2013. április 28., vasárnap

[filózós] KIM Ki-duk: Pieta (2012)

김기덕: 피에타


Ez a bejegyzés most nem filmismertető, sokkal inkább az első benyomások utáni elmélkedés, és mint ilyen, kicsit SPOILERES.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű megnézni ezt a filmet. Ugyan egyetlen KIM Ki-duk műről sem mondható, hogy egyszerű szórakozás lenne, de itt már a filmcím is különösen súlyos témáról árulkodott, és a szállingózó hírek sem hagytak kétséget afelől, hogy kemény mozira számíthatunk.

Egyszer egy külföldi filmesztéta azt mondta, hogy a Bad Guy című filmben látható immoralitás mértéke olyan mélyen érintette, hogy évekig nem tudott utána KIM Ki-duk filmet nézni. Egy másik filmesztéta szerint KIM Ki-duk hajlamos a giccsre. Mindkét gondolat hosszú ideig foglalkoztatott, és nem is tudtam még megnyugtató válaszra lelni magamban.

Általában nem zavar a szélsőségek feszegetése, különösen nem, ha az emberi mivoltunk megismerésének szolgálatában áll. KIM Ki-duk filmjeiről pedig már régóta az a véleményem, hogy a történet csak laza körítése egy alapvető kérdés feltevésének, és ne is reméljünk semmi jót, ha nem elégít ki bennünket egy jól megcsavart példázat felfejtésének öröme.

Mégis, a PIETA valamiért másnak tűnt, mint az eddigi KIM Ki-duk filmek. Ambivalens érzéseket keltett bennem már a megnézése közben is. Azt vettem észre, hogy nem ragadott el a mozi mágiája, és úgy nézem a filmet, mintha egy élveboncolást szemlélnék egy üvegfalon keresztül. Vagy méginkább, mintha egy minden elemében tökéletesen egymáshoz illeszkedő pokoli gépezet születésének lennék tanúja egy tervezőasztalon.

Ám a filmbéli példázat szereplői mégis a legősibb archetípusaink képviselői: anya és gyermek, és mint ilyenek a legmélyebb érzelmekkel telítetteknek kellene lenniük. Mindez benne is van a filmben, csak éppen mérhetetlenül túlpengetve a húrokat. Valahol ezen a ponton fordult az alkotás nálam a visszájára: a Pieta, az anyaság egyetemes, megfoghatatlan, téren és időn kívüli, folyamatosan élő és lélegző allegóriája itt kristállyá merevedett, hideg, fejben modellezett tárgyszerűséggé változott. Tökéletes, csodálni való, de élettelen tárggyá. A példázat nem rugaszkodott el a földtől, hanem ragaszkodott a tervezőasztal sterilitásához.

És hiába a többszörösen megcsavart lehetőség annak kérdésében, hogy ki is fekszik valójában az áldozati oltáron, a történet a szívet messze elkerülve az elmét nem hagyja nyugodni. Lehet, hogy ez volt a rendező szándéka, ebben az esetben mesterművet látunk. Mégis, engem úgy kísért ez a történet, mint egy rém a sarokban, amellyel meg lehet szokni az együttélést, csak éppen nem túl kívánatos.

A karakterek túlnövesztése az emberi mértékeken nálam inkább a kiüresedés visszahatását eredményezte. A túljátszatás olyasféle hatást szült, mintha a szereplőket 'Gonoszság', 'Fájdalom' típusú beszélő nevekkel illettük volna. Nem jöttek sehonnan, és nem tartottak sehova, ilyen értelemben véve a hirtelen érzelmi változásaik is indokolatlannak tűntek. Továbbá csak rontott a helyzeten a 'hús a húsomból, vér a véremből' próbatétel gyomorforgatóan didaktikus aprópénzre váltása. A klisé-jelleg miatt nem tudott valós megrendülést kiváltani a szereplők cselekvési indokainak megértése sem, mert azokat sem a karakterek által megélve, hanem a rendező által feltárva kaptuk készen. 

A Bad Guy esetében el tudtam fogadni azt a feltevést, hogy ébredhet olyan erős vágy egy másik ember iránt, hogy az a megszerzés reménytelenségéből fakadóan, ha felmentést nem is, de magyarázatot adhat a másik életének brutális birtokba vételére, és végezetül az imádat tárgyának minden megfontolást nélkülöző megsemmisítésére. A Pieta egy hasonlóan inverz történet: az anyai szeretet mértéke itt a bosszúállás kegyetlenségében nyilvánul meg. Ráadásul soha nem tudhatjuk meg, hogy az anya veszteséglistáján valójában hány gyermek szerepel. A bosszúállása viszont olyan embertelen módszert használ, hogy az magát az anyaságot fordítja ki emberi nembeliségéből. Ha a kegyetlen uzsorás fiú nem a nő valódi gyermeke, akkor az anyaság eszközként való bevetése és az anyától való megfosztottság tragikumának gátlástalan kihasználása még a fiúnál is ördögibb színben tünteti fel az éppen az anyasága nevében cselekvő nőt, megkérdőjelezve az anyaság lényegéről alkotott valódi fogalmait. Ha viszont esélyt adunk annak, hogy valóban a saját elhagyott fián áll bosszút, akkor a helyzet az emberi moralitás utolsó biztosítékait is kiveri, hiszen egyazon alakban kellene ráismernünk a mérhetetlen anyai szeretet megtestesítőjére és a gyermekére kétszeresen is megsemmisítő csapást mérő szörnyetegre. A Pieta fájdalmas anyafigurája egyik módon sem találhat emberi együttérzésre vagy megértésre.

És mi a helyzet a fiúval? Magyarázat lehet-e a gigantikusra növesztett öncélú brutalitásra az anya egykori vétke vagy az anyátlanság állapota? Ha az emberiesség szikrája sem sejlik fel a már felnőtt emberben, akkor pusztán a magát anyjának valló lény megjelenésére vajon milyen húrok rezonálnak benne? A fiú emberivé válása talán még kevésbé hiteles, mint az anya ördögivé válása. De engedjük meg a fiúnak a sebezhetőséget, a hirtelen támadt ráébredés és rácsodálkozás lehetőségét a létező szeretetre, illetve annak magában hordozott hiányára: az ő kétszeres megcsalattatása nem veri-e ki ugyanúgy a biztosítékot? A Pieta halott áldozati gyermeke ettől persze nem lesz ártatlan, ördögi lénye egy ördögi anya karjaiban nyugszik.

A háttérben van még egy áldozat, akiről nem tudunk meg sokkal többet, mint hogy a fiú pénzbehajtási módszereinek áldozata, és csak feltételezzük, hogy ártatlan szereplője a történetnek. Viszont vétlenül és akaratlanul is az ő sorsa a generálója ennek az egész szörnyűséges bosszú-folyamatnak -  és ez meglehetősen nyugtalanító feltevés arra nézve, hogy még ártatlan halálunkkal is démonokat ébreszthetünk.

Nem vitatom, hogy a film Velencei Arany Oroszlánt ért, de mégsem vagyok benne biztos, hogy a Pieta példázatának mérnöki pontossággal megkonstruált, kissé mesterkélt tetszetőssége kedvéért megéri ilyen veszélyes vizekre evezni. KIM Ki-duk a filmjét elkötelezett humanista alkotásnak nevezte a gazdasági válság korában. Ezen még van mit morfondíroznom, mert elsőre nem igazán érzékelem a kapcsolódási pontokat. A film alapproblematikája ugyanis nem Mammon hatásköre.

A film története mögött ugyan valóban ott húzódik a pénz mindenható hatalma, de a film cselekménye mégsincs szoros szimbiózisban ezzel, szereplőink indíttatásai leválnak erről a szálról. A fiú nem kényszerből brutális, hanem öncélú élvezkedésből. Az áldozatok élethelyzete, kiszolgáltatottságuk rajza nincs különösebb befolyással a film anya-fiú konfliktusára, nem szolgáltatnak ahhoz különösebb társadalmi üzenetet, ezért a minimalista háttértörténetek inkább csak a fiú lelki sivárságához nyújtanak kellő illusztrációt. Érdekes, hogy míg Park Chan-wook bosszú-filmjeinek szereplői valóban egy társadalmi-gazdasági nyomás kényszere alatt nyögnek, végtelenül esendően emberiek, és ezért legelképesztőbb tetteikben is együtt tudunk velük létezni, mondhatnám együtt is érezni, hiszen az emberi lélek mindannyiunkban létező sötét bugyraiba merülünk alá velük, ezért furcsa mód a rendező filmjeinek legkegyetlenebb történetei is tele vannak emberi melegséggel, addig KIM Ki-duk mostani filmjéből valamifajta jeges hidegség árad.

A film nyomasztó, klausztrofóbiás hangulata nagyon erős és a főszereplők színészi játéka is kiváló. Az anya szerepében JO Min-su konok hallgatagságának, eszelős kitartásának valóban meggyőző ereje van. Nagy örömmel ismertem fel a férfi főszerepben a most drámai erővel bíró LEE Jung-jint, aki a jelenlegi szerepével homlokegyenest ellenkező karakterben nyújtott végtelenül őszinte és természetes alakításával már felhívta magára a figyelmemet a The Fugitive: Plan B tévésorozat rendőrfelügyelőjének szerepében.









KIM Ki-duk rendező

LEE Jung-jin színművész
JO Min-su színművész































Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint IGEN. 





















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése