[Tévédrámákról] IDOL I (2026)

아이돌아이
ENA, Genie TV, Netflix, 2025, 12 rész
Műfaj: romantikus komédia, thriller
Rendező: Lee Gwang-yeong 이광영
Forgatókönyv: Kim Da-rin 김다린
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

* Az írás spoilereket tartalmaz *

A mérsékelt hazai fogadtatással szemben az Idol I című sorozat kiemelkedő népszerűségre tett szert a nemzetközi nézőközönség körében, köszönhetően a témájának, és még inkább a téma szokatlanul reális ábrázolásának, amelyre mindenki felkapta a fejét, akit a Hallyu hulláma kicsit is megérintett.

Azonban először álljunk meg a furcsa angol címnél, amelynek mind az írásmódja, mind az értelmezése meglehetősen zavaros, és komoly kihívás elé állítja az angol alapján dolgozó egyéb nyelvekre fordítókat. Az Idol I ugyanis csak annyit jelent, hogy "Idol/Sztár Én" - nincs benne sem vessző, sem esetleg egy + jel, ami segítené a pontosabb megértést. Ezért írják összevissza, láttam már Idoli, Idol 1, vagy sima Idol formában is, magyarul pedig Ideál fordításban. Az eredeti koreai címnek nyomába eredve viszont egy egészen zseniális címadásra lelhetünk, egy olyan szójátékra, amit sajnos lehetetlen más nyelven visszaadni: 아이돌아이 (ai-dol-ai). Az a gyanúm, hogy az angol cím ennek a kiejtés szerinti átirata akart lenni, mert az Idol I (néhol I Dol I) hangzása pontosan megfelel neki. Az eredeti cím két szó összevonása: az 아이돌 (aidol) és a 돌아이 (dolai)  szavaké, melyek közül az első jelentése bálvány/sztár, a másodiké pedig őrült, megszállott alak. Ez utóbbi szleng, és használják a kontrolljukat vesztett rajongókkal kapcsolatos kifejezésekben is, olyanokra, akik "odáig vannak, megőrülnek" az imádott sztárjukért. Tehát a koreai cím annyit mond, hogy idol+nem százas/mániás személy, és nem árulja el, hogy az utóbbi kire vonatkozik - érthetjük ugyanúgy a sztárra, mint ahogyan a rajongóra is. A koreaiak pontosan érthetik ezt a finom összemosást, ráadásul az idol első koreai szótagja, az 아이 (kiejtve: ai) gyereket jelent, tehát felidézi a fiatalság vagy a gyermetegség képzetét is. Ráadásul a sorozatbeli sztár neve Do Laik (도라익), így a név kiejtve szinte ugyanaz, mint a 돌아이 (dolai). A nevet Do Ra-iknak kellene átírni, azért használom a Laik írásmódot, mert a drámabeli plakáton így szerepel. A lényeg tehát az, hogy egy sztárról és egy kissé zakkant, kontrollt vesztett személyről van szó, utóbbi lehet maga a sztár, vagy valaki, aki megőrül érte.

Először a női főhőst ismerjük meg. Maeng Sena (Choi Soo-young) kíméletlen büntetőjogi ügyvéd, akinek savanyú, kedélytelen fegyelmezettsége még a munkatársait is feszélyezi. A harmincas, mutatós nő valamiért mindig a legkeményebb ügyeket vállalja el, később megtudjuk ennek az okát. Az édesapja miatt lett ügyvéd, akit gyilkosság miatt elítéltek, hiába tagadta mindvégig a bűnösségét. Végül a börtönben öngyilkos lett, és Sena folytonosan halogatja a perújrafelvételi kérelmet, mert fél szembenézni a helyzettel. Azt viszont senki sem tudja, hogy Sena kettős életet él: amint kilép a munkahelyéről, visszavedlik szinte tinivé, aki bolondul a Gold Boys nevű együttesért, pontosabban annak zenész-énekeséért, Do Laikért. A banda rajongótáborának is prominens tagja, és hozza mindazt a formulát, amit a K-poppal érintkezésbe kerülők a rajongótáborok működésével kapcsolatosan megismerhetnek. Nem véletlenül írtam, hogy "szinte tinivé", mert a józan ész azt diktálná, hogy egy érett, felelős munkát végző nő  nem lehet ilyen éretlen: a lakása kitapétázva a kedvenc posztereivel, mindent elborítanak a (kemény pénzekért) megvehető merchandise-termékek, az online térben az összes eseménnyel azonos időben kell együtt élnie, szabadideje nagy részét pedig lefoglalja a kedvenc népszerűségét növelő vagy visszaigazoló like-ok, szavazatok leadása, támogató hozzászólások írása, valamint a zárt felületeken folytatott bennfenteskedő csevegések.

A sorozattól független tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy ezeket a Dél-Koreában honos rajongói szokásokat átveszik, és úgy tűnik, örömmel másolják a világot már globálisan behálózó külföldi rajongói klubok is, melyek tagságának csak töredékét képezik a tizenévesek, a derékhadban többnyire harmincasok vannak, és meglepően magas számban az ötven felettiek, egészen az emberi életkor végső határáig. A rajongói viselkedésben természetesen mutatkozik egyre növekvő visszafogottság az életkorral arányosan, de a lelki mozgatórugók meglepően hasonlóak minden korosztályban. A sikoltozó, ájulásig felzaklatott (főként női) közönség látványa nem ismeretlen nyugaton sem, de a K-pop hazájából és környező térségekből érkező felvételek mintha azt az állapotot tartósították vagy élesztették volna újra, amit mi sok évtizeddel ezelőtt Elvis Presley és a Beatles kapcsán őrzünk az emlékezetünkben. Mindezt azért kellett leírni, mert ennek fényében Sena karaktere már nem tűnik a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak. De ki az a Do Laik, akit ennyire imád?

Az első képkockákon a rajongói orra előtt lépkedő, mégis elérhetetlen sztárt látjuk, aki tökéletes megjelenésű, vonulását szinte dicsfény övezi. Ám váratlanul összetörik a látvány, és a bálvány földre zuhan, mivel lerántja őt egy eszelős rajongó, akinek sikerült átjutnia a biztonságiak sorfalán. Do Laik feláll, és angyali mosollyal az arcán sétál tovább. Később az öltözőben látjuk hisztérikus állapotban, ellenszegülve a rá váró, méltatlannak tartott fellépésnek, miközben teljesen szétzilálja a felkészítését végző stábtagok idegeit, akik nem is rejtik véka alá a vele kapcsolatos véleményüket. Azonban valóban ilyen öntelt hólyag ez a fiatalember? Megtudjuk, hogy a bárokban éneklő, de teljesen lezüllött anyja mellett nevelkedett folytonos szeretethiányban,  ahonnan még kisgyerekként a mostani ügynökségének vezetője emelte ki, pontosabban az anyja eladta neki, amikor kiderült a tehetsége. Laik azóta a szórakoztatóiparban él, gyerekszínészként és zenészként. A zenekara sikeres, ám ő szeretne valami mást is megmutatni magából (nevezzük ezt a művészi önkifejezés kényszerének), de a közönség szólóénekesként nem akarja elfogadni, hiába jó az, amit csinál. Ragaszkodnának a konvenciókhoz, mivel félnek az imádott együttes szétesésétől. Laik felelősséget érez a zenésztársai iránt, a rajongókkal is tudnia kell bánni, miközben érzi, hogy az ügynökség a saját érdekei szerint manipulálja őt is, valamint az együttes többi tagját is. A szakmai elvárások szorításában eltöltött hosszú idő már megviseli, a megfelelések kényszere megterheli, miközben az élete, a személyisége alárendelődik ezeknek, végtelenül magányos, a személyes életteréből pedig szó szerint elfogy a levegő, mert mindenhová betörnek az agresszív, kéretlen kíváncsiskodók és zsarolók, részben a félelmetes hírű sasaengek (zaklató rajongók), részben a bulvársajtó nyakában lihegő, kukkoló "újságírói" képében. Do Laik idegrendszere kezdi megadni magát, pánikrohamok gyötrik, és még azt is titkolnia kell, hogy gyógyszerek szedésére szorul. Egyetlen barátját kivéve már nincs senki, akiben bízni tud, és éppen ezzel a baráttal történik a tragédia: holtan találják Laik lakásában, aki otthon volt, de semmire nem emlékszik abból, ami történt.

Bár hosszú volt ennek az előkészítő terepnek a leírása, mindez szükséges ahhoz, hogy megértsük, miért fontos dráma az Idol I, ami valójában ezen a ponton indul be. Do Laikot megvádolják a gyilkosság elkövetésével, és nincs ügyvéd, aki hinne az ártatlanságában. Sena szeme láttára dől össze imádottjának imázsa, ami végül arra indítja, hogy jelentkezzen védőügyvédjének. Azonban a találkozás az idollal rövidesen kiábrándító lesz, mivel a rettegő, frusztrált sztárból kibukik, hogy gyűlöli a rajongóit, és ezt Sena a saját arculcsapásaként éli meg, ott is hagyja álmai romjaiba omlott hercegét. Amikor megtudja, hogy Laik az elkövetkező tárgyaláson védő nélkül marad, akkor megszólal benne az ügyvédi lelkiismerete, és mégis elvállalja az ügyét.

Innentől kezdve nem osztom meg a fejleményeket, inkább arról írok, hogy miként csavarodnak egymásba a különböző műfaji elemek a drámában, és azok mit eredményeznek. Az előzőekből érezhető, hogy a dráma az első részekben kemény felütéssel indít, nem kíméli a szórakoztatóipar egyetlen szegmensét és szereplőjét sem, sorra rántja le a lepleket róluk. A következő részekben az összetört és kiszolgáltatott Laikot és Senát közös tető alá költöztetik, ahol két folyamat zajlik egyszerre: lépésről lépésre a valódi történések feltárása, és a két ember egymáshoz közelítő megismerésének, megértésének lépései. Természetesen nem zökkenők nélkül, a köztük szükséges bizalom időnként mélypontra kerül. Ezek között a legkritikusabb az a pillanat, amikor Sena eltitkolt rajongói mivoltja kiderül Laik számára, aki ettől kiábrándultan elmenekül, mivel úgy érzi, hogy az utolsó ember is becsapta, akinek igyekezett őszintén megmutatni magát. 

Míg a nyomozás egy thriller izgalmait tartogatja, a tárgyalásokra való felkészüléssel egyúttal egy jogi drámában is járunk, a két főhős egymáshoz közelítése súlyos lélektani elemekkel terhelt dráma is lehetne, mégis inkább könnyed rom-kom lesz belőle. Ez a sokféleség azonban nem tesz jót a sorozat egészének, egy idő után nehéz tartani a bűnügyi történet feszültségét a romantikus részekben, amelyekben egyre inkább leül a dráma a sokat ígérő kezdet után. Leginkább azért, mert két különböző nézői habitust igényel a két vonulat, ami nem minden nézőben van meg egyszerre. Értelemszerűen a thriller és a jog racionális, logikus építkezésű, míg az érzelmi történet egy valószerűen ábrázolt szerelmi dráma helyett a melodrámák kliséihez nyúl, még ha visszafogottan is, de ennyi elég ahhoz, hogy a valóságból mesét csináljon, bár szép mesét.

A legkritikusabb fordulat a dráma lezáró szakaszában következik be, amikor a Laik szerelmét már magáénak tudó Senát visszahelyezik a kezdeti rajongói státuszba. Ez sem az érzelmi fejlődés, sem a logika szempontjából nem indokolható, mivel ekkor már menthetetlenül infantilisnak találjuk a kezdetekben csak furcsának tűnő rajongást. Bár ez a megoldás nem jó, mégis akkor jövünk rá, hogy miért választották, amikor megértjük, hogy az alkotók egy komoly üzenetet csomagoltak még a dráma végébe, afféle iránymutatást az "elfogadható" rajongás, a szélsőségek normalizálása tekintetében. 

A Hallyu termékeinek állandó fogyasztói, a zenék és a drámák rajongói, valamint azok értő kritikusai számára egyre elgondolkodtatóbb az az aktuális kép, amellyel rendre szembesülünk. Míg a koreai ügynökségek álomgyárai pénzt és paripát nem kímélve dolgoznak egy-egy sztár imázsának kitalálásán és felépítésén, a média szinte rájuk égeti ezeket a pozitív, feddhetetlenséget sugalló álarcokat, az erkölcsi konvenciók alapján pedig könyörtelenül számon kérik rajtuk az imázsnak való megfelelést, a vélt vagy valós eltérést pedig a honi társadalom boszorkányüldözéssel felérő büntetőhadjárattal sújtja, melynek nyomásához eddig a gazdaság szereplői és a hatalmi szervezetek is szervilisen viszonyultak. A világháló mindent látó eszköztárával mára már globális figyelem kíséri a művészek sorsát, így a körükben sorozatosan bekövetkező tragikus tragédiákat is. A Hallyu világszerte növekvő térnyerésével ez a jelenségegyüttes egyre komolyabb konfliktusba kerül a (most nevezzük összefoglaló néven) nyugati, sokkal megengedőbb gondolkodásmóddal. Nem is az a legfontosabb kérdés, hogy melyik nézőpont a helyes vagy helytelen, hanem az, hogy minden esetben érvényesüljenek a művészeket is megillető személyiségjogok, ne lehessenek az egyéni életek üzleti érdekek vagy a beteges közösségi "szórakozások" játékszerei. A sorozat bemutatása idején már zajlott a precedensnek tekinthető első per is, amelyben egy színész nem adta meg magát ennek a könyörtelen népszórakozásnak, hanem merőben szokatlanul a jog ítéletére bízta a privát és szakmai életét romba döntő támadásokat, és ugyancsak első alkalommal fordult elő, hogy a világszerte létező rajongói klubok megmozdultak az érdekében, pontosan úgy fellépve, mintha mindegyik egy-egy civil jogvédő szervezet lenne. Ennek fényében az Idol I talán fontosabbnak is tűnik annál, mint amennyi tényleges benne van, mivel olyan, mint egy felkiáltójel, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Ezért valójában nem is az a lényeges, hogy sorozatként mennyire egységes, vagy mennyire egyenletes a dráma. Nagyon jól nézhető, sok izgalmat és sok érzelmet tartogat, ezzel együtt lehetne sokkal jobb is. De nem kell aggódni, majd alaposabban kibontják a benne rejlő lehetőségeket az elkövetkező drámákban, mert a témát biztos, hogy érdemes folytatni, az önreflexió pedig nem árt a k-popnak és a k-drámáknak sem.

Ami pedig az Idol I tagadhatatlanul legvarázslatosabb eleme: a két főszereplő. Kim Jae-youngot mintha az isten is ennek a gyötrődő, mennyet és poklot bejáró karakternek az eljátszására teremtette volna. Ragyog, amikor idolként látjuk, a reszketése és a rettegése szívbe markoló, de játékos és ragaszkodó is tud lenni, mint egy kedves kis kölyökkutya. Choi Soo-young kíméletet nem ismerő ügyvédhez túl fiatalnak, gyermeteg lelkű rajongóhoz túl idősnek, a tárgyalótermi riposztozáshoz túl kedvesnek, a szerelmes bájolgáshoz túl keménynek tűnik, mégis mindegyik helyzetben hitelesen megállja a helyét. Ami pedig mindkettőjükre jellemző, az a tiszta tekintetük, a teljes lényükből áradó ártatlanságuk és őszinteségük - és ettől alkotnak olyan szép emberpárt, akiket egyszerűen jó nézni.

[Tévédrámákról] REFLECTION OF YOU (2021)

너를 닮은 사람
JTBC, 2021, 16 rész
Műfaj: dráma, melodráma, thriller
Rendező: Lim Hyeon-wook 임현욱
Eredeti mű: Jung So Hyeon azonos című novellája
Forgatókönyv: Yoo Bo-ra 유보라
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

* Az írás spoilereket tartalmaz *

Biztosan állíthatom, hogy az utóbbi évek egyik legidegborzolóbb drámáját rejti a cím, pedig semmi mást nem látunk benne, mint egy mély lélektani alámerülést a szerelmi kapcsolatok veszélyes örvényeibe. "A tükörképed" - mondja az angolból fordított hivatalos magyar cím, a koreai szinte ugyanezt jelenti, de mégis kissé másként értelmezve: "Valaki, aki olyan, mint te". Tükörképünk (főként ha az a külsőnk mellett a bensőnket is mutatja) igen sokféle lehet, attól függően, hogy a tükrünk esetleg nem homályos-e, vagy nem torz tükörbe nézünk-e. Az se biztos, hogy tükörbe kell néznünk ahhoz, hogy meglássuk magunkat, hiszen József Attilával szólva: "Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat." - ami egyúttal azt is jelenti, hogy egy másik ember visszfényében ismerhetünk rá önmagunkra, erényeinkre és önhibáinkra, és talán egymástól reménykedhetünk megváltásban is. 

A dráma középpontjában két nő áll. Hogy egymást tükrözik-e, vagy a másikban tükröződve ismerik-e meg magukat, ahhoz kapunk még egy vizuális segítséget. Mivel a dráma a képzőművészet közegében játszódik, ehhez illően a rendező is bátran nyúl a színek szimbolikájához: egyikükről szinte le sem kerül a zöld kabát, míg a másikuk ruhatárában a vörös szín dominál. A színkörben az egymással szemben álló színeket komplementer (egymást kiegészítő) színeknek nevezzük, ilyen a vörös és a zöld is, ami különösen erős feszültségű, drámai hatású, provokatív színpárt jelent, ami tökéletes leképezése a két főhősnő viszonyának. A drámában még számtalan helyen fogunk találkozni a szereplők lelkiállapotának színekkel vagy festményekkel, szobrokkal való kifejezésével, gondoljunk csak a sárga szín árnyalatváltozásának vagy a feketével való keveredésének említésére a történet egy pontján.

Yoo Bo-ra forgatókönyvíró Jeong So-hyeon író novellája alapján dolgozott, és lévén mindketten nők, talán szándékosan a dráma is erősen nőközpontú lett, a főszereplők mellett sokféle személyiségű, különböző korú nőket felvonultatva, akik mellett természetesen nem vagyunk híján érdekes férfi karaktereknek sem. 

A cselekményt akár nagyon röviden össze lehetne foglalni: két barátnő ellenséggé válik, amikor kiderül, hogy az idősebb elszerette a fiatalabbik fiúját, aki ezért bosszúhadjáratot indít ellene. Azt hihetnénk, hogy ez a sokadjára elmesélt helyzet nem tartalmazhat túl sok újdonságot, azonban nem így van, mert A tükörképed remekmű a maga kategóriájában - mind a lélekrajzát, mind a mesélésmódját, mind a konfliktust létrehozó folyamat szakaszos kibontását, mind a különböző szereplők történetre gyakorolt hatásának csepegtetett adagolását tekintve. Végeredményként egy mindvégig feszült, kiszámíthatatlan fordulatokat hozó történet részesei leszünk, melynek tempója, képi világa és minden egyes kulisszája a Lim Hyeon-wook rendező keze alá dolgozó teljes stábnak köszönhetően minőségi munka. A képzőművészeti elemekről még lesz szó, de itt ki kell emelni a tájak és a fenséges természeti jelenségek festőiségének expresszionizmusra jellemző, drámai használatát, vagy időnként a belső terek hasonló megvilágítását.

Go Hyun-jung színésznő kelti életre a történet idősebbik nőalakját, Jeong Hee-joo-t aki különös keveréke a mesterkélt alázatosságnak és az elért státuszára büszke kevélységnek. Szerény helyzetű családi származása ellenére sikerült beházasodnia egy chaebolba, amelynek a férje lenne az örököse, ám akit az anyja éppen a vele kötött házassága miatt alkalmatlannak tart arra. A férj ugyan kiáll Hee-joo mellett, de egyikük sem tud gátat szabni a basáskodó anya/anyós családjukat romboló tevékenységének, amellyel szinte kisajátítja a gyermekeiket, hogy a saját elképzelései szerint nevelje őket. Nehéz eldönteni, hogy Hee-joo vajon jó anya-e, mert folyton aggódik, ám mégsem vesz észre semmit a gyerekei bajaiból. Leginkább azzal van elfoglalva, hogy megtartsa Hamupipőkéből lett hercegnői "álom-pozícióját", amiért eltűri, hogy anyósa cselédként kezelje, ám ráérő idejében mégis unatkozik kicsit. 

Miközben a férje tanácsára elkezd valami önmegvalósító dologról gondolkodni, belép az életébe a ragyogóan fiatal, életrevaló Goo Hae-won (Shin Hyun-been), aki új színeket hoz az ő világába is. A lány nagyreményű festőnövendék, akinek nyomán Hee-joo is elkezd rajzolni tanulni, és meglepően tehetségesnek bizonyul. Hae-won arról álmodozik, hogy sikeres festő legyen, és boldogan élhessen szerelmével, Seo Woo-jae-vel (Kim Jae-young), aki nemsokára szintén bevonódik Hee-joo képzőművészeti tanításába. Ám ekkor megtörik a két nő idilli kapcsolata.

Woo-jae vérbeli, szabálytalan művészegyéniség. Mérhetetlenül tehetséges, és hiába nem ismer megalkuvást az alkotás terén, így is a még nála is nagyobb kaliberű apja árnyékával küzd. Jól el van Hae-won társaként, aki sürgeti, hogy ha papíron is, de kössék össze az életüket, ám a naiv lánynál a figyelmét sokkal inkább magára vonzza a nagyobb "préda", a nála jóval idősebb, elérhetetlennek tűnő Hee-joo, akinek finom vonásait a férfi rajzolás közben fedezi fel. Érdekesség, hogy a valóságban is 17 év a korkülönbség a két színész között, ami bár érzékelhető volt, de semmivé vált a kettőjük közötti kémiában. A fiatal férfi is gyönyörű, mint egy szobor, és nem ismer gátlásokat, ezért ostromának nem igazán tud, vagy valójában nem is nagyon akar ellenállni a gazdagsága mellett kalandokra is nyitott mintafeleség. Rövidesen váratlan fordulat történik, Hee-joo külföldre távozik az ott tanuló gyermekének segítésére, Woo-jae pedig nyomtalanul eltűnik Hae-won életéből, aki kétségbeesetten kutat a férfi után. 

Nagy időbeli kihagyással, sok év múlva vesszük fel ismét a történet fonalát, amikor a már otthon élő Hee-joo életében ismét felbukkan Hae-won, akit alig ismer meg. A fiatal nő olyan lesz a számára, mint egy lidércnyomás, egyenként becserkészi a családja tagjait, és számunkra még nem egészen világos oknál fogva szinte büntetőhadjáratot folytat Hee-joo ellen. Nemsokára ismét megjelenik a színtéren Woo-jae is, aki teljesen ki van szolgáltatva a lánynak, mivel egy baleset következtében semmire nem tud visszaemlékezni a vele korábban történtekből. 

Az egymással űzött macska-egér játék közben mindkét nő manipulálja a bizonytalanságba belevesző fiatalembert, és ahogyan Woo-jae is, mi, nézők is töredékes flashbackekből tudjuk összerakni, hogy mi történt a kiesett időben. A jelenben mindhármukat egy újabb helyszín köti össze, a galéria, ahol kénytelenek együttműködni egymással. Woo-jae szakmai karrierjét kezdené újjáépíteni, Hee-joo már befutott festő és író lett, Hae-won viszont feladta művészi vágyait. Számtalan mellékszereplő lép be a történetbe, akik mindegyike a saját sorsával is tükröt tart a két főszereplő nőnek. Azonban mindegyikük önálló jogú karakter, felsorolni szinte lehetetlen őket. Mindegyikük képvisel valamiféle problémás helyzetet, így szó esik az iskolai és a családon belüli bántalmazásról, alkalmatlan szülőkről és házastársakról, a kamaszkori és a felnőtt barátságról, az önként vállalt gyámságról, a bűntudatról és a bűnvád zsarnokságáról, a korrupcióról, a kiszolgáltatottságról, a hatalmi önkényről, valamint annak tűréséről, és sorolni lehetne még hosszasan. Előkerülnek a hit kérdései, járunk templomban is, ám mégis egy furcsa kis kocsma tűnik amolyan földi Purgatóriumnak, ahol a tulaj képes könnyíteni a betérő lelkek terhein. Mindezek mellett kiemelten követhetjük Li-sa serdülőkori magányát, helyzetfelismerését és a magyarázat megtalálásáért folytatott dacos küzdelmét, ami egyúttal a drámába csomagolt coming-of-age történet is. 

A maga módján mindkét nőből előbújik a szörnyeteg: Hae-won belefeledkezik a saját fájdalmába, melynek szabad teret engedve bármire feljogosítva érzi magát, miközben Hee-joo öntelten azt gondolja, hogy mindenkin átléphet, hiszen a státusza megvédi a tetteivel való szembenézés szükségességétől. Gyötrelem és eszelősség keveredik mindkettőjükben, és nem lehet eléggé méltatni a két karaktert életre keltő színésznők teljesítményét. A köztük lévő erőtérben próbál megállni a lábán a dráma két fő férfialakja, akiknek egymással is van elintézni valójuk.

Hee-joo férje (Choi Won-young) bár szimpatikus, a szeretteivel törődő férjnek és családapának tűnik, valójában ugyanúgy színjátékot játszik, mint a felesége. A karakterének érdekessége, hogy mindvégig arra várunk, hogy végre előhúzza a nála lévő ászt, ám eleinte csak pipogya az anyjával szemben, majd ki tudja, hogy valódi szerelemből fakadóan vagy a status quo felrúgása elleni gyávaságból, de addig ragaszkodik a látszathoz, hogy a legvégén már nem is osztanak neki lapot.

Mégis Woo-jae helyzete a nehezebb, és Kim Jae-young elképesztő érzékenységgel tudja a férfi által megélt összes stáció minden árnyalatát megmutatni. A teljes dráma történetében három, alapvetően különböző állapotban láthatjuk. A kissé arrogáns, vonzerejének teljes tudatában lévő, öntörvényűnek megismert fiatalembert a visszaemlékezésekben másmilyennek találjuk: olyan embernek, aki a személyes boldogságáért mindent feláldozni tudó, kedves és mélyen érző szerető, aki képes egy gyermeket úgy felvállalni, hogy az apaságában nem is lehet biztos. A második szakaszban mindez semmivé foszlik, és szinte fáj nézni a kiszolgáltatottsága miatti tehetetlenségbe fulladó tétovaságát, melyben azt azért felismeri, hogy mindkét nő a saját kénye-kedve szerint igyekszik használni őt, és ha a tudata nem is, az érzései ekkor is iránytűként működnek. A harmadik szakaszban, amikor rádöbben a vele történtekre, elveszíti a józanságát, és hiába látja annak irrealitását, mégis konokul vissza akarja szerezni mindazt, amiből kiforgatták. Még ezzel a rétegzett lélekrajzzal együtt is, a főhősnőkhöz képest Woo-jae alakja jóval elnagyoltabb, és időnként azt érezni, hogy az átalakulásai és a vele történő dolgok - nem teljesen indokoltan - alá vannak rendelve a nők történetének. Azonban megfigyelhetünk egy rendkívüli rendezői leleményt: Woo-jae személyiségének homályban maradó elemeiről az alkotásai beszélnek. A visszatérésekor, még mielőtt személyesen találkoznának, Hee-joo a szobrait látja először, anélkül, hogy ismerné az alkotó kilétét. "A csend jelentése, a rajzoktól a szobrászatig" - mondja a cím a készülő kiállítás prospektusán, és a szobrokon keresztül egy végtelenül magányos, szomorúságot árasztó, magába forduló, befelé tekintő, elmosódó arcú Woo-jae-t ismerünk meg, akiről az a benyomásunk támad, hogy mélyen gondolkodik az élet dolgairól.

A drámában látható szobrok olyan elementáris erejűek, hogy kíváncsi lettem a valódi alkotójukra. Némi nyomozás után rábukkantam egy cikkre, amelyben felsorolják azoknak a művészeknek a nevét, akik közreműködtek a sorozatban látható rajzok, festmények, szobrok, kerámiák és a szereplők által viselt ruhák alkotásában: Bae Hyung-kyung, Park Dae-sung, Go Young-hoon, Oh Soo-hwan, Kim Deok-yong, Ethan Cook, Lee Kyung és Shin Soo-jin, Go Hyun-jung. [forrás]

A különböző alkotások környezetükbe illeszkedő megjelenésére rendkívüli gondossággal ügyeltek, legyenek azok lakás- vagy irodabelsők, műtermek vagy a galéria kiállításai, és ugyanilyen alapos megfontolással készültek a jelmezek, vagy a címfelirat animált grafikája is, ami képverssé változtatta a a cím szavait.

Az alkotások között láthatunk autentikus műveket, és olyanokat is, amelyek egy-egy művész stílusát megidézve készültek. Woo-jae szobrai egyértelműen Bae Hyung-kyung alkotásai (köztük eredetiek és azokat utánzó szobrok), sőt a megidézés olyannyira részletes volt, hogy Woo-jae a sorozat vége felé olyan vöröses árnyalatú szobrokkal kísérletezik, amilyeneket Bae kiállításain is látni (aki szintén női alkotó). 

Videó Bae Hyung-kyung A színek súlya c. korábbi kiállításáról:

[갤러리 Tour]배형경/ “ Color Weight , 彩色荷重”展_갤러리시몬.2019.11.07~2020.01.11

A drámában látható kiállítás szobrai:

A tükörbe nézés, az önreflexióra való késztetés nemcsak a szereplőkre érvényes, hanem a nézőkre is. Miközben a történet robog a végkifejlet felé, amely kire megváltást, kire tragédiát hoz, nincs olyan eleme a drámának, melynek átélése ne lenne torokszorító, hiszen az emberi kapcsolatok útvesztőben olykor mi magunk is eltévedünk, vagy látunk a környezetünkben hasonlóan megtévedteket. Közben sebeket szerzünk, sebeket osztunk, túlélünk vagy belepusztulunk. A legfájóbb, hogy áldozatok is maradnak a porondon, akik nem feltétlenül ártatlanok, de a sorsukat mégse érdemelték meg. Valahogy így vagyok a dráma lezárásával is - leginkább azért fáj a szívem, akit végül kiiktattak a játékból. 

A főszerepeket játszó színészek olyan kiválóak, hogy minden arckifejezésük, tekintetük feltölti a hatalmas erőteret, amelynek feszültségétől szinte nem is érezzük az idő múlását. Nagyszerűek a gyermek- és a majdnem felnőtt szereplők (Kim Su-an, Shin Hye-ji, Kim Dong-ha), a chaebol-úrnő (Kim Bo-yeon), a végül bosszút álló pszichiáter feleség (Jang Hye-jin), a nyomorult férje (Hong Seo-jun), a különböző anyák, apák és nagyapák (Lee Ho-jae, Seo Jung-hyeon, Seo Jin-won), az életrevaló barátnő (Park Sung-yeon), a bűnbánó testvér (Shin Dong-wook), a bánattól élősködővé vált anya (Kang Ae-shim), a csodálatos bártulajdonos (Kim Sang-ho), a galériavezető (Kim Ho-jung). 

Végezetül a sorozat zenéjéről is szót kell ejteni, amely nagy érzékenységgel és finomsággal, időnként pedig kellő drámaisággal festi alá a képeket, és ugyanez igaz a betétdalokra is.  

[Filmekről] Nam Dae-joong: THE FIRST RIDE (2025)

남대중: 퍼스트 라이드

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

Nam Dae-joong rendező 2025-ben visszatért a tíz évvel korábban forgatott első játékfilmjének a témájához, ami a barátság volt. Azonban míg a The Last Ride egy traumatikus eseményre való felkészülés története, addig a The First Ride (Az első utazás) a trauma túlélésének, feldolgozásának a drámája. 

Ahogy azt az első drámában is megcsodálhattuk, a rendező a nehéz téma ellenére vígjátékot rendezett, mégpedig élénk, pezsgő, mindenféle komikus helyzettel eljátszó darabot, mely még összetettebb és csavarosabb a korábbi filmjénél. Azonban már az első elhangzó mondatban figyelmeztet bennünket, hogy szomorú történetet fogunk látni...

Nam Dae-joong író-rendező

... aminek eleinte nyoma sincs. Most négy fiatalemberrel találkozunk, tehát a három testőr mellé belép D'Artagnan is, mégpedig oly módon, hogy a kisiskolában maguk közé fogadják a mindig magányos kisfiút, Yeon-mint (Cha Eun-woo). Elválaszthatatlanok lesznek, pedig nagyon különböző karakterek. Az elnöknek készülő Tae-jung (Kang Ha-neul) eminens tanuló, és kiváló a verekedésben is. Geum-bok (Kang Young-seok) utál tanulni és nem nagyon tudja, hogy mihez kezdjen magával, ezért folyton a buddhista szerzetes anyja terelgeti. Do-jin (Kim Young-kwang) meglehetősen furcsa, magába forduló fiú, aki az életkedvét is elvesztette, miután egy sérülés miatt abba kellett hagynia a kosárlabdázást. Yeon-min jelentéktelennek tartja magát, azt hiszi, hogy valami nevetséges furcsaság van rajta, ami kiváltja mások figyelmét - nem is gyanítja, hogy valójában a szépségéért csodálják. Végül rátalál arra, ami igazán érdekli: világklasszis DJ szeretne lenni. Ez a hobbija elvarázsolja Do-jint is, akivel így még közelebb kerülnek egymáshoz. Belelátunk a fiúk családi viszonyaiba, küzdelmeikbe, hogy azok lehessenek, akik szeretnének lenni. Így közeledünk az érettségihez, amikor a baráti négyes kitalálja, hogy mielőtt a továbbtanulás miatt elszakadnának egymástól, menjenek el egy közös utazásra Thaiföldre. Azért éppen oda, mert a DJ, akiért rajonganak, ott fog fellépni. A dolog azért is fontos, mert Yeon-min családja Új-Zélandra fog költözni, így tőle mindenképpen elszakadnak. 

Mindent bevetnek, hogy elnyerjék a szüleik támogatását, ami végül sikerül. Az útból mégsem lesz semmi, mert nevetséges módon lemaradnak a buszról, ami a repülőtérre vinné őket. Kénytelenek hazatérni, Yeon-min pedig elválik tőlük.

Mindezt a főcím előtt tudjuk meg, Yeon-min elbeszélésében. Tíz év múlva találkozunk velük újra. Tae-jung egy parlamenti képviselő titkára, Geum-bok az anyja templomában tetovál és készül a szerzetessé avatására, Do-jint viszont kórházban találjuk, ahol évek óta pszichotikus tünetekkel kezelik. Azonban a barátságuk nem múlt el, továbbra is összejárnak. Do-jinnak is gondját viselik, aki hírül veszi, hogy utolsó alkalommal fog fellépni hajdani kedves DJ-jük, ezért kezdeményezi, hogy váltság valóra a tíz évvel korábbi tervüket. Nemsokára útra készen áll a csapat, de Do-jin magával cipel egy életnagyságú, Yeon-minra emlékeztető figurát, és még hozzájuk csapódik a szintén Ok-sim (Han Sunhwa) is, aki kislánykorától szerelmes Tae-jungba. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy kivel mi és hogyan történt, ehelyett számtalan zűrös kalandba keveredünk, főként hőseink tapasztalatlansága és ügyetlenkedése miatt. Ezek mind komédiába illő veszélyhelyzetek és megmenekülések. Egyik akcióból a másikba csöppenünk, miközben azt érzékeljük, hogy a fiatalemberek erős figyelemmel vannak egymás iránt, amelyből különösen sok irányul a valóban csodabogár Do-jin felé. 

A rendező egyszerűen megvezet bennünket. Már a film kétharmadán is túl járunk - egészen addig gyanútlanul szórakoztunk, sőt úgy éreztük, hogy a megtörtént a beteljesedés is -, amikor hirtelen valódi életveszélyt jelentő helyzetbe kerülnek a hőseink. És ekkor történik valami: bekövetkezik az, amire a rendező a film elején figyelmeztetett, hogy valójában egy szomorú történetet látunk. Megtudjuk, hogy mi okozta Do-jin mentális megzuhanását, és eljön az igazság pillanata is, amikor szembe kell néznie a történtekkel. Kibomlik előttünk a régi tragédia, és a jelen újabb tragédiával fenyeget. Azonban a baráti összetartás felülír mindenféle félelmet, kimenekít a veszélyből mindenkit: élőt és élőnek képzeltet egyaránt. A traumával való szembenézés gyógyító erejű, így nem marad más hőseinknek, mint visszatérni a hétköznapi életükbe, munkahelyi viszonyok és szerelmek útvesztőin át. 

A realitás elfogadásával ismét együtt lehet a négy barát, köztük Yeon-min is, aki eleven fa alakjában magasodik föléjük, miközben a befejező rész narrátora a magára talált Do-jin. A vége főcím után pedig elhangzik a buddhista szerzetessé lett Geum-bok elköszönése: "Figyelmesen/körültekintően távozzanak!" - mely egyszerre mintha azt is mondaná, hogy az imént látott életmese után most rajtunk a sor, hogy ügyeljünk az életünkre. 

A főszereplő színészek mindegyike kiválóan tájékozódik a rendező bonyolult terepasztalán, nem tévednek el sem a komédia, sem a tragédia viszonyai között. Azonban ki kell emelni közülük Kim Young-kwangot, aki végtelen természetességgel kelti életre Do-jin a bonyolult karakterét. Soha nem játszott egyszerű szerepeket, de azok sorát most jelentősen gazdagította egy merőben új személyiséggel.

Nam Dae-joong, aki ezúttal is írója és rendezője a filmnek, magasra tette a mércét, amit sikerrel átugrott. Egy ideig úgy tűnhet, mintha káoszba vezetné a történetet, de a csavarral mindent szépen megold. És ami a legfontosabb: ismét eléri, hogy a harsányságok közepette mély és szívhez szóló történet részesei lehessünk.

[Filmekről] Nam Dae-joong: THE LAST RIDE (2016)

남대중: 위대한 소원

Nam Dae-joong két filmjének (The Last Ride, 2016, The First Ride, 2025) megnézése után hirtelen túl sok kiérleletlen gondolat kering bennem. Egyrészt arról, hogy bár tudjuk, a koreaiak a fájdalmak zsigeri átélésének is olimpikonjai lehetnének, mégis tudnak mindenről olyan könnyített formában is beszélni, melyben a kín viselhető szomorúsággá szelídül. Másrészt arról, hogy a magyar lelkem (talán szinkronban az európaival), valahogy úgy szocializálódott kulturális értelemben is, hogy a tragédia legyen tragédia, arról csak komolyan illik beszélni, mert ha nem kellő súlyossággal közelítünk hozzá, akkor éppen a lényegi erejét veszíti el. Erre itt vannak a koreaiak, akik immár sokadjára úgy facsarják meg a bensőnket, hogy a legmélyebb együttérzésünk pillanataiban kénytelenek vagyunk néha felröhögni. Természetesen mi is tudjuk, hogy a tragédia és a komédia is olyan, mint a yin és a yang, elválaszthatatlanok, és mindegyik hordoz magában a másikból is egy keveset. Mifelénk mégis ritkán sikerül azt az elegyet előállítani, amit ebben a két filmben ismét mesteri módon megtapasztalhatunk.

A film eredeti címe "A nagy kívánság", ebből lett angol címként "The Last Ride", annak minden jelentésárnyalatával együtt: utolsó út, utolsó utazás, utolsó küldetés. Érdekes módon, ha a ride-ot menetként fordítjuk magyarra, akkor a cím még látensen utal ennek "Az utolsó menet"-nek a valódi tartalmára is - még a főcím megjelenése előtt szembesülünk egy explicit jelenettel: a kórházi ágyon fekvő fiatalember némi fantáziálás után ejakulál. 

Nam Dae-joong író-rendező

A történet kovásza a barátság, ahogyan az lesz majd a másik, jóval későbbi filmben is. Itt három fiatalembert köt össze "a születésüktől fogva" ez a kötelék, ami úgy tűnik, már nem sokáig tudja elég erősen összetartani "a három muskétást". A kórházi látogatásra menő Gap-deok (Ahn Jae-hong) és Nam-joon (Kim Dong-young) elejtett megjegyzéseiből világos, hogy a fiatalemberek szintén a nemi érésnek abban a szakaszában vannak, amikor az ébredő testi vágyak már jelentősen lefoglalják őket. Azonban ahhoz még nem elég felnőttek, hogy szembe tudjanak nézni az élet rideg valóságával, ami éppen készül elvenni tőlük barátjukat, Go-hwant (Ryu Deok-hwan), aki a gyógyíthatatlan Lou Gehrig-betegségben (ALS) szenved, és közeledik a vég felé. A fiúk csetlenek-botlanak a hétköznapi életükben, sokszor idétleneknek is tűnnek, míg végül felfogják a felfoghatatlant. A mozgásképtelen Go-hwant a szülők kétségbeesett szeretete övezi a barátaié mellett. Lassan mindenki azt kezdi firtatni, hogy mi a beteg fiú vágya, amit teljesíteni tudnának. Szegény Go-hwan kínlódik a kimondhatatlan, teljesíthetetlen vágyával, amit jobbnak lát titkolni. Ezért mindenki igyekszik megtalálni a legjobb megoldást arra, hogy még a való élet élményében megmeríthesse a távozni készülőt. Ezek az akciók a szeretet és az "ajándékozók" erőfeszítései mellett tele vannak harsány nevetésre ingerlő katasztrófákkal, kész csoda, hogy betegünk egyáltalán túléli azokat. A megpróbáltatások következménye, hogy Go-hwan végre kiböki a haverjainak, hogy mit is kíván igazából: nem halhat meg gyerekállapotba rögzülve, valódi testi aktusra vágyik, hogy legalább egyszer megélhesse a férfiasságát.

Ily módon a barátokra hárul annak a feladata, hogy megtalálják a nőt, aki be tudja teljesíteni ezt a vágyat. Megkezdődik a két fiú kálváriája, hiszen ők maguk is még kiskorúnak számítanak, tehát az elérhető kapcsolataik limitáltak e téren. Mély merítést kapunk abból, hogy ki hogyan viszonyul a kérésükhöz, hozzájuk, és a barátjuk betegségéhez. Azonban makacsul túllépnek minden határt, míg végül szolidáris segítőkre találnak a felnőtt társadalom férfitagjai részéről. Valódi kalandfilmes megpróbáltatásokon át jutnak célba, és ebben a folyamatban szintén nem nélkülözzük sem a humort, sem a szenvedést.

Bár egyáltalán nem tolja az arcunkba, a film szembesít azzal a szülői problémával, hogy vajon mennyire értjük a saját gyermekünket? Őt látjuk-e valójában, vagy azt, amit "örök gyermekünkként" látni akarunk benne, ahogy azt az anyánál (Jeon Mi-sun) tapasztaljuk? Ez a kiélezett élethelyzet az apát (Jeon No-min) veszi rá olyan döntésre, ami a komikusságában is tartalmazza a bevett viszonyokon való felülemelkedés kényszerét, mivel ő az, aki férfiként végre felfogja, hogy miként lehet szolgálatára a fiának. Go-hwan mellett a barátai is részesei a felnövekvés, felnőtté válás folyamatának, amelyben megértik, hogy a távozás is az élet része, és addig kell tenniük valamit, amíg az elszáradt bonsaion még ott lebeg az utolsó zöld levél. 

Torokszorítóan szépek az üres kórteremben forgatott képsorok. Nam Dae-joong író-rendező pedig eléri, hogy nézőként sírva nevessünk, fájdalommal, mégis békével a szívünkben. Aki távozni kényszerült, méltósággal tehette, akik pedig itt maradtak, azok tovább futják életük maratonját.

[Tévédrámákról] D-DAY (2015)

디데이 
JTBC, 2015, 20 rész
Műfaj: dráma, orvosi, katasztrófa
Rendező: Jang Yong-woo 장용우
Forgatókönyv: Hwang Eun-kyeong 황은경
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

A D-Day az orvosi drámák különösen izgalmas darabja, mivel egy katasztrófafilmmel van összekombinálva. Az eredetileg a 2. világháború normandiai partraszállását jelölő D-Day később átvitt értelemben az éppen szóban forgó esemény bekövetkezésének napját kezdte jelenteni, azonban a sorozat alkotói most a címbeli "D"-nek többféle angol szóból származtatott értelmet is adnak: Disaster (katasztrófa), Dispair (kétségbeesés), Determination (elhatározás). A sorozat szlogenje pedig: "Az életnek folytatódnia kell." 

A dráma hármas expozícióval indul. A történet fő helyszíne egy szöuli hatalmas magánklinika, amely VVIP rákos betegek luxuskörülmények közötti ellátására szakosodott. A vezetőségi ülésen Park Geon igazgató (Lee Kyung-young) éppen afelé tereli a döntést, hogy a kórház ne szerezze be az előírt katasztrófavédelmi készletet, mivel annál sokkal olcsóbb a büntetési tétel megfizetése, és amúgy se lenne rá semmi szükség. Második helyszínünk a Goo Ja-hyeok parlamenti képviselő (Cha In-pyo) által vezetett, szinte teljesen résztvevők nélküli, érdektelenségbe fulladó nyilvános meghallgatás, amely arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy a főváros épületállománya nem bírna ki egy erősebb földrengést. Harmadik helyszínünk a tűzoltóság "békebeli" munkájába enged bepillantást, amikor csak jelentéktelen eseményekhez kell segítséget nyújtaniuk, itt megismerjük Choi Il-seop parancsnokot (Kim Sang-ho). 

A kórház egy nagyösszegű állami támogatás elnyerésére hajt, amire jó esély is van, lévén a sürgősségi osztály vezetőnőjének, Kang Joo-ran doktornőnek (Kim Hye-eun) udvarlója az előbb említett meghallgatást vezető képviselő, aki a miniszter befolyásolására is képes. Ezért a kórház igazgatója, akit csak a profit és a saját ambíciói vezérelnek, kénytelen úgy tenni, mintha érdekelné a sürgősségi helyzete, valójában Han Woo-jin doktort (Ha Seok-jin), a robotsebészeti osztály vezetőjét preferálja. 

Park igazgató a profit maximalizálását a betegek által az orvosok ellen indított perek elkerülésével is szeretné elérni, ezért biztonsági intézkedésként egy sor olyan vizsgálatot ír elő, amelyek lelassítják a betegek műtőbe jutását, sokszor az életüket is kockára téve ezzel. Egyetlen orvos szegül szembe a képtelen helyzettel, Lee Hae-seong (Kim Young-kwang), aki zseniális sebész, és sokszor a megérzéseire hallgatva, nagy kockázatot vállalva megkerüli az előírásokat. Számos pert is indítottak ellene, de mindegyiket megnyerte, ám az igazgató "időzített bombaként" tekint rá, és minden baj forrásának a fiatal orvost tartja, akivel szeretne végleg leszámolni. Han doktorral Lee egykor barátságban volt, ám most ő az igazgató jobbkeze, és támogatja a riválisa elleni szankciókat, akit viszont Kang doktornő igyekszik megvédeni. 

Lee Hae-song doktor a központi karakter, aki a renitenssége mellett kiszolgáltatott helyzetben van, amit az igazgató kegyetlenül ki is használ a zsarolására. Lee vezetési hibájával korábban autóbalesetet okozott, ami miatt elveszítette az édesapját, anyja pedig a kórház vegetatív állapotban lévő betege. Az orvos szenved a baleset traumatikus utóhatásaitól, ráadásul emiatt Woo-seong (Song Ji-ho), a tűzoltóknál dolgozó öccse is megszakította vele a kapcsolatát. Az igazgató bosszújaként Lee doktort áthelyezik egy alig működőképes, lepukkant alkórházba.

Ezek között a viszonyok között következik be a földrengés, ami romba dönti Szöul nagy részét, és működésképtelenné teszi a közszolgáltatásokat. Alig van áram és víz, a kórház a tartalékait éli fel, mert az utánpótlás is lehetetlen az utak állapota miatt. A katasztrófa bekövetkezte után a dráma feszültsége minden szintéren felpörög. Mindenfelé halottak és sebesültek, romok közé szorult emberek, akik közül a mozgásképesek özönlenek a még működőképes kórházakba. A többiekkel a tűzoltók küzdenek, akik döbbenten tapasztalják, hogy az általuk megmentett embereket nem akarja fogadni a magánkórház, ami ráadásul nincs is igazán felkészülve az akut sérültek ellátására. Egyszerre koncentrálunk a tűzoltók heroikus munkájára, az egyes betegek hol szívet melengető, hol tragikus sorsára, valamint a magánkórház kapuin belül folyó küzdelmekre, melyekben az igazgató, és az őt vakon követő alkalmazottak gyógyító tevékenységet szabotáló akciói egyre elviselhetetlenebb helyzetbe hozzák az orvosi esküjüket komolyan vevőket és segítőiket. Természetesen az elzárkózás tarthatatlan, ráadásul a renitens Lee doktor is visszakerül ide egy elképesztő mentőakció levezénylése után. Az orvosoknak és az ápolóknak is kényszerűen bele kell tanulniuk az új helyzetbe, aminek példaképe természetesen a felkészült és rátermett, semmitől vissza nem rettenő Lee doktor, aki mellé új segítség is érkezik Jeong Ttol-mi (Jung So-min), egy vidéki doktornő személyében. Kezdetben úgy tűnik, hogy nem sok hasznát lehet venni, de a fiatal nő lépésről lépésre felnő a feladathoz, miközben Lee doktor leghasznosabb segítőjévé és lelki támaszává is válik.

A dráma legnagyobb erőssége éppen ennek a helytállási folyamatnak a részletes bemutatása, amin minden szereplő átmegy. Lee doktort látjuk legközelebbről, és az ő története nem egy lineáris sikersztori. Az emberpróbáló helyzetek felemésztik a segítők fizikai és lelki erejét, eljuttatva őket a teljes kimerülésig. Lee doktor sérült lelkére olyan terhet rónak az átélt helyzetek, a mentési folyamatok nehézségei és kudarcai, hogy összeroppan a súlyuk alatt. Lee Young-kwang végtelen hitelességgel mutatja meg az orvos mentális kálváriáját, önmarcangoló kétségeit, meghasonlását, majd kikecmergését a mély válságból, és újbóli magára találását. 

Eközben Park igazgató minden manipulációs képességét beveti a rögeszméjé váló viszonyok fenntartása, valamint a helyzet által kívánt teendők elszabotálása érdekében. Egyrészt nagyon erős karakterként lett megírva, másrészt némiképp hiányosan is, mert ebben a folyamatban mintha kifogyott volna az alkotókból a kreativitás, túl sokszor találkozunk vele önismétlő helyzetben. Lee Kyung-young azonban ekkor is élettel tudja megtölteni ezt az egyre eszelősebbé váló figurát: bár találkoztunk már a hatalmi mámorát "őrült karmesterként" kifejező karakterekkel máshol is, itt ennek valamiféle mély humorral és eleganciával átitatott félelmetes változatát láthatjuk. 

Mivel Goo Ja-hyeok képviselőt közben kinevezték a katasztrófa kezeléséért felelős vezetőnek, belelátunk a kormányzati munkába is, és nem sok illúziónk maradhat e téren sem. A képviselő szerepében Cha In-pyo végtelenül határozott és erőskezű politikus, aki érti a szóbeli befolyásolás csínját-bínját. Mégis sokszor nehéz eldönteni, hogy mire is játszik: a valós helyzet megfelelő kezelésére, vagy a saját, hosszú távú politikai előnyének kovácsolására - mert mintha az intézkedéseit és az újjáépítési elgondolásait inkább ez utóbbi vezérelné. 

A katasztrófa azonban jó változásokat is generál: az elit kórházi személyzet kimerészkedik a falakon kívülre, és amit ott találnak, az felnöveszti őket a feladatukhoz, kit előbb, kit később. Ahogy a kinti világ normalizálódik, úgy tér vissza a magánkórház is az eredeti céljaihoz, amelytől Park igazgató térítette el. Az életekkel való játszadozásáért is keményen megfizet, és ha túl későn is, de ekkor bekövetkezik a megvilágosodása - nem tud máshoz fordulni a megmentéséért, mint a gyűlölt Lee doktorhoz. 

Talán a dráma utolsó fordulata több a kelleténél. Bár a tűzoltók kockázatos bevetése fontos mozzanat a fontosságuk érzékeltetésére és az áldozatvállalás szükségességének megértetésére, de a Lee doktorra mért csapás már erős túlzásnak tűnik. 

Sok fontos és színes, a viszonyrendszerek bonyolultságát kifejező szereplője van a drámának, közülük kiemelkedik Park Ji-na (Yoon Joo-hee), aki pszichiáter. Fontos, hogy ez az orvoslási terület is megjelent a drámában, bár örültem volna, ha a tevékenységének bemutatása nagyobb hangsúlyt kapott volna.

A dráma legélénkebb színfoltja a Jeong Ttol-mit játszó Jung So-min, aki a legnagyobb ívű karakterfejlődést játszotta végig, a tétova kezdetektől a határozott feladatvállalásig, miközben mit sem veszített a nőiességéből és kedvességéből. A sürgősségi osztály vezetőjeként Kim Hye-eun más irányú változáson ment át, de szintén maradandó élményt okozott az anyaságának és a felelős vezetővé válásának példájával, azok konfliktusával és összeegyeztetésével.
  

A dráma mindvégig nagyon erős a katasztrófa minden vonatkozásának érzékletessé tételében, részletes körképet kapunk az előállt helyzet bonyolultságáról. Igaz ez a karakterek rajzára is, csak néhányuknál érzékelhető klisékre épülő elnagyoltság. 

Végezetül minden a nyugvópontra jut, és az alkotók végtelenül megbocsátóak minden szereplővel szemben. Mindenkiből előbányásznak valami emberit, és jól is van ez így, még ha érezzük is, hogy némiképp kozmetikázták a vélhető valóságot. 

Lee doktor viszont az orvosi drámák hőseinek kiemelkedően emlékezetes alakjaként sokáig velünk marad. 

[Tévédrámákról] CASHERO (2025)

캐셔로
Netflix, 2025, 8 rész
Műfaj: akció, vígjáték, fantasy, szuperhős
Rendező: Lee Chang-min 이창민
Eredeti mű: Lee Hoon 이훈 író és No Hye Ok 노혜옥 illusztrátor azonos című webtoonja, a Befar team adaptációja
Forgatókönyv: Jeon Chan-ho 전찬호, Lee Je-in 이제인
Adatok bővebben: HanCinem, MyDramaList

Tökéletes választás volt a Cashero bemutatását karácsony másnapjára időzíteni, amikor legtöbben - már túl a családi események és a vendégjárások fáradalmain - semmi másra nem vágyunk, csak egy kis lazításra, kikapcsolódásra, amit ez a rövid sorozat kielégítően biztosít. 

Már a címe is ötletes, a cash+hero (pénz+hős) szavak összetétele tökéletesen leképezi a főhős lényegét. Pénzre elsősorban azért van szükségünk, hogy a megélhetésünket fedezni tudjuk, másodjára pedig azért, mert minél többet birtokolunk belőle, annál magabiztosabbnak, erősebbnek és nagyobb hatalommal bírónak érezhetjük magunkat. Nos, a Cashero azzal játszik, hogy szó szerint veszi ezt a képzetet, tehát Kang Sang-woong (Lee Junho) apjától váratlanul olyan szupererőt kap örökbe, melynek nagysága attól függ, hogy éppen mennyi készpénzt szorít a markában (vagy tart a zsebében), ami az erőkifejtésével arányosan válik fokozatosan semmivé. Üres zsebbel Sang-woong éppen annyira átlagos, mint bármelyikünk, akik nézzük a sorozatot. 

Akciódús, kerek történetű szuperhősfilmet igyekeztek készíteni, melyben a csavar abban áll, hogy el is gondolkodik a pénz mibenlétéről, mégpedig kellő iróniával. Az epizódokat mindig a főhős mosolyra fakasztó, sommás megállapításai zárják, akit kezdetben teljesen kiakaszt, hogy szuperképességét még csak nem is fordíthatja a saját hasznára.

A történetet nem cizellálják túl, de mindent beletesznek, amit a gonosz és a világ megmentőinek harcához szükségesnek tartunk. Van egy haszonleső, erkölcsi gátlásokat nem ismerő cégünk, ahol az embereket csak eszköznek tekintik a cél eléréséhez. Élén a hatalom- és pénzmániás apával, Jo Won-dóval (Kim Eui-sung), a vele és egymással is rivalizáló gyermekeivel, Jo Annával (Kang Han-na) és Jo Nathannal (Lee Chae-min). Utóbbiakra jellemző, hogy megjelenésükben tökéletes divatikonok, ami persze nem csökkenti a romlottságukat, de míg a nőben egy karót nyelt brand lady álarca mögött látjuk meg az ördögit, a férfi simaarcúsága meglepően hat főgonoszként, ám mégis kiválóan működik. Van egy titokzatos uzsorásunk,  Park Jeong-ja (Kim Guk-hee), aki jelentős befolyással bír az eseményekre. És természetesen vannak szuperképességekkel rendelkező szereplők, kik a jó, kik a rossz oldalt erősítve. 

Fontos szereplőnk még Kim Min-sook (Kim Hye-jun), aki Sang-woong élettársa. Meglehetősen anyagias hölgy, ami érthető, hiszen nincs más vágya, mint hogy egy új lakásban kezdhessék meg a házaséletüket. Ez viszont szinte elérhetetlen álom, folyamatos garasoskodást igényel, ezért Sang-woong új képessége valóságos csapásnak tűnik a kettőjük számára. Bár kidolgoznak egy stratégiát a bajok elkerülésére, az folytonosan morális válságba sodorja a fiút, aki normális, emberi késztetéssel sietne a bajba jutottak segítségére. Hogy ne is legyen választási lehetősége, mindjárt egy egész busznyi embert kell megmentenie, amivel tragikusan lenullázza az éppen nála lévő családi vagyont. Fel is hívja magára a rossz oldal figyelmét, akik azon dolgoznak, hogy begyűjtsék a még nem náluk lévő különleges képességeket, kivonva azt a tulajdonosukból. Mikor Sang-woong majdnem rajtaveszt azon, hogy megszabadulna a nem kívánt terhétől, váratlanul két segítőre talál, akikkel az elkövetkező kalandokon közösen küzdik át magukat. Fura figura mindkettő, Byeon Ho-in (Kim Byung-chul) alkohollal működik, aminek hatása alatt át tud hatolni szilárd tárgyakon, míg Bang Eun-mi (Kim Hyang-gi) evéssel tudja táplálni telekinetikus képességeit. Az ellenoldalon egy hatalmas erejű lánglovag várja őket Kang Sang-jun tüzes alakításában, valamint egy villámgyorsan cikázó késes boszorka, Hermes (Shin Soo-hyun). Feltűnik még a sorozat egyik legjobb karaktere, a jövőlátó képességgel bíró öregember, Kim Won-hae különösen szórakoztató alakításában.  

Sokak szerint ezek a karakterek kidolgozatlanok, és a nyolc rövid rész is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy az alkotók kibontsák az ötleteikben rejlő lehetőségeket. Van ebben igazság, de bennem nem maradt hiányérzet. Mivel Sang-woong időközben akcióhőssé is kiképezte magát, bőven részesülünk látványos, szuperképességek vezérelte összecsapásokban. Ehhez illően az akciójelenetekben minden túl van dimenzionálva, a résztvevők számától kezdve a rombolás mértékéig bezárólag. 

Az egész drámát átjárja a humor, melynek fő forrása, hogy a főhőst nagyon is földi dolgok mozgatják a gigantikus küzdelmeiben - nem szeretne mást, csak megfelelni a barátnője kívánalmainak, és beteljesíteni az élethelyzetükből fakadó követelményeket, tehát lakáshoz jutni, és teljesíteni a házasságkötés előtti családi formalitásokat. Minden fiatal nézőt megszólíthat a történetnek ez a rétege, hiszen pontosan tükrözi, hogy ezek a feladatok mennyire nehezítettek manapság, és talán még a főszereplőnkbe szorult heroizmus is kevés a megvalósításukhoz. Valójában Sang-woong "szuperképessége" ennek a hétköznapi küzdelemnek a metaforája: minél erősebben küzd, annál nagyobb a vesztesége - és csodálatos találmány, hogy miközben vagyonokat veszít az erőfeszítései során, csak az elhullajtott aprópénzek maradnak a birtokában.

Ennek ellentéteként fogalmazódik meg a gazdagok szájából (nem túl cizelláltan, tehát meglehetősen direkten a szájukba adva), hogy a pénzből sosem elég, pedig igazából már nem is arra fáj a foguk. A pénz a hatalom eszköze: a világ feletti uralomé, de még az sem elég, mert a vágyott végső cél az élet feletti uralom megszerzése. Ezen a nyomvonalon halad a történet a végső, gigantikus összecsapás felé, és az utat drog, testvérháború és sok egyéb aljasság szegélyezi, sőt a rendőrség sem tétlen, bár sokszor kérdéses, hogy kinek az oldalán is állnak. A fordulatokat nem lelőve, tanúi leszünk hősünk szuperképességéről való gondolkodása átalakulásának, valamint a pénz használatával kapcsolatos változásoknak. Ne felejtsük el, hogy a végső pénzeső már nem önös, hanem karitativ célokat szolgál, minden szereplő önkéntes felajánlásaként. Mert megértették a lényeget - a változás csak összefogás árán jöhet létre. 

Azonban a Cashero nem egy elméleti mű, de jól játszik a triviális igazságok megerősítésével. A nyolc rész kiváló szórakozást tartogat, ha megelégszünk egy humorral átitatott hősmozival, mely éppen annyira komolyan is vehető, mint amennyire parodisztikus tükörképe a nagy szuperhős filmeknek. 

Nyilván nem egy hollywoodi alkotás mércéjével, de igen látványos alkotás, ami remekül van fényképezve is. A színészek pedig élnek benne, élvezik a rendkívüli karaktereiket és játéklehetőségeiket. Lee Junho még közöttük is kiemelkedően jó, kissé fád humora tökéletesen ellenpontozza az egyre jobban előtörő vagányságát. Itt is kiválóan teljesít, már-már szinte ujjgyakorlatnak tűnik a részéről ez a játékos kirándulás a sok egyéb veretes szerepe mellett. A főgonosz szerepében Lee Chae-min új arcát mutatja, sikeresen bizonyítva, hogy kiválóan megbirkózik ezzel a szerepkörrel is.