[Tévédrámákról] THE HAUNTED PALACE (2025)

귀궁
SBS, 2025, 16 rész
Műfaj: fantasy, kosztümös fikció
Rendező: Kim Ji-yeon 김지연, Yoon Seong-sik 윤성식
Forgatókönyv: Yoon Soo-jeong 윤수정
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Számos különös mesei-mitológiai szerzet után egy újabbal ismerkedhetünk meg a The Haunted Palace (Szellemjárta palota) című kosztümös fantasy sorozatban. Főhősünk egy imugi, ami eredetileg a koreai ősi hitvilág egyik lénye, kígyószerű vízistenség. Mivel mifelénk ez a lény ismeretlen, a legjobban az Encyclopedia of Korean Folk Culture szócikkéből ismerhetjük meg, amelynek fordítását megtaláljátok ennek az ismertetőnek a végén.

A dráma az imugikról alkotott többféle képzetből gyúrja össze központi alakját. Gang Cheol (Kim Yeong-kwang) egy sárkány, vagyis olyan vízisten, aki ezer évnyi földön töltött szenvedés után emelkedhet fel az égi sárkányok közé, de ezt az utazását emberi szem nem pillanthatja meg, mert az beszennyezné a folyamat szentségét. De Gang Cheol szerencsétlenül jár, mert egy gyermek meglátja, ezért visszahullik a földre, és imugivá válik, egy átalakulásában megrekedt, tökéletlen lénnyé. A szíve megtelik az emberek iránti haraggal, és száz évet tölt sérelmének megbosszulásával, kárt okozva nekik, ezért mindenki féli a gonosz istenséget. Végül rátalál egy tisztalelkű, nagy szellemi erővel megáldott lányra, aki ha védőszellemévé fogadja őt és fohászkodik érte, akkor végre átalakulhat égi sárkánnyá. Ezért a lány nyomába szegődik, és mindent elkövet, hogy rábírja erre, de Yeo Ri (Kim Ji-yeon) tizenhárom éve ellenáll neki. A lány Neob-deok sámán (Gil Hae-yeon) unokája, aki örökölte a képességeit és eltanulta tőle a mesterségét, de mégsem akar sámán lenni, ehelyett "látóüvegek", vagyis szemüvegek készítésével foglalkozik. 

Szintén a falu szülötte egy alacsony származású, kedves és tanult fiatalember, Yoon Gap, akit műveltsége és reformer elgondolásai miatt a hasonlóan gondolkodó Lee Jeong király (Kim Ji-hoon) szolgálatába és bizalmába fogadott. Yeo Ri és Yoon Gap vonzalmat éreznek egymás iránt, de a fiatalembert, aki éppen titkos küldetésben jár a falujukban, a király ellenségei megölik. Hogy megszerezze Yeo Ri talizmánját, Gang Cheol megszállja a halott férfi testét, és ezennel kezdetét veszik a bonyodalmak, mert az imugi a test fogságába esik, és fogalma sincs, hogyan tudna kiszabadulni belőle. 

Ezért csak az első epizódban találkozunk az imugi valódi megjelenésével, Kim Young-kwang cameo szereplésének köszönhetően. Azonban abban a néhány rövid jelenetben olyan izgalmasan formálja meg Gang Cheolt, hogy őszintén remélem, egyszer hasonló főszerepben is láthatjuk. Természetesen a csavar abban van, hogy az imugi továbbra is a dráma főhőse, csakhogy immár egy másik színész, a neki testet kölcsönző Yook Sung-jae játssza, akit így kettős szerepben láthatunk, hol imugiként, hol királyi levéltárosként, néhol mindkettőjüket egyszerre egy térben, sőt még egyszerre uralva ugyanazt a testet is. Yook Sung-jae alakítása nagyszerű, mert mindig rá lehet ismerni, hogy éppen melyik karaktert játssza, imugiként pedig meg tudja idézni Kim Young-kwang játékos, pimasz lényének beszéd- és viselkedésbeli jellemzőit is.

A történet két vonalon halad tovább. Ahogy az lenni szokott, a királyi udvar a pártoskodások és a trónra törések terepe, a király nem bízhat senkiben. Ráadásul furcsa jelenségek érik utol a családjának tagjait, már mindenki valami gonosz megszálló tevékenységére gyanakszik, de a király nem hisz a babonaságokban, korábban be is tiltotta a sámánok ténykedését. Jó időbe telik, mire elfogadja, hogy a küldetésről visszatért bizalmasának nem ment el az esze, hanem egy földi halandók hierarchikus viszonyaira fittyet hányó istenség űz vele kemény tréfákat a saját udvarában, aki ráadásul egy sámánnőt hozott magával. Miközben kutakodnak a bajok forrása után, egyre-másra különböző szellemekbe botlanak. Ezek a lények mind az elők és holtak közötti mezsgyén megrekedt halottak, akik dühösek, mert az életükben elszenvedett sérelmeik miatt nem lettek kiengesztelve.  

Ezzel elérkeztünk arra a pontra, ahol megragadhatjuk, hogy mitől olyan bámulatos ez a dráma. Sok alkotásban találkozhattunk már a koreai sámánizmus halál utáni életre vonatkozó képzeteivel, és az ezeken nyugvó egyes rituálékkal. Most minderről egy átfogóbb képet alkothatunk, bár még mindig messze nem teljeset. Az előbukkanó szellemalakok mind más-más kezelésmódot igényelnek, mivel a sérelmüket is különböző okok idézték elő. Halálukat okozhatta tűz, víz, melyeken keresztül az őselemekkel kerülünk kapcsolatba, vagy akár gyilkosság is. Ezért mindegyikük megbékéléshez segítése és túlvilágra kísérése más és más rituálét kíván, és ezek bemutatása jelenti a sorozat kulturális különlegességét. Természetesen nem autentikus szertartásokat látunk, hanem azok dramatizált változatait, de a rituálék célja, kelléktára, az előadásmódjának lelkülete így is tökéletesen alkalmas arra, hogy átélhessük a hitbéli jelentőségüket, a sámánok égi és földi világ között betöltött fontos közvetítő szerepét. A koreai sámánizmusra a buddhizmus erős befolyást gyakorolt, ennek lenyomatát is megtaláljuk a sorozatban. A sámánok által mondott szövegek valószínűleg szintén a dráma számára íródtak, de mégis felidézik a varázsigék, rontásűző ráolvasások formuláit, melyek a színészek ajkán válnak igazán rituális szövegekké. Csak példaként idézve az egyiket (Ynonline8 fordításában):

Ó, égiek! Ti sorsokat forgatók!
Űzzétek a gonoszt, mentsétek a jót!
Nyugtassátok szívét, védjétek lelkét!
Tartsátok be ezzel a mennyei törvényt!

Yeo Ri és Gang Cheol hamarosan találkozik egy méreteit és erejét tekintve is hatalmas, gonosz szellemlénnyel, aki bekebelezte Yoon Gap lelkét. A sámánlány tudja, hogy egyedül reménytelen szembeszállnia a hatalmas Palcheokgwi nevű szörnnyel (a név jelentése 8 cheok magas, tehát 2,5 méteres démon, de a magyar fordításban a költői Égbevesző Árny nevet kapta) Yeo Rinak tehát szüksége van Gang Cheol segítségére, ezért elfogadja őrzőszelleméül. Gang Cheol viszont rájön, hogy a démont csak saját maga feláldozásával képes legyőzni. 

A Palcheokgwit valami titokzatos erő is táplálja, és minden jel ugyanabba az irányba mutat, mint a király nyomozásáé az ellene összeesküvők után, ami egyúttal a történet másik vezérfonala is. Egyre több ellenségről hull le az álarc, de a múlt feltárása a királyi család vérvonalának egy dicstelen eseményéhez vezet, ami magyarázatot ad a bosszúszomjas lény királyi család ellen táplált indulataira. A végkifejletig természetesen még számos dolog történik, Lee Jeong király, Gang Cheol és a Yeo Ri harcostársakká válnak, előkerül és némi bonyodalmat okoz egy másik, Bibi névre hallgató imugi, aki Cho Han-gyeol alakításában a kedvességével, szépségével, és szomorú sorsával is a dráma emlékezetes alakja marad. A két imugi színszimbolikával is rendelkezik. Gang Cheol a fekete imugi, aki az elbukott felemelkedése miatt egy megrekedt lény, aki nem képes az átalakulásra, ezért sötét és bosszúvezérelt, az ereje nem áramlik, hanem rombol. Ezzel szemben Bibi fehér imugi, aki még az átalakulás előtt áll, a sárkánnyá válás igéretével élő, tiszta szándékú lény. Ez persze csak a "nagykönyvi formula", hőseinkre sem pontosan áll mindez.

Gang Cheol bár utálja a gyenge embertestét, élvezi az érzékszervek által megtapasztalható örömöket, és minél több időt tölt az emberek között, annál jobban megérti a működésüket, átéli az érzéseket, az örömöket és a fájdalmakat, és ebben nem kis szerepe van Yoon Gap édesanyjának (Cha Chung-hwa), aki az imugit is fiaként kezeli.

Gang Cheol megtanulja felismeri a jót és a rosszat, de mindennek ára is van - ahogyan egyre emberibbé válik, úgy veszít isteni erejéből. Yeo Ri érzelmei pedig egyre inkább összekuszálódnak, mivel a testben az egykori szerelmét, a személyiségben a gyűlölt ellenségét látja, és néha már nem tudja, melyikükért is aggódik jobban. Arra is rá kell jönnie, hogy nem mindent gondolt helyesen a múltban, a felismerések pedig más színben tüntetik fel előtte Gang Cheolt. 

Míg a király a valóság terepén küzd a rosszakaróival, addig egy sokkal kíméletlenebb harc is zajlik két nagyhatalmú sámán, Yeo Ri és a vak Poongsan között. Utóbbi a király szolgálatában áll, mágikus erejével mégis annak ellenségeit támogatja. Nagy manipulátor, és semmiféle gonoszságtól nem riad vissza. Kim Sang-ho talán élete legjobb szerepét kapta ezzel a karakterrel, és ismét bebizonyítja, hogy milyen nagyszerű színész. Sámánként elhisszük neki a révületét, az átváltozásait, hogy rituális dobolásával földöntúli erők elszabadítására és irányítására képes. Lenyűgöző a kántálása, mind a szövegmondás sebességét, mind átéltségét illetően. 

Számos véráldozattal jár, mire eljutunk a királyi családot sújtó csapások eredőjéig. A dráma elején elhangzik egy kérdés, ami akár összegzése is lehetne a látottaknak:

"Ha az emberek felfognák végre, hogy az élet nem ér véget a halállal,

és hogy tetteik következményei nemzedékeken át kitartóan kísértenek,

vajon más lenne a világ?"

A dráma bár tele van szellemekkel, szörnyekkel, és még azoknál is ijesztőbb emberekkel, mégsem félelmetesebb egy komorabb mesénél. Látványvilágát tekintve szemet gyönyörködtető, a tájak fotózását és az enteriőröket tekintve egyaránt. A szertartások bemutatása kiválóan érzékelteti azok ijesztő vonásait és szépségeit egyaránt. A gondosság mindvégig érzékelhető, egyik kedvenc jelenetem, amikor az imugi - aki a víz elemének ura, nem is tud nélküle létezni - emberalakban úszik a tóban, átadva magát az élvezetnek, és a színész mozgásában meglátjuk a sárkány kígyózását.

A színészgárda szinte sztárparádé, számtalan nagyságot meg sem említettem, főleg az udvar hivatalnokainak és testőreinek világából, pedig mind megérdemelnék, a gyönyörű királynőkről, kisasszonyokról és szolgálólányokról, a sorozat számos gyermekszereplőjéről, vagy a szellemlényeket alakító színészekről nem is beszélve. Helyettük a "kagylóképű" főeunuchnak adok helyet, mivel Kim In-kwon ennek a szerepkörnek teljesen új és szórakoztató ízt tudott adni. 

A The Haunted Palace a koreai fantasy sorozatok egyik kiválóan sikerült darabja, talán éppen amiatt, hogy olyan szeretettel és tisztelettel nyúltak a saját hagyományaikhoz. Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy Kim Ji-yeon rendező korábbi drámáját éppen a napokban néztem meg, és a Call It Love-ban már gyümölcsöző volt a Kim Young-kwannal való együttműködése. A társrendező Yoon Seong-sik pedig a Mr. Queent is jegyzi, amelynek forgatásakor már volt alkalma kitapasztalni egy hasonló, testcserés helyzet nyújtotta humoros és drámai lehetőségeket.  

Az Encyclopedia of Korean Folk Culture szócikke

Szerző: Oh Se-gil

IMUGI

Meghatározás

Képzeletbeli lény, egy nagy kígyó, amely nem tudott sárkánnyá válni, és a vízben él.

Áttekintés

Az imugi egy koreai néphagyományban gyakran megjelenő képzeletbeli lény. A sárkányhoz hasonlóan szent lényként ábrázolják, amely uralkodik a vízen és gazdagságot hoz az embereknek, ugyanakkor negatív lényként is ábrázolják, amely képes ártani az embereknek. Míg a sárkányok általában pozitív képet mutatnak, mivel segítenek az embereknek, az imugi egyszerre pozitív és negatív lényként is értelmezhető.

Az imugi általában mély vízben él. A tavak és a kis mocsarak jellemző példák erre, és az imugiról számos mese, köztük helynév-legendák is, terjedtek el az egész országban. A néphit szerint, ha egy imugi száz évet tölt a vízben, felemelkedik a mennybe és sárkánnyá válik. Ez azt jelenti, hogy az imugit hiányos lénynek, a sárkánnyá válás előtti stádiumnak tekintik. Ez a felfogás csökkenti az imugi szentségét és hozzájárul ahhoz, hogy negatív lényként ismerjék el. Ugyanez magyarázza azt is, hogy az imugi isteni erejét a legtöbb mesében csak homályosan említik, vagy a sárkányokénál gyengébbnek ábrázolják.

Így az imugi ebben a befejezetlen állapotában törékeny lénynek tűnik, amely még apró emberi beavatkozás hatására is elveszítheti isteni erejét. Ha egy ember tanúja lesz annak a pillanatnak, amikor az imugi hosszú megpróbáltatásait végigcsinálja és felemelkedik, akkor az imuginak nincs más választása, mint visszatérni a vízbe.

Így a szájhagyományban az imugit elsősorban olyan lényként ábrázolják, akinek felemelkedését az emberi beavatkozás megakadályozza, és ennek következtében olyan lényként ábrázolják, aki hajlamos a duzzogásra vagy az embereknek ártani.

Az imugi ezen jellemzőjét olyan közmondások is megörökítik, mint például: „Az imugi, amelyik nem tudott sárkánnyá válni, csak duzzogással marad.” Ez metaforikusan leír egy duzzogással teli, együttérzés nélküli embert, aki csak árt másoknak.


Előfordulások

Amikor Jikji, a alapító szerzetes, miután Kínában megkapta a buddhista tanításokat, visszatérő útján elérte a Nyugati-tenger közepét, egy sárkány fogadta őt palotájában. A sárkány megkérte, hogy szavaljon buddhista szentírásokat, ajándékba adott neki egy aranyfonállal hímzett selyemruhát, és emellett elküldte fiát, Imugit [Üvegszeműt], hogy szolgálja őt. Imugi mindig a templom melletti kis tóban élt, és titokban segítette a buddhista tanítások terjesztését. Egyik évben hirtelen szárazság sújtotta a mezőket, és a zöldségek elszáradtak. Az apát megparancsolta Imuginak, hogy hozzon esőt, és elegendő eső esett, hogy az egész megyét táplálja. A Mennyei Császár, azt gondolva, hogy az eső az ő tudta nélkül jött, meg akarta ölni Imugit. Amikor Imugi figyelmeztette a szerzetest a veszélyre, a szerzetes a padlódeszkák alá rejtette. Röviddel ezután egy mennyei hírnök érkezett az udvarra, és követelte a sárkány kiadatását. A szerzetes az udvar előtt álló körtefára mutatott. A mennyei hírnök villámmal megcsapta a körtefát, majd visszatért a mennybe.

Ebben a mesében a sárkány, akárcsak a sárkányisten, a buddhista hitet védő istenség, ugyanakkor a vizet irányító lény is. Az imugi és a sárkány közötti kapcsolat is felismerhető. Ők apa és fia; az imugi ereje alacsonyabb rendű, mint a sárkányé, ami azt jelzi, hogy ő egy hiányos lény, aki sárkánnyá válhat. Ezenkívül az imugi közvetlenül segít az embereknek, például kockáztatja az életét, hogy esőt hozzon az emberek javára.

A sárkányszerű lény ezen tulajdonságai a népmeseiben is megnyilvánulnak. Lee Mok sárkánnyá változott, és belépett a tóba. Egy szerzetes követte Lee Mokot, és felfedezte valódi természetét. Egyik évben súlyos aszály fenyegetett éhínséggel. A szerzetes könyörgött Lee Moknak: „Hozz esőt, hogy enyhítsd az aszályt és elhárítsd az éhínséget!” Először a sárkány visszautasította, mondván, hogy a Jade Császár parancsának megszegése a halálát jelentené. A szerzetes kitartó könyörgései után azonban esőt hozott. A sárkány ezután megkérte a szerzetest, hogy segítsen neki elkerülni a Jade Császár büntetését. A szerzetes a padlólapok alá rejtette a sárkányt. A Jade Császár követe megérkezett, és Lee Mok tartózkodási helyét kérdezte. A szerzetes a templom előtti jujuba fára mutatott, és kijelentette, hogy az Lee Mok. A szerzetes segítségének köszönhetően Lee Mok megőrizte az életét. A tóban telepedett le, és esőt hozott, amikor aszály fenyegetett.

Itt az imugit olyan lényként ábrázolják, amely képes sárkánnyá alakulni. A Samguk Yusa-val ellentétben ez a narratíva azt a felfogást tükrözi, hogy az imugit nem hiányos lénynek tekintették, hanem egyenrangúvá tették a sárkánnyal. Továbbá nem csupán a buddhista törvény őrzőjeként jelenik meg, hanem olyan lényként, amely aktívabban beavatkozik az emberi életbe, és segítséget nyújt, például esőt hoz az aszály idején.

Ezenkívül létezik egy olyan imugi-típus, amelynek isteni természete gyengébb, de emberi tulajdonságai erősebbek. Mint korábban már említettük, az imugit néha hiányos lénynek tekintik, amely még nem szerezte meg teljes mértékben a sárkány erejét. Ez a hiányosság gyengítette isteni természetét.

Volt egyszer egy szegény yangban. Egy nap, amikor hazatért a ruhaeladásból származó pénzzel, egy tömegre bukkant, akik egy óriási kígyót akartak megölni. Az úr odaadta nekik a ruhaeladásból származó összes pénzt, azzal a feltétellel, hogy kímélik meg a kígyót. Hogy eltartsa a családját, geomantává vált. Miközben egy házban étkezett, ahol temetkezési helyet keresett, megosztotta ételét egy szánalmas gyermekkel. A gyermek rendkívüli képességekkel rendelkezett, és a feng shui-ról semmit sem tudó tudóst a legjobb geomantává változtatta. A gyermek kiderült, hogy az a hatalmas kígyó, amelyet a tudós korábban megmentett. Elmondta, hogy az emberek megszegték az ígéretüket, és megpróbálták megölni, ami megakadályozta, hogy átalakuljon. A gyermek kijelentette, hogy azért jött, hogy viszonozza a jóságot, de több segítséget nem tud nyújtani, majd eltűnt. A sárkánynak köszönhetően az úr gazdag lett és jól élt.

Itt a sárkány kígyóként van ábrázolva. A kígyók gyakran jelennek meg a háztartások hiedelmében, mint a gazdagságot irányító istenségek. A sárkánykirály fiát kígyóként ábrázolni a sárkány hiányosságának népi felfogását tükrözi. Bár szentsége csökkent, emberi tulajdonságai – az erényesek védelme és jóságuk meghálálása – felerősödtek. Azzal, hogy megjutalmazta a nemest, aki megőrizte jó természetét azzal, hogy megmentette a kígyót és megosztotta ételét az éhező gyermekkel, az imugi megtestesíti a köznép erényes életre való törekvését.

Végül létezik egy negatív imugi is, amely kárt okoz az embereknek. Ez az imugi olyan lényként van ábrázolva, amely elvesztette mind szentségét, mind emberségét.

Kim Si-min, az Imjin-háborúban nagy érdemeket szerzett katonatiszt, állítólag már fiatal korában is rendkívül okos és magas volt. Egy hihetetlen anekdota is fennmaradt róla, még kilencéves korából. Kim Si-min lakhelye, Baekjeon falu (a mai Gajeon-ri, Byeongcheon-myeon, Dongnam-gu, Cheonan-si, Chungcheongnam-do) bejáratánál kanyargós ívekben folyt a Baekjeon-patak. A patak partján egy víz alá merült szikla feküdt, amely alatt egy nagy barlang volt. Ebben a barlangban egy hatalmas imugi élt, amely gyakran előbújt, megijesztve az embereket és kárt téve az állatállományban. Kim Si-min elhatározta, hogy legyőzi a kígyót. Azonnal összegyűjtötte a falu gyermekeit, eperfa íjakkal és ürömnyársakkal felfegyverkezve rohant a Baekjeon-patakhoz. Ezután a gyermekeket a falu bejáratánál lévő nagy szikla [Gwi-am] tetejére állította, és árnyékaikkal csalogatta elő a kígyót. Amikor az imugi meglátta a gyerekek árnyékát és előbújt, Kim Si-min fűzfa íjába fűzfavesszőket helyezett, és hét-nyolc nyílvesszőt lőtt ki, amelyek megölték az imugit. Azt mondják, hogy az imugi vére több napig vörösre festette a Baekjeon patakot.

Az itt ábrázolt imugi olyan lény, amely kárt okoz az embereknek és az állatoknak, ezért kizárólag büntetés tárgya.

Jellemzők és jelentőség

A sárkányt a buddhista kultúra beáramlásával együtt hozták Koreába. Az imugi úgy tűnik, hogy a sárkány érkezése előtt a helyi hiedelmekben a vízisten szerepét és funkcióját töltötte be. Ahogy azonban a buddhizmus fokozatosan kiterjesztette hatalmát, és a sárkány ideológia került a hitünk középpontjába, az őshonos hitben megőrzött imugi szentsége gyengült. Ennek következtében az imugi a sárkány utódjának státuszára csúszhatott vissza, vagy büntetés célpontjának tekintették.

Mégis, miközben népünk vallási érzései az imugi iránt gyengültek, szimbolikus jelentősége, mint emberhez hasonló tulajdonságokkal rendelkező furcsa lény, megmaradt. Az emberi tapasztalatokon túli mennyei birodalom isteneivel, illetve a keleti, nyugati és déli tengerek mélyén lakó sárkányistenekkel összehasonlítva az imugi egy ismerős lénnyé változott. Az emberek közelében, otthonaik közelében lévő tavakban és patakokban lakott, beavatkozott az emberek szerencséjébe és szerencsétlenségébe, miközben a helyes értékek gyakorlását testesítette meg. Így az imugi ábrázolása, amely szerint a jószívű, az életet tisztelő és a szerencsétlen gyermekekről gondoskodó embereket jutalmazza, összefoglalja azokat a helyes értékeket és emberi ideákat, amelyeket a mi világunkban is követünk.

Hivatkozások

A befogadó értelmezése és a népmese többrétegű jelentése (Lee In-kyung, Korean Literary Studies 25, Korean Literary Studies Association, 2012), Tanulmány az állat-ember házasságok állatszimbólumairól a királyi születésekkel kapcsolatban (Kim Jong-dae, Korean Literary Studies 23, Korean Literary Studies Association, 2008).

[Tévédrámákról] CALL IT LOVE (2023)

사랑이라 말해요
Disney Plus, 2023, 16 rész
Műfaj: dráma, melodráma, bosszú, szerelem, család, iroda
Rendező: Kim Ji-yeon 김지연, Lee Gwang-yeong 이광영
Forgatókönyv: Kim Ga-eun 김가은
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

A Call It Love (Nevezzük szerelemnek) a csend drámája. A magány csendjéé. A védekezés csendjéé. Ha a két főszereplő filmes idejét összeadnánk, és megvizsgálnánk a kommunikációs helyzeteikben beszéddel és hallgatással töltött idő arányát, biztosra veszem, hogy a némaságban töltött idő lenne a hosszabbik. Lehet, hogy a türelmetlenebb nézők emiatt lassúnak, esetleg még unalmasnak is érezhetik a sorozatot, azonban a figyelmesek egy alapos lélektani mélyfúrásnak lehetnek tanúi.

Kim Ga-eun író első és eddig egyetlen megfilmesített története a két főhős belső világára, és azok változásaira koncentrál, még ha egy sokszereplős, mozgalmas közegbe is helyezi a megfigyelésüket. A műfajok is szokatlan elegyben vannak jelen. A romantikus koreai sorozatok között gyakrabban találkozunk reális drámai elemekkel színezett nagyívű melodrámákkal, ám itt éppen fordított a helyzet: a fő cselekményszál egy valószerű, aprólékosan kidolgozott lélektani dráma, amit a melodrámák kelléktárába tartozó elemek színeznek. A két főhős közötti kapcsolatot a bosszúállás szándékának motívuma mozgatja, történetük pedig bele van ágyazva mindkettejük családi viszonyainak feltárásába, tehát családi drámát is látunk. Ha ez nem lenne elég, akkor átélhetjük még egy nehézségekkel szembesülő vállalkozás küzdelmeit is. Mivel a sorozat túlnyomó részében egy klasszikus dráma kibontására összpontosít, ezzel magasan tudja tartani az érdeklődési szintünket, ami az utolsó részekben lanyhul egy kissé, egyenes arányban a melodrámai fordulatok és hangulatok nagyobb térnyerésével. 

A rendezőpáros egyike Kim Ji-yeon, akinek az ezt követő (általam éppen a napokban látott) nagyszerű drámája a The Haunted Palace, másikuk a már kilenc rendezést maga mögött tudó Lee Gwang-yeong, köztük van a The Secret Life of My Secretary, amit a férfi főszereplő személye is összeköt a Call It Love-val. Mindketten avatott rendezők, ami mindvégig érződik a sorozatban, a képi kompozíciókban éppen úgy, mint a kamerák figyelő tekintetében, amely nem mulaszt el a színészi játékból egyetlen árulkodó tekintetet vagy megmozdulást sem. 

Ezt azért kell kiemelni, mert a dráma minden beleadott írói-rendezői érték mellett mégis a két fő karaktert játszó színész kivételes játékterepe. Pedig utólag visszatekintve a dráma egészére, abban nem nagyon találunk olyan jeleneteket, amelyekben a két főhőst nagy érzelmi kilengést mutató helyzetben látnánk. Sim Woo-joo (Lee Sung-kyung) az impulzívabb karakter, de a kezdeti harsánysága gyorsan átvált fojtott, ámde eszelős dühbe, ami inkább bántó, durva élt kölcsönöz kevés szavának, majd a történet előre haladtával ébredő belső bizonytalansága egyre hallgatagabbá teszi. Han Dong-jin (Kim Young-kwang) pedig maga a megközelíthetetlenség, a maga köré húzott falai áthatolhatatlanok. Woo-joo renitens, korlátokat nem tűrő lázadó, külön érdemes megfigyelni, hogy fikarcnyit sem hasonlít a vizuálisan (jelmez, smink) kínosan tökéletesre formált hősnőkhöz, arca természetes, öltözködése mindvégig leginkább egy kamaszfiúéra emlékeztet. Erős és harcedzett egyéniség, aki kényszerűen, mégis önként vállalva viseli a családjáról való gondoskodás terheit is. Dong-jin viszont maga a pedantéria, a szabálykövetés és megfelelés, de nem ezek idegesítően eminens értelmében, hanem belső szükségletként, személyiségének igazodási pontjaként, megtartó erőként. Tűz és víz, magukban is ősellenségek, ám itt egy bosszúállás szándéka is egymás ellen vezeti őket. Azaz vezetné, mert Dong-jin értelmezhetetlen válaszokat ad Woo-joo neki szegezett, bár ki nem mondott kérdéseire.    

Kim Young-kwang valami egészen elképesztő alakítást nyújt Dong-jin szerepében. Ez a férfi szelíd és visszahúzódó, a megértésen és az elfogadáson kívül alig ad másféle reakciót az őt érő, bármennyire bántó hatásokra. Tartása hajlott, járása kimért, mintha mindig védekezne valami ellen. Hangja fakó, és szinte csak egyszavas vagy tőmondatokban beszél. Már-már autisztikus tünetekre emlékeztetően nem képes, vagy nem akarja kifejezni a saját érzéseit, csak a tekintetéből tudjuk, ami mindig élénken beszédes, hogy nem ilyesmiről van szó, mert elárulja mindazt, amiről nem tud beszélni. A karakter nem nélkülözi a belső erőt, tökéletes a helyzetfelismerése és értékelése, a maga módján fel is veszi a kesztyűt a méltatlanságokkal szemben. Csak végtelenül magányos, és a védekező stratégiáinak gyökere az élete során többszörösen elszenvedett traumáinak következménye.

Ebben nem különbözik Woo-joo-tól, aki szintén halmozottan sérült személyiség, csak éppen más utat választott magának. Ezt a két embert vezeti egymáshoz a történet, akik eleinte kóstolgatják egymást, de a kölcsönös megismerési folyamatuk végül azzal jár, hogy mindketten kimozdítják egymást a kiépített önvédelmi bázisukról. De ezzel kockázatos terepre tévednek, mivel a kettőjüket összekötő, sokáig csak Woo-joo által tudott kapocs sötét árnyékot vet egymás iránt ébredő érzéseikre. Nézőként tudatában vagyunk a veszélynek, és szinte egy thrillerhez hasonló az aggodalmunk, amit értük érzünk, különösen a gyanútlan Dong-jin iránt. 

Miközben figyeljük kettőjük kapcsolatát, kibomlanak a családi történeteik, melyek összefüggésben állnak egymással. Megismerünk kétféle anyafigurát. Egyikük, Ma Hee-ja (Nam Gi-ae) teljesen alkalmatlan erre a szerepre, mert valójában egy női predátor, akit csak az érdekel, hogy kiszemelt férfiáldozatai révén jólétet biztosítson magának. Családosokra is szemet vet, és ennek áldozata a gyermekeivel magára maradó másik anya, Kim Hyeon-joo (Kim Hee-jung), aki belebetegszik a vele történtekbe, de éppen ezért sokáig ő sem képes a gyermekei mellett betölteni a szerepét. Míg Dong-jin teljesen magára marad, Woo-joo-nak fel kell vállalnia a testvéreiről való gondoskodás feladatát.

A dráma a két testvérének, valamint közös barátjuknak története is. Alkalmi pszichologizálással a történetet annak feltárásaként is értelmezhetjük, hogy a családi viszályok miféle traumákat okoznak a védtelen gyermekeknek, akik a hatásokat egy életen át cipelik magukkal. Woo-joo túlzott felelősségvállalása, a bosszúszomja is ennek a következménye. Nővére, Sim Hye-song (Kim Ye-won) menekülése a rosszul választott párkapcsolataiba, pszichoszomatikus tünetei szintén a szülők nélküli felnövekvés problémájából fakadnak. A fiatalabb fiútestvér, Sim Ji-goo (Jang Sung-bum) inkább már a nővérei deformáltan túlféltő, fojtogató szeretetétől szenved, mely akadályozza az önmegvalósításának útját. A családi barát, Yoon Joon (Sung Joon) remek figura, aki folytonosan kiegyenlítő szerepet játszik a testvérek harcaiban, miközben érzelmei ingadoznak a két lány között. A drámába még az is belefér, hogy Yoon Joon önálló családtörténeti hátteret kap, mi pedig egy riasztó családmodellt, amelyből csak elmenekülni lehet, ahogy a férfi is teszi - aki egyúttal levonja azt a követeztetést is, hogy legjobb lenne az életét saját család vállalása nélkül leélni. A két főszereplő párkapcsolata mellett ennek a négyesnek a folyton változó kapcsolatrendszere adja a történet dinamikájának egyik forrását.

A másik forrás Dong-jin cége, amelynek a helyzete nem stabil, mivel van egy kemény ellenlábasuk Sin Seong-man (Shin Mun-sung), akinek célja a vállalkozásuk bedöntése. Woo-joo megjelenése a cégben egyrészt hatással van a kollektívára, másrészt ez a közeg folytonos visszajelzéssel szolgál a számára Dong-jin személyiségének kiismeréséhez. Ide kötődik a dráma egyik fontos alakja, Choi Seon-woo társigazgató (Jun Suk-ho), aki nemcsak Dong-jin egyetlen értő és féltő barátja, hanem a dráma talán legelevenebb alakja is. Hangos, vicces és látszólag dologkerülő, de mindig ott van a kellő pillanatban, ahol szükség van rá, és összekötő kapcsot képez olyan szereplőkkel, akikkel kapcsolatban Dong-jinnek el kell simítania a fennálló konfliktusokat. Ilyen Dong-jin előző szerelme is. Kang Min-yeong (Ahn Hee-yeon) karaktere nagyon ügyesen lett megírva, folyamatosan mélyítve a kezdetben egydimenziósnak tűnő láttatását. A céges kapcsolati hálóban gazdag a megjelenő alakok sora, mindegyikük hordoz olyan személyiségelemet - és ezzel együtt morális tanulságot is -, ami a munka világához köthető (versenytársakkal való viszony, céges árulás vagy éppen kitartás, stb.). 

A történet viszonylag különálló alakja Yoon Dae-hong (Choi Jung-woo), akinek bár semmi köze az apasághoz, mégis apai menedék Dong-jin számára. Nagyon szép a hozzá fűződő kempingezés szimbolikus motívumként való használata Dong-jin lelkiállapotainak kifejezésében, érdemes megfigyelni azt a képsort, amikor a kempingezés eszközein már csak polcra helyezett dísztárgyakként pásztáz végig a kamera. Sok drámában feltűnnek a vérségi családi kapcsolatok pótlékaként kiépülő emberi szövetkezések, önkéntes szerepvállalások,  Yoon alakjában itt is valami hasonlót látunk. 

Visszatérve az anyafigurákra: mindkét esetben világos, hogy a gyermekek nem menekülhetnek az "örökségüktől" - Dong-jin az anyja által elkövett bűnök terhétől, Woo-joo pedig nem tekinthet el az anyja életét tönkretevő bajok forrásától. Mindebben benne van annak a kérdése is, hogy a gyermekek meddig felelősek a szüleik életéért. Láttunk már drámákat, amelyek különböző módon, sokszor szélsőségesen válaszolták meg ezt a kérdést, a gyerekekre hol tragédiát hozva, vagy éppen bátorsággal felruházva őket a szülői örökséggel való leszámoláshoz. Itt némi melodramatikus fordulatot követően, az időre is bízva a megbékélést jutunk el a végkifejletig, melyben nem kevés szerepe van az anyai szívnek. Annak az anyai ösztönnek, ami felismeri a jót az ellenség gyermekében is, és megenyhülve magához fogadja az eltaszítottat. 

A Call It Love további erénye, hogy bár sok könnyet hullajtanak benne, mégis ellenáll minden melodramatikus stíluselemnek. Mentes a dagályosságtól és a szentimentalizmustól, mindvégig megőrzi a karakterek és a helyzetek valós életszerűségét. Igaz ez a zenéjére is, ami szép és érzelmes, de kicsit sem érzelgős. Végül meg kell említeni, hogy Jang Sung-bumnak angyali hangja van. 

[Tévédrámákról] WALKING ON THIN ICE (2025)

은수 좋은 날
KBS, 2025, 12 rész
Műfaj: thriller
Rendező: Song Hyeon-wook 송현욱
Forgatókönyv: Jeon Yeong-sin 전영신
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Talán nem helyénvaló egy ismertetőnek szánt bejegyzést saját érzés említésével kezdeni, még számomra is furcsa, hogy miért kerített hatalmába valamiféle egyre erősödő fájdalom, több a sajnálatnál, amíg néztem a Walking on Thin Ice (Vékony jégen járva, eredeti címén Eun-soo nagy napja) című sorozatot, de ez történt - egyre összébb szorult a szívem, pedig a hasonló feszültségű drámákat, annak rendje és módja szerint, inkább a fordulatok iránti kiváncsisággal teljes izgalommal szoktam figyelni. De talán éppen ebben rejlik ennek a thrillernek a titka: a főszereplőkön keresztül olyan közel hozza hozzánk a történetet, hogy szinte úgy érezzük, velük - vagyis inkább bennük - a saját bőrünket visszük a vásárra.

Jeon Yeong-sin eddigi munkáiban (Argon, The Lies Within) már megmutatta, hogy kiváló érzéke van az érzelmi intenzitással játszó történetek írásához, a másodikként említett Hazugságok mindenütt is erős darab volt. Mostani munkájában egy szerény és szorgalmas családanyát állít a középpontba, aki annyira szorult élethelyzetbe kerül, hogy már csak valami csodáért imádkozik, ami megmenthetné. Ki gondolná, hogy a csoda be is következik, mégpedig egy droggal teli táska formájában. Kang Eun-soo (Lee Young-ae) erkölcsi dilemma elé kerül a drog beszolgáltatása vagy megtartása kérdésében, azonban ez csak látszólagos, hiszen lehetne-e más választása, mikor a tisztességgel szemben a férje élete a tét? Eun-soo kényszerpályája az első pillanattól világos, a továbbiakban az új helyzethez való alkalmazkodása, a személyiségének változásai izgalmasak.

Férfi főhősünk Lee Kyeong (Kim Young-kwang), akit jó fej, lányok kedvence rajztanárként ismerünk meg, de több is ennél, mert figyel a tanítványaira és emberséges velük. Nem kis meglepetés, amikor Eun-soo vele szembesül Jamesként, akiben a drogokat VIP-körökben terítő partnerét reméli. James egyedül dolgozó, profi figura, aki éppen annak köszönheti megmaradását az életveszélyes terepen, hogy nem bízik senkiben. Már a bemutatkozásakor megtudjuk, hogy nem a drogok érdeklik, az abból származó haszon egy nagyobb tervét szolgálja. A célja és annak indítéka csak apránként csepegtetve derül ki, mellyel egy bosszú-dráma is belecsavarodik a történetbe, de a lényeg, hogy James sem azonos a szimpla maffiózókkal. A nőnél lévő újfajta drog viszont felkelti az érdeklődését, és megszületik a szövetségük. Ami természetesen minden további baj forrása, hiszen sosem jelent jót, ha normális beállítottságú emberek keverednek a gengszterek üzelmeibe.

Éppen ezért az első pillanattól megjósolható, hogy a dolgok nem fognak jó irányba haladni, ám ez a biztos tudás nem von le semmit a bekövetkező fordulatok izgalmi értékéből. Annak ellenére, hogy az elveszett drogok után hajtóvadászatot folytat a Fantom nevű, maffiamódszerekkel működő társaság, valamint a rendőrség is a droghálózat után, nem egy szokványos krimit látunk. A bűnügyi történetet átszínezik az egyéni drámák, mert a fontosabb szereplők mögött kirajzolódnak a családi viszonyaik, és ezek a legellenszenvesebbeknek is emberarcot adnak. Bőségesen találkozunk ilyenekkel, vannak köztük házastársak, szülők, gyermekek, munkatársak, akik hol pitiánerek, hol álságosak vagy jobbra törekvők. Emiatt érezzük érzelmileg telítettnek a drámát, még ha abból a szerelmi szál teljesen hiányzik is. Eun-soo és James között ez a köztük lévő életkori különbség miatt sem lenne nagyon életszerű, azonban érdekes, hogy a "vállalkozói" kapcsolatuk mégis szinte egy szerelmi kapcsolat stációit mutatja: van benne megismerkedési fázis, a bizalom kialakulásának szakasza, a féltékenység és a megcsalatottság átélése, szakítási krízis, majd a kitárulkozás, a megértés és elfogadás, a végső kitartás, akár az önfeláldozásig - mégis mindvégig csak a "munkáról" van szó. Még akkor is, ha a jelenetek időnként (tényleg ritkán) romantikus drámákat idéznek, mindig van bennük némi csavar, például némán zajlanak, tehát nem tudjuk meg, hogy éppen mi hangzik el a szereplőktől.

Mivel nem a tisztes családanya és a gaz drogdíler kapcsolatáról van szó, a drámában elég későn lesz világos, hogy ki a valódi főgonosz. Amíg ez kiderül, elég részletes rajzot kapunk két szervezet, a Fantom és a rendőrség működéséről, és nehéz eldönteni, hogy melyiküknél átláthatóbbak a viszonyok. 

Song Hyeon-wook sokszínű rendezői életművének utóbbi munkái között találjuk a The Golden Spoon és a The Midnight Studio című sorozatokat, de a neve felbukkan olyan drámák, mint a Brain vagy a Comrades kapcsán is. Egyaránt erős az emberi kapcsolatok, a thriller és az akciók ábrázolásában, és ezeket a képességeit bőségesen kamatoztatja a Walking on Thin Ice-ban is. A képei kifejezőek, a jelenetek ritmusosak, és a kamerája figyel a színészek apró rezdüléseire is. Kiválóan él a megtévesztés művészetével, számos esetben visz vékony jégre minket, nézőket is, elhitetve a látszatot, majd utólag, a teljes bemutatással korrigálva azt. Talán nem spoiler, ha kiemelem egy rendkívüli kamerabeállítását, mely teljesen elüt a dráma képi világától, ezért úgy tűnik, hogy üzenet értékű a történet egyik fordulópontján. Azt hiszem, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi mindent fejez ki ez a kép, ami mintha egy pillanatra az időt is megállítaná:

Külön figyelemre méltó a dráma befejezése, mely egyszerre lezárt és nyitva hagyott. Mindenki eljut a története végére, átélve sikert, bukást és penitenciát, a "hogyan tovább?" azonban kétséges. A dráma végső kérdése, hogy vajon másodszor is elbukik-e valaki, ha hasonló esélyt kínál fel számára a sors, és ha figyelünk arra, hogy miként válaszolják meg ezt a főhősök, akkor sejthetjük, hogy mi felé vezet a rohanó Eun-soo, és az épület tetejének peremén egyensúlyozó Lee Kyeong sorsa. 

Nehéz felsorolni minden színészt, akiknek nagyszerűen alakított karakterei a két főszereplőt kísérték és befolyásolták az útjuk során. De néhányukat mégis kiemelem: Eun-soo köréből a férj Bae Soo-bin, a diáklányok szerepében Kim Si-a, Seo Eun-sol, Lee Ju-yeon, az öntelt anyuka, Jo Yeon-hee, az álságos barátnő, Oh Yeon-ah. A maffiózók köréből a két szerencsétlen sorsú testvér, Lee Kyu-sung és Son Bo-seung, a főnök Won Hyun-joon. James köréből a drogfüggő chaebol-örökös, Do Sang-woo, aki egyúttal a drogos életút állomásait is megjeleníti, vagy a testvér szerepében Kim Dong-won. A rendőrség köréből a meghurcolt, mégis saját lábára állni képes Kwon Ji-woo, és a kopóként kiszemeltjeit nem eresztő Park Yong-woo, vagy a gyanút fogó Hwang Jae-yeol. 

A drámát ádáz akciójelenetek tarkítják, melyek eléggé brutálisak. Az ökölharcok kiválóan kivitelezettek, különösen a profi kiképzettségű főrendőr és az e téren amatőr James közötti összecsapások.

A két főhőst alakító színész játékában a teljesen különböző karakterük ellenére van valami hasonlóság: végtelenül reális és természetes az alakításuk. Lee Young-ae mindvégig látszólag szürke kisegér, akiben a belső erő dominál, ami kreatív megoldásokra, és tőle nem elvárható merészségre sarkallja. Lee Young-ae nagyon erős a megkísértettség, a gazdagság iránti elcsábulás, az érzelmi elveszettség, majd az észre térés minden egyes megjelenítésében. Kim Young-kwangot az aurája az utóbbi szerepeihez hasonlóan ismét minden helyzetben dominánssá teszi. Bámulatosan viszi végig azt a folyamatot, ahogy a nagymenő jelmezei mögül fokozatosan előbukkan és teljessé válik egy esendő ember arca. Ez az arc egyúttal a színész arca is, amit nem lehet eléggé tanulmányozni annak megfejtéséhez, hogy milyen csekély rezdülésekkel tud árulkodni a karakter sokszor titkolni szándékozott érzelmeiről. Az ő történetének végső fordulata annyira megrázó, hogy némi melodramatikus árnyalatot is felfedezhetünk benne, de Kim Young-kwang itt sem téveszt mértéket, ezért is fáj annyira nézni az érzelmi összeomlását.

És ezzel vissza is értünk a bevezetésként említett fájdalomhoz, ami talán nem csak engem ért utol a dráma nézésekor. Ha nem is a konkrét karakterekkel történtekben, de a kényszerítő helyzeteikben ráismerhetünk a saját sorsunk hasonló kihívásaira, amelyekre gondolva nehéz eldöntenünk, hogy mennyire vagyunk mi magunk vagy a külső tényezők felelősek a velünk történő rossz dolgokért. Mindkét kérdés fájdalmas, az is, hogy miért hibázunk, és az is, hogy miért érdemlünk ki a sorstól ilyen csapásokat. Mindenesetre szokatlan, hogy ilyen gondolatokkal maradunk magunkra egy thriller után. 

[Tévédrámákról] AEMA (2025)

애마
Netflix, 2025, 6 rész
Műfaj: társadalmi dráma, szatíra, kosztümös, erotikus
Írta: Lee Hae-yeong 이해영
Rendezte: Lee Hae-yeong 이해영
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

Valahogy elkerültek az Aema figyelemfelkeltő anyagai, ezért csak találomra, a rövidsége és Lee Hanee neve miatt kattintottam rá a Netflixen. Fel sem merült bennem, hogy az utóbbi idők talán legkiválóbb drámájára esett a választásom. 

Kezdjük azzal, hogy általában vígjátékként jelölik meg, legfeljebb dramedyként. Ha ezen műfajoknak lényegi eleme, hogy mosolyra fakasszanak bennünket, akkor az Aema biztosan egyikbe sem tartozik, mert bár nagyon szórakoztató, de egyáltalán nem ingerel nevetésre. Vagy van, aki nevetni tudna azon, ahogy a férfiuralmú szórakoztatóipar szexuális tárggyá degradálja és kiárusítja a művésznőit, vagy azon, ahogyan az így kiszolgáltatott nők mégis küzdenek az érvényesülésükért, önbecsülésük megőrzéséért? Mert az Aema éppen ezekről szól, mégpedig szabadszájúan, sokszor vulgárisan, valóságos történelmi eseményeket beleépítve a fikciós cselekményébe. 

1981-ben járunk, amikor egy filmproducer a céges rendezvényen éppen arról beszél, hogy az 1980-as években új világ köszönt Dél-Koreára, melyet "a képernyő, a szex és a sport" fémjelez majd, és ezekre a koreai mozi válasza, a filmipart felpezsdítő csodafegyvere a szex lesz. 

Mivel a filmben számos történeti utalás található, nem honi nézőként úgy éreztem, hogy nem árt ezeknek utánajárni. Először az a tény döbbentett meg, hogy a drámában 36 éve fennálló kijárási tilalomról beszélnek. Kiderült, hogy ebben semmi túlzás nincs, az 1945-ben bevezetett, éjféltől hajnali négy óráig tartó kijárási tilalmat csak 1982. január 5-én szüntették meg. A 80-as évektől beköszöntő jobb világ Park Chung-hee elnökhöz köthető szlogen volt, amellyel a politikáról akarta elterelni a figyelmet, de valójában sem az ő, sem a meggyilkolása után őt követő Chun Doo-hwan idején sem enyhült a diktatúrák szorításán semmi. A fenti hármas szlogen, vagyis a lakosság elbutítására utaló "3S-politika" kifejezés csak egy későbbi újságcikkből terjedt el. A filmipar szigorú cenzúrája továbbra is érvényben maradt, ezzel találkozunk az Aemában is, amikor a készülő film címét meg kell változtatni, valamint a forgatókönyvet 36 (!) helyen átdolgozni. Ez a film viszont nem kitaláció, a Madame Aema valóban létező alkotás, melyet Jeong In-yeob rendezett, és 1982. február 6-án mutatták be, a koreai filmtörténet első, moziforgalmazásba került erotikus alkotásaként. 

A Madame Aema (1982) plakátja

Azonban mi vezethetett a megszületéséhez, ha nem az ország vezetőségének enyhítő, hangulatjavító intézkedései? Talán a legfontosabb mozzanat, hogy az állandó amerikai jelenlétnek köszönhetően akadálytalanul áramlottak az országba a nyugati világ kulturális és társadalmi jelenségei. Nyugaton ekkor már éppen csúcsra járt a szexuális forradalom, mely a 60-as évektől teljesen átírta a szexualitáshoz való viszonyt. A fogamzásgátlók használatának elterjedésével a fiatalabb generációk gondolkodása és viselkedése nyíltabbá vált a testiséget illetően is, mely az arról való beszédtől kezdve a szexuális fantáziák vállalásán át egészen az öltözködés átalakulásáig mindent áthatott. Nem volt mentes ettől a művészet sem. Explicit tartalmak jelentek meg élvonalbeli rendezők alkotásaiban, pl. Pasolini Dekameronja már 1971-ben, Bertolucci Utolsó tangó Párizsban c. filmje már 1972-ben elkészült. De nem volt ez máshogy a szexualitást eleve sokkal nyitottabban kezelő Japánban sem, ahol 1976-ban mutatták be a japán-francia koprodukcióban készült Érzékek birodalmát, Ósima Nagiszu viharos fogadtatású filmjét. 

Mindezek nyomán világossá vált, hogy a nagyközönség részéről érdeklődésre tarthatnak számot az erotikus tartalmú filmek, melyek valóban mentőövként tűnhettek fel a mozik számára, melyek kellőképpen rettegtek a színes televíziók akkori térnyerésétől. Franciaországban megszületett az első Emmanuelle film, mely az első X-besorolású film lett az Egyesült Államokban, és Dél-Koreában is népszerűvé vált. A film már távol állt a magas művészettől, műfaját tekintve a softcore pornográfiába tartozott, melynek kultfilmjévé nőtte ki magát, és további számos folytatás követte.

Úgy tartják, hogy ezek a trendek nem hagyták érintetlenül a koreai nagyközönség ízlését és igényeit sem, melynek kielégítésére mutatták be a Madame Aema című filmet 1982-ben, mely már hazai készítésű film volt, egy összesen 11 részből álló sorozat nyitánya. A címe eredetileg Madam Emma lett volna, ami direkt utalás az Emmanuelle-filmekre, a cenzúra miatt kellett megváltoztatni. Így lett az Emmából Aema, aminek jelentése "kedves lovam" - és ez tartalmilag nem kevésbé mutat a filmelődre. 

A mostani Aema sorozat e film készítésének az elképzelt története, számos ismert jelenetének forgatását láthatjuk benne. Éppen ezért röviden érdemes összefoglalni a 82-es film tartalmát: ebben Aema egy rossz házasságban élő feleség, akit az alkoholistának tűnő férje folytonosan megcsal és megalázóan viselkedik vele. Egyik részegsége alkalmával balul sül el a kötekedése, a megütött férfi meghal, és ezért a férj nyolc évre börtönbe kerül. Kislányukat ekkor a család elveszi Aemától, aki évekig hűségesen látogatja a férjét a börtönben, ám a kiéletlensége egyre inkább elhatalmasodik rajta. Régi szerelmével találkozva szexuális kalandokba bonyolódik, de miközben már menekülne a helyzetből, a férfiból előtör az agresszió, ami majdnem Aema megerőszakolásához vezet. Aemára rátalál a szerelem is, de mégsem képes azt választani, helyette rendes hagyománytisztelő feleségként visszatér a börtönből szabaduló férjéhez, aki fűt-fát ígér a megváltozásáról, egészen a hamarosan elkövetkező első telefonálásáig, mellyel ismét az éjszakai kimaradását jelzi Aemának. 

Lee Hae-yeong író-rendező

Tehát a Lee Hae-yeong által írt és rendezett új Aema című sorozat folytonosan reflektál erre a filmre, miközben megismerjük a köréje írt konfliktusos mezőt. A gyártási folyamat ura természetesen a filmstúdió producere, Goo Joong-ho (Jin Sun-kyu). Hímsoviniszta, mocskos szájú alak, aki a minél nagyobb haszon érdekében a férfinézők szexuális gerjedelmeinek szolgálatába akarja állítani mind a színésznőit, mind a szerzőit. Senkit nem vesz emberszámba, viszont a rendelkezésére álló lehetőségekkel önként kiszolgálja a hatalmon lévők élveteg igényeit, amire az sem ad felmentést, hogy az adott viszonyok között a filmkészítés erősen függ ezen személyek és a sleppjük hangulatától, hiszen közben a saját zsebére is dolgozik. Cégének ékköve Jeong Hui-ran (Lee Hanee), az országszerte imádott filmes díva, akit szerződése még egy utolsó film elkészítésére kötelez, de nem kívánja eljátszani a mocskos film felkínált főszerepét. Büntetésül Goo kieszeli, hogy a főszerepre szerződtet egy kezdő színésznőt, Hui-rant pedig mellékszerep vállalására kényszeríti. Sin Joo-ae (Bang Hyo-rin) a reménytelen sorsa elől menekülne a filmiparba, és kellőképpen elszánt és bevállalós ahhoz, hogy éljen a váratlanul felkínált lehetőséggel. Ezzel viszont el is kezdődik a két nő hatalmi villongása, ami lassan megértéssé és szövetséggé alakul. Rájövünk, hogy mindkét nő sokkal okosabb és érzékenyebb annál, mint amit a férfiak gondolnak róluk. Hui-ran kezelésbe veszi a forgatókönyv íróját, Kwak In-woo-t (Cho Hyun-chul), aki saját szexuális fantáziálását követve élettelen és hamis történetet vet papírra, és azt gondolja művészi finomságúnak. Hui-ran viszont ihletet ad neki a történet olyan átírására, ami az erotikus történetet ötvözni tudná a vágyott igényességgel. Ez a film azonban sosem születik meg, mivel a cenzúra közbeavatkozik, melyre hivatkozva Goo visszairatja az egész eredeti ocsmányságot. A két színésznő hiába adja bele színészi tudásának legjavát, a végeredmény számukra szégyenteljes lesz. Történik eközben, hogy Goo a pályakezdő színésznőt is belekényszeríti a titkos játékába, melybe Joo-ae belemegy, ám mégsem képes végigvinni a rárótt "kötelességet". Végül szerencsésen megússza az egészet, de rájön arra, hogy milyen megpróbáltatások állnak Hui-ran csillogó népszerűsége mögött. Amikor a következő orgia egy fiatal színésznő halálával jár, Hui-ranban elszakad a cérna, és úgy dönt, hogy ország-világ előtt kitálal a színfalak mögötti történésekről. Fontos mozzanat még eközben, hogy Hui-ran megtalálja azt a szerepet, amit egész életében el akart játszani, és ezért harcba is száll a nagynevű forgatókönyvírónál, aki hezitál a színészi előélete miatt.

Számtalan karakter és történeti mellékszál színezi még ezt a fő vonulatot, bevilágít a filmipar sötétebb kulisszáiba, a sajtó és a díjkiosztók működésébe, a kért és kapott ellenszolgáltatások világába. A Madame Aema és az Aema minden egymáshoz kapcsolódó jelenete külön-külön értelmezhető a férfiak és nők eltérő nézőpontjából, vagy éppen homoerotikus nézőpontból, sokszor szimbolikus tartalommal is bírnak, és át is értelmeződnek. Így lesz a közösülést vizuálisan leképező lovaglásból a két nő vágtája a szabadság felé, mely a fővárosi forgalom lüktető csomópontján, ország-világ előtt vállaltan történik, vagy így lesz a szadista szeretőből a feleségének átnyújtott, erotikusan megalázott, közszemlére kitett fétistárgy. 

Úgy tűnik, hogy történelmi fikcióként az Aema időben visszafelé dolgozik, hiszen a 80-as évek elejére reflektál, de a legnagyobb különlegessége, hogy előre is tekint, a jelenünk felé. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a kiváltságosok orgiái nem a 80-as éveket idézik, sokkal inkább beleláthatóak a közelmúlt botrányai is (l. Burning Sun), amit zenei utalások is erősítenek. Az Aema, mint filmes alkotás nincs túl jó véleménnyel a férfiak által berendezett, patriarchális-konfuciánus elvekre (vagy azok torz megvalósulására) alapozott társadalmi rendről. A család fontosságáról papoló, nemek között egyenlőtlenséget teremtő, a hétköznapi, természetes emberi szexualitást leszedáló erkölcsi kánon beteges eredményt produkált. Kitermelte magából az álszent felszín mögötti voyeurködés, a kukkolás "kultúráját", melynek az Aemához hasonló filmek csak előszelei voltak, az emberi magánszférába hatoló, vagy teljes életeket tönkretevő módozatai valójában az Internet megjelenésével robbantak be igazán. Ennek ellenére az Aema nem hangzatosan feminista mű, a sommásan megfogalmazottak ellenére nem ellenséges a férfiakkal. Ahogy én látom, sokkalta inkább erőteljes figyelmeztetés a valódi változások szükségességére, arra, hogy a nők helyet kérnek maguknak a férfiak által félresiklatott világ helyrehozatalában.  

A sorozat mindössze hat részből áll, szinte lehetetlennek tűnik, hogy azt a gondolati gazdagságot sikerült ilyen rövid időtartamba belefoglalni, amivel a dráma rendelkezik. Ehhez még hozzájárul a filmes látványvilág, mely hitelesen és festőien idéz meg egy korábbi, még ismerős, de már mégis eltávolodott, retró hangulatot. A kulisszák mindenben tökéletesek, a legapróbb tárgyaktól kezdve a ruhákig és egyéb kiegészítőkig, vagy az utcaképekig bezárólag. Még ezeket is áthatja a film lényegi mondandója, hiszen minden a hierarchiáról szól: a divattervezők kreációi éppen úgy, mint a "kis senki" színésznőcske lemeztelenítése és felcicomázása a "felajánlás rítusára". A dráma zenéjét Dalpalan jegyzi, aki a képekkel teljes összhangban járul hozzá a korhangulat és a drámai feszültségek megteremtéséhez. 

A dráma uralkodója az isteni Lee Hanee, és ebben semmi túlzás nincs. Minden pillanata pazar és démoni, mintha egy noir-film vampja lenne. Elképesztően alakul át a gyönyörű és érzéki színésznővé, még a beszédmódját is megváltoztatja egy alig artikuláló, finomkodó kiejtésre, itt nyoma sincs Lee természetes, mélyen búgó orgánumának. Bang Hyo-rin nem ennyire istenadta módon dekoratív, viszont lépésről lépésre változva nő bele a díva szerepébe, miközben erotikus kisugárzása az első pillanattól kezdve erős. A producert játszó Jin Sun-kyura szinte nem is lehet haragudni a világlátása miatt, mert olyan természetességgel létezik az előítéletes, fafejű bunkóságában, mintha más hozzáállás nem is létezne a világban. Ennek megfelelően az ocsmány beszéd is úgy folyik a szájából, mint csapból a víz - rémületesen valószerűvé téve ezt a sok helyről ismerősnek tűnő karaktert. A Hui-rannal való dobálózós akciójelenetük pedig igazi filmes csemege. 

A karakterek mindegyikén érződik a színészi átgondoltság és mély beleélés, ezért hiába sorolhatnám a nagy neveket, nem teszem. Ahogy azt a dráma látványvilágáról írtam, ugyanaz igaz a színészi alakításokra is, melyek szervesen illeszkednek abba a nagyszerű összképbe, melyet az Aema képvisel a különlegesen jól sikerült drámák sorában.