2014. november 24., hétfő

Anilogue 2014 - 3.


A beszámoló első és második része

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________ 


A harmadik napot követően egyre nehezebb beszámolni az Anilogue filmes kavalkádjáról, mivel már a délelőttök sem szabadok, hiszen a hétvégén egész nap két teremben szimultán folyik a vetítés. Így a korábbi napok filmjei egyre inkább elmosódnak, és különösen azokat a rövidfilmeket nehéz felidézni, amelyek nem hagytak túlságosan mély nyomot bennem maguk után.

Kicsit így jártam az O!PLA Across The Border című összeállítással, amely a lengyel animáció 2012-14 közötti terméséből válogatott. A 15 kisfilmről képtelenség is lenne részletesen beszámolni, így inkább csak néhányat emelnék ki közülük.

A Steven And The Beetle (Stefann i Żuczek) című film a társadalmi együttélés groteszk rajzát mutatta egy furcsa barátság történetében. Emberek és antropomorf bogarak a lakói egy városnak, és a két kaszt hermetikusan elkülönítve éli egymás mellett a világát. Az érintkezés tilos, ám főhősünk valamiféle humánus, altruista indíttatásból megmenti egy vergődő bogárlény életét a megsemmisítő egységtől. Barátság lesz a dologból, mely nem ér jó véget. Emberünknek szembe kell néznie barátja elpusztítása láttán saját szerepével és lelkiismeretével. A filmet nézve túlságosan direktnek, szájbarágósnak gondoltam az alantas, szagló bogarak képzettársítását a kitaszítottság helyzetéhez. Ám a filmet egy Vietnamban született, most éppen a film témájába vágó, Lengyelországban tanulmányokat folytató fiatalember, Piotr Loc Hoang Ngoc rendezte, és felrémlett bennem, hogy meglehet, nem kizárólag tankönyvekből gyűjtötte hozzá az életanyagot.

Az Orawus egy kísérleti zenei animáció volt, melyet Wojciech M. Sławuski rendező a kiemelkedő kortárs zeneszerző, Wojciech Kilar Orawa című szerzeményéhez készített. A nagyszerű festményanimáció egymásra torlódó képei nemcsak a zenélő hangszereket keltették életre, hanem kibontakozott belőlük az egyedfejlődés és az emberiség történelmének keresztmetszete is. 







A Lost Senses (Zmysły prysły), Marcin Wasilewski szórakoztató és látványos kisfilmje két világot társított repülő városában. A férfi megpillantja élete nőjét, ám a találkozáshoz a városi parkour bravúrjaival vezet az út, melynek során szürrealista kihívásokkal is meg kell küzdenie, hiszen nem máshol járunk, mint Chirico festményeiben.






A The Law Of The First Night (Ius primae noctis – Prawo pierwszej nocy) fekete-fehér filmjének érdekessége, hogy rendezője, Łukasz Rusinek a folklór és a hardcore punkzene különleges együtthatásával kísérletezett.




Megadatik-e valaha, hogy magunk válasszuk meg halálunk időpontját és gondoskodhassunk halálunk méltóságáról? Egyáltalán lehet-e a meghalásnak művészete? És vajon hagyják-e a körülmények, hogy végigvigyük, amit oly szépen elterveztünk? Miłosz Margański Ars moriendi című filmjének kartonvilágában a kartonfőhős küzd ezzel a problémahalmazzal,. nem túl sikeresen.








A pénteki nap első nagyfilmje a világ gyermekszemmel témakörhöz tartozott. A túlon túl (Resan till Fjäderkungens Rike) dán-svéd koprodukcióban készült, rendezője Esben Torf Jacobsen. A filmet 3D változatban, angol felirattal és a gyermeknézőkre tekintettel magyar hangalámondással tekinthettük meg. Maga a 3D technológia számomra nem tett sokat hozzá a film látványához, viszont érdekes módon rendkívül megnehezítette a feliratok olvashatóságát.

A főszereplő egy kisgyermek, azaz mit is írok, hiszen kisnyúlról van szó, aki rendíthetetlenül hisz abban, hogy betegségben meghalt édesanyját még viszontláthatja. Hiába vonult el vele édesapja egy halászhajó fedélzetére, ahol kettesben élnek, az apa sem tudja megakadályozni a Johan kalandos utazását az anyja keresésére. Az utazás a túlon túlra visz, mely kimondatlanul a halál birodalma. A film története valójában maga az alászállás a Tollkirály birodalmába, csak éppen kisnyulunkat nem Orfeusznak hívják, és Káron ladikját is egy acélhajó helyettesíti.

Azt sajnos nem tudom, hogy a skandináv mitológia vagy mese elemei belejátszanak-e a történetbe. Felnőtt fejjel nézve viszont kissé furcsa volt az ismert mitológia plüssnyulakra kiszerelt változata. A halászhajó tapsifüles tengerészeiről nem is beszélve, mert egy nyúl még a mesei realitáshoz sem túl vízkompatibilis állat, de hát hogy miért pont őket választotta a rendező, az maradjon az ő titka. A történet fő alakja még Bill, a kutya, aki már többször kijátszotta az őt szólító halált, és végül az ő jegyét felhasználva lép Johan a Tollkirály birodalmába, a Kapitány, aki a révész egy béka alakjában, és előkerül Mora is, a sokkarú tengeri szörnyeteg. A Tollkirály egy kék színben pompázó nyúlfejű lény, mégis leginkább egy griffmadárra hasonlít.

Természetesen létrejön a nagy találkozás, a teljes család egyesül egy időre, de a birodalomból menekülni kell. Johan szembesül azzal, hogy édesanyja már örökre ennek a világnak a része, és így nem tarthat velük.

A film impozáns kulisszákat teremt a történethez, a tenger ábrázolása, és különösen a túlon túli birodalom látványa erőteljes. Hogy maguk a kisgyermekek mit tudnak kezdeni a történettel, azt nehéz megítélnem, bár némiképp osztom azok aggodalmait, akik szerint a film talán összezavarja, túlterheli a kisgyermekkorú célközönségét.

Végezetül meg kell említeni, hogy a film zenéje nagyon szép, és a stáblista szerint ez a közreműködő magyar zenészeknek és kórusnak is köszönhető.



Idén egyetlen egész estés japán animációs filmet láthattunk, melyet rendkívüli témája miatt nagyon vártam. A Giovanni szigete (Giovanni no shima) rendkívüli vállalkozás nemcsak az animék, hanem a japán filmek világában is, mivel Nishikubo Mizuho rendező a második világháború történelmének egy feldolgozatlan, szinte ismeretlen témájához nyúlt.

Kevéssé köztudott, hogy a háború végeztével Japán északi részének szigetei a Szovjetunió fennhatósága alá kerültek, és az ott lakók számára éppen a békeidők hozták el azt a rettenetet, amelyben a háború nem részesítette őket. A várt amerikaiak helyett a szovjet hadsereg katonái érkeznek az egyik szigetre, és birtokba veszik a japán lakosság javait, beköltöznek házaikba, iskolájukba, felélik élelmüket. Évekig tart ez a kegyetlen együttélés, melyet a filmben két kisfiú nézőpontjából látunk. Mindkét fél kialakítja a saját életformáját, a japánok a fekete kereskedelem segítségével tudják átvészelni a hétköznapokat, miközben váltig hisznek a hadifogságba elhurcolt katonai egységük visszatérésében, és gondosan őrzik azok élelmiszer-készleteit. A két közösség között olvadni látszik a jég, a szovjet parancsnok kislánya és a két japán fiú között barátság alakul ki, illetve a nagyobbik fiúval gyermekszerelem szövődik. Oroszok és japánok tanulgatják egymás kultúráját, és a kezdeti elutasítás, versengés lassan egymás elfogadásává szelídül, melyben az iskola sokat segít. A felnőttek is összebékülnek azzal a helyzettel, amit a sors hozott, és így a gyermekek bejáratosak lesznek egymás lakásaiba.

A különbségek azonban nem tűnnek el, és a katonai helyzet szabályait nem lehet felrúgni, márpedig a fiúk apja mint a japán közösség vezetője azt tette, amikor eltitkolta a barlangban gyűjtögetett élelmiszert, így nem kerülheti el a letartóztatást. Rövidesen a japán lakosságot arról értesítik, hogy visszatelepítik őket Japánba. Egy hosszú és rettenetes hajóút végén viszont a Szovjetunióban találják magukat, egy munkatáborba kitelepítve. Újabb évek telnek el, míg végül valóban megtörténik a hazajuttatásuk, de azt a közösség sok tagja már nem érhette meg. A filmben mindezeket végigéljük a két fiú sorsán keresztül, akik kétségbeesett küzdelmet folytatnak apjuk megtalálásáért, akit először halottnak hisznek, majd hírül veszik, hogy életben van, de egy másik táborban.





A film komor, valósághű történetét átszövi a fiúk fantáziavilága, mely egy könyvhöz kötődik, a kor egyik sikeres gyerekregényéhez, melyből az édesapával olvastak fel rendszeresen. A galaktikus vonat vágyak és remények szimbólumaként élet és halál felé visz a történetben, de legfőképp a szétszakítottak közötti összekapcsolódást biztosítja.

Nishikubo Mizuho megrázó filmet készített, mely a történet széles spektrumához híven látványában is hol szépséggel telten, hol a borzalmak naturális felidézésével idézi fel az eseményeket. A karakterek nagyon aprólékosan kidolgozottak és rendkívül érzelemgazdagok. A történtek realitásába a mesei fantáziavilág szervesen belesimul. Különös erénye a filmnek, hogy nem ítélkezik, nincsenek jók és rosszak, mindkét félben megtalálható ezek keveréke, pontosan érzékeltetve, hogy egy nagyobb játszma kiszolgáltatottjaiként részesei a történetnek. A tragédiát ez nem kisebbíti, hanem még átélhetőbbé teszi.

Nyomasztó és felemelő filmet láttunk, melyben először éreztünk mélyen együtt azokkal a japánokkal, akikről tudjuk, hogy sok más nemzettel együtt a rossz oldalon álltak, ám filmben talán először tudtunk árnyaltabb képet nyerni a valóságról, szerencsésen túllépve a háborús sztereotípiákon. A filmbe még az is belefért, hogy egyik jelenetében arra fókuszáljon, hogyan kerültek azonos helyzetbe kibékíthetetlen ellenfelek, és hogyan törölte el ezeket a szembenállásokat a túlélésért folytatott küzdelem: kitelepített koreaiak segítenek a filmben kitelepített japánokat.




A film után egy hatalmas váltással éppen a - saját bevallása szerint - japán animéket rendkívül utáló Bill Prympton filmjével eveztünk egészen más vizekre, és egy szerelmi gubanc kellős közepén találtuk magunkat. A Cheatin' amerikai produkció, mely egy különleges gyöngyszeme a fesztiválnak. Színtiszta, szavak nélküli vizualitás, mely a férfi-nő kapcsolatok útvesztőibe kalauzol bennünket.



Szerelem első látásra, házasság és felhőtlen boldogság jellemzi Ella és Jake kapcsolatát, melyről egyszerűen lepattan a betolakodni kívánó harmadik. Azonban a szerelmi ármánynak számos eszköze van szegény hiszékenyek megvezetésére, és a féltékenység mindig tévutakra visz. Kettéhasad a páros ágy, Jake elhagyja a családi fészket, Ella pedig kegyetlen bosszút akar állni.

Aztán szerető szíve mégis inkább harcba szólítja kedveséért, amelynek egy bűvész tiltott átalakító masinája lesz a segítségére, ezzel tud Jake alkalmi szeretőinek bőrébe bújni. A technika ördöge viszont közbeszól, és egy félig sikerült átalakulás során lelepleződik az ármány, tetejébe még helyre is kell tolni a két félbemaradt nő visszaváltozását. Jake-nek így akad dolga elég, és közben azzal is szembesülnie kell, hogy milyen ostobán bedőlt egy átlátszó női trükknek.




A film ezekről a veszedelmes viszonyokról csodálatos pontossággal értekezik, pusztán a látvány és a zene segítségével, mely ugyanolyan szélsőséges, mint a képi világ. Operaslágerek és más népszerű dallamok harsognak. Komikum, karikaturisztikus elrajzolások és érzelmi túltelítettség uralkodik a filmben, pazar látványvilággal és dinamikával ötvözve. Bill Prympton kézzel készített rajzainak stílusa teljesen egyedi, bár rengeteg hatás szűrődik át azokon. Egyszer mintha egy art deco képeslapot néznénk, aztán mintha képregényt lapoznánk. A figurák életteliek, tele túlfűtött szexualitással és túlcsorduló érzelmekkel, valamint a karakterek testi jellemzőinek kiemeléseivel. Jake izomkolosszusa a six pack gerincre fűzött újraértelmezésével éppúgy telitalálat, mint a nők domborulataikat mutogató állandó pucsításai. Nem irtózik a tömény giccs eszközeitől sem, ennyi vörös szívet életünkben nem láttunk, mint amennyivel itt fel-alá masíroznak. A film hatalmas élmény, amolyan tanulságos mese a párkapcsolatról, mely szórakoztat, elvarázsol, belezavar mindenkit a labirintusba, de végül mégiscsak megnyugtat.

Felnőttfilm, de 16 éven felül mindenkinek erősen ajánlott!



















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése