[Tévédrámákról] FERMENTED FAMILY (2011)

발효가족
JTBC, 2011, 24 rész
Műfaj: dráma
Rendező: Park Chan-hong 박찬홍
Forgatókönyv: Kim Jee-woo 김지우
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList


Ha a Karácsony a szeretet és a megbékélés ünnepe, akkor a Fermented Family (Fermentált család, esetleg: Összeérő család) az a sorozat, aminek bár az ünnephez semmi köze, a lelkünkbe mégis elhozza a Karácsonyt, bármikor is nézzük meg. A szereplői sokfelől érkező, többnyire magányos emberek, akiket számtalan gond és bánat nyomaszt, de ha érintkezésbe kerülnek a  ◯   ⃞    ⃤   szimbólumokkal díszített "Ég-Föld-Ember" (Cheon-Ji-In) elnevezésű varázskuckóval, akkor mindezek feloldódnak, és azok, akik ott is ragadnak, egy sajátos erjesztő, érlelő folyamat végeredményeként otthonra és békére lelnek. Ez a varázskuckó pedig nem más, mint egy étterem, ami a koreai konyhaművészet hagyományait őrzi.

Elég meseien hangzik, ugye? A történet egyik fele az is, mégpedig a javából. Minden részben megjelenik "a hely szelleme", aki egy kedves, fantáziagazdag fiatalasszony, az étterem tulajdonosának korán meghalt felesége (Lee Kan-hee). Az általa kikísérletezett ételek újrakészítése során idéződik meg a lányai emlékezetében, aki megszemélyesítve az egyes hozzávalókat, mesékbe ágyazva adta át nekik a recepteket.

Ezek főként kimchik, a koreai konyha legjellemzőbb savanyúságai, amelyek egyúttal az étterem specialitásai is. Ám ha most bárki azt gondolná, hogy tudja, miről van szó, akkor téved. Soha nem látott alapanyagok sorakoznak fel előttünk olyan szemet gyönyörködtető pompában, amit elképzelni se tudnánk. Ezek az ételek nemcsak kívánatosak, hanem a kísérő mesékben hallható módon testet-lelket gyógyítóak is. Nem véletlen, hogy minden egyes epizódban olyan kimchi készül, amelyre az éppen rászoruló szereplőnek szüksége van.

Szilvavirág kimchi

Ám a történet mégis egy komoly gengszterbunyóval kezdődik, amelyben móresre akarják tanítani a bandavezérnek ellenszegülő tagot. Alaposan helyben is hagyják, de egy lány érkezik a segítségére, akivel korábban rendesen összetűzött, dühös is a férfira, azonban rá kellett jönnie, hogy az mégse olyan rossz ember, mint amilyennek kinéz. Nem tudja máshova vinni, mint az otthonukba, ami nem más, mint az előzőekben leírt családi étterem működtetőinek lakhelye. Lee Kang-san (Park Jin-hee) a tulajdonos lánya, aki szintén konyhaművészetet tanult, de elragadja a nyugati gasztronómia csodálata, és semmiképpen sem szeretne a családi vállalkozásban dolgozni. Ám mégis ott köt ki, mert elég nagyszájú lévén, konfrontálódik a munkahelyi ellenlábasával, ezért kiteszik a szűrét. A családi étterem pedig nagy bajban van, adósságterhek alatt nyög, és célpontja egy nagy ingatlanberuházásnak is, amihez meg akarják szerezni a telket, amin az étterem áll. A beruházó a Handol cégóriás, amely a tradicionális koreai ételek nagyüzemi előállítására esküszik.

Kang-san az étterem eladása mellett van, emiatt vitába keveredik a nővérével. Apjuk, Lee Ki-chan (Kang Shin-il), aki hallja őket, másnap reggelre eltűnik, senkinek nem mondja meg, hogy hová megy, csak annyit hagy hátra, hogy "ne keressetek". A későbbiekben látjuk, hogy egy régi esemény nyomasztja, ezért elszántan keres egy fiút, gyalog végigjárva egy sor árvaházat. Az idő sürgeti, mert az is kiderül, hogy az emlékezete széthullóban van a betegsége következtében - az időnkénti dezorientáltságának filmi megjelenítése nagy kifejezőre sikerült. Útjáról nem tudósítja a lányait, de rendszeresen egy-egy csomaggal lepi meg őket, amelyekben ételhozzávalók vannak. A lányok rájönnek, hogy minden ilyen küldemény valami feladatot rejt, és az édesanyjuk receptjei így idéződnek fel.

A családi portára vitt gengszternek (Song Il-kook) sem lesz más lehetősége, mint egy ideig ott meghúzódni, ha életben akar maradni. A helyen azonban folyton déjà vu érzése támad, és egyre több emlékbetörése is keletkezik. Megtudjuk, hogy a férfit gyerekként árvaházba adták, ahol új nevet kapott. Ez a név a dráma íróinak egyik telitalálat leleménye: szegény fiú úgy kapta a Ki Ho-tae nevet, hogy az árvaház igazgatónője jobb ötlet híján az asztalán lévő könyvek közül rábökött Cervantes regényére, a Don Quijotére. A regényhőshöz hasonlatosan Ho-tae is magányosan küzd múltjának és személyazonosságának megtalálásáért, miközben alig van felidézhető emléke.

A nyomozása során gyanúba keveredik a Handol Foods, és ebből egy elég komoly thriller alakul ki, mely nem nélkülözi a vért és az erőszakot. Ho-tae számára pedig pokoljárás, mert végül azzal szembesül, hogy talán jobb lett volna nem tudnia semmiről. Össze is roppan a felismerések súlya alatt, de addigra megtartó erőként már mellette áll a Cheon-Ji-In sokszínű családja és Kang-san is, akivel egymásba szerettek.

Hogy kik tartoznak szorosan a Cheon-Ji-In kis közösségéhez?

Elsősorban az idősebbik nővér, Lee Woo-joo (Lee Min-young), aki a legerősebb fermentáló erő. Mindig mosolygós, játékos kedvű, nagyon szép nő, aki végtelen jósága mellett kissé együgyű. Senkiről nem tud rosszat feltételezni, mindenkit azonnal a szívébe zár és aggódik érte. Természetes, hogy egyetlen betérő sem távozhat az étteremből anélkül, hogy megetetné, akár ingyen is. Akkor tud megbántódni, ha rosszindulattal, bizalmatlansággal, lenézéssel találkozik. Mondhatnánk, hogy naiv és butuska, de ha az alakját a történet szimbolikájába illesztjük, akkor nem más, mint az előzetes megfontolások nélküli, emberi jóságba vetett hit megtestesülése - hiszen az étterem is a világmindenség kicsinyített mása.

Az étterem konyhájában tevékenykedik a gyanús alaknak tűnő "nagybácsi", a szótlan, morcos, nagydarab Kang Do-sik (Choi Jae-sung), akinek érezhetően van rejtegetni valója. De nagyon megérti a lányokat, és jó irányba terelgeti a kezelhetetlennek tűnő fiúkat is. Ahogyan az lenni szokott, a zord külső érző szívet takar, de hogy mi a titka, azt nem árulom el.

A törzsvendégek között van két folyton nyüzsgő öregúr, akik szinte ott laknak az étteremben. Han Pyeong-man (Kim Byung-choon) egy keleti gyógyászattal foglalkozó orvos, az öreg Seol (Lee Dae-geun) pedig egy egyedül élő idős ember. Mindenbe beleütik az orrukat, megfigyelnek és zsörtölődnek, túlbuzgóságuk és oktalan, hol bosszantó, hol humoros aggodalmaik mögött végtelenül magányosak, akik az éttermiek elfogadó közegében érzik úgy, hogy még fontosak valakiknek. Kiváló színészek alakítják őket, különösen a Seol urat játszó Kim Byung-choon lubickol a szerepében, amely megformálásához teljesen egyéni gesztusokat és levegő után kapkodó, mégis hangoskodó beszédmódot talált ki, hogy életre keltse az állandóan fontoskodó, mindenkibe belekötő, kissé demens vénembert, aki már csak tompítottan érzékeli a környező valóságot.

Közéjük érkezik szakácsnak jelentkezve egy fiatalember, Oh Hae-joon (Kim Young-hoon). Róla kiderül majd egy s más, például hogy mik a hátsó szándékai, mik indítják arra, és hogyan él az étteremben szerzett tapasztalataival.

És köztük él még a magára hagyott kicsi lány, a tündéri Na Eun-bi (Yoon Hee-soo) is, elsőként megnyílva a folyton morcos és indulatos Ho-tae felé, aki saját élettapasztalataival a legnagyobb segítségére tud lenni a bajban lévő gyereknek. A két ember összecsiszolódását a rendező egy mesteri, megindító, szavak nélküli jelenetben mutatja meg, amelyben a lépések ritmusát használja ennek kifejezésére. Ho-tae lendületes, férfias sietését a kislány aprócska, szaporázó lépéseivel követi, majd utolérve őt, váratlanul megfogja a férfi kezét. Ho-tae egy pillanatra megakad, de anélkül, hogy a kislányra nézre, kezébe simítja a gyerekkezet, nem változtatva a járása sebességén. A kislány szinte futva próbál vele lépést tartani, mígnem ezt megérezve a férfi lassít, és a két ember mozgása szinkronba kerül. A jelenet párját ritkítóan szép filmes kifejezése a bizalomnak és az elfogadásnak.

Az egyes betérő vendégek történeteire nem térek ki, de a karót nyelt tanárnő, az egoista filmsztár, a többféle módon is kihasznált szerelmes nők, a csalók és gengszterek, a kirúgott séf, a sikkasztó banktisztviselő, a hajléktalan, mind-mind kiváló karakterek, akiknek bajait ösztönösen felismerik a Cheon-Ji-Inben, és sokszor trükkös módon szelidítik meg azokat, de mindig az ételek gyógyító erejét felhasználó figyelem és szeretet segítségével. Szerelmi és családi bajok, anyagi nehézségek, megfélemlítettség, az elmúlás mind-mind jelen vannak, de kibomlanak új szerelmek is, melyekben humorforrás a látszólag össze nem illő felek irreális és szürreális vonzódása egymás iránt.

A rossz oldal szereplői is árnyalt megközelítésben jelennek meg, vannak velejükig romlottak, vannak a téves szerepükbe belemerevedettek, szervilisek és érzelmileg kiszolgáltatottak, megtévesztettek köztük is. Róluk nehéz lenne úgy írni, hogy ne áruljam el a dráma izgalmi faktorát képező nyomozás titkait, ezért nem is teszem. Közéjük tartoznak a Handol Foods emberei, a simlis Oh Myeong-cheol elnök (Choi Yong-min), és a jéghideg Jeong Hyeon-sook elnöknő (Jung Ae-ri), akik házastársak, mégis a bizalmatlanság légköre érezhető a kapcsolatukban. Az elnök titkára, Woo Tae-bok (Yoo Yeon-soo) használja azt a gengsztercsapatot, élén Jo Dae-shik vezérrel (Choi Deok-moon) és tagjai között néhány emlékezetesebb figurával (Jo Jae-wan, Jung Tae-sung), akik közé korábban Ki Ho-tae is tartozott.

A 11. részben lép be néhány új szereplő a történetbe. Közülük a legfontosabb Park Hyeon-soo (Jo Jae-wan), aki Ho-tae gyerekkori barátja, sőt, talán több is annál, mert az árvaházi megismerkedésüktől szinte testvéri szeretet köti őket egymáshoz. A rendkívül jótét léleknek tűnő Hyeon-soo arca azonban eltorzul a gyűlölettől, amikor az étteremben meglátja Oh Hae-joont.

Ki Ho-tae körül feltűnik két nyomozó, akik mintha ugyanazon személyek után nyomoznának, akik Ho-tae számára is gyanúsak. Furcsa bűnügyek is történnek: egy álarcos alak olyanokat rabol el, akik korruptak és különböző gonosztetteket követtek el, köztük árvaházak igazgatóit is. Videóra veszi a vallomásukat, amit elküld a médiának, és azokat látva a "Vörös Goblint" az emberek igazságosztó hősnek kezdik tekinteni. A Handol Foods elnöke aljas támadást indít a Cheon-Ji-In ellen. A szálak egyre jobban összekuszálódnak, de szép lassan sikerül őket felfejteni.

A sorozat a legapróbb részletekig kidolgozott, alaposan végiggondolt munka. A 2010-es években készült darabokra még nem volt jellemző az erőteljesen fiatalított, mesterséges szépségideálokhoz igazított sztárok szerepeltetése, így ebben a drámában is természetes arcokat látunk, melyeken a lélek szépsége vagy rútsága süt át.

A természet pedig a maga teljességében van jelen, a maguk rendje szerint változnak az évszakok, ám ezek mégis tükrei az egyes szereplők állapotának. Lee Ki-chant többnyire őszi tájakon látjuk vándorolni, Ki Ho-tae körül pedig egyre hidegebbre fordul az idő, melyben a havazás nyújt némi vigaszt. A dráma színorgiáját mégsem elsősorban a tájak okozzák, hanem a végtelen változatosságú zöldségek, gyümölcsök és egyéb élelmiszerek, melyeket minden epizódban szuperközeli felvételeken láthatunk az ételek készítésével együtt. Belénk ég a munkálkodó kezek látványa, a roppanó zöldségek és a szeletelő kések kopogásának hangja. A szabadtéri és a konyhai tűz melegét és a gőzölgő ételek illatát szinte érezzük, a szemet gyönyörködtető tálalástól pedig az is megéhezik, aki éppen a részek megnézése előtt evett. Mindegy, hogy igaz-e az összes ismertető, amit elmondanak az étkek mellé, kicsit sem kételkedünk abban, hogy gyógyító erejük van. Mert azt is érezzük. 

A dráma már a forgatás helyszínének kiválasztásával is nyert, a Jeolla tartományban lévő gyönyörű hanok-együttes a meseiségével egyszerre ébreszt nosztalgiát és késztetést a tradíciók értékeinek megőrzése iránt. Csodaszépek a külső és belső terek, és szinte minden beszédes: az étterem feliratától kezdve a vendégcsalogató tábláig, melyre nemcsak a menüt írják fel, hanem kedves és sokszor személyre szabott üzeneteket is.

Park Chan-hong rendező nemcsak a közeli képekkel bánik mesterien, hanem a beállításaival sikerrel éri el azt az érzést, hogy nézőként betekinthetünk a Cheon-Ji-In kapukon belüli, vagy az egyéb lakásokban élők életébe. Nagyon sokszor ismétlődnek az ablakokon át szinte bekukucskálás élményét idéző képek, de ennek ellenkezője is, amikor éppen az ablakok keretei által kijelölt terekben láthatunk kifelé tekintő, magányos alakokat. A terek osztásai és a kamera látószögei sokféle lelkiállapot kifejezésére alkalmasak, a faszerkezet kereszteződései pedig mintha a belső gyötrelem általi megfeszítettséget, vagy a felülről való fényképezés a szereplő fölé tornyosuló terhet jelenítenék meg.

A részletek iránti igényesség még olyasmikre is kiterjed, mint a Ki Ho-tae hátán látható műves tetoválás, ami egyébként csak villanásokra tűnik elő:

Azonban nemcsak a képek beszédesek, hanem a szavak is, mégpedig sokszor költőien. Az apa a vándorlásairól naplót vezet, az abba írtakkal belső monológokként találkozunk, és nyugodtan mondhatjuk, hogy irodalmi igényességű szövegek az ember legbelsőbb aggodalmairól és félelmeiről. A mesei magyarázatok áthatják a történetet, és minden jelképi erőt nyerhet, ha vigaszt kell nyújtani: a csillagokból így lesznek anyák, a hullócsillagból és a papírrepülőkből a remények beteljesülésének ígéretei.

A rendező a dráma egymástól nagyon elütő szálait észrevétlenül tudja egymásba fonni: a gasztronómiai látványok, az apa vándorlása és a múlt feltárásának izgalmai egy sajátos belső ritmus szerint váltakoznak, melyek időnként felelgetnek is egymással, még ha nincsenek is egy térben: mint például a kétségbeesett Ho-tae sírására a talán közelében járó Ki-chan vigasztaló szavai.

Rendkívül ötletgazdag az a megoldás is, ahogyan a dráma megjeleníti a kötelezően elvárt elemeket, de mindent másként láttat a megszokott klisékhez képest. Az első csók esetében nem szoktuk az egymás felé mozduló lábakat látni, és a vidámparkba sem traumatikus élményekért szoktak elvezetni bennünket a sorozatok.

A színészi alakítások szinte hibátlanok, és külön érdekességük, hogy milyen egységesen szolgálják a dráma összhangjának megszületését. Azonban a történet mozgatórugója Ki Ho-tae önmagára találása, ezért Song Il-kook alakítását ki kell emelni, aki ezt meg is érdemli. Ő egy lélektani drámát játszik végig, a felnőttkort is kísértő identitásválság minden jelenségével, melyek rendre visszatérnek a koreai drámákban, ahol az adoptálás és annak következményei gyakorta témául szolgálnak. De még ebben is rímeltetni tudják a lelkiállapot és a táplálkozás témáját: amikor Ho-tae a testi vagy lelki kimerültség végpontjára jut, akkor mindig azt mondja, hogy "éhes vagyok" - ami nem feltétlenül a táplálékra való éhezést jelenti, hanem a szeretetre, gondoskodásra való vágyat. Ahogyan azt Song Il-kooktól megszokhattuk, ebben a szerepében sem hasonlít egy kicsit sem a korábban játszott karaktereire. Ho-tae tőle addig nem látható módon hordozza magában az indulatait, másként sérülékeny, és - hogy kedvenc mutatóimat is megemlítsem - máshogyan részeg, máshogyan sír, még máshogyan is verekszik. Az a jelenet, amelyben józanul nem tudja elviselni a feltárult valóságot, a barátjának tett vallomásától a további igazságok kiderülésétől való félelmén át az ájulásáig szívet szorító, hosszú szekvencia, de mesteri színészi teljesítmény is.

Az egész drámára jellemző a finom humor jelenléte, Song Il-kook esetében egy nézőkkel való összekacsintásra alkalmas szófordulatot adnak a karaktere szájába. "Mindannyian Dangun leszármazottai vagyunk" - mondja rendszeresen, és ez a koreai történelem mitologikus idejére vonatkozó poén nagyon ül annak tudatában, hogy a színész korábban a legnagyobb királydrámák főszerepét játszotta.

Visszafogott, mégis tökéletes zenét élvezhetünk, mely a népzene hangulatait idézi meg. Mesteri darab az ételkészítések alatt szóló szerzemény, melyben a hagyományos hangszerek először rapet kísérnek, majd népdalt, végül a refrénben munkadalt idéznek meg. Több, nagyon szép dallam mellett visszatérően elhangzik az epizódok végén az Arirang egy változata, és több változatban is hallhatunk egy tradicionális koreai bordalt, melyhez készítettem saját fordítást (néhány kiegészítő információ a blogban ezen a linken olvasható a dalról):

A 2010-es években készült drámák egész sora foglalkozott azzal, hogy megmutassa, az egyre inkább felbomló, széteső, hagyományosan többgenerációs családmodell helyébe milyen új típusú családok, vagy családként is funkcionáló közösségek léphetnek. Persze nincs új a nap alatt, láthatjuk, hogy a jelenkori drámák milyen szívesen elidőznek egy-egy tradicionális falusi közösség működését szemlélve, amely ugyanúgy teljesítette a bajban lévők, elmagányosodók mellé álló feladatát. Tehát a recept ismert, csak hosszú ideje nem találjuk a módját annak, ahogyan ez az urbánosodó valóságunkba adaptálható lenne. Ha a Fermented Family nem is adja meg a kulcsot a végső megoldáshoz, a kedvet meghozza ahhoz, hogy ne tegyünk le a kereséséről.