2012. október 4., csütörtök

[filózós][spoiler] A BOSSZÚ AZ ENYÉM - 1/2. rész



PARK Chan-wook: Sympathy for Mr. Vengeance, 2002
박찬욱: 복수는 나의 것


A BOSSZÚ AZ ENYÉM. Ennyi, és nem több. Mert ha komolyan vesszük PARK Chan-wook filmjének eredeti címét, akkor megspórolhatunk egy csomó agyalást, amellyel az angol cím (Sympathy for Mr. Vengeance), vagy a magyarítása (A bosszú ura) mögöttes tartalmát próbálnánk felfejteni. Nincs szó arról, hogy egyvalakiben testet öltene a bosszú lénye, így arról sem, hogy azt férfitestben tenné, és legfőképpen: senki sem apellál együttérzésre.


A potencia nélküli kisember

A bevezető feliratok alatti komor feketeség egy rádióstúdió képébe úszik át, ahol szentimentális hangon éppen felolvassák az egyik hallgató beküldött levelét. Ezzel kezdetét veszi ismerkedésünk Ryuval (SHIN Ha-kyun), a fiatalemberrel, akinek a filmben nincs is teljes neve. A nővérének még ennyi sem, ő csak Ryu testvére. Talán ez is annak kifejezése, hogy mit jelent, ha valaki nem számít, mert kirostálódott a társadalom szűrőrendszerén.

A film első részében kimerítő tanulmányt kapunk Ryu történetéről, életének kulisszáiról. „Jó ember vagyok.“ – ezzel az öndefinícióval kezdődik a film és Ryu levele. Megtudjuk, hogy a nővére azért hagyta félbe tanulmányait és kezdett dolgozni, hogy Ryu képzőművészeti iskolába járhasson, de mikor a lány súlyosan megbetegedett, a fiú sem tanulhatott tovább, munkába kellett állnia. Ryut nyomasztja a testvére betegsége, ezért hogy segíthessen rajta, nővére akarata ellenére jelentkezik a vesedonor-programba. Az erről szóló döntését üzeni meg a levélben, amelyben ígéretet tesz arra is, hogy gyermekkoruk helyszínén fogja eltemetni a lányt, aminek remélhetőleg jó sokára jön el csak az ideje – közben egy folyóparton járunk, ahol gyerekként játszanak. Láthatjuk a fiú rajzát is, ami ezt megörökíti.


Gyermekkori kép: a kislány a folyóparti tócsába lép

„Végre eldöntöttem valamit. ... Tudod, soha nem azt teszem, amit mondanak.“ – zárul a levél, és idilli képet látunk az egymást átölelő, meghatott testvérpárról. Hogy miért kellett a levelet a rádióban felolvastatni? Mert a fiú ezt maga nem tudta megtenni, mivel süketnéma.

A következő jelenetben Ryu a kórházban arról értesül, hogy alkalmatlan donornak. Az orvos láthatóan fogyatékosként kezeli, és utasítja, hogy ha nem tud fizetni az ellátásért, akkor vigye haza a nővérét. A megfelelő donorra várni kell, ki tudja, meddig. A lány sorsa megpecsételődni látszik.

Ryu egy lepukkant épületben magányosan püföli a baseball-labdákat, az ütésekbe minden elkeseredett dühét beleadja.

Ezután alámerülünk Ryu jelenébe, először a munkahelyére kísérjük el. Valami kohófélében dolgozik, korom és tűz pokoli világában, egy sötét, mérhetetlenül nagy iparcsarnokban. Az üzem belsejének képe majd egy steril verzióban visszaköszön Park Chan-wook későbbi filmjében, az I’m A Cyborg, But That’s OK-ban. Akár Chaplin Modern időkjének késői leszármazottai is lehetnének.


Sympathy for Mr. Vengeance
I'm A Cyborg, But That's OK

A fiú nem érintkezik a gyárban dolgozókkal, a szünetet is egyedül tölti a csarnokban maradva. A munkanap végeztével mintha sok vakond bújna elő, a gyárkapuban úgy vakítja el a munkásokat a kinti világ napfénye.




Végigkísérjük a hazaúton Ryut, aki megáll egy hajléktalan mellett, és felhúzza rá annak letolt nadrágját. Mindkettőjük számára begyakorolt a mozdulat, láthatóan egy napi rutin része. Ryu figyelmes, segítőkész ember.




Ha a munkahely komor volt, akkor Ryu lakhelye lesújtóan alkalmatlan emberi élettérnek. Mintha egy groteszk cseh vígjátékba lépnénk: a sötét szobában lassan dereng fel a fény, miközben hangos szeretkezés hangjai hallatszanak, de nem tudjuk, hogy tévéműsor-e vagy valóság, míg a kamera a vak képernyőről a lengő csillárra nem pásztázik. A fiú felidézi magában az ingatlanügynökség cinikus mondatát: „Jó lesz nekem, mivel süket vagyok!“ – de már látjuk is, ahogy a nővére (LIM Ji-eun) a fejére húzza a takarót, hiszen ő hall mindent. Ryu mintha lelki szimbiózisban élne a testvérével: „Ha a nővérem nem tud aludni, akkor én sem.“ – mondja magában. Ám a következő beállítás a valóság minden naturalizmusával rácáfol erre: a kamera közeliben mutatja a fiút, evés közben bezárulva süket világába, miközben a nővére mögötte fetreng a földön, és megpróbál hozzáhajítani valamit, hogy felkeltse a figyelmét. A groteszk folytatódik: a lányból feltörő hörgő sikolyokról nem lehet eldönteni, hogy a fájdalom vagy az önkielégítés hangjai-e, mindenesetre a szomszédban falhoz tapasztott füllel négy fiú maszturbál.




Az eddigiekből világos, hogy az élet nem sok jót kínál a testvérpárnak. Elgondolkodtató, hogy az író-rendező Park Chan-wook egy művészi hajlamokkal megáldott fiatalembert helyez ebbe a közegbe - megjelenése hordoz is némi artisztikus extremitást: átlagember nem nagyon szaladgál világító zöld hajjal -, de bezárja őt saját világába, megvonva tőle a környezetével való kommunikálás eszköztárát. Ezt az állapotot akár értelmezhetjük a művészet mai helyzetére vonatkozó metaforaként is.

Ebből a rövidke felvezetésből is kiderül, hogy Park Chan-wook Ryu karakterét afféle "állatorvosi lóként" modellezi, belesűrítve a halmozottan hátrányos helyzet számos elemét. Ryu kihullott az oktatási rendszerből, és hiába a "család" minden önfeláldozása és erőfeszítése, most az egészségügyi ellátó rendszer dobja vissza őket, ami már nemcsak az élet megélésének esélyét veszi el, hanem a puszta életben maradást is bizonytalanná teszi. Mert valaminek híjával vannak, ami belépőként szükséges a javak világába, és ez a PÉNZ. Ryut fogyatékossága végképp marginalizálja, sőt mentális sérültként stigmatizálják. Rövidesen végképp megpecsételődik a sorsa, amikor elveszíti a becsületes munkával való kereset esélyét, mert a munkahelyéről is elbocsátják.

Ám úgy tűnik, Ryunak mégis van egy menedéke, ahol önmaga lehet. Cha Yeong-mit (BAE Doona) látjuk a számítógépe előtt ülve, éppen egy szórólapnak tűnő szöveget nyomtat. A háttérben, a szoba sarkában furcsa mód egy műanyag rendőrfigura álldogál.




Ryu megérkezik, és rövidesen intim helyzetben találjuk az ifjú párt, egy kezdetben nehezen értelmezhető megjelenítésben. A vásznon festményszerű beállításban látjuk őket, szinte idealizált szépséggel, de középen egy bútordarabnak látszó tárgy nagy sötét kockája osztja ketté a képet, elválasztva a fiút és a lányt. Lassan rájövünk, hogy egy tükör hátoldalát látjuk, amely a pár beszélgetését hivatott elősegíteni. Apró kreativitás, amely emberivé varázsolja az embertelent - de ez majd a Cyborg alapgondolata lesz.






Yeong-mi egy történetet mesél (egy magát kétfejűnek képzelő férfiról, aki szenvedett ettől, és úgy oldotta meg a problémát, hogy főbe lőtte magát), melynek a végén kiderül, hogy Ryuban a képzelet és a valóság hajlamos összecsúszni, mert megkérdezi: „A bal vagy a jobb fején?“

A filmnek még csak a 13. percében járunk, ám mostantól felpörögnek az események. Rövid vágásban újra látjuk Ryut a munkahelyén, majd egy irodában, ahol az elbocsátási papírokat iratja vele alá a főnöke. Piros tintás ujjlenyomat is kerül rá, és Ryu döbbenten bámulja a vérszínű rajzolatot az ujja hegyén. A kisember ugyan nem vétkezett, és mintha mégis bűnösnek érezné magát.




Egy romos területen járunk, Ryu kezében egy vörös rózsával azonosítja magát néhány fekete autóban ülő alaknak. Szinte árnyjátékra váltunk: egy befejezetlen, mállásnak indult épület lépcsőjén haladnak felfelé, a semmiből a semmibe, de ezt a semmit egy erős fekete keretben látjuk, majd ugyanezt még kétszer, egyre szűkülő térben. A képet egyre jobban uraló gyászos feketeség eltávolítja a valóságot.






A buja vérvörös rózsa - mint az új élet szimbóluma - a halott régi helyébe kerül egy mocskos vázában, és Ryu alkut köt a szervkereskedőkkel: kioperált veséjéért cserébe megfelelő donort szereznek a nővérének. Az üzlet ára 10 millió won – Ryu összes megtakarított pénze. A háttérben a szélfútta, omladozó épületben egy kiszuperált műtőasztal látszik. Furcsa közjáték következik: a szervkereskedők feje egy öregasszony, aki remegő kezével nem tudja beadni magának az injekciót (gyógyszert, drogot?), és Ryu kedves előzékenységgel, gyakorlott mozdulatokkal segít neki. Hiába, benne még van emberi érzés.

Közeli a földre dobott rózsáról, majd a mellette kínoktól fetrengő meztelen férfiról, oldalán egy összefoltozott vágással. A kamera szédületes sebességgel hátrál, hogy befogja a hatalmas üres romhalmazt,  közepén az eltörpülő, görcsbe rándult alakkal, világossá téve, hogy Ryut naivitása balekké tette, bizony csúnyán átverték. Majd látjuk, amint ruhátlanul próbál autókat leinteni, hogy hazajuthasson.




Váratlan fordulat: a kórház értesíti a férfit, hogy mégis találtak megfelelő donort, öt nap múlva vigye be a nővérét a műtétre, másra nem lesz szükség, csak 10 millió wonra – éppen annyira, amennyit a szervkereskedők kicsaltak tőle. Öt nap - ennyi idő áll rendelkezésre, hogy Ryu esélyt adhasson nővérének az életben maradásra, amihez nem kell más, csak PÉNZ. És ez elég indok bármire.

Yeong-mi, Ryu barátnője dühöng a férfi botorsága miatt, de ötletet is ad a megoldásra. A bűn almáját ismét a nő kínálja fel, és a férfi ismét hagyja magát elcsábítani. A nő egy gyerekrablásban véli megtalálni a pénzhez jutás mikéntjét, és kusza ideológiai eszmefuttatásba kezd a jó és rossz rablás mibenlétéről, melynek az a végkifejlete, hogy szinte még jót is tesznek a gyerekkel és a családjával. A rendező ezt a jelenetet a tükörben láttatja, mintegy a valóság visszájaként. A nő erősen agitál, és Ryu bár kezdetben ellenáll, jobb ötlet híján beadja a derekát. A Ryut elbocsátó főnök kislánya a kiszemelt áldozat, akinek elkezdik a napirendjét követni.

Kiderül, hogy a főnök és a gyár igazgatójának gyerekei barátok, és éppen együtt tartanak valahová. Egy incidens zavarja meg a lányokat szállító autó útját, amelyet az igazgató, Park Dong-jin (SONG Kang-ho) vezet. Az autó elé fekszik az egyik elbocsátott alkalmazott, aki nagycsaládos, és mivel éheznek, a visszavételéért könyörög. "Az Ilshin Electronicsnak adtam a fiatalságomat!" - mondja, és ez a mondat egy élet tragédiáját foglalja magában a chebolok világában. Majd zavarodott állapotában a nyílt utcán egy szikével vágásokat ejt a hasán, de a hasfelmetszés nem sikerül, maga is megrémül a tettétől, és talán eszébe jutnak az otthon rá váró gyerekei, akik csak tőle függenek. A szándékosan torzított képarányok miatt eltörpülő figura látványa kiválóan hangsúlyozza az újabb kisember-áldozat, a munkahely által kifacsart, majd méltatlanul eldobott alkalmazott tettének, tiltakozásának tragikomikus súlytalanságát. Park igazgató viszont ügyetlenül, de igyekszik leszerelni az önveszélyes embert.




Ryu és barátnője az autójukból nézik a jelenetet, és Ryu agya már a gyerekrablás részletein jár, rájön, hogy a főnöke rögtön rá fog gyanakodni, tehát nem rabolhatják el az ő gyerekét. Viszont kapóra jön, hogy ott van a gyárigazgató kislánya.

Egy játszótéren vagyunk, ahol már köztük van a gyerek. Yeong-mi idétlen ugrándozás közepette egy mozgalmi dalt ismételget: „Le a kommunizmussal, csak így győzhet Korea.“

Furcsa változás következik be Ryuék életében: lakóterük szebb nem, de otthonosabb lesz. Ryu nővére és a kislány is azt gondolják, hogy az apa kérésére történik a gyerek vendégeskedése. Beköltözik a családiasság hangulata, még úgy is, hogy közben a gyerekrablás forgatókönyve tovább pereg. Ryu megijeszti a kislányt, de csak egy sírós kép elkészítése érdekében. Nyakláncot fűz a gyereknek a babájáért cserébe, amit aztán összevérezve elküld a váltságdíjkérő üzenet mellé nyomatékosításul.

Ryut látjuk, amint nagy szeretettel mosdatja nővérét, aki kacarászva elfogadja ezt a bensőséges helyzetet.

A nővér és a kislány között érzelmi kapcsolat szövődik, az is kiderül, hogy a gyerek szülei elváltak, és mivel csak az apjával él, erős anyahiánya van. Ryu nővérében pedig bátortalanul, de anyai érzések ébrednek.




Ám ezek kibontakozására nincs idő. Míg a gyerek „pótanyára“ lel, az apa az autójában a lánya üres helyét nézi. A váltságdíj átadására készül, amelyhez Ryu és barátnője egy hosszú sms-vezérlésű manőver eredményeként egy elhagyatott helyre irányítja.

Vágás az otthonra: Ryu nővére talál egy kimutatást, amely alapján nyomozni kezd, és ráébred a valóságra.

Ryu lesben áll, és megtámadja Park igazgatót, váratlanul egy zsákot húzva a fejére. A megtámadott ember kiáltása hirtelen vágással egy rajzfilm hangjává változik, amit a kislánya néz – bravúros, horrorfilmet idéző megoldás!

A gyerek nevetve nézi a tévét, maga az ártatlanság, és a nyakában mindig ott van a Ryu által készített gyöngysor. Közben Ryu hazaér, leül a kislány mellé, nála van a pénzes táska. Puszit nyom a lány arcára. Bensőségesen játszani kezdenek, majd a kislánynak eszébe jut a nővér rábízott levele, amit átad Ryunak. A férfi rémülten rohan a fürdőszobába, ahol már csak a halott nőt találja. 

Artikulálatlan hangok hagyják el a torkát, amelyek ismét a rajzfilm szinkronjává válnak, majd a kamera elmozdul a város felé. Ryu sírása szinte betölti a sötét eget, amely átúszik Park igazgató segítségkérő ordításába, akit egy akasztófaszerű lámpaoszlophoz kikötve találunk, zsákkal a fején, éppen mintha kivégzésre várna. Az ő ordítása is az egekig hatol, ami átvált a kislánya felerősödő sírásába. Ekkor már egy sötét, semmibe vesző úton vezeti autóját Ryu, a gyerek a hátsó ülésen, Ryu mellett pedig a halott testvére.



Ryu ígéretéhez híven a gyerekkori folyóhoz viszi nővérét, átcipeli egy keskeny hídon, mely mintha a túlvilágba vezetne. Lába ugyanúgy lép a tócsába, mint a gyerekkorukról látott flashbackben.




Egy fa gyökerei közé fekteti a lányt és elkezdi befedni kövekkel. Feltűnik egy látomásszerű alak, torz emberforma lény, görcsbe nyomorodott, kitekeredett Krisztus-alak, egy kripli, aki madárijesztőszerű karjaival megpróbálja ledobálni a köveket a sírról. Ryu elhajtja, majd azt látjuk, hogy az autóban lévő kislány rosszat álmodik, közben a kripli megpróbálja az ablakon benyúlva megszerezni a nyakában lévő gyöngysort. Mintha Ryu alteregója, belső érzéseinek projekciója lenne, aki az időt szeretné visszaforgatni, meg nem történtté tenni az eseményeket. Ryu talán először érzi magát valóban nyomorult selejtnek, aki képtelen volt megvédeni a számára legfontosabb szeretett lényt. Az ijedt kislány Ryuhoz igyekezne. A kripli köveket dobál a vízbe, Ryu köveket pakol a sírra. Süket fülei nem hallják, hogy a gyerek a hídról szólongatja.  Ryu utolsó pillantást vet nővére arcára, közben egy csobbanást hallunk, az alteregó megmerevedik. Ryu sír, mögötte látjuk a vízben fuldokló kislányt.




Ryu feláll, megfordul, és észreveszi a gyerek vízen lebegő testét, rohanni kezd feléje, miközben a kripli szoborrá dermedve áll a háttérben. A halott kislány fél szeme Ryura tapad, aki megtorpan a vízparton, mert egy belső hang arra figyelmezteti, hogy a víz túl mély. A kripli viszont küszködve bearaszol, és lerágja a lány nyakából a láncot. Ryu rájön, hogy csak egy gyerekkori emlék bénítja, és kihozza a kislány testét. Nézi a partra fektetett gyereket. Rossz sorsa bevégeztetett, vétlenül is két élet szárad a lelkén. Arcáról a kép az apa arcára vált.




Ryu története itt megszakad, de nem a filmé, mert annak még csak a közepén járunk.



(folytatás itt)
















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése