2020. február 6., csütörtök

[Filmekről] CHO Jung-rae: SPIRITS' HOMECOMING (2016)

조정래: 귀향


_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________




75200.

Ízlelgessük egy kicsit: mekkora szám ez? Vagy milyen nagyságrend, ha ennyi azonos akaratú embert képzelünk magunk elé? Mert a Spirits' Homecoming (Lelkek hazatérése) esetében ennyien járultak hozzá adományaikkal az anyagi nehézségek miatt többször leálló film elkészüléséhez. 






A második világháborút követően egészen a 80-as évekig kellett várni arra, hogy a civil lakosságot sújtó egyik legsötétebb titok napvilágra kerüljön. Nem történt ez egyik napról a másikra, hanem hosszú, elnyújtott folyamatként derült fény a részletekre, és a múltjukról valló nők történetmozaikjaiból végül kirajzolódott a teljes kép.

2015-ben már nemcsak a koreaiak számára, hanem nemzetközi szinten is ismertté vált a "vígasznők" története, azoké az elrabolt nőké, akiket a japán katonák szexuális vágyainak kielégítésére hurcoltak el a hadsereg titokban működtetett bordélyházaiba. Sokan még szinte gyermekek voltak és lányok - talán a legkiszolgáltatottabbak a férfiak háborús játszadozásainak véres terepasztalán.

Minden nemzet legnagyobb kincse a gyermekek generációja. Miféle érzelmek, mekkora indulatok vezérelhették a felnőtt nemzedék apáit, anyáit, hogy a generációkkal korábban élt, mégis örökre mindannyiuk közös gyermekévé lett áldozatok számára mindent elkövessenek a film általi emlékállítás és jóvátétel reményében? Pedig még a bemutató sem ment gördülékenyen, mert a forgalmazók nem akarták műsorra tűzni a filmet. Az emberek viszont petíciót írtak, előre kifizették a jegyek árát, hogy végül 2016. március 1-én, a Függetlenségi Mozgalom Napján mozikba kerüljön a film, mely azonnal bevételi csúcsot ért el a bemutatás hétvégéjén.

Nem tudom, honnan sejtették meg az emberek, hogy rendkívül fontos film van készülőben. Mert Cho Jung-rae filmje olyan alkotás, mely szinte teljesíthetetlen dologra vállalkozik, mégis maradéktalanul véghezviszi a vállalását. 

Akik látták a Snowy Road (Havas út) című filmet, azok tudják, hogy milyen ugyanennek a témának a "könnyített" feldolgozása, mely pusztán csak a tévéképernyők tűréshatárához igazított ábrázolást jelenti, nem a befogadók érzelmi terheinek levételét. A Hazatérésben nincs ilyen finomítás, az események bemutatása naturalista kíméletlenséggel történik. A forgatókönyv érezhetően az áldozatok vallomásainak részleteiből rekonstruálja a hajdani valóságot, és nem fordítja félre a tekintetét semmiféle borzalom elől. Így hát mi is megismerjük az ólakra, karámokra emlékeztető bordélyok felépítményeit, és a bennük folyó, nem kevésbé állatias tevékenységeket. A film előhívja és közszemlére teszi mindazt, amit a japán hadsereg előbb csak eltitkolni akart, később örökre kiradírozni a megtörténtek sorából. Életre kelnek mindazok, akik nyomtalanul eltűntek, mert tárgyként kezelve egyszerűen megsemmisítették őket, ha már nem vehették hasznukat.

Különböző becslések szólnak arról, hogy az elhurcolt nők hány százaléka veszett oda, és ez a szám 80-90 százalék körül mozog. A kevés túlélő képtelen volt beszámolni arról, ami velük történt. A szégyen miatt, a megvetéstől, kiközösítéstől való félelem miatt, amelynek következtében elveszíthették egy normális élet leélésének leghalványabb esélyét is. Maradt a titkolózás, és ha sikerült is férjhez menniük, családot alapítaniuk, a valós ok elhazudása, hogy miért nem képesek gyermek szülésére. És ezek még a boldogabb történetek voltak. Mert sokan az elszenvedett traumák miatt az öngyilkosságot választották, vagy a súlyos pszichés problémáik miatt kezelésre szorultak.







A film éles kontrasztba állítja a háborús bordélyok bűzös világát a gyermeklányok elveszített otthonai, családjai békés, bár küzdelmes életének bemutatásával, mely már-már idillinek érezhető a rákövetkező rettenet fényében. Ugyanakkor az élet él és élni akar, a lányok őrzik a hazatérés reményét, és a ritkán megadatott, zaklatás nélküli perceikben vissza tudnak változni a valamikori önmagukra emlékeztető lényekké, akik még tudnak mosolyogni, sőt énekelni is. 

A két főhős lányt a mágikus hit is vezeti, mert velük van az óvó amulett, amit egyikük édesanyja készített. A film ezzel a mozzanattal kapcsolja egybe a múlt és a jelen idősíkjait. Az egyik lányt idős túlélőként is látjuk, aki magányosan él, és amuletteket varrogat barátnője számára, aki történetesen egy sámán. 

Rendkívüli forgatókönyvírói lelemény, ahogy a filmben egymásba csúszik a reális és a spirituális világok rétege, a legtermészetesebb módon használva ehhez a koreaiak mind a mai napig létező archaikus hitvilágát. Míg a Havas út című filmben a generációk összekapcsolásának szála végül egy didaktikus kifejletet eredményezett, itt egészen más kifutással találkozunk. A sámánasszony egy különös előtörténetű lányban véli felismerni azokat a jegyeket, melyek azt jelzik, hogy a lány is sámánnak született. A lány úgyszintén erőszak áldozata, és véletlenszerűen kerül a túlélő idős hölgy társaságába. Az amulett érintése teszi médiummá, aki ettől kezdve közvetíteni tud a hajdani barátnők között, akik közül csak egyikük került haza életben. A halál átélése egyúttal a lány valódi sámánná válásának beavatása is, aki ezután teljes erejében kibomló képességeit használva levezényli a lelkek hazahívásának rituáléját.

Fenséges jelenetnek lehetünk tanúi, melyben a lelkek elindulnak hegyeken és vizeken át a hazájukba, hogy békét és nyugtot leljenek (a film eredeti címe egyszerűen csak Hazatérés). Visszafordul az idő kereke, a családok újra teljessé válnak. És teljessé válik a nemzet teste is, megértve és magába fogadva a sokat szenvedett áldozatok lelkeit. Egyúttal megvalósul a generációk közötti összeköttetés is, hiszen egy fiatal válik képessé az előtte járók szenvedéseinek átélésére, és rajta keresztül érkezik el az idősek számára a megváltás.

Különösen szép az a szimbolika, melyet az erkölcsi vesztesek és győztesek megjelenítésére használ a rendező: láthatjuk, hogy a pillangókat gombostűre tűző japán katonai elöljáró megremegő keze letöri az egyik lepke szárnyát. Ám hiába a gyilkos szándék, a pillangók életre kelnek, és a sámán hívó szavára szabadon szárnyalva elindulnak hazafelé. 



CHO Jung-rae rendező


A film tehát kettős bravúrt hajt végre: újra valóságra szüli az elfeledett, eltagadott történelmet, emléket állít neki, és egyúttal gyógyírt hoz a szenvedésekre. Láttatja a bűnösöket a maguk feneketlen gonoszságában, de nem keres bűnbakot. Nagyvonalú is, mert megengedi a felismerést, hogy az ellenség közt is voltak jobb emberek, akik ugyanúgy szenvedtek és haltak, mint az ártatlan áldozatok.

A film nem bocsát meg a bűnösöknek, de nem is akar senkin revansot venni. Felülemelkedik ezen egy sokkal magasabb szempont, a megbékélés reményében.

Nem tudom, hogy láthatunk-e még egy hasonló filmet, amelynek története a befejezés előtt tíz perccel már véget ér. De csak a történet, nem maga a film. Ebben a tíz percben a képkockákon végtelen folyamot alkotnak a támogatók nevei. A felső sávban pedig rajzok és festmények jelennek meg. Azoknak a hajdani vígasznőknek a naiv alkotásai, akik túlélve a földi poklot pszichiátriai segítségre szorultak, és a velük történtek magukból való kirajzolása a terápiájuk részét képezte.

Állítólag a forgatókönyv megírására és a film elkészítésére az egyik ilyen alkotás késztette Cho Jung-rae rendezőt. Hála illeti azért, hogy az egyik legsötétebb történetből lélekemelő, mélységesen emberi alkotást tudott teremteni.

A film még a készíttetőjét, a Jo Company-t is szokatlan lépésre ösztönözte: meghirdették az "Öleljük meg együtt" kampányt elsősorban az egykori vígasznők lelki sebeinek begyógyításáért, de felismerve, hogy sok kortársunk is gyógyító ölelésre szorul.

A színészek egyenkénti méltatásától most eltekintek, mivel szinte minden karakter megformálója kiemelésre érdemes, hiteles, mélyen átélt színészi alakítást nyújt.

Végezetül meg kell említeni a film képi igényességét, sokszor az ábrázolt borzalmak ellenére a festőiségét. Helyenként különös vizuális leleményességgel hangsúlyozza a szavakban ki nem fejezhetőt - a felülről mutatott, teljes nagyüzemben működő bordély látványát bizonyára soha nem fogja elfelejteni senki, aki látta azokat a képkockákat.






Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN.
















[Filmekről] LEE Na-jeong: SNOWY ROAD (2015)

이나정: 눈길


_____________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________



Okozott néhány napos fejtörést, hogy miként írjam meg ezt az ismertetőt. Folyton arra gondoltam, hogy milyen nehéz helyzetben lehet az a rendező, aki a második világháború alatt a japán hadsereg által kiépített, 1932-1945 között működő, a katonák szexuális igényeit kiszolgáló intézményhálózat, és az abban áldozatokká váló nők témájának feldolgozására, interpretálására vállalkozik. Hányféle szempontot kell figyelembe vennie, hányféle érzékenységet kell tiszteletben tartania, miközben a megrendelő igényeinek is eleget téve, nyilván a saját nézőpontját is szeretné kifejezni.




A téma a legérzékenyebbek közé tartozik. Elsősorban azért, mert egyéni sorstragédiákat foglal magában, melyek ténye megváltoztathatatlan realitás. Másodsorban azért, mert az egyedi történetek olyan komoly szövedékké állnak össze, melyek már a nemzettest egészén ejtenek komoly, lassan gyógyuló sebet. Harmadjára azért, mert a sebek begyógyítása kizárólag az egykor egymással ellenséges viszonyban álló nemzetállamok belátáson alapuló, egyező szándékú erőfeszítéseinek függvénye, és mint ilyen, messzemenően kiszolgáltatott a geopolitikai térség aktuális erőviszonyainak, valamint az egyes országok belpolitikai helyzetének. 

További probléma, hogy olyan jelenségről kellene hitelesen megnyilatkozni, amelyről valójában rendkívül kevés a megbízható információ. Értelemszerűen a prostitúciós hálózat nem tartozott a katonai kimutatások legjobban dokumentált fejezeteinek körébe. A tudásunk alapvetően kétféle forrásból táplálkozik: egyrészt a kevés túlélő negyven-ötven évvel későbbi beszámolóira, másrészt a háború idején véletlenszerűen elejtett egy-egy tényre, megjegyzésre a katonai vagy polgári iratokban, sajtóban. Ezek alapján a kutatók többnyire csak becslésekre vállalkozhattak az érintettek számát és a bordélyhálózat nagyságrendjét illetően, melyek szórása rendkívül széles sávon helyezkedik el, az áldozatok számát 20.000 - 410.000 közé téve, valamint a bordélyok számát 125-re becsülve. [1] Mivel a hálózat Japántól egészen Délkelet-Ázsiáig terjedt, az elhurcolt nők is sokféle nemzetiségűek voltak. 

A feltárás problematikáját mi sem jelzi komolyabban, minthogy a koreai közös emlékezet úgy tartja, a legtöbb áldozat koreai volt, miközben a mégis rendelkezésre álló csekély dokumentáció arról árulkodik, hogy a legtöbb nő japán nemzetiségű volt. Ugyanakkor tudjuk, hogy Korea Japán általi megszállásának idején a koreai állampolgárok is új japán nevet kaptak, vagy születésükkor már eleve így anyakönyvezték őket. Mindebből látszik, hogy az elhurcolt nők valós származásának visszakövetése szinte lehetetlen feladat.

Ezek a körülmények arra intenek, hogy a legnagyobb tiszteletben tartsuk a történelmi tényfeltárás szándékával készülő és az áldozatoknak elégtételt nyújtani kívánó alkotásokat. Ugyanakkor a szándék mégsem minden, hiszen mégiscsak művészeti alkotások hordozzák azt. Tehát nem vonatkoztathatunk el attól sem, hogy egy filmre elengedhetetlenül filmes alkotásként tekintsünk.


Lee Na-jeong rendező
© Click The City



Bár a hosszú felvezetés után végre már a Havas út ismertetésének kellene következnie, előtte mégis azt ajánlom az érdeklődőknek, hogy egy másik filmmel összevetve gondolják végig a következőkben foglalt erényeket és gyengeségeket. Ez a film a Spirits' Homecoming (Lelkek hazatérése), Cho Jung-rae rendező alkotása.

A Havas út cselekményének fő szála a túlélők élettörténetének mozaikjaiból áll össze. A két főszereplő lány "békebeli" élete rendkívül árnyalt, részlet- és érzelemgazdagon jelennek meg a társadalmi különbségeik, a családi életük, a személyes vágyaik, az egymáshoz való viszonyuk. Külön említésre méltó két motívum: a szegényebb lány anyja amiatt aggódik, hogy a háború veszélye elsősorban a férfiakra leselkedik, nem igazán merül fel benne, hogy a szinte még gyermek lányát kellene igazán féltenie. A gazdagabb család látszatra remekül kollaborál a japán megszállókkal, lányuk japánul beszél és japán jövőt tervez magának. Azonban váratlanul kiderül, hogy az apa valószínűleg ellenálló - és ennek következményei viharos sebességgel sújtanak le a család tagjaira. Nem elképzelhetetlen egy ilyen fordulat a való életben sem, de valamiért számomra ez volt az első pillanat, amikor az addig szépen muzsikáló filmben egy disszonáns hang megpendült. Mintha ez a motívum elsősorban egyfajta nemzeti lelkiismeret-furdalás feloldozása miatt íródott volna a történetbe. Újabb réteget helyez minderre az a rezignáltság, mellyel az apa jelenkori kitüntetésének hírét fogadják az érintettek.

Rövid ugrással nemsokára a rémálom közepén találjuk magunkat, vagyis bekövetkezik a lányok katonai bordélyba kerülése. A vélhetően brutális történések azonban megjelenítés nélkül maradnak, csak ráutaló képeket látunk. Bizonyos értelemben a koreai társadalmat egyfajta prüdéria jellemzi, ezért ennek tudtam be ezt a rendkívül "szoft" ábrázolásmódot, annak ellenére, hogy számos más filmalkotásban a szexualitás meglehetősen nyílt ábrázolása sem marad el. Ez a választás azonban éppen ennek a történetnek a bemutatása kapcsán kissé hamisnak tűnt, és további disszonanciát eredményezett, mivel valamiféle történetmesélési - nem akarom azt írni, hogy megszépítő vagy mesei - homályba távolította el a nézőktől a valójában, méghozzá a teljes valójában láttatni kívánt valóságot. 

Erre a furcsaságra a film keletkezésének történetét megismerve kaptam magyarázatot. A Havas út eredetileg egy kétrészes televíziós dráma volt, melyet lerövidítve és újravágva mutattak be játékfilmként is. Nyilván a televíziók korosztályi előírásai tették lehetetlenné a rettenetek sokkal nyíltabb ábrázolását.





A történet két idősíkon zajlik, a korabeli lányok mellett látjuk a jelenben az egyikük időskori énjét is. A magányos, idős hölgy egyre közelebb kerül a mellette lakó, szintén magányos fiatal lányhoz. A két ember közeledése egymáshoz kezdetben a történet egy másik, ígéretes szálát mutatja. A film egyik csúcspontja, amint a két nőt egymás mellett üldögélve látjuk a cigarettás jelenetben. Feledhetetlen képsor, de utána a film hirtelen narratív túlsúlyra vált. Már nem láttat, hanem inkább szavakban elbeszél. Méghozzá sajnos meglehetősen didaktikus mondatokban.

Természetesen nem lehet eltekinteni attól a szomorú ténytől, hogy a "vígasznők" tízezreiből alig néhányan vannak már életben, tehát rendkívül fontos, hogy a fiatalabb generációk megismerjék a történetüket és képviseljék a törekvéseiket, ha már ők nem lesznek. Végül úgy tűnik, hogy leginkább ezt szolgálja a filmben az idős és a fiatal nő közötti kapcsolat, mely a kezdeti természetes dinamikából vált arra, hogy a fiatal lány szájába adja az esetlen helyzetben, szájbarágósan megfogalmazott összegzést: mások gazságáért nem az áldozatnak kell szégyenkeznie.

Történetük nyilvánosságra kerülése után az egykori "vígasznők" legfőbb törekvése a megfelelő bocsánatkérés kikényszerítése volt a japán vezetéstől. A méltó bocsánatkérés mibenléte talán több, számunkra nehezebben átlátható tényező függvénye. Nem merülhet ki felületesen odadobott szavakban, odalökött pénzbeli kártérítésben. Mindez érthető és méltánylandó. Ugyanakkor nehéz belátni, hogy mikor éri el a kielégülést a "han"-nal élő néplélek, mely néha hajlamos az átélt méltánytalanság felett érzett lelki fájdalom végsőkig fokozására is. Mindez inkább teoretikus közbevetés, mert nem gondolom, hogy vonatkoznia kellene az elhurcolt lányok, asszonyok esetére, akiknek töredéke tért csak vissza élve. Az életük pedig minden volt azután, csak nem normális, tele titkolózásokkal, lelki és testi problémákkal. Amiért a kérdés mégis felvetődik, az a sokkalta szélesebb köröket író, tovagyűrűző problematika. A háborús seregeket mindig kísérte a nőkön elkövetett erőszak, nem volt ez máshogy Európában sem. Még Vietnámban sem, ahol a koreai haderő katonái sem voltak ártatlanabbak. Az pedig további pikantéria, hogy a második világháborút követően Koreában egészen 1946-ig működtek bordélyok, immár az amerikai haderő kiszolgálására. A bocsánatkérés ebben az erőtérben válik relatív fogalommá, mert a bocsánatot kérő számára már túl soknak tűnhet az, ami a bocsánatkérést váró számára még egyáltalán nem kielégítő.

A film igyekszik egy záró, lírai körben meghozni a feloldás, az elengedés nyugalmát, mégis belerohan a záró felirat brutális szókimondásába, mely a japán bocsánatkérés kikényszerítésére való elszánt törekvést vágja a nézők szemébe. Ami nem a szándék helyességét kérdőjelezi meg, azzal nyilván egyetért minden jóérzésű ember. Viszont visszahat a film egészére: megrongálja a történet önmagában ható erejét, mely sokkalta erősebb visszhangot lenne képes a nézőkben kiváltani, mint ez a kissé agit-propos felhangú befejezés, a szánkba adott következtetésként. 

Pedig Lee Na-jeong rendező filmje ennél sokkal több. Erős színészi alakítások teszik emlékezetessé a karaktereket, különösen kiemelve az ismét nagyszerű Kim Sae-ron játékát, aki mellé hasonló erővel sorakozik fel a másik lány fiatalkori énjét megelevenítő Kim Hang-gi, és a jelenkori, bölcs, idős énjét játszó Kim Young-ok. A szomszéd lány szerepében még Cho Soo-hyangnak is emlékezetes percek jutnak. 





A történetmesélés a film túlnyomó részében gördülékeny, lírai, néhol még a humort sem nélkülözi. A látványvilág hol a gyermekkori idillt festi, hol az érzelmek természeti képekbe vetítését. A kamera látószögei, a megvilágítások mindvégig nagy erővel szolgálják a magányosság, a bezártság, az elesettség, a kiszolgáltatottság átélhetőségét, melyektől az az érzésünk támad, hogy a történelem kérlelhetetlenül átrobog az életünkön. Azokén is, akik sorsát éppen nézzük, és a miénken, nézőkén is.

De lélegzünk, és igyekszünk nem aggódni.






Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN.





____________________________________________________________
[1]  
Digital Museum
The Comfort Women Issue and the Asian Women's Fund
Japanese Military and Comfort Women - Number of Comfort Stations and Comfort Women