2012. október 6., szombat

[filózós][spoiler] A BOSSZÚ AZ ENYÉM - 2/2. rész

박찬욱: 복수는 나의 것

  ««« [filózós] A BOSSZÚ AZ ENYÉM - 1. rész


PARK Chan-wook: Sympathy for Mr. Vengeance, 2002
(folytatás) 


A potentát

Azzal, hogy Ryu arcáról Park igazgató arcára vált a kamera, nézőpontot is váltunk, ettől kezdve az igazgató áll dominánsan a történetmesélés centrumában. 

Látjuk, ahogy kislánya megtalált holtteste felett zokog, majd a nyomozóval folytatott beszélgetést halljuk. "Mindig azt hittem, hogy becsületes életet éltem." - mondja, és ez nagyon is rímel Ryu filmeleji levelének első sorára: "Jó ember vagyok." A beszélgetésből megismerjük Park igazgató életének zanzáját: a főiskola után mérnökként kezdve haladt egyre feljebb a ranglétrán, míg elérte mostani pozícióját, viszont a gazdasági összeomlás idején elhagyta a felesége. Park igazgató Ryu szociális helyzetének ellenpólusán található, azok közé tartozik, akik beváltak a küzdelemben, sikerrel megfeleltek a társadalmi elvárásoknak, és mindezt értékelendő módon önerejükből érték el. A különbség mérhetetlen, Park igazgató közepes státuszú beosztottja is elérhetetlen távolságban áll Ryuék világától: "Csak az autója tízévi kereseted." - állapította meg korábban Yeong-mi.

A "Mennyi is az ön nettó jövedelme?" kérdés megválaszolatlanul marad, és teljes a tanácstalanság a történtek miértjét illetően. A nyomozót telefonon hívják, és Park igazgató fültanúja lesz egy magánbeszélgetésnek. Egy küszöbön álló operációról van szó, és a szükséges 10 millió wonról, ami nem áll rendelkezésre. Amikor Park igazgató azt hallja a nyomozó szájából, hogy: "De legalább nem rabolták el vagy ölték meg a gyereket. Tudod, szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán nincs pénzünk.", némán otthagyja a helyszínt. A mondat elementáris igazságtartalma mellbevágó.

A nézőket erősen próbára tévő jelenetek következnek. A boncteremben vagyunk, ahol az apa nézi a gyerektestbe hatoló szikét, majd konkrétan a boncolás trancsírozó hangjait halljuk. Az apa kitántorog. 




A krematóriumban a család összegyűlik a hamvasztásra, a kislány beszélő babáját - "Apa szereti Yoosunt. Yoosun szereti apát." - látjuk a lángok között. A háttérben meghúzódva feltűnik Ryu. A rendező kíméletlen részletességgel mutatja végig a folyamatokat, sokkoló kamerabeállításokkal, például a gyászoló családot a krematórium belsejéből látjuk.




Az apa kényszerképzetekkel küzd, ismét egy nagyszerűen megoldott horror-jelenet következik: a kislány lelépve egy fotóról, halott valójában öleli át az apa nyakát: "Miért nem tanítottál meg úszni?" - kérdezi, az apa nevetve szorítja a zombi-lényt magához és közben valós víz csöpög a lábára.

Az élmény magához is téríti Park igazgatót, aki felszámolja addigi életét, eladja a gyárát, a házát, és felkínálja a műtéthez szükséges pénzt a nyomozónak. Ezzel meg is jelenik a filmben a korrumpálható kisember, és mivel itt a rendőrség tagjaként látjuk, ez a hatalomra vonatkoztathatóan szélesebb asszociációs mezőknek is teret nyit. Láthatjuk, hogy a pénz motívuma, különösen a 10 millió won vándor-jelképe töretlenül végigvonul a filmen. De ebben a gesztusban benne van annak a triviális igazságnak a megélése is, hogy gazdasági potenciál ide vagy oda, a legdrágább kincseket nem pénzben mérik.

Viszont a nyomozás beindul, máris rátaláltak a testvérpár lakására, ami üres. Az igazgatóban a tenyerén gyógyulófélben lévő vágás felidézi az autója elé fekvő elbocsátott alkalmazottját, akinek könyörgésére akkor csak annyit válaszolt, hogy "De már elmagyaráztam magának." - és úgy véli, megtalálta a keresett rosszakarót. A szakadó esőben egy rettenetes nyomortelep közepén találják meg a lakását, amelyben pokoli látvány fogadja őket: a férfi megmérgezte magát és a gyerekeit. Egyetlen fiúcskában pislákol még valami élet, és Park igazgató rohan vele a kórházba, ahol a fiút saját gyerekének vallja. Tényleg úgy látszik, ő is jó ember, bár Peng alkalmazott ezt talán máshogy gondolta. Mert mit is mondott porig alázkodva, amikor nem lelt meghallgatásra? "Uram, segítsen rajtam! A feleségem elszökött, a gyerekeim éhen halnak! Hat év alatt egyszer sem lógtam a munkából. Tudja jól, hogy a hibás áruk mindössze nyolc ezreléket tettek ki. Nyolc ezreléket!" Park igazgató lehet, hogy jó apa, de kíméletlennek főnöknek tűnik.




Ryu felkeresi barátnőjét, akivel őrült szeretkezés közben furcsa párbeszédet folytatnak: "Olyan vagy, mint egy hangya." - mondja a lány, és a fiú válasza: - "Azt mondják, a hangyák látnokok, előre érzik a földrengést és az áradást." A sarokban álló rendőrbáb meginog. A párt a jelenet végén idilli helyzetben, de feje tetejére állítva látjuk.



Az apát megérzései visszavonzzák Ryuék lakásába, amit beazonosít lánya fogva tartásának helyszíneként, és meghall egy rádióadást, amelyben éppen Ryu újabb levelét olvassák fel: "A nővérem meghalt. Én öltem meg." Megsejti, hogy ennek köze lehet az ő történetéhez. És valóban, a rádióállomáson a Ryu által beküldött rajzok szavak nélkül is elmesélik az eseményeket - adekvátan a fiú némaságához. 

A képek alapján Park felkeresi a folyópartot, ahol semmit sem találva kövekkel kezd kacsázni a vizen - éppen azokkal, amelyek Ryu nővérének sírját takarják. Nyakában a kislány láncával feltűnik a kripli, és segít szétdobálni a köveket. Ha megállja a helyét, hogy ez az alak Ryu belső világának egyfajta kivetülése, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a fiú még nem temette el magában végleg a nővérével történteket. A nyaklánc képében bizonyítékot is szolgáltat az apának, tehát dolgozik Ryu lelkiismerete, és újra előássa a halottat, vagyis van még tennivalója vele kapcsolatosan.

A rendőrök megtalálják a nővér kórházi aktáját, és ezzel az apa számára bizonyítást nyer, hogy Ryu a kislány gyilkosa. Elhangzik, hogy a fiú mentálisan sérült, de nem hülye, valamint fény derül arra is, hogy a film elején mi volt a munkahelyi WC-ben falra ragasztott matricák szerepe: a szervdílerek hirdetését azokon látta meg Ryu.


Az utak kereszteződése

Ezen a ponton összeér a két férfi története. Mindkettejük küzd a saját veszteségével, mely bosszúért kiált. Az apa a testvérek nyomát, a pár a szervkereskedők nyomát hajtja. Az egyik helyen elhangzó kérdésre: "Mit fog csinálni, ha megtalálja őket?" a másik hely válaszol: "Megölöm őket."

Lenyűgöző képi kifejezése az apa bezárkózásának a bosszú kizárólagos gondolatkörébe a kislánya szobájában látható kép, amelyen egy felfújható gömbbe vonulva üldögél, és megjósolja az elkövetkező izgalmakat a két különböző térben lévő férfi mozdulatainak összemontírozása is: az apa által elhajított játék Ryu baseball-ütőjébe ütközik.




Yeong-mi aktív és aktivista közreműködésével Ryu rátalál a szervkereskedőkre. A lány, akit most saját készítésű röplapjait osztogatva látunk, nem túl lelkesen agitál az utcán: "Oszlassátok fel a konglomerátumokat! Kifelé az amerikai hadsereggel! Le az új liberalizmussal, ami elpusztítja az emberek életét!" A dílerekkel most ő állapodik meg, és közben nem felejt el azok főhadiszállásán otthagyni néhány röplapot. 

A bűn köztünk jár - üzeni Park Chan-wook a következő mellbevágó képsorokkal, ahol Ryu is, és a szervdílerek egyike is a város hömpölygő tömegében elvegyülve készíti elő következő lépéseit. Különösen cinikus a gyorséttermi csomagolás újrahasznosítási módja.

Párhuzamos történéseknek vagyunk tanúi: Ryu módszeresen leszámol a szervkereskedő bandával, miközben Park igazgató szisztematikusan tevékenykedik Yeong-mi lakásában. Ölnek mind a ketten, de az ölés módja különböző. Ryu indulatból és puszta erővel, Park igazgató technikásan, jéghideg fejjel. Ryunak nincs szüksége magyarázatokra, Park igazgató nem kíváncsi magyarázatokra, pedig a megtalált fotók és a lány egy másik valóságról szólnak, mint ami az ő fejében él. Ryu öldöklési folyamata csupa groteszk elem, még az anya és a szeme láttára kivérző fiú páros tragédiája is, Park igazgató gyilkossága maga a szenvtelen kegyetlenség, egy technokrata előkészületeivel és precizitásával, áldozatát nem elteszi láb alól, nem is az ölés a megfelelő kifejezés rá, hanem a kivégzés. És ne felejtsük el, eszik közben. Ryu sérül a küzdelemben, Park igazgató nem is kerül veszélyhelyzetbe. A rendező nem mulaszt el egy totált mutatni a bábrendőr/rendőrbáb arcáról, amin egy hatalmas műanyag légy éktelenkedik. Igen, a rendfenntartó már magát sem tartja rendben, ez itt az önbíráskodás ideje. A lánynak esélye sincs, pedig még egy figyelmeztetésben is részesíti hóhérát, aki azt blöffnek veszi. De mi nézők se nagyon tudjuk elhinni, hogy egy terrorista szervezet majd bosszút áll a lányért, és ki tudja, tényleg adott-e bárkinek azonosításra alkalmas fotót az igazgatóról. 



 
Éles ellenpontként látjuk, hogy Park igazgató meglátogatja az életéért küzdő kisfiút a kórházban, de inkább fásultan, mint aggodalommal ül mellette.

Young-mi lakásában helyszínelés folyik, és a rendőrség a nyilvánvaló jelek ellenére sem kapcsolja össze a két gyilkossági helyszínen történteket. Post humus viszont megismerkedünk a lány történetével is. A süketek iskolájába járt (talán Ryu miatt?), de kihajították, amikor kiderült, hogy nem fogyatékos. Szélsőbalos aktivista lett, megpróbált Észak-Koreába szökni, de elkapták. Az RAA nevű terrorista-szervezet tagja - pontosabban egyetlen tagja.

Ryu megérkezik a lány lakásához, és igyekszik rejtve maradni. A film morbiditásában is legszebb képsorához érkezünk, ahol Ryu búcsúját látjuk a lánytól: a hullaszállítók a liftben Ryu mellé támasztják a lány hordágyát, és a lány arcáról lehullik a fehér lepel. A kezek titokban utoljára simulnak egymásba.




Szemtől szemben

Túl vagyunk a film háromnegyedén, Ryu megbosszulta nővére halálát, de Park igazgatóval még döntetlenre állnak a veszteségeik tekintetében. Megindul kettőjük végső élet-halál küzdelme.

Ryu az igazgató háza előtt áll lesben, Park igazgató a fiú lakásába veszi be magát. Egy egész éjszakányi idegtépő várakozás következik. Az őrület olyan mértéket ölt, hogy a rendőrség kiszáll a történetből: a nyomozó felkínálja, hogy inkább visszaadja a kapott pénzt.

A fiú türelme fogy el először, és bár észreveszi a lakásában lévő veszélyforrást, Park igazgató mérnöki trükkje győzedelmeskedik, a fiú az igazgató fogságába esik. A férfi ölésre lendülő kése elakad a levegőben, képtelen végigvinni a mozdulatot.

A folyó közepében látjuk őket, a kislány halálának pontos helyén, ahol az összekötözött kezű-lábú fiú és az apa szemtől szemben állnak. A reszkető fiú keze néma könyörgéssel nyúlik Park igazgató felé, aki el is vágja a kötelet. Ha remény is ébredne a fiúban, azt a szavai gyorsan eloszlatják: "Tudom, hogy jó fiú vagy. De tudod, hogy miért kell megölnöm téged. Érted? Ugye tudod?" - és ezzel talán a szemet szemért ősi törvényére utal. De sír is, és leendő áldozatának keze elindul az arca felé, hogy letörölje a könnyeket. Nem éri el, a férfi lebukik a víz alá, és késével átvágja a fiú Achilles-inait. Úgy öl, hogy nem öl. Nem gyilkol, hanem elpusztít. De bosszúja oly irtózatos, hogy az apa barbár igazságát ha meg is értjük, együttérzésünk most mégis a fiúhoz húz. A véráldozat viszont megtörtént, a halálban a víz és a vér életet adó eleme egyesül. A kép a veretes vámpírfilmek halálosan szépséges látványvilágát idézi - Park Chan-wook rendezőnek van érzéke a horror esztétikájához.




Park igazgató telefonhívást fogad a kórházból, tárgyszerűen közlik vele, hogy a kisfiú meghalt. Az élők világa talán még ridegebb, mint a halottaké: "A hullaház a B2-es szinten van." De az igazgatót már nem fűzi a valósághoz kötelék: "Rossz számot tárcsázott." - feleli épp olyan ridegen.


Kóda

Park igazgató ás, hogy eltüntesse áldozatát. Bosszú-hadjárata győzedelmeskedett, megtorolta kislánya halálát. Bár komolyan felvetődik az emberben, hogy csak erről van-e szó? Nem játszik-e közre egy járulékos motívum, mely a potentát sértettségének elementáris indulatából ered? Abból, hogy megsértették jólétének és jól-létének felépített birodalmát? Hogy a behatolók szétzilálták a dolgok általa vélt rendjének olajozott működését? A kegyetlen pusztításban mintha ezt a rajta esett sérelmet is megtorolná. És valóban nem ért semmit a vele történtekből. Ryu süketnémaságára, amely megakadályozza a társadalmi beilleszkedést Park igazgató szociális süketvaksága rímel, amely megakadályozza a befogadást.

Ám két halott még van a történetben, akiknek sorsa bosszúért szomjazik - Yeong-mi és Peng alkalmazott számára ki szolgáltat igazságot? A film legtalányosabb része a befejezés: a lapátoló igazgatót egy felbukkanó autó zavarja meg ténykedésében. A kiszálló négy figura teljesen valószerűtlen, leginkább cigarettájuk füstfelhőjébe burkolózó kisstílű gazembereknek tűnnek. Egyikük egy fotóról azonosítja Park igazgatót (emlékszünk Yeong-mi figyelmeztetésére?), akit ezt követően késeikkel hidegvérrel halálra szurkálnak. De ez mind nem elég, a haldokló férfira egy késsel rátűzik a saját halálos ítéletét, majd ugyanolyan koreográfiával távoznak, mint ahogy megérkeztek.
Ők lennének a Yeong-mit megbosszuló terrorista sejt? De hát hallottuk, hogy az RAA egytagú szervezet! Vagy Peng alkalmazott munkatársai állnak bosszút kollégájukért? A történetben szó sem esett szervezett mozgolódásról! És oly mértékben valószerűtlen az egész jelenet, hogy nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy éppen úgy, ahogy a kripli figurája Ryu érzéseit projektálta, úgy itt is Park igazgató démonai öltenek testet. Mert látszólag ő is csak vétlenül lett az élet horrorfilmjének részese, ami nem történt volna meg, ha gazdasági potenciáljából fakadó erőfölénye nem taszít nyomorba másokat. Mert mindegy, hogy maguk a megnyomorítottak vagy a nevükben harcba indulók hozták meg a halálos ítéletet, a végeredmény ugyanaz: a vérszívókat örökre hidegre kell tenni, úgy, hogy soha vissza ne térhessenek - karót a szívükbe, mint a vámpíroknak. A halál felé araszolva pedig minden kiegyenlítődik, még Park igazgató is a süketnémák artikulálatlanságával ismételgeti sajátjaként Yeong-mi utolsó szavait. Közben azt is látjuk, hogy micsoda hentesmunkát végzett: Ryu teste feldarabolva, zsákokban várja az örök nyugalmat.




A film kapcsán meg kell említeni egy feltűnő sajátosságot: figyelmet érdemel, hogy Park Chan-wook milyen családképpel dolgozik. Ryu és nővére egy töredékes család, nincs szó arról, hogy miért állnak ennyire egymásra utaltan a világban. Park igazgatót elhagyta a felesége, egyedül neveli kislányát. Peng alkalmazott is egyedül maradt sok gyermekével, az asszony elszökött. Yeong-minak sincs kiterjedt családi kapcsolatrendszere. A klasszikus családmodell ebben a világban totálisan csődöt mondott. A nő vagy már nincs jelen, ha pedig jelen van, akkor vagy esendő, gondoskodást igénylő, kiszolgáltatott lény, a férfit nyomasztó teher (Ryu nővére), vagy bolondos, álomvilágban élő, zavaros konyhafilozófiákat gyártó lény, akit ha valamennyire szeret is a férfi, leginkább csak kellemesen tölti vele az idejét. Ryu kapcsolata Yeong-mivel is olyan kapcsolat, amelyben a lány sokkal inkább tartozik a képzeletbeli RAA-hoz, mint férfi partneréhez, ezért mozgatórugói is inkább fakadnak ideológiai álomvilágából, mint a férfi iránt érzett szerelméből. Két anyafigura tűnik fel a történetben, az egyik Park igazgató felesége, akit a krematóriumban látunk egy tragikus összeomlásban - miközben a férje erről tudomást sem vesz, hiszen mindezt hitelteleníti, hogy a nő elhagyta őket. A másik anyafigura a szervdílerek vezetője, aki végignézi debil fiának halálát, és még megrendülésében sem más, mint egy rendkívül ellenszenves emberi torzó. Ez a nők nélküli lét annyiban szinkronban van a film társadalomképével, hogy ezt a világot nem a nők építették fel, a hatalom, a pénz, a hierarchia többnyire a férfiak játszótere. Az viszont már sommás vélemény, hogy a nők mint hátország sincsenek jelen, ez a világ rideg és kegyetlen, a férfiaknak már a nők sem adnak menedéket.

A bosszú rajzolatához kötődő erkölcsi tanulság, hogy a kétélű fegyverekkel vigyázni kell, mert nemcsak a megtámadottat, hanem a támadót is halálra sebzik. A bosszú körkörös utakat jár a történetben, minden ártatlan áldozatot megtorol valaki. A bosszú az enyém - mondja a film címe, és most megkérdezhetjük, hogy ki állítja ezt. Akár mondhatná Ryu is, Park igazgató is, de nem húznám ki a listáról magának a film rendezőjének a nevét sem. A kóda mindezt csak megerősíti.

A színészek kimagasló alakításokat nyújtanak. Song Kang-ho apafigurája megindító, kezdeti gyötrelmeit nem tudjuk nem átérezni. Hideg eleganciája tekintélyt sugároz a megjelenése pillanatában, és lelkiállapotokat megjelenítő skálája az apátiától a megindultságon át a blazírt közönyig lenyűgöző. SHIN Ha-kyun (Ryu) feladata nehezített, tőle elvették a beszédet, a legadekvátabb kifejezési eszközt. De egy pillanatig nem érezzük ennek hiányát, él az arca, a tekintete, a gesztusai, és ezek sokszor többet mondanak, mint egy hosszú monológ. A női szerepek megformálói és a kislány is hitelesen, érzékenyen jelenítik meg karaktereiket.

Külön érdekesség, hogy a filmzene tekintetében nagyrészt "némafilmet" látunk, legalábbis a háttérzene elnémul ebben a filmben. Csak a legfontosabb jelenetekben szólal meg zenei aláfestés, akkor viszont sokkoló hatással bír. Drámaiságukban mégis azok a percek a legerősebbek, amikor Ryu érzékszervein keresztül, tökéletes némaságban látjuk a történéseket.

Park Chan-wook filmjét sokféle zsánerbe próbálták már meg besorolni a pszichológiai thrillertől kezdve a melodrámáig. Hajlanék arra, hogy emeljük ki a dobozolásból. Valóban többféle műfaj elemei felismerhetők a filmben (a koreai filmek esetében nem is szokatlan a műfajok szándékos keverése), ám mindez leginkább csak kelléktára egy erős rendezői üzenet csomagolásának, amely olyannyira őrzi Park Chan-wook egyéni kifejezésmódját, hogy a filmnek messzemenően a midcult filmek között van a valódi helye.















 



    









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése