2014. augusztus 11., hétfő

[Filmekről] CHANG Yong-woo: A DREAM COMES TRUE (2009)

장용우: 돌멩이의 꿈





Olyasvalami kép rémlett fel előttem a film megnézését követően, mint amikor egy nagy eső feláztatja az egymásra ragasztott plakátokat, és itt-ott részekben előbukkan egy korábbi is a legfelső alól, és az egész egy új, kissé zavaros harmadik képet alkot. Nos, itt egy kellemes romantikus komédiát láthatnánk a felszínen, de mégsem tiszta formájában, mert egy tragikus melodráma elemei ütnek át rajta. Hogy miért akarta Miho Nakazono forgatókönyvíró megerőszakolni a saját történetét, amely önmagában is megállna a lábán, az rejtély, mert ha hagyja a romkomot tiszta formájában érvényesülni, akkor jobb eredményre jutottunk volna. Így viszont minden szereplő mögé oda lett kenve egy kis tragikus múlt, ráadásul a szemünk láttára lezajló balesetek filmes megvalósítása sem segít mindezen, mivel azokkal Chang Yong-woo rendező éppen az ellenkező hatást éri el: nem megdöbbentenek, sokkal inkább nevetésre ingerelnek.   






Az egész film olyan, mintha egy elhangolódott hangszeren játszanának, de hiába halljuk, hogy hamis, mégsem teljesen élvezhetetlen, sőt, néhol még egész érdekes is, amit hallunk. Egy harmadrangú, pénztelen és eladósodott komédiás, aki szerencsejátékfüggő is, váratlanul abban a helyzetben találja magát, hogy egy apját éppen elveszítő kisfiút kell eljuttatnia az édesanyjához, akivel a gyerek még sosem találkozott.


Cha In-pyo és Chae Geon

Kim Hyo-jin és Cha In-pyo


A gyerek mellé jár még egy számkóddal lezárt fémtáska is, melyben pénz sejthető.  A történet nem rejt meglepetéseket, természetesen a kisfiú és a férfi között egyre erősebb érzelmi kapocs keletkezik az utazási kalandok során. Ahogyan az várható, megjelenik egy hölgy szereplő is, akivel esélyesnek tűnik főhősünk sorsának rendeződése. A forgatókönyvírói-rendezői akarat viszont mást diktál, egy olyan befejezést, mely ugyan megmenti a filmet a megszokott, összeborulós kliséktől, viszont kétes eredményként úgy lóg az egész a történeten, mint.... hát hogy is mondjam... maradjunk annyiban, hogy nem minden műfaji mixelés nevezhető sikeresnek.


Chang Yong-woo rendező



A férfi főszereplő, Cha In-pyo a komédiázásra serkentő jelenetek mellett képes mélyebb árnyalatokkal is gazdagítani a figurát, és talán a belőle áradó egyfajta kedvesség a film legnagyobb vonzereje.  Hölgy szereplőtársának, Kim Hyo-jinnek a karaktere már több következetlenséggel bír, mert bár egy lecsúszott, alkoholista színésznőként ismerjük meg, mégis hirtelen teljes józansággal lesz segítőtársa a gyermek-férfi párosnak. A kisfiú, Chae Geon nagyon aranyos, különösen a vidám jelenetekben, de az ellenkező helyzeteket nem sikerül hitelesen megoldania, és ez lehet, hogy nem az ő hibája, hiszen maga a film sem törekszik ennek elérésére. Érdekesség, hogy ez a film is az SBS Telecinema sorozatának része, melynek darabjai a mozikban történő bemutatást követően a dél-koreai és a japán televíziók adásába kerülnek.

A filmet bátran ki lehet húzni a megnézendők listájáról, illetve csak akkor ajánlanám, ha tényleg akad egy teljesen hasznavehetetlen  nyári délutánunk.



Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 


























2014. augusztus 10., vasárnap

[Filmekről] Ounie LECOMTE: A BRAND NEW LIFE (2009)

우니 르콩트: 여행자




Mondhatnám, hogy minden jó, ha a vége jó - most még arra gondolva, hogy a hétvége harmadik filmje végül meghozta a nagyszerű filmélményt. 





Ounie Lecomte filmje lélegzetelállítóan szép alkotás, amelynek az a különlegessége, hogy miközben nézzük, eszünkbe sem jut, hogy filmet nézünk. A történet és a megvalósítás módja olyan elemi erővel vonz magába, hogy szinte beszippant a mozivászon, és magunk is részesei leszünk a hétköznapi természetességű, keresetlen egyszerűséggel, lassan hömpölygő eseményeknek.

Ounie Lecomte rendező


Lecomte saját élettapasztalatát dolgozta bele a filmbe, melynek elkészültén nem más őrködött producerként, mint Lee Chang-dong. Mintha az ő költői realizmusa ragyogna ebben a történetben is, és ha mindez még nem lenne elég a minőség zálogaként, akkor a főszereplő személye garanciát nyújt erre. Ő pedig nem más, mint Kim Sae-ron, aki a film forgatásakor éppen kilenc éves volt, pontosan annyi, mint a főhős Jin-hee, akit életre keltett a történetben. 

A film koreai címe Utazás, amely arra a "kegyes" hazugságra utal, mellyel Jin-hee-t vezeti félre az édesapja, eltitkolva a kislány elől, hogy a szép ruha, az ajándékba vitt torta olyan utazást szolgál, mely csak egyirányú. Az apa új házassága miatt Jin-hee feleslegessé vált, ezért apja beadja egy egyházi fenntartású árvaházba, ahol az a cél, hogy a gyerekek az őket adoptáló, főként külföldi családoknál találjanak új életre.







Kim Sae-ron tökéletes átéléssel és hiteles őszinteséggel vezet végig bennünket a kislány lélektani drámájának összes stációján. Ezernyi ézelmi árnyalata van a játékának, mellyel képes azt a hatalmas ívet bejátszani, ami a kezdeti dühös tiltakozástól, konok ellenszegüléstől végül eljuttatja a helyzete megértéséig és elfogadásáig. Jin-hee felnőtteket is megterhelő felismerések birtokában végül (akárcsak a valóságban a film rendezője) repülőre száll, hogy egy magányos utazást követően új francia szüleinél landoljon, akik reménykedő kíváncsisággal várják ismeretlen fogadott gyermeküket a reptéren. Borzongató belegondolni, hogy Jin-hee és a hozzá hasonló sorsú kisgyermekek már milyen komoly és súlyos élettapasztalatok birtokában érkeznek új életük küszöbére. 

Az árvaház lakóinak rajza részletgazdag, és a film felvillantja néhányuk sorsát is, mely hol a csalódást, hol a gyermeki remények beteljesülését hozza magával. A gyermekek közötti kapcsolatok egyszerre a túlélés és az újabb trauma forrásai, hiszen egymást segítve tudnak beilleszkedni az alkalmi közösségbe, de mivel ez csak egy átmeneti szakasz mindannyiuk életében, ezért az elválások újabb fájdalmakat jelentenek. Ugyancsak nagy finomsággal érzékelteti a rendező a gondozó felnőttek részvételét ebben a folyamatban, mely nem szeretetlen, hanem inkább tudatosan és bölcsen visszafogott, és mégis, ennek ellenére megjelennek benne az érzelmi kötődések.

Az árvaház lakói


Ounie Lecomte későbbi privát élettörténete érdekesen alakult. Új francia családjában az édesapa miniszteri posztot töltött be, Lecomte divattervezőként végzett, és számos filmes szerepet is játszott. Koreába 1991-ben tért vissza, hogy szerepeljen egy örökbeadott gyermek történetében, aki keresi a gyökereit, de a film soha nem készült el, neki viszont a valóságban sikerült felvennie a kapcsolatot a vér szerinti szüleivel. Később egy forgatókönyvíró workshopon vett részt, melynek keretében végül 2006-ban megírta az A Brand New Life forgatókönyvét.

A film számos elismerésben részesült, elnyerte a Legjobb Ázsiai Film díját a 22. Tokiói Nemzetközi Filmfesztiválon, valamint a zsűri díját 2009-ben az amszterdami Cinekid Fesztiválon.


Készült a filmhez magyar felirat? - IGEN. 






















































[Filmekről] AHN Sun-kyoung: A BLIND RIVER (2009)

안선경: 귀향





[Az ismertető erősen SPOILERES!]



Van olyan nap, hogy az ember kétszer is mellényúl (szerencsére azért nem nagyon). Úgy éreztem, hogy egy jó filmmel kompenzálni tudnám azt a hiányérzetet, amelyet Kim Ki-duk Amenje hagyott bennem. Valamiért az A Blind Riverhez vezetett a sors, és még a témát illetően is csöbörből vödörbe kerültem. Az anyaság vállalása körül tévelygett Kim Ki-duk, Ahn Sun-kyoung rendezőnő filmje pedig már felütésének is éppen egy leányanya szülési műtétjének tortúráját választotta, melyben azonnal megjelenít egy eléggé direkten közölt üzenetet: a lányanyát krisztusi pózban feszítik a műtőasztal keresztjére.





Ugyan nem sokat tudtunk meg arról, hogy a bevezető jelenetsor miként kapcsolódik a történet főszálához, mely egy harminc évvel korábban ausztrál szülőknek örökbeadott fiatalemberről szól. Főhősünk, akit Park Sang-hun alakít, koreai barátnőjének segítségével próbálja megtalálni biológiai édesanyját. A fiú gyerekkora óta komoly identitás-problémákkal küszködik, ezért a gyökereinek felkutatása a belső békéjéhez vezető út is. Nem tudja elfogadni barátnőjének ajánlatát a közös család alapítására, még a segítségét is elutasítja. Az egyetlen meglévő, bizonytalan nyomot követve egyedül indul el arra a helyre, amelyet az okiratok a szülőhelyeként rögzítettek.

A történet azonban váratlanul dimenziót vált, és hirtelen egy másik univerzumba csöppenünk. Hogy valójában mi is történik, ahhoz nem sok segítséget kapunk Ahn Sun-kyoung rendezőtől, aki úgy bánik filmjének résztörténeteivel, mintha olyan mozaikot rakna ki, amelynek a darabjai sehogyan sem akarnak egymáshoz illeszkedni. Pedig érződik a szándék, hogy egy nagy tablót szeretne formálni főként a nők kiszolgáltatottságáról, de ehhez nem igazán találja a megfelelő eszközöket.

Lucas Fedora, születési nevén Seong-chan azzal bocsátja el barátnőjét, hogy alvásra van szüksége. Ez a mondat akár arra is utalhatna, hogy elkövetkező utazásának története álombéli, bár ezen túl egészen a film legvégéig nem kapunk a továbbiak értelmezéséhez kapaszkodókat. Ugyanakkor a rendezőnőt rabul ejtette Albert Camus A félreértés című tragédiája, amelyet minden különösebb skrupulus nélkül beleszuszakolt a filmbe. Főhősünk megérkezik a világvégi kis település meglehetősen zord és lepukkant moteljébe, melyet Camus történetéhez hasonlóan két magányos nő üzemeltet. A megfáradt anya és a pszichésen minimum terheltnek mondható lánya múltjában és képzelgései mögött valami sötét titok lappang, mely egy gyermekhez kötődik. Az abszurd világába csöppentünk, ahol elveszítjük valós kapaszkodóinkat: megtörténhet-e mindaz, ami a szemünk előtt zajlik? Lucas, bár nem fedi fel a nők előtt, de úgy gondolja, hogy az anyját és a nővérét találta meg, akik nem ismerik fel benne az elvesztett hozzátartozójukat. A fiú nem tudhatja, hogy a nők mellett egyetlen betérő férfivendég élete sincs biztonságban. Ráadásul a motel baljós közegével párhuzamosan, abszolút reális rajzolatban követjük egy másik szereplő, egy másik motelben szülő leányanya történetét is, csak éppen arra nincs pontos utalás, hogy ez milyen időbeli vagy oksági kapcsolatban áll az abszurd mesével. Vajon Lucas születésének történetét látjuk szimultán peregni? A motelbeli történet tele van hol túl direkt, hol nehezen értelmezhető, hol a felfejtés minden kapaszkodóját nélkülöző szimbolikával. Sejtelmesség, misztikum és abszurd keveredik, de nem elegyedik, így kiugróan hatásos és már-már nevetségességbe hajló pillanatokat is megélünk.


PARK Sang-hun






PARK Ji-yeon



A film végül egy furcsa, körkörös valóságrajzot mutat, amelyben mindenki rosszul érzi magát. Ha nő, akkor a szexuális kiszolgáltatottság, a nem kívánt terhesség, a világra hozott gyerektől való kényszerű megszabadulás utáni lelki nyomor a kizárólagos problematika, ha pedig férfi az illető (nemigen találunk mást a filmben a főhősön kívül), aki anya-komplexusban és önazonossági válságban szenved, akkor vagy cserben hagyja a megejtett lányt, vagy olyan állati ábrázolást kap, mint az egyik durván csiszolatlan jelenetben az a férfi, aki meglátva az utcán ücsörgő nőt, azonnal gerjedő, állatias szexuális felindultsággal esik neki. Nem vitás, hogy a film nagyon komoly társadalmi problémára fókuszál, de mégis inkább a rendező saját prekoncepcióinak való megfelelési kényszerrel, mint alapos problémafeltáró szándékkal.


Ahn Sun-kyoung rendező


A film valójában Camus tragédiájának filmes adaptálása egy kerettörténetbe helyezve. Ahn rendező érezhetően nagy élvezettel és különös érzékenységgel bontja ki a motelben játszódó képtelen történetet, mely erős képi világú és hangulatfestő erejű. Hozzájárul ehhez a motelben dolgozó fiatalabb, pszichésen zavarodott nőt megformáló színésznő, Park Ji-yeon nagyszerű játéka, melynek szinte minden pillanata feledhetetlen. Még ezek közül is kiemelkedik a zárójelenete, melyben (SPOILER KÖVETKEZIK!) az utolsó cigaretta meggyújtása és elszívása vitán felül Oscart ér.
Olyan értelemben a férfi főhőst játszó színész nehezebb helyzetben volt, hogy a reális és abszurd közegben is tudnia kellett közlekedni, és Park Sang-hun jól is vette ezt az akadályt. 
A rendező sokszor festői képsorokkal ajándékozza meg a nézőket, különösen szép a sárguló mezőn a lányt magára hagyó fiú képi kompozíciója, vagy a fekete kőzetű hegyek drámai, lélekfestő ereje. Számos problémája ellenére a film nem hagy rossz nyomot maga után, igaz, hogy nagyon mélyet sem.



Készült a filmhez magyar felirat? - Tudtunkkal NEM. 
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről. 






















[Filmekről] KIM Ki-duk: AMEN (2011)

김기덕: 아멘



(Figyelem: spoileres ismertető!)



Kim Ki-duk két rendhagyó filmmel jelentkezett a 2011-es évben, az Arirang című életválságot feldolgozó dokumentumfilmmel és az Amen című kisköltségvetésű, függetlenfilmes drámával. 






Valószínűleg nincs olyan rendező, aki ne szeretne kísérletezni, vagy legalábbis arra törekedni, hogy a film készítésének teljes spektrumát a kezében tartsa. Kim Ki-duk az Amenben élte ki ezt a vágyát. Az természetes, hogy jelen esetben is saját forgatókönyvből dolgozott, de a rendezői feladatok mellett most operatőrként és vágóként is jegyzi a kész alkotást, sőt a férfi szereplő bőrébe is maga bújt bele.

A film több szempontból is elüt az életmű addigi darabjaitól. A történet helyszíne Európa, a maga sajátos kulturális közegével. Bár szépen komponált látványokban itt sincs hiány, a korábbi filmek festőiségét alig nyomokban fedezzük csak fel. Az Ament minden ízében a filmes kísérletezés szelleme hatja át, és valahogyan ez az elszántság, és az ezzel kéz a kézben járó "filmőrült" lelkesedés okozza, hogy a filmet végülis meg lehet nézni, bár maradandó, nagy élményre ne számítson senki. 

A történet főhőse egy koreai lány, aki Párizsba érkezik. Valószínűleg a kedvesét keresi, akit nem talál a megadott címen. Innentől kezdve a kaputelefonokon kapott információkat követve nyomába szegődik az utcai festőművész férfinak, keresztül-kasul utazva néhány emblematikus európai turistacélpontként is megjelölhető városon (Velence, Avignon). Maga a keresés - bár főmotívuma a filmnek - szinte másodlagos lesz a történetben, a hangsúly sokkal inkább a lány magányos útjára és elszigetelt küzdelmére koncentrál. Nagyon nehéz eldönteni, hogy a történések valósak-e, vagy azok inkább a lány belső félelmeinek kivetülései. A szerelmi drámának vagy az idegen kulturális közegben való izoláltság feldolgozásának induló sztori rövidesen bűnügyi történetnek mutatja magát, mivel a vonat hálókocsijában alvó lányt egy furcsa, gázmaszkot viselő fickó kirabolja és meg is erőszakolja. A lány reagálása, azaz nem a valós élet logikájának megfelelő reagálása a történetet irracionális síkra tolja. Nem szokatlan Kim Ki-duk filmjeiben a "néma" főhős, itt is ezzel találkozunk. A lány természetesen tud beszélni, hiszen kedvese nevét többször kiáltozza a nagyvárosok visszhangtalan terébe, és halljuk őt több nyelven is megszólalni a kaputelefonos beszélgetésekben. A kommunikációról való lemondás a rendezői koncepció része, ebben a filmben azzal súlyosbítva, hogy titokzatos követőjén kívül a lány szinte senkivel sem lép interakcióba a film során. Érződik egy erős reflektálás is bizonyos filmes előképekre, mint például Dreyer szinte kizárólag arcközelikből felépített Szent Johanna-filmjére.

Gázmaszkos támadója viszont a lány nyomába szegődik, és a kamera szubjektívvé változik, a lányt ezentúl többnyire a gázmaszkos szemével látjuk, pontosabban "kukkoljuk". Némi játszadozás belefér ebbe a voyeur megfigyelésbe a kézikamera szándékoltan "amatőr" használatával, megidézve néhány, leginkább horrorfilmekre jellemző hangulatot. Ugyanakkor a támadó kissé ijesztő, de mégis védelmező alakká változik, aki a lány végső döntéséhez vezető útját egyengeti. Ennek stációiként több kört járunk be, időnként önismételgető képsorokkal, majd végső elemként megjelenik az európai katolicizmus is, hőseinket Szűz Mária és gyermeke szobrához vezetve. Az eddig csak a környezet hangkulisszáival dolgozó film innentől erős zenei aláfestést kap. A történet szimbolikája nem a bonyolultsága, hanem a kidolgozatlansága miatt követhető nehezen, mert mint a film egészére, erre is talán a következetlenség a leginkább jellemző. A film valahol megreked a racionális és irracionális határmezsgyéjén. Szereplői bosszantóan életszerűtlenek a való világban, viszont nem is elég elvontak ahhoz, hogy egy szimbolikus mezőben értelmezhetőek legyenek. Emiatt a film sokszor öncélú művészkedésbe, idegesítő köldöknézésbe fordul, és ezáltal a rendező magánügye marad.


Kim Ye-na


Bár a főszereplő színésznő valóban érzékenyen próbálja megvalósítani a rendezői elképzeléseket, és Kim Ye-na feszültséget tartó alakítása nélkül a film egyszerűen nézhetetlen lenne, a történetben szereplő szerelem-értelmezéssel és anyaság-vállalási problematikával ő sem nagyon tud mit kezdeni. Az a kimódoltság, a megcsináltság térfelén marad, éppen úgy, mint a film egésze. 

Összességében azoknak ajánlom az Amen megnézését, akik a teljes Kim Ki-duk életművet maradéktalanul magukénak szeretnék tudni, vagy az olyan "bennfenteseknek", akiket filmes szempontból izgat, hogy egy kiváló rendező miként veszi tudatosan a bátorságot ahhoz, hogy "profi módon amatőr" lépéseket tegyen az általa felfedezni vágyott területeken, és elkészítse élete "diákfilmjét".



Készült a filmhez magyar felirat? -  Szöveg híján a film nem igényel feliratozást.









Kim Ki-duk és Kim Ye-na a San Sebastien Film Festivalon, amelynek keretében a filmet bemutatták



Kim Ki-duk és Kim Ye-na