zöld levél. 

Torokszorítóan szépek az üres kórteremben forgatott képsorok. Nam Dae-joong író-rendező pedig eléri, hogy nézőként sírva nevessünk, fájdalommal, mégis békével a szívünkben. Aki távozni kényszerült, méltósággal tehette, akik pedig itt maradtak, azok tovább futják életük maratonját.

[Tévédrámákról] D-DAY (2015)

디데이 
JTBC, 2015, 20 rész
Műfaj: dráma, orvosi, katasztrófa
Rendező: Jang Yong-woo 장용우
Forgatókönyv: Hwang Eun-kyeong 황은경
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

A D-Day az orvosi drámák különösen izgalmas darabja, mivel egy katasztrófafilmmel van összekombinálva. Az eredetileg a 2. világháború normandiai partraszállását jelölő D-Day később átvitt értelemben az éppen szóban forgó esemény bekövetkezésének napját kezdte jelenteni, azonban a sorozat alkotói most a címbeli "D"-nek többféle angol szóból származtatott értelmet is adnak: Disaster (katasztrófa), Dispair (kétségbeesés), Determination (elhatározás). A sorozat szlogenje pedig: "Az életnek folytatódnia kell." 

A dráma hármas expozícióval indul. A történet fő helyszíne egy szöuli hatalmas magánklinika, amely VVIP rákos betegek luxuskörülmények közötti ellátására szakosodott. A vezetőségi ülésen Park Geon igazgató (Lee Kyung-young) éppen afelé tereli a döntést, hogy a kórház ne szerezze be az előírt katasztrófavédelmi készletet, mivel annál sokkal olcsóbb a büntetési tétel megfizetése, és amúgy se lenne rá semmi szükség. Második helyszínünk a Goo Ja-hyeok parlamenti képviselő (Cha In-pyo) által vezetett, szinte teljesen résztvevők nélküli, érdektelenségbe fulladó nyilvános meghallgatás, amely arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy a főváros épületállománya nem bírna ki egy erősebb földrengést. Harmadik helyszínünk a tűzoltóság "békebeli" munkájába enged bepillantást, amikor csak jelentéktelen eseményekhez kell segítséget nyújtaniuk, itt megismerjük Choi Il-seop parancsnokot (Kim Sang-ho). 

A kórház egy nagyösszegű állami támogatás elnyerésére hajt, amire jó esély is van, lévén a sürgősségi osztály vezetőnőjének, Kang Joo-ran doktornőnek (Kim Hye-eun) udvarlója az előbb említett meghallgatást vezető képviselő, aki a miniszter befolyásolására is képes. Ezért a kórház igazgatója, akit csak a profit és a saját ambíciói vezérelnek, kénytelen úgy tenni, mintha érdekelné a sürgősségi helyzete, valójában Han Woo-jin doktort (Ha Seok-jin), a robotsebészeti osztály vezetőjét preferálja. 

Park igazgató a profit maximalizálását a betegek által az orvosok ellen indított perek elkerülésével is szeretné elérni, ezért biztonsági intézkedésként egy sor olyan vizsgálatot ír elő, amelyek lelassítják a betegek műtőbe jutását, sokszor az életüket is kockára téve ezzel. Egyetlen orvos szegül szembe a képtelen helyzettel, Lee Hae-seong (Kim Young-kwang), aki zseniális sebész, és sokszor a megérzéseire hallgatva, nagy kockázatot vállalva megkerüli az előírásokat. Számos pert is indítottak ellene, de mindegyiket megnyerte, ám az igazgató "időzített bombaként" tekint rá, és minden baj forrásának a fiatal orvost tartja, akivel szeretne végleg leszámolni. Han doktorral Lee egykor barátságban volt, ám most ő az igazgató jobbkeze, és támogatja a riválisa elleni szankciókat, akit viszont Kang doktornő igyekszik megvédeni. 

Lee Hae-song doktor a központi karakter, aki a renitenssége mellett kiszolgáltatott helyzetben van, amit az igazgató kegyetlenül ki is használ a zsarolására. Lee vezetési hibájával korábban autóbalesetet okozott, ami miatt elveszítette az édesapját, anyja pedig a kórház vegetatív állapotban lévő betege. Az orvos szenved a baleset traumatikus utóhatásaitól, ráadásul emiatt Woo-seong (Song Ji-ho), a tűzoltóknál dolgozó öccse is megszakította vele a kapcsolatát. Az igazgató bosszújaként Lee doktort áthelyezik egy alig működőképes, lepukkant alkórházba.

Ezek között a viszonyok között következik be a földrengés, ami romba dönti Szöul nagy részét, és működésképtelenné teszi a közszolgáltatásokat. Alig van áram és víz, a kórház a tartalékait éli fel, mert az utánpótlás is lehetetlen az utak állapota miatt. A katasztrófa bekövetkezte után a dráma feszültsége minden szintéren felpörög. Mindenfelé halottak és sebesültek, romok közé szorult emberek, akik közül a mozgásképesek özönlenek a még működőképes kórházakba. A többiekkel a tűzoltók küzdenek, akik döbbenten tapasztalják, hogy az általuk megmentett embereket nem akarja fogadni a magánkórház, ami ráadásul nincs is igazán felkészülve az akut sérültek ellátására. Egyszerre koncentrálunk a tűzoltók heroikus munkájára, az egyes betegek hol szívet melengető, hol tragikus sorsára, valamint a magánkórház kapuin belül folyó küzdelmekre, melyekben az igazgató, és az őt vakon követő alkalmazottak gyógyító tevékenységet szabotáló akciói egyre elviselhetetlenebb helyzetbe hozzák az orvosi esküjüket komolyan vevőket és segítőiket. Természetesen az elzárkózás tarthatatlan, ráadásul a renitens Lee doktor is visszakerül ide egy elképesztő mentőakció levezénylése után. Az orvosoknak és az ápolóknak is kényszerűen bele kell tanulniuk az új helyzetbe, aminek példaképe természetesen a felkészült és rátermett, semmitől vissza nem rettenő Lee doktor, aki mellé új segítség is érkezik Jeong Ttol-mi (Jung So-min), egy vidéki doktornő személyében. Kezdetben úgy tűnik, hogy nem sok hasznát lehet venni, de a fiatal nő lépésről lépésre felnő a feladathoz, miközben Lee doktor leghasznosabb segítőjévé és lelki támaszává is válik.

A dráma legnagyobb erőssége éppen ennek a helytállási folyamatnak a részletes bemutatása, amin minden szereplő átmegy. Lee doktort látjuk legközelebbről, és az ő története nem egy lineáris sikersztori. Az emberpróbáló helyzetek felemésztik a segítők fizikai és lelki erejét, eljuttatva őket a teljes kimerülésig. Lee doktor sérült lelkére olyan terhet rónak az átélt helyzetek, a mentési folyamatok nehézségei és kudarcai, hogy összeroppan a súlyuk alatt. Lee Young-kwang végtelen hitelességgel mutatja meg az orvos mentális kálváriáját, önmarcangoló kétségeit, meghasonlását, majd kikecmergését a mély válságból, és újbóli magára találását. 

Eközben Park igazgató minden manipulációs képességét beveti a rögeszméjé váló viszonyok fenntartása, valamint a helyzet által kívánt teendők elszabotálása érdekében. Egyrészt nagyon erős karakterként lett megírva, másrészt némiképp hiányosan is, mert ebben a folyamatban mintha kifogyott volna az alkotókból a kreativitás, túl sokszor találkozunk vele önismétlő helyzetben. Lee Kyung-young azonban ekkor is élettel tudja megtölteni ezt az egyre eszelősebbé váló figurát: bár találkoztunk már a hatalmi mámorát "őrült karmesterként" kifejező karakterekkel máshol is, itt ennek valamiféle mély humorral és eleganciával átitatott félelmetes változatát láthatjuk. 

Mivel Goo Ja-hyeok képviselőt közben kinevezték a katasztrófa kezeléséért felelős vezetőnek, belelátunk a kormányzati munkába is, és nem sok illúziónk maradhat e téren sem. A képviselő szerepében Cha In-pyo végtelenül határozott és erőskezű politikus, aki érti a szóbeli befolyásolás csínját-bínját. Mégis sokszor nehéz eldönteni, hogy mire is játszik: a valós helyzet megfelelő kezelésére, vagy a saját, hosszú távú politikai előnyének kovácsolására - mert mintha az intézkedéseit és az újjáépítési elgondolásait inkább ez utóbbi vezérelné. 

A katasztrófa azonban jó változásokat is generál: az elit kórházi személyzet kimerészkedik a falakon kívülre, és amit ott találnak, az felnöveszti őket a feladatukhoz, kit előbb, kit később. Ahogy a kinti világ normalizálódik, úgy tér vissza a magánkórház is az eredeti céljaihoz, amelytől Park igazgató térítette el. Az életekkel való játszadozásáért is keményen megfizet, és ha túl későn is, de ekkor bekövetkezik a megvilágosodása - nem tud máshoz fordulni a megmentéséért, mint a gyűlölt Lee doktorhoz. 

Talán a dráma utolsó fordulata több a kelleténél. Bár a tűzoltók kockázatos bevetése fontos mozzanat a fontosságuk érzékeltetésére és az áldozatvállalás szükségességének megértetésére, de a Lee doktorra mért csapás már erős túlzásnak tűnik. 

Sok fontos és színes, a viszonyrendszerek bonyolultságát kifejező szereplője van a drámának, közülük kiemelkedik Park Ji-na (Yoon Joo-hee), aki pszichiáter. Fontos, hogy ez az orvoslási terület is megjelent a drámában, bár örültem volna, ha a tevékenységének bemutatása nagyobb hangsúlyt kapott volna.

A dráma legélénkebb színfoltja a Jeong Ttol-mit játszó Jung So-min, aki a legnagyobb ívű karakterfejlődést játszotta végig, a tétova kezdetektől a határozott feladatvállalásig, miközben mit sem veszített a nőiességéből és kedvességéből. A sürgősségi osztály vezetőjeként Kim Hye-eun más irányú változáson ment át, de szintén maradandó élményt okozott az anyaságának és a felelős vezetővé válásának példájával, azok konfliktusával és összeegyeztetésével.
  

A dráma mindvégig nagyon erős a katasztrófa minden vonatkozásának érzékletessé tételében, részletes körképet kapunk az előállt helyzet bonyolultságáról. Igaz ez a karakterek rajzára is, csak néhányuknál érzékelhető klisékre épülő elnagyoltság. 

Végezetül minden a nyugvópontra jut, és az alkotók végtelenül megbocsátóak minden szereplővel szemben. Mindenkiből előbányásznak valami emberit, és jól is van ez így, még ha érezzük is, hogy némiképp kozmetikázták a vélhető valóságot. 

Lee doktor viszont az orvosi drámák hőseinek kiemelkedően emlékezetes alakjaként sokáig velünk marad. 

[Tévédrámákról] CASHERO (2025)

캐셔로
Netflix, 2025, 8 rész
Műfaj: akció, vígjáték, fantasy, szuperhős
Rendező: Lee Chang-min 이창민
Eredeti mű: Lee Hoon 이훈 író és No Hye Ok 노혜옥 illusztrátor azonos című webtoonja, a Befar team adaptációja
Forgatókönyv: Jeon Chan-ho 전찬호, Lee Je-in 이제인
Adatok bővebben: HanCinem, MyDramaList

Tökéletes választás volt a Cashero bemutatását karácsony másnapjára időzíteni, amikor legtöbben - már túl a családi események és a vendégjárások fáradalmain - semmi másra nem vágyunk, csak egy kis lazításra, kikapcsolódásra, amit ez a rövid sorozat kielégítően biztosít. 

Már a címe is ötletes, a cash+hero (pénz+hős) szavak összetétele tökéletesen leképezi a főhős lényegét. Pénzre elsősorban azért van szükségünk, hogy a megélhetésünket fedezni tudjuk, másodjára pedig azért, mert minél többet birtokolunk belőle, annál magabiztosabbnak, erősebbnek és nagyobb hatalommal bírónak érezhetjük magunkat. Nos, a Cashero azzal játszik, hogy szó szerint veszi ezt a képzetet, tehát Kang Sang-woong (Lee Junho) apjától váratlanul olyan szupererőt kap örökbe, melynek nagysága attól függ, hogy éppen mennyi készpénzt szorít a markában (vagy tart a zsebében), ami az erőkifejtésével arányosan válik fokozatosan semmivé. Üres zsebbel Sang-woong éppen annyira átlagos, mint bármelyikünk, akik nézzük a sorozatot. 

Akciódús, kerek történetű szuperhősfilmet igyekeztek készíteni, melyben a csavar abban áll, hogy el is gondolkodik a pénz mibenlétéről, mégpedig kellő iróniával. Az epizódokat mindig a főhős mosolyra fakasztó, sommás megállapításai zárják, akit kezdetben teljesen kiakaszt, hogy szuperképességét még csak nem is fordíthatja a saját hasznára.

A történetet nem cizellálják túl, de mindent beletesznek, amit a gonosz és a világ megmentőinek harcához szükségesnek tartunk. Van egy haszonleső, erkölcsi gátlásokat nem ismerő cégünk, ahol az embereket csak eszköznek tekintik a cél eléréséhez. Élén a hatalom- és pénzmániás apával, Jo Won-dóval (Kim Eui-sung), a vele és egymással is rivalizáló gyermekeivel, Jo Annával (Kang Han-na) és Jo Nathannal (Lee Chae-min). Utóbbiakra jellemző, hogy megjelenésükben tökéletes divatikonok, ami persze nem csökkenti a romlottságukat, de míg a nőben egy karót nyelt brand lady álarca mögött látjuk meg az ördögit, a férfi simaarcúsága meglepően hat főgonoszként, ám mégis kiválóan működik. Van egy titokzatos uzsorásunk,  Park Jeong-ja (Kim Guk-hee), aki jelentős befolyással bír az eseményekre. És természetesen vannak szuperképességekkel rendelkező szereplők, kik a jó, kik a rossz oldalt erősítve. 

Fontos szereplőnk még Kim Min-sook (Kim Hye-jun), aki Sang-woong élettársa. Meglehetősen anyagias hölgy, ami érthető, hiszen nincs más vágya, mint hogy egy új lakásban kezdhessék meg a házaséletüket. Ez viszont szinte elérhetetlen álom, folyamatos garasoskodást igényel, ezért Sang-woong új képessége valóságos csapásnak tűnik a kettőjük számára. Bár kidolgoznak egy stratégiát a bajok elkerülésére, az folytonosan morális válságba sodorja a fiút, aki normális, emberi késztetéssel sietne a bajba jutottak segítségére. Hogy ne is legyen választási lehetősége, mindjárt egy egész busznyi embert kell megmentenie, amivel tragikusan lenullázza az éppen nála lévő családi vagyont. Fel is hívja magára a rossz oldal figyelmét, akik azon dolgoznak, hogy begyűjtsék a még nem náluk lévő különleges képességeket, kivonva azt a tulajdonosukból. Mikor Sang-woong majdnem rajtaveszt azon, hogy megszabadulna a nem kívánt terhétől, váratlanul két segítőre talál, akikkel az elkövetkező kalandokon közösen küzdik át magukat. Fura figura mindkettő, Byeon Ho-in (Kim Byung-chul) alkohollal működik, aminek hatása alatt át tud hatolni szilárd tárgyakon, míg Bang Eun-mi (Kim Hyang-gi) evéssel tudja táplálni telekinetikus képességeit. Az ellenoldalon egy hatalmas erejű lánglovag várja őket Kang Sang-jun tüzes alakításában, valamint egy villámgyorsan cikázó késes boszorka, Hermes (Shin Soo-hyun). Feltűnik még a sorozat egyik legjobb karaktere, a jövőlátó képességgel bíró öregember, Kim Won-hae különösen szórakoztató alakításában.  

Sokak szerint ezek a karakterek kidolgozatlanok, és a nyolc rövid rész is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy az alkotók kibontsák az ötleteikben rejlő lehetőségeket. Van ebben igazság, de bennem nem maradt hiányérzet. Mivel Sang-woong időközben akcióhőssé is kiképezte magát, bőven részesülünk látványos, szuperképességek vezérelte összecsapásokban. Ehhez illően az akciójelenetekben minden túl van dimenzionálva, a résztvevők számától kezdve a rombolás mértékéig bezárólag. 

Az egész drámát átjárja a humor, melynek fő forrása, hogy a főhőst nagyon is földi dolgok mozgatják a gigantikus küzdelmeiben - nem szeretne mást, csak megfelelni a barátnője kívánalmainak, és beteljesíteni az élethelyzetükből fakadó követelményeket, tehát lakáshoz jutni, és teljesíteni a házasságkötés előtti családi formalitásokat. Minden fiatal nézőt megszólíthat a történetnek ez a rétege, hiszen pontosan tükrözi, hogy ezek a feladatok mennyire nehezítettek manapság, és talán még a főszereplőnkbe szorult heroizmus is kevés a megvalósításukhoz. Valójában Sang-woong "szuperképessége" ennek a hétköznapi küzdelemnek a metaforája: minél erősebben küzd, annál nagyobb a vesztesége - és csodálatos találmány, hogy miközben vagyonokat veszít az erőfeszítései során, csak az elhullajtott aprópénzek maradnak a birtokában.

Ennek ellentéteként fogalmazódik meg a gazdagok szájából (nem túl cizelláltan, tehát meglehetősen direkten a szájukba adva), hogy a pénzből sosem elég, pedig igazából már nem is arra fáj a foguk. A pénz a hatalom eszköze: a világ feletti uralomé, de még az sem elég, mert a vágyott végső cél az élet feletti uralom megszerzése. Ezen a nyomvonalon halad a történet a végső, gigantikus összecsapás felé, és az utat drog, testvérháború és sok egyéb aljasság szegélyezi, sőt a rendőrség sem tétlen, bár sokszor kérdéses, hogy kinek az oldalán is állnak. A fordulatokat nem lelőve, tanúi leszünk hősünk szuperképességéről való gondolkodása átalakulásának, valamint a pénz használatával kapcsolatos változásoknak. Ne felejtsük el, hogy a végső pénzeső már nem önös, hanem karitativ célokat szolgál, minden szereplő önkéntes felajánlásaként. Mert megértették a lényeget - a változás csak összefogás árán jöhet létre. 

Azonban a Cashero nem egy elméleti mű, de jól játszik a triviális igazságok megerősítésével. A nyolc rész kiváló szórakozást tartogat, ha megelégszünk egy humorral átitatott hősmozival, mely éppen annyira komolyan is vehető, mint amennyire parodisztikus tükörképe a nagy szuperhős filmeknek. 

Nyilván nem egy hollywoodi alkotás mércéjével, de igen látványos alkotás, ami remekül van fényképezve is. A színészek pedig élnek benne, élvezik a rendkívüli karaktereiket és játéklehetőségeiket. Lee Junho még közöttük is kiemelkedően jó, kissé fád humora tökéletesen ellenpontozza az egyre jobban előtörő vagányságát. Itt is kiválóan teljesít, már-már szinte ujjgyakorlatnak tűnik a részéről ez a játékos kirándulás a sok egyéb veretes szerepe mellett. A főgonosz szerepében Lee Chae-min új arcát mutatja, sikeresen bizonyítva, hogy kiválóan megbirkózik ezzel a szerepkörrel is.