이창동: 오아시스
_____________________
Írta: Ricemegatron Expert
_____________________
Néhány SPOILER elkerülhetetlen, tehát azok az új nézők, akik annak ellenére, hogy már filmtörténeti érték, mégis az újdonság erejével szeretnék az alkotást megismerni, ne olvassanak tovább, csak a film megtekintése után.
Ha a címből eredeztethető szimbolizmussal tovább dolgozunk, akkor a való világ a sivatag megfelelője. Ha nem is a szó szoros értelmében, de mindenképpen az érzelmi sivárság terepe.
Lehetne-e marginalizáltabb helyzetű főhősöket választani annál, mint amit Lee Chang-dong tesz?
Férfi főszereplőnk börtönből szabadult alak. Rövidesen számos árnyalását kapjuk nyughatatlan lényének. Idegesítő, zavart keltő, nemhogy beilleszkedésre, még alkalmazkodásra is képtelen, aszociális figura. Megformálója Sol Kyung-gu, aki színészként kitalálja a beilleszkedési képtelenség testi idegességként való megjelenítését: az állandóan izgő-mozgó figura céltalanul, idegen elemként bolyong, folytonosan elakadva a hétköznapok stabil körforgásában.
Látszólag lineáris események útján jutunk el egy gyomorforgató jelenetig, melyben a védtelen lányon majdnem szexuális erőszakot követ el a férfi. Lee Chang-dong azonban ismét mutat valamit, ami egyszerre direkten és szimbolikusan is értelmezhető. A tett helyszínére úton lévő férfi mellé kiteszi a "Veszély" táblát, melyet a visszaúton a férfi felrúg.
Innentől nagyot fordul a történet. Bár mocskos módon, de valami fontos dolog következett be a lány életében: észrevették, hogy létezik. Észrevették azt is, hogy nőből van. Amikor a kíváncsiságától hajtva felveszi a kapcsolatot a férfival, ugyanebben az élményben részesül a férfi is: valaki felfigyelt rá, hogy létezik, valaki kíváncsi arra, hogy ki is ő valójában.
Így lesznek egymás Hercegnőjévé és Generálisává, átlépve minden begyökeresedett társadalmi normán és elváráson. Nem sokat várat magára az a helyzet sem, amikor kiesnek a csontvázak a családi szekrényekből, és megtudjuk, mi is az igazság a megvetett és kiszolgáltatott hőseinkkel kapcsolatban.
A hipokrita társadalom viszont nem engedi könnyedén, hogy felrúgják a szabályait. A váratlanul leleplezett intim helyzet után mégcsak nem is arról van szó, hogy a családtagoknak és a hatóságnak mérlegelnie kellene, hogy valójában mi is történt, hiszen fel sem merül a többféle értelmezés lehetősége.
A szerelem, vagy akár a társkapcsolat hirtelen a "normálisak" világához tartozók privilégiumaként tűnik fel, amely "deviáns" figurák számára nem adatik meg. Sem a férfi, sem a nő nem tudja megvédeni magát és a kapcsolatukat, de egy dolgot még meg tudnak tenni: üzenni egymásnak.
A penitenciát ugyan le kell róni a "bűnért", de a visszatérés már az oázisba történik. Mégpedig egy jövendő közös otthon reményében gondozott oázisba.
Lee Chang-dong azonban nemcsak a társadalom álságos működésére irányítja a reflektorait. Mindkét főhős belső személyiségfejlődésen is átmegy, melyben megtanulnak elköteleződni, felelősséget vállalni, elfogadni - és talán kicsit meg is szeretni - saját magukat.
A naturális színészi játék mellé erőteljes képsorokat kapunk, melyekben rengeteg közeli képkivágás vonja be a nézőket a film életterébe. A jelenetek színei főként szürkébe-barnába hajlanak, gyakran félhomályosak, esetenként hideg neonkékek. A belső terek, legyenek akár lakások vagy bármi más, mindenütt kissé zűrösek, mintha folytonosan kusza raktárakban járnánk, úgy halmozódnak egymásra a különböző holmik. Természetesen a lírai képsorok sem hiányoznak, ezekben időnként felragyognak a fények. Azonban a pár szerelmi kapcsolatának kibontakozását mutató jelenetekből is magány sugárzik, hiszen sehol nincs egyetlen szemtanú sem.
_____________________
Írta: Ricemegatron Expert
_____________________
Néhány SPOILER elkerülhetetlen, tehát azok az új nézők, akik annak ellenére, hogy már filmtörténeti érték, mégis az újdonság erejével szeretnék az alkotást megismerni, ne olvassanak tovább, csak a film megtekintése után.
 |
| © Gianni Rossi Studio |
Az oázis az életet, a megmenekülést jelentő hely a sivatag vándorai számára. Az oázis egy földi paradicsom, ahová az evilági utazók el akarnak jutni, ami nem sikerülhet mindenkinek. Az oázis egy falikép egy sivár lakás falán, melytől kusza árnyak riasztják el a lakásban kúszó-mászó földi utazót.
Ha mese lenne, Lee Chang-dong története talán arról szólna, hogy megelevenedve lelép-e a falról az oázis, hogy menedéket nyújtson a rá vágyakozóknak? Ha dokumentarista dráma lenne, Lee Chan-dong története talán azt mesélné el, hogy az oázist saját erőfeszítéseink árán tudjuk megteremteni. Lee Chang-dong azonban nem választja egyiket sem, hanem különleges szerencsében részesíti a film nézőit: megmutatja mindkettőt azáltal, hogy szociodrámába ágyaz egy melodrámát.
 |
| Lee Chang-dong rendező Source |
Ha a címből eredeztethető szimbolizmussal tovább dolgozunk, akkor a való világ a sivatag megfelelője. Ha nem is a szó szoros értelmében, de mindenképpen az érzelmi sivárság terepe.
Lehetne-e marginalizáltabb helyzetű főhősöket választani annál, mint amit Lee Chang-dong tesz?
Férfi főszereplőnk börtönből szabadult alak. Rövidesen számos árnyalását kapjuk nyughatatlan lényének. Idegesítő, zavart keltő, nemhogy beilleszkedésre, még alkalmazkodásra is képtelen, aszociális figura. Megformálója Sol Kyung-gu, aki színészként kitalálja a beilleszkedési képtelenség testi idegességként való megjelenítését: az állandóan izgő-mozgó figura céltalanul, idegen elemként bolyong, folytonosan elakadva a hétköznapok stabil körforgásában.
Nem jár jobban a női főszereplő sem, bár számára a rendező egy különlegesen szép, lírai felvezetőt ajándékoz: mielőtt meglátnánk testi valóját, megmutatja a lelkét. A gyönyörűség után jön a sokk, a lány duplán börtönbe van zárva. Nem tud kimozdulni a lakásból, mivel diszfunkcionálisan működő testének a foglya. Szabadulási törekvéseit görcsös rángások jelzik, melyek furcsa tükörképei a férfi főhős ideges testi tremolóinak. Moon So-ri alakításáról elég talán annyit mondani, hogy miként bennem, később egy nézőtársamban is ugyanúgy felvetődött az első jelenetek közben a kérdés: színésznőt látunk, vagy egy valóban mozgásában és beszédében súlyosan korlátozott embert?
Látszólag lineáris események útján jutunk el egy gyomorforgató jelenetig, melyben a védtelen lányon majdnem szexuális erőszakot követ el a férfi. Lee Chang-dong azonban ismét mutat valamit, ami egyszerre direkten és szimbolikusan is értelmezhető. A tett helyszínére úton lévő férfi mellé kiteszi a "Veszély" táblát, melyet a visszaúton a férfi felrúg.
Innentől nagyot fordul a történet. Bár mocskos módon, de valami fontos dolog következett be a lány életében: észrevették, hogy létezik. Észrevették azt is, hogy nőből van. Amikor a kíváncsiságától hajtva felveszi a kapcsolatot a férfival, ugyanebben az élményben részesül a férfi is: valaki felfigyelt rá, hogy létezik, valaki kíváncsi arra, hogy ki is ő valójában.
Így lesznek egymás Hercegnőjévé és Generálisává, átlépve minden begyökeresedett társadalmi normán és elváráson. Nem sokat várat magára az a helyzet sem, amikor kiesnek a csontvázak a családi szekrényekből, és megtudjuk, mi is az igazság a megvetett és kiszolgáltatott hőseinkkel kapcsolatban.
A hipokrita társadalom viszont nem engedi könnyedén, hogy felrúgják a szabályait. A váratlanul leleplezett intim helyzet után mégcsak nem is arról van szó, hogy a családtagoknak és a hatóságnak mérlegelnie kellene, hogy valójában mi is történt, hiszen fel sem merül a többféle értelmezés lehetősége.
A szerelem, vagy akár a társkapcsolat hirtelen a "normálisak" világához tartozók privilégiumaként tűnik fel, amely "deviáns" figurák számára nem adatik meg. Sem a férfi, sem a nő nem tudja megvédeni magát és a kapcsolatukat, de egy dolgot még meg tudnak tenni: üzenni egymásnak.
A penitenciát ugyan le kell róni a "bűnért", de a visszatérés már az oázisba történik. Mégpedig egy jövendő közös otthon reményében gondozott oázisba.
Lee Chang-dong azonban nemcsak a társadalom álságos működésére irányítja a reflektorait. Mindkét főhős belső személyiségfejlődésen is átmegy, melyben megtanulnak elköteleződni, felelősséget vállalni, elfogadni - és talán kicsit meg is szeretni - saját magukat.
A naturális színészi játék mellé erőteljes képsorokat kapunk, melyekben rengeteg közeli képkivágás vonja be a nézőket a film életterébe. A jelenetek színei főként szürkébe-barnába hajlanak, gyakran félhomályosak, esetenként hideg neonkékek. A belső terek, legyenek akár lakások vagy bármi más, mindenütt kissé zűrösek, mintha folytonosan kusza raktárakban járnánk, úgy halmozódnak egymásra a különböző holmik. Természetesen a lírai képsorok sem hiányoznak, ezekben időnként felragyognak a fények. Azonban a pár szerelmi kapcsolatának kibontakozását mutató jelenetekből is magány sugárzik, hiszen sehol nincs egyetlen szemtanú sem.
A film bár nem könnyen nézhető, mégis felemelő, reményt sugárzó alkotás. A bemutatás után méltán kísérte díjeső és a nézők szeretete. A rendező előző filmje, a Peppermint Candy után ugyanazzal a két színésszel készítette az Oázist is. Az 59th Velencei Nemzetközi Filmfesztivál hozta meg a legnagyobb nemzetközi elismerést, a film, a rendező és Moon So-ri összesen négy díjat vihetett haza.
